Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-19 / 65. szám

A tévé kisbírója Sokkal több báránybőr lóg a szegen, mint ahány birka — mondja szomszédjának a ko mótos beszédű. Az elnöki szo­bában ülnek egy pádon. Az elnökre várnak, beszélgetnek. Kelemen Péter, a kapospulai tanács hivatalsegéde köteles ségének tartja, hogy az ügyfél várakozásának perceit meg könnyítse lassan csordogáló meséléssel. — Valamikor amelyik gyer­mek hat hónapig megmaradt, az tovább is megélt. Az én gyerekemmel nem így volt. Amikor bevittem az orvoshoz, már késő volt, csak két napig bírta magát benne az élet. Hát ezért mondtam, hogy ré­gen több volt a báránybőr, mint a birka — folytatja őszülő hajú szomszédjának. Az megfontoltan bólogat. — Most már nincs így, hála az orvosi tudománynak — szö­gezi le az öreg. — A mai gye­rekek olyan egészségesek, mint a makk. Az én unokám is. Most megy első osztályba. Olyan szép gyerek nincs több a faluban, az biztos. Semmi baja nincs, pedig nyolc hó­napra született. Alikor azt kér­deztem: megmarad-e? A dada viccelt: »Ha fiú lett volna, akkor nem, de mivel lány, így nem lesz semmi baj«. Amikor megkérdem a nevét, hosszan néz rám, hitetlenked­ve: — Hát mága nem ismer en­gem? Pedig én már a televí­zióban is voltam, hét várme­gye látta. A kisdob a nyakam­ban lógot, én meg vertem a dobverőkkel. Kelemen Péter ötvenhat éves. Négy éve van a taná­cson. »Szolgál«, ahogy mondja. Régebben a dombóvári vas­úton dolgozott, de ahogy az évek múltak, egyre kevésbé bírta erővel. Ezért keresett új munkát — Ismert ember vagyok én, kérem — mondja rhég mindig dohogva. — Azt a filmet két­szer is lejátszották a televízió­ban. Mind a kétszer megnéz­tem. A munkájáról érdeklődöm. — Hát köszörüli meg a torkát, —, a dobolás. Ezt sze­retem a legjobban. Ha van valami hivatalos közlendője az elnök elvtársnak, akkor me­gyek és kidobolom. Aztán téli időszakban itt van az út leta- karítása. Ez is az én dolgom. Másik személyt nem tudnak foglalkoztatni. A »személyen« utólag még gondolkodik. Ez jő, ez hivata­los ember szájába való szó. — No, ugye itt van még az ároktisztítás meg a fanyesés is — jut eszébe. — Majd elfelej­tettem, az úttisztítás nem va­lami kisasszopyos munka ám! Két kilométer hosszú utat tar­tok rendben. Nyolcszázhúsz forintot kapok minden hónap­ban. Ha külön feladatot bíz rám az elnök elvtárs, ezért is kapok valamicskét. Az emberek a faluban kis­bír ónak hívják. — Ugyan, mint a régi idő­ben hívták a hivatalsegédet — mondja. — De én nem bá­nom. A fő, hogy megbecsül­nek. Mert látja, én tudok a nyelvükön beszélni. Ez is kell az embereknek: egy-két bará­ti szó a hivatalos ügyek in­tézése előtt. Mindjárt másképp lép be az elnök elvtárshoz az ügyféL (Leskő) OLVASTUK Berzsenyi-szobor tsz-támogatással A Népszabadság március 15- én megjelent számában egy Vas megyei tudósítás arról számol be, hogy a celldömölki járásban példamutató mozgal­mat indítottak a termelőszö­vetkezetek. Közülük feltűnt nekem az egyházashetényi Berzsenyi Tsz .vállalása: a fa­lu jeles szülötte, Berzsenyi Dániel emlékére szobrot állí­tanak fel; annak a költőnek, akinek neve hallatára ben­nünk, somogyiakban is külö­nös érzések gyúlhatnak. Nik- lán élte utolsó éveit Berzsenyi A járási tanács illetékeseivel közösen szerződésben vállal­ták