Somogyi Néplap, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-10 / 264. szám

»OMOGT! NEPLAr 8 Vasárnap, 1968. november Ml JARA RIBNIKAR: A legjobb viszony­ban • váltunk el egymástól. Megígérte, hogy július elsején feljön Belgrádija. Végképp el határozta, hogy felköltözik, és nem fog változtatni közös megegyezésünkön. Nem is ke­restem többé vele a találko­zást. A kitűzött Időre viszont előkészítettem mindent, la­kást szereztem és puhatolóz­tam, hogyan Írathatnám be őt könyvelői tanfolyamra, s ha elvégzi, hol helyezhetném el, a saját üzemünknél vagy esetleg másutt. Ennyivel iga­zán tartozom neki. Biztosí­tottam, hogy feleségül ve­szem, s mihelyt feljön egybe- kelünk. Ügy is beszéltem róla, mint jegyesemről, jövendő élettársamról. Végül majd rá­jön maga is, hogy merőben más az, ha törvényes férj- és feleségként él az ember és nem úgy, mint eddig. Minden kész volt Es bíztam is ben­ne. Azt hittem, a szertelen kicsapongások után végre megnyugszik, s a békés na­pokkal hajlékunk a szerelem fészke lesz, az összhangé, a nyugalomé. Megunhatta már a lealázó kalandokat azon az átkozott M a 1 i novae on, ki tud­ja, ki kinek osztja kegyeit... Július elsején levelet kap­tam tőle. Esze ágában sincs feljönni Belgrádba ... Szó sem lehet róla ... Az ördögbe is, vajon mit forgathat már megint a fejében? Vagy eset­leg gnáattam nem tudja rá­szánni magát? Merthogy a nővére férje vagyok? Mert a családja kitagadott? Hiszen miatta tagadott ki a család. Igaz ugyan, hogy sohasem be­szélgettünk kimerítően a ket­tőnk kapcsolatáról, nem is igen volt rá időnk, ha együtt voltunk, rendszerint piron- gattam; féltékeny voltam és rosszallottam a kicsapongá­sait, kérleltem, Ő meg hallga­tott; így aztán nem is tudom voltaképpen, boldog volt-e az együtt töltött órákban, vajon szeret-e? Voltaképpen sem­mit sem tudok. VIadóval megbeszéltem még egyszer a malinovaci utunkat. Abban állapodtunk meg, hogy magával hozza Bórát is. A ruhát is megvettem mér Ba­ka rusának. A legújabb vona­lút a legújabb sorozatból. El­tökéltem, hogy gyökeresen változtatok a dolgon. Nem mehet így tovább! Bóra min­dig jó volt hozzám, most is felajánlotta a kocsiját Csak a benzinköltséget fogadja el tőlem. Ahogy megérkeztünk Bóra és Vladó fölkerekedett, hogy fölkeresse Bakarusát Én a szállodában várakoztam. A fiúk visszajöttek, Nélküle. Épp vacsorához ültünk, ami­kor belépett az étterembe. Már jócskán ittam, és most barúsabban vagy talán két- ségbeejtőbben is láttam a dol­got, mint Belgrádiján. A szesz különben sem úgy hat rám, mint másokra. Engem nem derít fel, inkább lehangol. Nem nyújt élvezetet, sem fe­ledést. Nem lebegtet, hanem elnehezít. Bejött megállt, fc mintha keresne valakit, kö­rülnézett. Egy ismeretlen fi­atalember kíséretében. Oda­jött hozzánk s durva szitko- zódással kezdte: unja, torkig van már az egész mindenség- gel, és nem hajlandó folytatni ezt a hülye kapcsolatot. Szemrehányással illetett, mert beidéztettem kihallga­tásra. Csak nem akarom bör­tönbe juttatni azért, mert nem szeret?! Igen, beidézték, de csak tanúnak, mondtam, abban az országúti rablótá­madásban. De őt az Igazán nem érinti. — Hallgass — szakított fél­be. — Tudod, hogy az éle­temmel játszol? — Nem a tiéddel, hanem a magaméval — mondtam csen­desen. Rámnézett és elsápadt. Be­lekarolt a kísérőjébe és elné­mult — Hazudtál. Én mindent