Somogyi Néplap, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-19 / 15. szám
▼asárnap, IMS. Január 19. 7 SOMOGYI NfiPCAP DÁVID JÓZSEF: zt mondtuk, hogy ha a ház rendben lesz, s a gyerekeket szárnyukra bocsátjuk, majd szeretjük egymást Nevettünk ezen, de nem sokáig, mert időnk a munka után csak arra volt, hogy egy kicsit összeszedjük magunkat aludjunk, s erőt gyűjtsünk a holnapra Nekem nem hiányzott a szerelem. A férjemnek... Talán. Különösen, ha egy kis szesz volt benne. De az nagyon, nagyon ritkán esett mert nem ivott Józansága miatt barátja sem akadt Igaz, arra sem lett volna idő. Ó, az idő! Húsz év úgy elszaladt felettünk, hogy észre sem vettük. A nagyfiam — aki most fog érettségizni — mondta egyszer a nyáron: Anya, te őszülsz! Vasárnap volt valahogy egy kicsit az asztalnál felejtettük magunkat Imre, a férjem megnézett Emlékszem. Én meg őt figyelhettem egy kicsit s mintha megszédültem volna, kapaszkodóért, a munka után kaptam. Mert nekünk ünnepeink sem voltak. Egyedül talán csak a karácsony. Szinte restelltük akikor is azt a nagy lustálkodást, de Imre azt mondta: ez a mienk. Ennyi nekünk is kijár a békesség ünnepén. Hét igen... Múltak az évek, s ml soha nem üdültünk, nem jártunk víkendre, kirándulásra. A szabadságunk alatt is dolgoztunk. Házat építettünk. Szép családi házat, amelynek az építéséhez 60 ezret rakosgattunk össze. Hatvanat meg az OTP adott. Még van 25 ezer forint adósságunk. A férjem asztalos, a háznál a - kőművesek csak addig dolgoztak, amíg a falat rakták. A többi munkát mind Imre csinálta amellett, hogy az üzemben dolgozott és állandóan ■maszek munkákat is. vállalt Ha mindent összeszámolnánk, a ház máris többet ér, mint 200 ezer forint, pedig még nincs kész, s belül csak egy szoba van korszerűen berendezve. De hát közben nőttek a gyerekek. Tavaly már Erzsiként is középiskolába ment Jövőre Sanyika is elvégzi az általánost Ruha, cipő, élelem, tanszerek... Szóval gond, gond. minden napra megvolt... Amit lehetett, nékem is meg kellett fogni. Bent a gyárban, ahol és voltam a fő túlórás, egyszer azt mondta a művezetőm: Teri, maga csúnyán rá fog fázni erre a túlfeszített munkára, mert gondolom, ha innen hazamegy sem tartja ölben a kezét, Én meg évődtem vele: talán sajnálja? ö meg: nekem nyolc. Sőt, még pénzt is jelent. Kevesebb a gépállásom. Nagyobb a premcsi. A maga boszorkány-ügyes ujjai nélkül sok szövőgép állna itt.. Sodrónő voltaim a nagy szövődében. Volt olyan hónap, hogy többet kerestem, mint a mester. Kellett a pénz. Azért otthon egyre kevesebb munka várt. Erzsikéin meg a nagyobbik fiam, Imi, szépen rendbe raktáik a lakást. Persze mosni, vasalni, főzni akkor is kellett. Meg ott volt a szép, nagy kert, ahol minden megtermett. .. örülhettünk volna... De most már hogyan? Mert örülni ennek meg mindennek, amiért gürcöltünk, már csak akkor tudunk... tudnánk, ha a férjem— Talán majd holnap. Amikor hívattak a pártirodára, megijedtem. Mi bajt követtem el? Nem voltam én ra- porton húsz év alatt a művezető irodájában sem. Vaskó elvtárs mosolygott, s mondta, hogy holnap a szebbik ruhám vegyem fel, mert jön értem hajnalban á vállalat kocsija és megyünk Pestre, a Parlamentbe. Kitüntetnek. Szólni is alig tudtam. Kitüntetnek? Engem? Miért? A Központi Sajtószolgálat lS6S-as pályázatán második díjat nyert elbeszélés. — Csak — nevetett Vaskó, s intézkedett, hogy máris menjek haza. JÓT pihenjem ki magam, mert a kormánykitüntetést szárazon úgysem úszom meg, s holnap szükség lesz az erőnlétre. Csak ámultam s otthon valóban nem tudtam semmit csinálni. Soha öem vártam olyan türelmetlenül haza a férjem mint akkor este. Fáradt volt, mint mindig. Nem akartam ajtóstól rohanni, hát megvártam amíg asztalhoz üi, s aikkor csak mondom. Előbb mintha nem értette volna. Aztán leteszi a kanalat, s végignéz. Megijedtem Furcsa, csufomdáros volt a tekintete. Aztán mosolyra húzódott a szája, s tovább evett — Hát nem is örülsz neki? Eltolta magától a tányért, s csak annyit szólt: de, — Furcsa vagy. — Fáradt vagyok — mondta, de mikor bontottam neki az ágyat, észrevettem hogy oldalvást figyel. Ügy figyel, mustrál, mint ahogy a férfiak szokták a nőket — Mi lelt? — Semmi — Ha... akarod, nem megyek fel holnap Pestre. De nem is tudom miért mondtam Éreztem, hogy valami mentegetődzés van a hangomban. Mintha félnék valamitől, minha titkolnom takargatnom kellene valamint — Menj csak — mondta később, már az ágyban. — Miért ne mennél? Ha egyszer kitüntetnek. Biztosan megérdemled. S zerettem volna sikítani, mert éreztem, hogy a szavai torkon ragadnak. Micsoda furcsa helyzet De miért? Arra még gondolni sem lehet, hogy... hogy irigyli. Tőiéin? De meg mástól sem. Imrében soha sem volt Irigység, rosszindulat idegenekkel szemben sem Megkeseredett a szám. Jó lett volna sírni egyet, de csak tépelődtem egész éjszaka. Hajnalban jött a kocsi, s én kiszóltam: nem megyek! Dehát ez nem olyan egyszerű. Csakugyan nem tehettem ilyet Imre papucsban pizsamában tlpródott (köztük, amíg elkészültem. Hátha veregették, hangoskodtak. Talán egy kicsit pálinkáztak is, s többször elmondták, hogy így meg úgy legyen rám büszke, mert még nem is tudja, hogy milyen nagyszerű felesége van. De ez csak olaj volt a tűzre, ami késő éjjel lobbant fel, amikor Pestről hazaértünk. Életiemben én most voltam először a Parlamentben. És én ott megfeledkeztem mindenről. Előbb valami kellemes zsibbadtság fogott el, aztán mintha a csillárok fénye lemosta volna rólam a sok-sok év fáradalmait, majd kibújtam a bőröm9 0 0 böL Talán az ital is segített, mert nem szoktam, de hát mit tehettem, amikor egy-egy miniszter nyújtotta felém a poharat, koccintanom kellett Amikor a Parlamentből kijöttünk, már forgott velem a világ. .. — De hát nem úgy van az, Tercsi — mondták a kísérőim, akik vártak, s már nem is tudom, hová robogtak velem. Hazafelé kétszer Is megálltunk. S bizony én síitám meg daloltam is a kocsiban és még akkor sem ébredtem fel a ká- bulásból, amikor hazaértem. A férjem várt. Te úristen !i Az nem is ő volt Azt hittem, jégverembe hullr tam, vagy egy lángoló katlanba? Az asztalon üvegek, s Imre mint egy felbőszült állat: csak fújt, forgatta szemeit, s dőlt belőle az italszag — (Gratulálok — nyögte, s Ijesztően vigyorgott — Mi történt? Mi van Veled? — kérdeztem volna, de a rémülettől csak álltam. Éreztem, hogy menekülnöm kellene a gyerekek szobájába De miért? — Aztán — tápászkodik fel az asztaltól — miért... kinek köszönhet.. he tjük... ezt a... A kkor már sejtettem, hogy mi baja, öleltem volna magamhoz, meg.., de ellökött, s újra kérdezte: kinek... kinek köszönhetjük. .. te cafat!... — örült vagy, Imre. Imre! Térj észre! — Kinek? — kapta el a karomat. — Ennek — próbáltam a másik kezemmel szabadulni, s az orra előtt hadonászva üvöltöttem: a kezeimnek. Ennek köszönhetem a kitüntetést.. A többire már nem emlékszem. A gyerekek fogták le, s mert ők soha nem látták így — persze még én sem —, nagyon megijedtek, s hívták a mentőket A gyomormosás után. amikor magához tért és rádöbbent, mit csinált, kidobta magát a második emeletről. egnap szedték le róla a gipszet. Talán fcét-há- rwn hét múlva már itthon lesz Ma délután bent jártam nála, s először kérdeztem: miért tette. Megtelt a szeme könnyel. Sokáig nem tudott szólni, csak a kezem simogatta- A kezem, amit el akart tömi. Intett a szemével, hogy majd egyszer... elmondja. Talán holnap. De nem is talán, mert egyszer már arra is rá kell érni, hogy szeressük egymást., Győri László: Anyámat pirosra ríkatom Anyámat pirosra ríkatom, bánatát fehérre mosom. Csibéit kasban kihozom, legeltetem a betonon. Biciklijét megfoltozom, tüskét szórok el az úton. Húsvét van, hát meglocsolom, barna haját kátrányozom. Dögöt ások el a kertben, gizgazt, lósóskát teremjen. Ősszel aztán nagyot nézek: krumplidombon üldögélgct Tyúk kapirgál körülötte, tojást potyogtat a földre. Biciklije elém fekszik: »Játsszunk egy kis kerekesdít!« Elfordulok »semmit se kérj, anyám szép haja hófehér.« JEGES DUNA-KANYAR (MTI fotó — Fehérváry Vérén c felvétele.) T egn. S Műtét után K. J.-t három héttel a műtét után engedték haza. A jobb fiilét operálták. Az utóbbi időben rosszul hallott és a körzeti orvos, majd a szakorvos megállapította, hogy egy elhanyagolt gyulladásos folyamatot kell rendbe hozni. Megoperálták és megtiltották, hogy néhány hétig vizet eressszen a fülébe. Üjabb gyulladásos folyamat jöhet — mondták a kórházban —, esetleg áthúzódik a másik fülére, sőt teljesen megsüketíti. A műtét után egy ideig vattát tömködött a fülébe, de néhány nap múlva úgy vélte, nincs rá szükség. Épp úgy, mint korábban, pontosan nyolc előtt tiz perccel, vagy kilenc előtt, attól függően, mikor volt órája, megjelent az iskolában. K. J. tanár volt. Fizika és matematika szakos. Azt követő napon, mikor a vattát kivette a füléből, hallása, úgy érezte, szinte megkétszereződött. A reggeli mosdásnál a viUanyborotva mennydörgésszerűén búgott, s mikor felesége búcsúzásnál kapkodón arcon csókolta, úgy hallatszott, mintha korhadt, terebélyes tölgyfát hasított volna ketté a villám; reggelizés közben, csészéjét véletlenül könyökével a földre sodorta, számára ez úgy csattant, mintha féltéglát dobtak volna a porcelánüzlet kirakatába. K.J. Kissé ingerlőnek találta ezt az érzékenységet, de úgy vélte, nyilván csak azért van így, mert mostanáig vatta volt a fülében. Néhány napon belül bizonyára megszokja. Mikor kilépett a lakásból a lépcsőházba, a házmestere, aki épp a szemetesvödröt ürítette az ajtójuk előtt, barátságosan üdvözölte. — Jó reggelt tanár ár. — Jó reggelt. VASC/TI H í D Csiszár Elek rajza.) — Megyünk a taposómalomba? — Kocogunk — mondta K.J. kedélyeskedve. A házmester mosolyogva biccentett, kiöntötte a szemetet egy nagyobb vödörbe és közben szótlanul K.J.-re nézett. A reggeli közben földre esett csésze darabkái éles csattanással koppan- tak a még üres, rozsdás bádogvödör alján. — Az istenfáját a hülye fejüknek, mondtam, hogy iyesmit ne dobaljának a szemétbe! — hallotta K.J. a házmester mindig kicsit hurutos hangú szit- kozódását. Szája azonban mozdulatlanul és mosolyogva meredt K.J.-re. — Mondott valamit, kérem? — kérdezte K.J. — En? Semmit, tanár úr — mondta a házmester és változatlanul mosolygott. — Mintha mégis mondott volna valamit, kérem — erős- ködött tovább K.J. — Nem szóltam én egy kukkot sem — egyenesedett fel a házmester és csodálkozva nézett a tanár arcába. — Bocsánat, úgy hallottam, mintha... — és K J- egy pillanatra elakadt. Nem is fejezte be a mondatot, hisz látta, hogy a házmester mozdulatlan szájjal, mosolyogva nezett rá abban a pillanatban, is, mikor a sértő mondatot hallani vélte. — Ostobaságokat halluciná- lok — gondolta és gyorsan lesietett a lépcsőn. Mikor megérkezett az iskolába, már nem volt ideje, hogy a kollégákkal beszél- yesssen, csupán az egyik idősebb, szintén matematika és fizika szakos kartársának segített sietve betétet cserélni a golyóstollába. — Nagyon kedves, kolléga — mondta az öreg, mikor K.J. élnyújotta neki a tollat, és ő bal kezével kigombolta köpenye felsó gombját, hogy eltegye a tollat. — Ehhez jobban értesz, fiacskám, mint a matematikához — hallotta K.J. az öreg vékony, magas hangú hadarászását. — Hogyan? — Tessék? — Mit tetszett mondani? — Semmit, fiam. — Hogy ehhez jobban értek, mint a tantárgyamhoz? — Ugyan, édes fiam, nem szóltam én egy szót sem. Bár jó kis önkritikád van — hehe- részett vékonyan, szaggatottan az öreg, és tovább bíbelődött a köpenygombjával. Képtelenség — gondolta K.J. —, bár az öreg ellenséges volt velem első perctől kezdve, ahogy betettem a lábam az iskolába, de ilyet még sem mer a szemembe vágnt — Bocsánat, megyek, sietek, órám van — mondta az öregnek, aki fürkészve bámult utána és még akkor is az ajtóra meredt, amikor K.J. a hóna alá vágott osztálynaplóval kisietett a folyosóra. — A folyosó üres volt. Léptei élesen verődtek a faiak kozott, mig eljutott az egyik osztály ajtóig. Töprengve lépett a tanterembe és szinte zavartan ment fel a dobogóra. Beírta az osztálykönyvbe az óraszámot es a soron következő tananyagot, majd kiszólítoti egy fiút a tabla elé. Reflex- szerűen csinált mindent, mert egész idő alatt azon töprengett, mi történhetett vele. — Talán a múlt heti anyagból kérdezek először. Mondjuk, Ohm törvénye — szólt a fiúhoz, aki megállt az asztal előtt. Ekkor mintha, tüzes fáklyákkal vadított farkascsordát zavartak volna szét o csöndes, havas éjszakában, úgy csattant fel a fiúk üvöltözése. — Mit képzel ez a hülye?! — Tegnap nem mondta, hogy a múlt heti anyagból is kérdez!' — Igazságtalan tojásfejü! — Este meg kellene téged verni — hallotta a fiút, old a tábla előtt állt. — Hogy ordibál a sok hülye, pedig eljön az idő, amikor Heisenberg kvantummechanikáját vagy Einstein relativitáselméletét fogják már az általánosban is tanúim... — Ezt a harmadik pad szélén illő, egyébként kitűnő rendű Bodnár mondta, csendesen K.J.-re meredve. Valóban csendesen, mozdulatlan szájjal meredt K.J.-re, akár a többiek. Mindannyian egyetlen mozdulat, egyetlen szemrebbenés nélkül nézték a tanárt, aki hirtelen ráütött az asztalra. — Csend legyen! A padszomszédok egymásra bámultak, aztán K. J.-re, aki változatlanul, méregtől egyre vörösödé arccal ütötte az asztalt: — Fogjátok be a szátokat, azt mondtam! — Ekkor kérdezés nélkül felállt Bodnár. — Bocsánat, tanár úr, senki nem szólt egy szót sem — mondta. De K. J. már abba is hagyta az asztalveregetést. Csendesen bámult az osztályra, aztán feltápászkodott, minha nagyon öreg lenne, pedig alig múlt harminc, összecsukta az osztálykönyvet, egy kézmozdulattal helyreküldte a fiút, kiment a tanteremből. A tanáriban nem szólt senkihez, bár többen szóltak hozzá, úgy hallotta: — Miért vág ez ilyen hülye képet? — A kolléga úrnak most nincs órája? — Hová a fenébe mész? K.J. köpenyét felakasztotta a fogasra és kiment a tanáriból. Hazament. Otthon azonnal a fürdőszobába sietett, levetkőzött, beállt a fürdőkádba, kinyitotta a zuhanyt és jéghideg vizet engedett oldalra hajtott fejére. Gondosan vigyázott, hogy a vízsugár pont a jobb fülére zubogjon, aztán a biztonság kedvéért a balt is odatartotta. Közben eszébe jutott, hátha ezután is azt hallja mai/** amit eddig. És akkor?... Györffy LászSÉ