a celldömölki járás tsz-ei, hogy évenként azonos összeg­gel támogatják a járás kultu­rális és művelődési munkáját. A szerződés pontosan megha­tározza az összegek felhasz­nálásának módját is: óvoda, napközi és iparitanuló-iskola építéséhez, Berzsenyi-szobor emeléséhez, több falu műve­lődési otthonának, klubjának működtetéséhez stb. nyújta­nak segítséget. A mozgalom elterjedését nemcsak a célok önmagában is természetes fontossága iga­zolja — olvastuk —, hanem az a tény is, hogy a közös gazdaságok megerősödésével mind több fiatal marad falun. Így mind többen igénylik lakóhelyükön is a kulturált szórakozás, pihenés, tanulás lehetőségeit. Az említett tudósításnak nemcsak Berzsenyire vonat­kozó része keltett bennem ér­deklődést, hanem az a többi tsz-vállalás is — mozgalom! —, amely példaként állhat előttünk, somogyiak előtt, mi­vel ezen a téren nekünk, a mi tsz-einknek is lennének tenni­valóik. H. B. Citeralá* Inhén Sokat kibír az ember Balatonlellén a Tanácsköz­társaság hősei közül egyedül Lugosi Jóska bácsi, a direk­tórium jegyzője él. A napok­ban újból fölkerestem. Hosz- szú betegsége óta első ízben bírtam szóra. Azt kérdeztem, mi lett a sorsa a kommün bukása után. Friss emlékezete habozás nélkül pergette az eseményeket: — Velünk kezdték, a »fő­bűnösökkel«. Először Szűcs- Lajost, az elnököt fogták le, aztán került rátn a sor. Szű­csöt Kaposvárra vitték, en­gem Lengyeltótiba. Többé nem láttuk egymást A kör­nyék falvainak vezetőit a já­rásbíróság pincéjében gyűj­tötték össze. Mintegy százöt­venen lehettünk.. A főhadnagy, aki lovaglópálcájával időnként minden ok nélkül végigvágott valamelyikünkön, hosszú, gön­dör hajamról ismert meg. Amikor szem elől tévesztett, teli torokból üvöltötte: — Hol az a kutya kommunista? ... Lengyeltótiból augusztus 22- éh hazaengedtek. Két napig hagytak nyugton. 24-én meg­int letartóztattak. A fehérek a Hattyú Szállóban vallatták foglyaikat. Egyenként kínoz­tak meg bennünket. A jegy­zőkönyveket előre megírták. Sokat nem vesződtek kihall­gatásunkkal. Éjjel Siófokra vittek. Arra számítottam, kivégeznek, de még csak nem is bántottak. Pedig egyeseket nagyon meg­vertek. Az első napon nem kerültem sorra. Másnapra meg szerencsémre — úgy lát­szik — enyhült a helyzet Egy százados szokatlanul barátsá­gos hangú beszédben adta tudtunkra, hogy déli 12 óráig mindenkinek el kell hagynia Siófokot. Ment, ki merre lá­tott ... Alig pihentem ki magam, ismét fegyveresek kísértek. Az öreglaki gróf két katonája vitt Kanizsára. Nem tudtam nyu­godni. Elszorult a szívem, amikor ismerősökkel, falube­liekkel találkoztam. Egy esz­tendőre ítéltek. Megtántorított a hír. Az első fasiszta inter­nálótábor lakója lettem a Za­laegerszeg melletti Pózván. Félévet éltem a drótkerítés mögött. Jó magaviseletem miatt hat hónap múltán szabadon bo­csátottak. Sose hittem volna, hogy épségben térek vissza édesanyámhoz. Kötelességem, hogy — hetenként kétszer — jelentkezzem a rendőrségen, eltörpült régebbi szenvedé­sem nagysága mellett. Amint látja, életben ma­radtam. Pedig rettenetesen megkínoztak. Sokat kibír az ember, hiába. Igazságérzetünk adta harcunkhoz az erőt. B. X »Jó citerás hangja betölti a szobát. Még citerabálokat is tartanak vele.