megadtam neked, ami tőlem tellett A jegygyűrűt is be­csúsztattam a zsebedbe. Ki­mentettelek a rendőrségről. Add vissza a bőröndöt, add vissza a gyűrűt Nagyon hangos lehettem. És elszánt Mert megrémült S már húzta is le az ujjúról a gyűrűt, és letette elébem, fintorogva és óvatosan az asztalra Nehogy megérintse a kezemet! Megborzongtam dühömben: mi az, hát ennyire ellenszenves vagyok neki? Vagy talán leprásnak tart?! — A bőröndöt elküldöm majd a szállodába. Ha akarod azonnal. Visszaadom azokat a rongyokat, amiket vettél. Mindent visszaadok. — A holmit nem kértem. Csak a bőröndöt Arra szük­ségem van. És hogy ne járj pucéran: tessék, hoztam ne­ked egy új ruhát Láthatóan megörült neki. Arcáról egyszeriben leolvadt a félelem. A szerencsétlen az imént még egy döbbenet volt, és most hogy örül ennek a gönc­nek. Ennyire oktalan, és tőle vártam én megértést? Nem is tartóztattam, ami­kor kísérője karján elindult és elhagyta az asztalunkat. Azt gondoltam, majd csak rádöbben ... és személyesen hozza el a bőröndöt. És akkor kérlelni fog, hogy bocsássák meg... De nem jött Elmentünk hát hármasban a lakására. Háziasszonya kö­zölte, hogy még nem jött ha­za. Visszamentünk a szállo­dába. Papírost kerestem, hogy levelet írjak neki. De alig kezdtem bete, kopogtak az ajtón. Hárman léptek be; a fodrászat vezetője ahol dol­gozott megismertem. — Hogy mertél beszélni a féleségemmel? — emelte rám a kezét — Hiszen tudod, hogy mohamedán vagyok! Dóra közénk ugrott Vlado is beavatkozott a por­tással, s így elejéit vetek a verekedésnek. A portás jobb belátásra bírta őket, s látoga­tóim elhagyták a szállodát. A megkezdett levelet ösz- szetéptem. Bórával épp az esetleges támadással kapcso­latos teendőket beszéltem meg, amikor megjelent a fiatalember, akinek olyan görcsösen kapaszkodott a karjába, mintha a fivére volna. Izgatottnak látszott — Üzenetet hozok — mondta. — Vedd úgy, mint­ha tőle hallanád. • Menj ki a szállodába; de azonnal, öt kilométernyire van ide. Az a három pók, aki az előbb itt járt, lesben áll az or­szágúton. Fegyveresen. Ki­tűnő lövők. Ne az ország­úton menj ! — ö ott van abban a szál­lodában? Nem válaszolt. Karonra- gadtam: — Beszélj: ott lesz? Be­szélnem kell vele, értsd meg! Okvetlenül. Csak ennyit mondott: Vér­zik. Felugrottam. — Kísérj el bennünket abha a szállodába. Szüksége van rám vagy mind a hár­munkra. A barátai vagyunk. Szüksége lehet a véremre.. . mindenre kész vagyok, ha kell, az utolsó cseppig oda­adom. Légy szíves,... Szabadkozott, hogy csak figyelmeztetni akart, ne dől­jek be azoknak a gyilkosok­nak. Mert törtre akarnak csalni Bóra és Vlado is közbeszólt. Mind bizonygatták, hogy én vagyok az egyetlen rokona. A szülei elhagyták, illetve le­mondtak róla. A fíú végiül is elárulta, hogy ott fekszik ab­ban a szállodában, de a gyil­kosok lesben állnak, mert sej­tik, hogy fel fogom keresni Bakarusát. Végtére is vállal­ta, hogy velem jön. Az or­szágúton mentünk, de nem találkoztunk senkivel Hogy megelőztek-e bennünket, vagy valami közbejött, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy vajon Bakarusa küldte-e hozzám Seadot, ezt a derék fiút. Az a borzalmas szálloda! — Miért ide hozták? — kérdeztem. — Egyenesen kór­házba kellett volna szállíta­niuk! — üvöltöttem, és alája csúszattam a kezemet. Vértó­csát éreztem a dereka alatt. — Végem van, Száva — suttogta csaknem hangtala­nul, — Menj, telefonálj a men­tőkért. Azonnal bevisszük a kórházba. Sead elrohant telefonálni. Láthatta csupa vér a kezem. — Merevedik az álkapcsom — mondta Bakarusa erőtle­nül. — Ne félj, segítek rajtad. A legjobb orvosra bízlak, légy nyugodt. Fő, hogy még jókor jöttem. Most már nincs okod félni. Mire megérkezett a mentő­kocsi, eszméletét vesztette. Szeme félig nyitva, minit a halottaké. Sead még mindig a telefonnál bajlódott. A ba­rátaimat hívta. Zavartan kö­zölte, hogy a kocsi elment; és nyugtatni próbált, hogy talán mégsincs olyan nagy baj, le­het, hogy az ártott meg hogy a saiáit lábán jött fel a lépcsőn .. , A mentőkkel orvos is érkezett. Megvizsgálta, sokkról és vérveszteségről be­szélt, majd hordágyra tetette és levitette a mentőfcocsiba. Arca olyan volt, mint a vatta; az egész teste puha volt, haj­lott, mintha vattából volna, mintha már nem is lett vol­na. — Elég volt ma éjszakára — mondta barátságtalanul az orvos. — Ne menjen be hozzá a kórházba. Holnap sem. Hívjon fel. V Vlado és Bóra közben meg­érkezett. Sead sem ment a mentőkkel. Mi négyen ott maradtunk, a félig kivilágí­tott szálloda bejáratánál. Sead jelenléte megnyugtatott mindhármunkat. Nélküle szinte tehetetlennek éreztük volna magunkat. Éjfél körül járt, amikor ta­nácstalanul elindultunk, gya­log, Milonovac felé. Dudás Kálmán fordítása Turgeityev Magyarországon SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJÁRA November 9- én világszerte Turgenyevre, a XIX. századi orosz irodalom egyik óriására emlékeznek. Európa orszá­gai versenyez­hetnének egy­mással: ki tud többet s érde­kesebbet fel­mutatni a tur- genyevi emlé­kekből. A n é­metek berlini egyetemi évei­vel, a franciák szerteágazó pá­rizsi karreso- lataival, Flau­bert közeli ba­rátságával di­csekedhetnek, a spanyolok az imádott asz- szony, Fauline Garcia-Viardot Turgenyev portréja, az ismert orosz fényké- különös- életé pész, Levickij munkája, 1879-ből. nek titkait tár­hatják az intimitásokra is kí­váncsi olvasó elé. Magyaror­szágon sohasem járt a kora­beli Európa szinte valamennyi nagyvárosát ismerő, évtizede­ket utazgatással töltő orosz író. Kultúránk nagyjai közül a csodált és szeretett Liszt Ferencen kívül alig találkoz­hatott másokkal. S mégsem maradnánk le a dicsekedni- valónkkal. A magyar irodalmat ezer­nyi szál fűzi Turgenyevhez, eszmei és művészi módszerei hazája után nálunk hódítot­tak és szívódtak fel a leg­erősebben. Első művei a XIX. század-' érintkezési lehetőségekhez ké­pest meglepő gyorsasággal, az 1850-es években jutattak el hozzánk. 1858-ban már for­dítják, majd négy évvel ké­sőbb az első magyar nyelvű Turgenyev-regény, a Nemesi fészek is napvilágot lát. A korszak legnagyobb kritikusa, Gyulai Pál mutatja be, s üd­vözli igen lelkesen a művet, amely, akárcsak saját regénye az Egy udvarház utolsó gaz­Jara Ribnikar a délszláv frök rzépső nemzedékéhez tartozik. íámos novellája idegen nyel­eken is megjelent. írásait a jelekményesség és mély létek­től ismeret jellemzi. /J zon a héten már negyedszer-—-ff- evezett át a folyón. Komóto- L san merítette az evezőt, alig csobbant a víz. A csónakot egy fához kötötte, felkapaszkodott a töl­tésre, majd a másik oldalán leereszke­dett, i megbújt a csatorna betoníve tö­vében. Most már a negyedik alkalom­mal leste Béres Gábort. Eddig hiába jött minden alkalommal, ha meglátta is Bérest, sohasem volt egyedül. Mérge­lődött, de csillapította is magát. »Türe­lem — gondolta. — Az időt nem mer­heti ki az ember a csizmája szárában.­Korán volt még, de a falu felől szál­lingóztak az emberek. Kerékpáron jöt­tek, álmosságtól rekedtes hangon beszél­gettek. Surrogtak a gumik, s egy-egy dőccenőben csilingelve pittyegett a csengő. Már a hangokat is figyelte, s ha úgy vélte, Béres közeledik, fölegyenese­dett, óvatosan kilesett. Hiába. Kettesé­vel, hármasával kerekeztek, neki pedig négyszemközt kellett Béressel beszélnie. A köd miatt rosszul látott, ezért még feszültebben fülelt. Elhaladt egy na­gyobb csoport, utána sokáig senki sem jött. Aztán egy magányos kerékpárost vélt fölfedezni. De az egy asszony volt. Arcát, ruháját belepte a pára, didergeTt. Végre ismét közeledett valaki. Megunta a lapulást, bátran följebb nyomult. Hir­telen megtorpant. Béres közeledett. Visszafelé szaladt, hogy a kanyart meg­rövidítse, s jóval előbb ért fel a töltés­re, mint Béres. Most már megnyugodott, mélyeket lélegezve csillapította a roha­nás okozta lihegést. Beállt egy fa mögé, s amikor Béres közelített, rászólt: — Egy szóra, tekintetes uram! — Él­vezte a hangját, csaknem elnevette ma­gát. Béres hirtelen meglepetésében lefé­kezett, s fél lábát letéve megállt. — Nekem szóltak? — A másik hallga­tott, azért újra kérdezte: — Ki van itt? — Most már mind a fcét lábát letette, s a kerékpárt maga elé állította. — Csak toy ember, a túlsó partróll Simon Emil: KÖD érés önkéntelenül is a folyó felé nézett, s egyszerre az ju­tott eszébe: nincs is túlsó part! A köd megszakította a látást, lustán hömpölygőit a víz felett, s alakját folyton változtatva kúszott a parti fák között. — Akárki, ne szórakozzon velem! — mérgelődött Béres. A másik előlépett a fa mögül, s talán kétlépésnyire Bérestől, megállt. — Jó reggelt — mondta csöndesen. — Maga az? — csodálkozott Béres. — Ennyi idő eltelt? — Bizony el. Két és fél esztendő. Le­tudtam, így a múlt héten kiengedtek. — Nehéz volt? — Nem mondhatnám. Azt is meg le­het szokni. — Hát persze — mondta Béres. — Most erre járt? — Igen. Magával akartam beszélni. — Velem? Mi értelme van? — Maga volt a döntő tanú. A tárgya­lás óta még nem is beszélgettünk. — Szóval ezért? En az igazságot mondtam! Ma se mondanék mást! Még azt is hozzáteszem: ha egyszer engem kapnának rajta, velem szemben is mondják ki az igazságot! — Mit akar ezzel a sok beszéddel? — kérdezte a másik. — Az igazságot! — Igazság sokféle van! ‘ — Bosszulni jött? A másik nem szólt. Valamivel még közelebb jött, kinyújtotta a karját. — Csak egyet mondjon meg: az íté­let után járt-e a feleségemnél vagy sem? — Jártam — mondta Béres. — Azt kérdeztem tőle: nem akar-e nálunk dol­gozni. — Miért volt az fontos? — Gondoltam, segítek rajta. Nem könnyű egy magányos asszonynak. — Maga mindig ilyen jóságot? — kér­dezte a másik. — A munkámhoz tartozik, hogy gon­doskodjam az emberekről! — Üjra megválasztották? — Igen. — Ezek pipogyák! Tudja? — Aligha! Mindig megmondják, ha valami nem tetszik! Csak úgy szikrázik a szavuk! — Most csak ketten vagyunk, ugye? — nézett körül a másik. — Ügy vélem — válaszolta Béres, egy kissé szorongva. — Akkor megmondom, mire kellett a pénz! De csak magának mondom meg! — Elhallgatott, a két kezét a zsebébe süllyesztette. Béres látta, hogyan dudo­rodnak ki az öklei. — Volt egy nőm a városban. Régen nem kellett már a fe­leségem. Elhiszi? — Nem tartozik az énrám! — mondta mérgesen Béres. — Ha csak ezért jött, minek jött? — Ügy illik, hogy mindent tudjon rólam! — Na, engedjen a dolgomra! — Eddig se tartóztattam! — Várat­lanul kést rántott elő, s böködött maga elé. — Látja, szurkálom a ködöt! — mondta. — Tegye el azt a szerszámot! — mondta keményen Béres. Maga elé húz­ta a kerékpárt, s éberen figyelte a má­sikat. Távolabbról beszédfoszlányokat lehe­tett hallani. — Jönnek — mondta Béres. — Aha — mondta a másik. — De még messzire vannak. S amíg ideérnek, sok minden történhet! — Meghajolva közeledett Béreshez. — Ha megteszi, rögtön magát fogják gyanúsítani! — mondta Béres. kant a ködből. A másik vá­ratlanul eltette a kést, aztán eltűnt a töltés oldalában. Béres bevárta a többieket. Amikor már közöttük kerekezett, vágyat érzett arra, hogy elmondja, kivel találkozott. De már annyi mindent kérdeztek tőle, s úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy lassan el is felejtette az egészet. dája, a földesúri osztály bom­lását ábrázolja, s meggyőző erővel bizonyítja, hogy meny­nyire korszerűtlenné vált a korabeli Európában a nemesi életforma. A századfordulóig csaknem az egész turgenyevi életmű megjelent magyarul. Száz év alatt sokszor válto­zott, alakult, nemzedékenként meg-megújult Turgenyev ha­tása a magyar irodalomra. Aranv János a természetfestő líraiságát szerette, az új szá­zad. s az új mag’”"' realista törekvések indulásakor, majd Ady és Móricz Zsigmond nemzedékére Turgenyev libe­ralizmusa és nyugatossága hatott, s vonzó példaként em­legették a társadalmi fejlődés nyomában járó írói követke­zetességét, amellyel — gazdag földbirtokos lévén — feltárta a cári Oroszország nyomorú­ságos jobbágy-hétköznapjait is. A századfordulón írta Krúdy Gyula: -Irodalmunk­ban különösen érezhető az orosz s főként a Turgenyev- hatás.« De éppen Krúdy pél­dája mutatja, hogy Turgenver nem csupán hatás irodal­munkban, hanem része is szá­zadunk magyar prózájának, hisz Krúdy lépten-nyomon hivatkozik a turgenyevi figu­rákra és hangulatokra, név szerint is megjelölve néha (Rezeda Kázmér szép élete) Turgenyev szereplőivel egye­nes rokonságot tartó regény­alakjait. A felszabadulás után új életre kelt a magyarországi Turgenyev. A demokratikus magyar könyvkiadás első ter­mékei közt találjuk műveit, hamarosan kiderült azonban, hogy a korai fordítások nem alkalmasak már az újraki­adásra. Áprily Lajos, a nem­rég elhunyt kitűnő József Attila-díjas költő vállalkozott rá, hogy új fordításban, ko­runk nyelvén szólaltatja meg a sokszínű s igen gazdag nyel­vezetű turgenyevi prózát. A magyar könyvkiadás 1951-től szinte minden évben meglepi az olvasót egy-egy szép Tur- genyev-kötettel, valameny- nyinek Áprily Lajos a fordítója. Elbeszéléseinek gyűjtemé­nyei: Egy vadász feljegyzései, Költemények prózában, vala­mint Apák és fiúk, Első sze­relem, Tavaszi vizek című re­gényei számos kiadást ért** meg az utóbbi tíz évben is Turgenyev műveinek mély­ségesen emberi mondanivaló­ja, alakjainak lelki gazdagsá­ga gyönyörűséggel tölti el a mai olvasót is. Stílusával, nyelvi igényességével pedig az olvasó milliók ízlésének megbízható nevelőre lett. Gerencsér Zsigmond

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents