Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-09 / 57. szám
Francia grafikák a Rippl-Rónai Múzeumban a hétfejű sárkánnyal, s a lecsapott fejek arányában mind világosabb lesz; a küzdelem végén pedig vár rá az elrabolt gyönyörűséges kiirálykisasz- szony keze. A valóságban azonban minden másképpen van: s nem egyszer vagyunk tanúi annak, hogy a sárkány megeszi a lovagot és a szép királylány is elődeinek szomorú sorsára jut. A mozgás, a fejlődés törvényei szerint a végén győz a hős: de addig! Nos, ennek a »de addig«-nak ezernyi apró állomását mutatják a falakon látható grafikák: egy óriási világ megrendüléséről, kiábrándultságáról is hírt adnak — de mi, egyszerű emberek szerte a világon, szorongva várjuk a győzelmi híradást. Thomas Mann írja a Mario és a varázslóiban:: »Nem-akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem, lehet; valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettár- talmat...« Chagall: Műlovarnő. Ö tvenöt francia grafika ad számot ezúttal a modern képzőművészetnek a N. világháború óta megtett változásairól A vállalkozás szinte a lehetetlenséggel határos: nem ötvenöt, hanem tízszer vagy százszor eny- nyi mű se adhat pontos képet arról, mi is történt a festészet, a grafika világában az utolsó húsz esztendőben. A fejlődés kereke hirtelen meglódult: az irányzatok és az áramlatok puszta felsorolása is oldal- számba mehet, kezdve a továbbélő szürrealizmustól, mely még a két világháború közti Időszak, a háború pusztító szexének tudat alatti megérzéséből keletkezett, folytatva a foltokra épülő fasizmus spontán dinamizusával, az informale, azaz a formaellenes, sőt »formanélküli« irányzat alkotásaival, az action painting, azaz akciófesDészet produktumaival, melyek közé odasorolhatjuk a kalligráfiát is. De fölösleges tovább sorolni az elnevezéseket, hiszen talán ebből is látható, hogy valami szörnyű verseny- futás bontakozott ki a képző- művészetben az utolsó esztendők folyamán. A pontos célt nehéz lenne meghatározni: nem lehet a műkereskedelem céljaival vulgarizálni ezt az új művészetet. A művésznek, aki alkotásával a világ elé áll, feltétlenül van valami mondanivalója, s ehhez ebben az értelemben kell közeledni. »A nevetségesség 01« — szokták mondani, de kétélű fegyver: nem mindig azt öli meg, akin nevetnek, sokszor arra üt visz- sza, aki nevet Hadd emlékeztessek régmúlt nevetésekre, midőn Manet, Monet, v agy- időben közelebb állóakra, midőn Matisse ésa »Vadak« alkotásait nevették ki. A világ kíváncsian várja, mivé fejlődik a festészetnek, a grafikának ez a saját törvényeit feltáró, mind joboan a végletekbe menő rohanása. A kíváncsiság ezúttal egyfajta ki- vülmaradást, kívülállást is jelent: a példa nem feltétlenül követésre méltó. Érdemes arra emlékezni, amit Kandinszkíj, a nonfiguratív festészet kiváló úttörője 1912-ben írt le: »Festészetünk kezdetleges állapotánál fogva aligha vagyunk képesek, illetve elég fogékonyak ahhoz, hogy teljesen felszabadult szín- és formakompozíci- óktöl már ma belső élményt kapjunk. Az idegeinkre természetesen hatni fognak (akár az iparművészeti alkotások), de a hatás idegrendszerünkön belül marad, mert túlságosan gyenge ahhoz, hogy érzelmi vibrációt, lelki megrendülést váltson ki.« Mégis visszatérve a gondolathoz, mi is az újonnan alakuló, újonnan formálódó művészet célja? Üj és új területeket kívánnak meghódítani a még ismeretlen kifejezések lehetőségeiből, s ezáltal az isme retten világot kívánják új meg új oldaláról bemutatni. Az eszközök azonban számunkra nera elvontak, annyira közvetettek, hogy még a vájtfülüek is nehezen képesek követni. Pedig egyre egyértelműbben látszik, hogy a művészi avantgar- de közéi százados roppant kanyargásai, kitérői után a művészet ismét visszatérőiéiben van a figurativításhoz. De ez valami egészen más lesz, mint egykoron volt — hogy csak a magyar példáknál maradjak, más lesz, mint Munkácsy vagy Szinyei vagy Rippl- Rónai világa volt, hiszen a világ roppant méretű megváltozása a művészekre is kihat, s így közvetve alkotásaikra is. Az az egyszerű tény, hogy a világ táborokra oszlott, hogy a H-bomba elnevezésű »játékszer« képes egy gombnyomásra földrésznyi területet elpusztítani, a felelősséget érző és átérző művészekben nyomot hagy. Az új figurativítás valamilyen módon ezekből az itt látható formákból nő majd ki, s akkor a régi művészi közhelyek újra élővé válnak majd a művészek keze alatt. Mert a mese E zt érezzük valahol e műalkotásokat szemlélve is. Mert ne feledjük: az emberi kultúra, azaz az em» béri világnak társa- dalmi lag- történelmileg kialakult egésze öleli körűi a művészeket, szabja meg nézeteiket, vélekedéseiket. A művészek tevékenységét minden esetben a korábban elsajátított érték- rendszer határozza meg; s ez viszi őt olyan szubjektív és objektív idealista nézetek világába, melyből szuverén értékként kerülnek ki a falakon látható műtárgyak. Mindezt azért szükséges elmondani, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a világhoz, melyet a műtárgyak varázsolnak közénk. S ha ezek után szemrevételezzük a műveket, a nagy teremben olyan kiváló művészek egymástól eltérő szemléletű, eltérő forrnaviiágú alkotásaival találkozunk, mint Jean Arp, a zürichi Dada egyik alapítójának kétdimenziós, síkban tartott alkotása, mely alkotója szavai szerint a tökéletes formát, pontosabban ezek egyikét öltötte fel. Chagall lírai szürreJose Ortega: Aratók. BÚCSÚZÁS Azt olvastam egyszer egy versben, hogy a válás kóny- nyebb a távozónak. Ez talán nem mindig van így. Lehet, hogy még akkor sem, ha a távozó éppen férfi... Volt még vagy öt perc a vonat indulásáig, a fiú és a lány az ablak előtt, állt, látszott, hogy búcsúznak. Egyik sem akart semmi megszokottat, banálisát mondani, inkább hallgattak, ;nég a fülke ajtaját is elfelejtették becsukni. így mi, akik benn ültünk, akaratlanul is tanúi voltunk az utolsó szavaknak; — Gyorsan írj! — Ügy is tudod, azonnal írok... — Te is! — És most megyek.. Leszálltak és kimentek a legszélső vágányig. Elbúcsúztak. A lány sírvafakadt, de határozott léptekkel ment végig a peronon. Találgattuk a fülkében: vajon hova utazhat a fiú és mennyi időre? Egy nő felsóhajtott: — Milyen szép is az ifjúság... Idősebb úr folytatta: — És mégis van benne szomorúság is. — De érezni igazán csak. a nők tudnak. — Miért? — Hát nem látta a kislány könnyeit? mint Meissonier rajzai egy a látható világhoz inkább ragaszkodó, jelképeit kevésbé átíró művészre vallanak. A magyar származású Vasarely ezúttal nem az op-axt művészet egyik alkotásával jelentkezik, hanem egy konstruktivista alkotással. Ezek a művészek megkíséreltétk — Pevsner szavaival — »o képzőművészet különböző ágait, vagyis a festészetet, a szobrászatot és az építészetet szintézisbe hozni-', s ennek szellemében fogantak szerkesztett műveik. André Verdet: Kozmosz című műve pedig a lettrizmusnak egyik megnyilatkozása: a betűírás szépségeivel, ritmusával kíván esztétikai hatást elérni. Ide tar- toeik lényegében a kalligráfia két mestere is, a japán Sugaí és Pichette is. Az informale, tehát minden eleve elgondolt formát tagadó, teljesen ösztönös, esetlegességében nem egyszer önkényessé vált alkotások világával ismerkedhetünk meg Pons: Felbomlás és Clero: Mozgó fény című művein mások mellett Az akciófestészet néhány alkotásával is találkozunk: ezeken a mű tartalma, mondanivalója maga a festés történése, azaz az a magasra hevített ösztönös indulati állapot, mely a festő alkotói cselekvését, szinte öntudatlan gesztusait irányítja (pl Bryen Kompozíció 397 c. alkotása). Néhány erősen rajzos, naturalizmusig hű tárgy-visszaadással a szürrealizmus jelentkezik, így Avati: Fekete csendélet c. művén; ide sorolható Jean Picard le Doux kis, kagylókat ábrázoló rajza is, mely valószínűleg gobelinterv. Mellettük néhány poszt-impresszionista alkotás, mint Joumod: St Jean de Luz kikötője, vagy Lelong hófödte tája és néhány posztkubisztikus mű, mint Fougeron Futballisták ja, vagy Sauvage Róma 1957. utal régi áramlatok túlélésére. H a ezek ütán sommásan össze akarnék foglalni, hol is tart voltaképpen a modern piktúra, szemléltetésért talán történelmi példához kellene fordulni: talán ott, ahol egykor, i.e. VII.—VL században a görög művészet, az omemantikus díszítések felől az archaikus művészet felé haladva. Talán ez is az oka annak, hogy világszerte olyan nagy a kultusza a történelemelőtti kultúráknak, a barlangfestészetnek, Asszíria és Bábylön művészetének, valamint a természeti tárgyak spontán létrejött világának. Mintha napjaink emebre saját problémáira ott, azokban az alkotásokban is keresné a választ. Holott ezt a választ csak a XX. század, vagy majd talán a XXI. század ember-léptékű, mindnyájunk számára egyértelműen magyarázható művészete fogja megadni. Láncz Sándor készült, amikor a fiú visszajött Kiment a folyosóra, ahol az imént még ketten álltak, merev arccal nézett kifelé, a vonat javában robogott és lassan esteledett. A kalauz kétszer szólt neki, mire észbekapott. Visszaült a helyére, látszott, azt sem tudja, hova utazik, érzéketlenül hagyta a rohanás. Lopva figyeltünk rá, mígnem észrevette és zavartan megdörzsölte furcsán csillogó szemét — Ügy látszik, belevágott egy szikra ... Ismét kinként a folyosóra. Nem minden bűntudat nélkül néztünk össze. Az idősebb úr sürgősen elővette újságját, miközben maga elé mormolta: — Méghogy szikra pattant a szendébe... mikor villamos diesel húzza a kocsikat... hezen megközelíthetők: annyi- — És vigyázz magadra. Ütitársam éppen válaszolni Tröszt Tibor GARAI GÁBOR: VÁNDORÚT Részlet — Megyek haza! Ö, száműzettek végső vigasza. Világ-vándorok képzelt tavasza. Eltévedtek egyetlen igaza. Reménytelenek bízó panasza. — Megyek haza! Szabadságos katonák ünnepélye (játék-rakéták röppennek az égre!): hazátlanok legszentebb hitszegése, elátkozottak megkönnyebbülése, lényegtelenek átlényegülése, elnémítottak joga a beszédre, utolsó szó joga: — Megyek haza! Vándorútam hítvatló tanúsága, képzeletem szállást adó tanyája, szabadulásom vasalt kalodája, vágyakozásom fényes palotája, kenyerem ize, bánatom halála, kihunyt tűzeim éledő világa, végzetes-egy jogom az árvaságra, elvegyülésem a parttalan árba, lidérces álmom utolsó szava, eszmélésem első mozdulata: i— Megyek haza! — Megyek haza! BÉNYEI JÓZSEF; Szavak hite Még nap az arcom, Holdja van: nagyszerű lányom és fiam. Ha az üresség elborít, kiásnak apró ujjaik. Tudom, nincs senki, senki rég, ki felém hajtaná fülét, , ki néhány estén legalább visszhangként mondana tovább, de legalább értük, nekik, mondani kell még valamit. Holnapra megnőnek, tudom, más tükröződik arcukon, tanár, barát, vagy szerető, kifoszt, kegyetlen az idő. Magányos ember csak dadog. Akkor már megnémulhatok. A kufijfa Azt mondtam a felszolgálónak: *— Nagyon kérem, szerezzen egy kis csontot a kutyámnak. Sajnálkozva válaszolta: — Ami volt, azt már elvitték. Tessék várni, most jött egy tizenkettes esküvői társaság, ott biztosan marad valami. Igaz, csak most kapják az erőlevest, eltart egy fél óráig, amíg a húsnál, illetőleg a csontnál tartunk. Vártam. Az újdonsült asz- szony szép volt és kövér. Az ifjú férj cingár és alacsony. Megállapítottam, hogy kettőjüktől nem sokat várhat az én Csibim. A nő mohón megeszik mindent, a férj úgyszintén, mert bizonyára hízni akar. Ezután szemügyre vettem a násznépet. Ezek közt akadt reményteljes vendég. Az egyik csak belekóstolt az erőlevesbe és azt is otthagyta. Volt a násznép között agy pergamentbőrű alak is. Ennek szerettem volna, nemcsak Csibi miatt, hanem az önzetlenségtől vezérelve is azt tanácsolni, hogy vigyázzon a gyomrára és tartózkodjék a túl- táplálkozástól. , Végre elvitték a leveses csészéket, de a húst még nem hozták. Totózni kezdtem, hogy mi lesz, csirke, kacsa, vagy más sokcsontú hús? Ezek lennének a nyerőszámok? ötös találat tyúk, kacsa, disznókaraj, oldalas és pörkölt lenne, amelynek mócsingos alkatrészét (Csibi kedvence) mindenki a tányéron hagyná. csonija De egyes találattal is megelégedtem volna, mert kilenc elmúlt és már kolbászt sem vásárolhattam volna a kutyának. És jött a pincérsereg. Egyetlen találatom sem volt... Mindenki natursze- letet kapott, soványát, egy falatnyi csont vagy mócsing nélkül. A pincér sajnálkozva mondta: — Reménytelen eset. Régi tapasztalatom, hogy a násznép még a tányérját is kitörli kenyérrel. Most már csak abban bíztam, hogy sikamlós viccek hangzanak el az asztalnál, és valamelyik kényes vendég sértődötten, vagy étvágyát vesztve abbahagyja a táplálkozást. De nem! Mindenki úgy evett, mintha napokig koplaltatták Volna őket. Az én pincérem félszemmel állandóan a táplálkozókat leste. Egyszer csak felcsillant mindkettőnk szeme. Az egyik vendég letette a kést, a villát és beszélgetni kezdett a mirtuszkoszorús asszonykával. A pincér gyorsan felkapta a vendég tányérját, odahozta hozzám és a maradék húst rácsúsztatta előre elkészített papíromra. Ez volt az a pillanat, amikor a vendég, akitől a pincér szinte észrevétlenül elcsente a húst, így szólt « menyecskéhez: — Ilyen finom, puha borjúhúst már régóta nem ettem. Kérni fogok még egy adaggal. Palásti László SOMOGYI .Vasárnap, 1969. naárcíag 9. \