« (Kodály) Négyen állnak az asztal mellett. Előttük a zengő húros szerszám. Bal kezük öregujja buzgón siklik a négy dallam­húron le és fel, miközben jó erős lúdtollal ugyancsak cif­rázzák, bele-belezendítve a kí­sérő húrok megfelelőit is. Muzsikájuk alatt öregesen do­hog a köcsögduda. Minden negyedre egyet: »Hup-hup. hup-hup.« A zengő hangok betöltik a szobát. »Szombat este nem-jó kult az inkei citerazenekar. Hogyan is kezdődött? — A népművelési ügyveze­tő, Helyes Jenő ötlete az egész. Fölkeresett mint régi muzsi­kust. Megkérdezte: »Elnök elvtárs, nem volna kedve ci- terazenekart szervezni?« Volt. Elkezdtük... Egy-két hang­szer előkerült a poros lim­lomok közül, egyet meg most csinált Horváth Zoltán, a hi­vatalsegédünk. Ideadta ne­kem, ő meg »köcsögös« lett... Horváth Zoltán, a köcsög­dudás jóízű humorral avat be hangszere titkaiba. elé, olyan sikerük lett, hogy a falak is remegtek belé. Egy-két öreg néni még a sze­me sarkát is megnyomkodta az ünneplő kendő csücskével— A zenekarvezető fűzi to­vább a szót: — Lett erre aztán citerá- iáz!... A fiatalok átkutatták az összes padlást, előszedték az öreg hangszereket, már ahol találtak. Ahol nem, ott meg újért Jtuncsorogtag a gye­rekek ... Nagyobb a becsüle­te, mint a gitárnak. A múlt­kor egyébként egy szólógitár­ral is összejátszottunk. Egész élvezetesen szólt... Nagyobb a becsülete, mint a gitárnak. citerázni...« Arra a dallam­ra, hogy »A kisnyéki rózsás kertek alatt Kisangyalom roz­maringot arat.« Ami első hallásra feltűnik: tisztán és együtt hangzik a négy citerás dallama, kísé­rete. Ez pedig ritkaság S az is, hogy mennyire árnyaltan — erősebben, majd halkabban — csendül a dallam ismétlé­se, miközben szinkópázott rit­must variál a zenekar veze­tője, Cipót Antal, a községi tanács vb-elnöke. — Az összehangoltság a fontos meg az, hogy kellően zengjenek a kísérő húrok — mondja a »slussz« után. — így nem lesz monoton a ci- teramuzsika. Persze nagy gyakorlat kell hozzá... A négy dallamhúrhoz igazítjuk a három kísérőt, aztán — hogy változatosabb legyen — a kíséretben szoktam rögtö­nözni is... — Akkor elnök elvtárs olyan itt. mint a hosszú hajú gyere­keknél a basszusgitáros? — Olyasmi — válaszolja nagy derültség közepette, amiben — úgy tűnik — nincs hiány, amióta ősszel megala­... Tudod fiam, nehéz idők voltak. Te még akkor hátul- gombolós kis gyermek vol­tál. Egyszer elmentünk sé­tálni a Lánchíd felé, s cso­dálkozva kérdezted, hogyan kerül az »ojoszlán« o földre? A híd romokban hevert, épí­téséhez csak egy év múlva kezdtünk hozzá, s én alig tudtam megmagyarázni ne­ked, hogy az oroszlán most pihen. Akkor sétáltunk együtt utoljára. Engem vidékre he­lyeztek, elszakadtunk a csa­ládtól is. Mindenki saját magával volt elfoglalva, a rokoni kapcsolatokat csak a névnapi gratulációs levelező­lapok ápolták. Messze kerültem Budapest­ről. Bennünket, az egészség­ügy névtelen munkásait min­dig oda küldtek, ahol a leg­nagyobb szükség volt ránk, így kaptam én is az ukázt, hogy az egyik dunántúli nagyközség kórházát vegyem át. A valamikori grófi kas­tély — a család nevét nem mondom, mert neked úgy­sem jelentene semmit — a háború előtt alakult át kór­házzá, a vármegye vette át a tulajdonosoktól, és ismét el kellett kezdeni benne a gyógyítást. Nehéz munka volt, az ország minden iája­A CÍMER ról utaztak ide az orvosok, s bár a bombák megkímélték az épületet, korszerűnek egy­általán nem lehetett nevezni. A berendezést sokszor agya­fúrt módon szereztük, egy- egy finom ebéd többet segí­tett rajtunk, mint az esdek­lő, kérő levél. De ez, azt hi­szem, téged különösebben nem is érdekel, azonban hogy megismerd és átérezd az akkori helyzetet, feltétlenül el kellett mondanom e kis bevezetőt. A kastély homlokzatán óriási, egyetlen kőből kifara­gott címer ékeskedett. Sen­kinek a szemét nem bántot­ta, a sétáló betegek elcsodál­koztak a pajzsot tartó med­vén; egyszerű emberek vol­tak, nem tudták, hogy mit jelképezett valamikor, olyan szerves része volt a kastély­nak, mint a kovácsoltvas ke­rítés vagy a toronyszoba. Abban az időben már meg­kezdődött a háborúban meg­sérült műemlékek feltérképe­zése. A mi kórházunk is kö­zéjük került, mint két épí­tészeti stílus érdekes ötvö­zete. Egy nap szimpatikus fia­talember látogatott meg ben­nünket ellenőrzés címén. Vé­gigjárta a betegszobákat, a műtőket, a szociális helyisé­geket, beszélgetett az ápoló­nőkkel, betegekkel, belekós­tolt az aznapi ebédbe, s bár egyetlen szót sem szólt, érez­tem, valami nyomja a bo­gyót. A tisztaság, a higiénia és az elhelyezés ellen nem lehetett kifogása, arckifeje­zése után ítélve az étel is ízlett, de komor, töprengő szempillantásait nem tudta letagadni. Kisétáltunk a kertbe. Friss volt a levegő — áprilist ír­hattunk —, a leertvégi kár­sak beborítottak illatukkal. Közömbös dolgokról beszél­gettünk, a gondok érdekel­ték, és én mindent őszintén elmondtam, hátha tud és akar segíteni. A főbejárat előtt megállt és felnézett a címerre; — Főorvos elvtársi nem gondolja, hogy egy szocialis­ta egészségügyi intézmény homlokzatán reakciós hangu­latot kelt a grófi címer? Nem zavarja ez magukat? — Nem — válaszoltam nyugodtan, de a szívem erő­sebben dörömbölt a kelletté nél —, sőt, büszke vagyok rá! Elképedve nézett rám, ke­ze ökölbe szorult, s vártam, hogy valami cifrát mond. Aztán megkérdezte: — Hogy érti ezt? — Büszke vagyok arra, hogy ebben a kastélyban, amelyben valamikor csak dőzsöltek, vadászlakomát ren­deztek, most kórház van, nyolcvan ágy, és egyre több gyógyuló beteg. Felkapta fejét a válaszra, erősen a szemembe nézett, aztán így szólt: — Igaza van, főorvos elv­társi így is fel lehet fogni — kezet rázott velem, megkö­szönte a kalauzolást és el­távozott. A címer ma is ott dísze­leg a kastély homlokzatán, és azóta nem is akarta bán­tani senki. De igyunk! Príma csopa­ki... olyan a színe, mint a csurgatott arany. Saíy Géza — Veszünk egy köcsögöt. Vizes sertéshólyaggal beborít­juk, s közepére erősítünk egy nádszálat. Ezt benedvesitve húzkodjuk a dal ritmusára... — Na, mondd csak el az újításodat?!... bíztatják a többiek. — Az úgy volt, hogy játék közben mindig a nyelvemmel nedvesítettem meg az ujja­mat. Úgy, mint amikor a pénzt számoljuk ... De ezen aztán nagyon mulatott a kö­zönség ... Mit is csináljak? Kitaláltam, hogy egy kis da­rab nedves szivacsot húzko­dok a nádszálon. így nem kell »nyálazni« mindig ... Fiatal korukban valameny- nyien sokat muzsikáltak saját készítésű hangszereiken. Rózsa Sándor traktoros apjától leste el ennek a tudományát. Haj­danában sokat játszottak együtt is. Táncmulatságon, társaságban, vasárnap dél­utánonként, főleg az, öregek­től, nagyszülőktől hallott régi népdalokat. Rácz János az iharosberényi gépjavító laka­tosa. Édesapja 25 évig rezes­bandát dirigált. Örökölte a muzsikustehetséget. Komlósi István szintén traktoros, ő is gyerekkorától pengeti a maga készítette hangszert. Csak így, együtt nem játszottak még. Mikor ezután öt-hat számot — egy dalcsokrot — megta­nultak és a körzeti művészeti szemlén kiálltak a falu népe — Hogyan próbálnak? — Hetenként kétszer. Most kezdünk »összerázódni« iga­zán. Népdalokat játszunk. Utánanéztem helyieknek is... Mindegyiket megtanuljuk kü­lön, aztán összejátsszuk. Most még finomítani, csiszolni kell a hangszíneket — hogy szé­pen is szóljon, ne csak han­gosan. Mikor jól megy, mag­nóra vesszük, visszahallgat.-' juk: hol nem »stimmel«... — Hallottuk, sikerrel szere­peltek a járási bemutatón is. Mit terveznek a továbbiak­ban? — Szeretnénk, ha két-há- rom műsorblokk teljesen ké­szen lenne. Azután tervezek egy új hangszert is. Kapcso­lóval és kromatikus télhang- nyi húrokkal. Most ugyanis csak dúr-hangolású dalokat játszhatunk. A somogyi nép­dalok közt pedig sok a moll- hangnemes... Inkán hetenként kétszer, a napi munka után öt dolgozó ember összetalálkozik, hogy a maga kedvére és mások örö­mére megpengesse a citerát. S az egyik legősibb népi hangszerünk érces, tiszta zen­gése betölti a szobát. Messzi hangzik a dal, taláft a falakon is túl, hogy elvigye és megőrizze a nép alkotó művészetének egy csaknem elfelejtett szép és értékes em­lékét. Wallinger Endre TV-jegyzet Bell, a türelmes Egy nagybajszú bácsika mondja a zsúfolt buszváróban: — Azt sajnálom, hogy a kutyát keveset mutatják, meg a Sébastien gyerek sem csintalankodik annyit, mint a régebbi filmben. Hosszú hetek óta követhetik a televíziónézők a Sébastien az emberek között című kisfilm-sorozatot. Arról van szó... Miről is? A furcsán néző, kedves arcú nő minden folytatás előtt el­mondja, hogy mi történt az előző részben. Ilyenkor mindig zavarba jövök. A rokonszenves hölgy izgalmas, színes mesét ad elő. Én, aki láttam az előző részt, szidni kezdem magamat. Gyengül a szemem talán, mert egy sokadszor megismételt szituációt véltem kiolvasni a múlt vasárnapi adásból is. Monsieur Sértődékeny és mademoiselle Nebántsvirág szeretik egymást. Éppen ezért nem házasodnak össze, hanem lápten- nyamon megharagszanak egymásra. Adva van még egy kis­fiú, akin a néző szíve időnként megeshet, mert kijelenti, hogy az apja, monsieur Sértődékeny nem szereti. Ez így megy minden folytatásban. És akkor jön a nagybajszú bácsi, de nem a derűs francia lankákról, hanem a buszváróból. Bellt, a kutyát hiányolja. Igaza van, mert ez a hatalmas eb csak imitt-amott baktat el a kamerák előtt. Bánatos, nehéz moz­gású állat lett belőle, mióta nem láttuk. Valószínűleg a hosz- szúra nyűit história fárasztotta ki. Én várok. Arra, hogy ez a szelíd jószág mikor lázad fel a nézők idegeivel játszadozó haragszomrád-szerelmesek ellen. A jól irányzott harapásra várok, amelyet Bell fog ejteni monsieur Sértődékeny nadrág­ián. mire az ész nélkül szalad maid a zsenge lelWí ro adó­ján, mire az ész nélkül szalad majd a zsenge moiselle Nebántsvirág karjaiba. L. L. «SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1969. március 19.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents