Somogyi Néplap, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-07 / 262. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Csütörtök, 1968. november T. szállingózó hó elállt, a téli alkonyat derűs, tiszta volt, amikor Tímár János kiszállt a vonatból. — Végre megérkeztem! — sóhajtott boldogan. Az állomáson a várakozók megrohanták a beérkezett vonatot, hordárok tolakodtak a jobban öltözött utasok felé, egy szőke lány egy hosz- szú legény nyakába borult. Tímár tudta, hogy nem várják, hisz nem írt az édesanyjának, mert azt akarta, hogy nagyobb legyein az öröme. És most mégis meglepődött azon, hogy a sok váitt-att rámosolyogtak., S mintha a jól ismert régi házak is mosolyogtak volna, úgy érezte. Boldog volt. Szerette szülővárosát. Hej, de sokat tudnának beszélni ezek a házak, ezek az utcák! — gondolta. Még kisgyerek volt János 1905-ben, amikor a megyeháza díszes faragásé nagy kapuja előtt a csendőrök és az urasági kocsiról megláncolt, dacos ábrázatú, bajuszos parasztokat szállítottak le, voltak vagy négyen. A körülállók azt beszélték, hogy »ezek bujtatták fel a többieket.« »Ezek vezették rakozó közül senki sem is- . , — meri, s ő sem ismert egy ár- SOMOGYI PÁL: va lelket sem. utcánkból akarnak visszahajszolni? János megkereste a 7-es számú kis zsúpfedeles házat. Hátul az udvarban volt az édesanyja lakása. A szoba ablaka kopottas, ritka függönynyel volt befedve. Bekukucskált. Édesanyja hajlott háttal ült a kályha mellett, kis szakajtó krumplival az ölében. Haja, mely csak dere- sednd kezdett, amikor János elment, hófehérré vált. Milyen sokat gondolt a fiú erre a viszontlátásra. Hányszor elképzelte ezt a jelenetet kinn a fronton a bajban, a halálos veszedelemben s a \í (1918. december 14.) Hiába, öt esztendő, úgy látszik, nagy idő... Két mankóján katonaruhás ment előtte. Ez a széltében-hosszá- ---------b an barázdás ábrázatú hadirokkant ismerősnek tűnt neki. — Talán együtt szolgáltunk — gondolta. — Bácsi, hát maga melyik községből való? Fogságból jött, ugye? — szóit hozzá egy középkorú asszony. — Én is várom az enyémet, az is ott van. Mindennap várom. Tímár nem tudott válaszolni az asszonynak. — Bácsi? félrehúzódott. — Bácsi ...? Melyik községből? Ejnye, hát így állunk? — Körülnézett, hogy valakitől tükröt kérjen, mert arra gondolt, hogy hátha a rettenetes 26 napi utazás meg az idegölő várakozás a rosztovi kaszárnyában megőszítette. Pesten sem jutott eszébe a nagy sietségben, hogy tükörben nézegesse magát. A harctéren látott olyan esetet, amikor valaíki egy fél óra alatt megőszült ... Az egyik ajftóüveget köpenye ujjával megtörölte, és belenézett. Borostás, viharedzett arc, hosszú, gesztenye- barna haj, bajusz, ütött-ko- pott katonasapka nézett rá. De ősz nem volt egy hajszála sem. Ez megnyugtatta. ' Az állomásra odalátszott a vashíd. János kissé lesimította gyűrt-mant csukaszürke katonaruháját és elindult. Amikor odaért a vasúti hídra, önkéntelenül megállt és körülnézett Először a várost övező Kecel-hegy hólepte taraja tűnt a szemébe, mely rubintosan csillogott az alkonyat fényében. A domb lábánál a Kapos folyó jeges szalagja villant. A folyó hátán a vizesmalom fehér falai látszottak, melynek árnyékában nyáridőben a te- héncsorda^ szokott delelni A malom ajtaján biztosan mosit is ott csüng a kis sárga csengő — gondolta és elmosolyodott. — Az ajtót a gyerekek »játszásiból« ki-kinyi tolatják. hadd csengjem a csengő és hadd mérgelődjön az öreg Molnár Vendel bácsi. Gyerekkorának sok apró színes emlékével a szívéhez nőtt ez a város, ez a táj. Az utcán az emberek utána néztek. A nagylányok az aratósztrájkot, amiatt vetik őket most börtönbe...« János fülében ott cseng, ha rágondol, a rézkürtök harsogó zenéje, jól emlékszik a kőmű vesszr tájkra, melyben apja is részt vett. Rezesbanda kíséretében vonultak végig a sztrájkolok a Berzsenyi utcán és énekelték: ... Nem ismerünk henyerangot Ágas bogas koronát, Szerszámot a naplopóknak Kapát-kaszát, boronát. Legyen kérges annak is a tenyere, Aki miatt nincs a népnek kenyere. Hullott a hó. János felhajtotta köpenye gallérját, hátán megigazította hátizsákját, ment. A Korona utcán a villamylámpák csak itt- ott égtek. Az üzletek kirakatóit több helyen betörték. A járdaszéleken kisebb rakásokban üvegcserepek, törött edény, papír láitszott ki a friss hótakaró alóL A sarkon fegyverrel a kezükben civileik álltak. — Kik ezek? — kérdezte Tímár a mellette elhaladótól. — Hát azt sem tudja? — nézett furcsán az illető. — Polgárőrök. A Kanizsa utca elején szuronyaikat esetlenül Tímárnak szegezve elébe állt két polgárőr. — ÁHj! Hová? — Igazolványt! — Hazamegyek. Itt lakom ebben az utcában — válaszolta János nyugodtam. •— Azt mondhatja bárki — erélyeskedett a kisebbik sanda ember, remegő kezében a szurony hegyével János kabátját piszkálgatva. — Igazolványt, vagy visz- sza! — csillogtatta szuronyát a másik is. — Ejnye — mondta János —, ennek a fele sem tréfa. És elmarkolta az orra előtt álló két szuronyt Egyiket jobbra, a másikat balra hajtotta, így utat nyitva magának otthagyta a megrökönyödött polgárőröket majd félvállról visszaszólt: — Háromezer kilométeren vágtam át magamat baj nélkül, és maguk ininét, a mi fogság nehéz óráiban. Hányszor megerősítette testben, lélekben ez a találkozás. — Szegény édesanyám, hogy összetörte ez a kegyetlen élet. No, most majd mégis csak könnyebb lesz. Másképp lesz neki is. Milyen szép nyugodtan ül. Talán még sokáig ott állt volna az ablak alatt, elgondolkozva, de hideg volt, a szél is feltámadt, és havat csapott az arcába. Bekopogott. — Ki az? — riadt fel az öregasszony. — Én — válaszolta János izgalomtól remegő hangion. — Én, én, ki az az én? — dünmyögött az édesanyja, az ajtóhoz közeledve. Kinyitotta az ajtót János szótlanul, meghatódva állt a küszöbön. — Jancsi! Édes... — tört ki az öröm az öregasszonyból. Megölelték, megcsókolták egymást Aztán az anyja sírva fakadt Gyöngyöző, nagy örömkönnyei végigszán- tották sápadt arcát János alig tudta megvigasztalni. — — Jaj, de eleredt a záporeső, édesanyám! — Kisfiam, hát, hát... Na hadd lássalak, alig változtál, csak az arcod, a bajusz, a szakáll, a hosszú haj és ez a ruha és minden... De különben olyan vagy, olyan, mint azelőtt — Itthon vagyok, édesanyám. ez a fő ... A bajuszt, a szakállt, hajat majd levágatom és úgy megfiata- lodok én egyszerre, hogy rám se ismer. De szedjük csak föl a krumplit a földről, mert olyan éhes vagyok ám, mint a farkas. A szótgurult krumplit fölszedték. A vacsora elkészült, asztalhoz ültek, János nagy étvággyal falatozni kezdett — Édesanyám! Ilyen jó krumplilevest a világon senki sem tud főzni, mint maga ... Az öregasszony boldogan mosolygott a fiára. — Jól van na, jól van, hát mesélj most már, merre jártál ilyen sokáig? — Háborúban voltam, hiszen tudja — válaszolta János nehézkesen — meg fogságban. Ettek, szüncsöltók a levest boldogan, jóízűen. « » • Vacsora után, ahogy János lefeküdt, majdnem két éjjel és két napig aludt egyfolytában. A hosszú, kínos út nagyon kimerítette. A harmadik napon estefelé fölkelt, tetőtől talpig megmosakodott, fölvette régi fehér ingét, felöjtötte sötétkék ünneplő ruháját, átment a borbélyhoz, megnyiratkozott, megborotválkozott és elindult a Munkásotthon felé. Kiváncsi volt, milyen szelek fújnak idehaza. Mi történik a pártban.;.? Vajon kiket talál odabenn a régi barátok, elvtársak közül? A kapu nyitva volt. Béniről zaj szűrődött ki. Égtek a villanylámpák. Az ablakok aranyszemei hívogatóan ragyoglak feléje. Bement. A folyosón frissen festett alkohol ellenes plakátok és kulisszák száradtak. — Csöndesebben! — szólt rá valaki, amint belépett a nagyterembe. Bent gyűlés folyt A terem tömve volt hallgatósággal. Többen végignézték a jövevényt. János is körülnézett. A falról LaSzirmay Endre: FORRADALOM Fények nyugtalan surrogása, barlangnyi gond, szótlan szánalom, fekete fákon vörös virágok, álmok közt felejtett kajlaságok, így kezdődött a forradalom. A messzeségre rátérdelt a csönd, a fájdalomra kristálynyugalom; hegyek nem törtek hegyek ellen, íz erdők szerelmét virágnyelven babusgatta a forradalom. A tárnák feldobták szivüket, elámult a gyáva tilalom; lüktető gyökerek ropogtak, vágtázó ménesek dobogtak, és közeledett a forradalom. Csókkal, öleléssel engesztelődön a sebek mélyén búvá borzalom; vigaszból és bizalomból szőtte, hívta, sürgette, hittel előzte eszmélő jövőnket — a forradalom. Almokkal vívódó emberiség, csodaszülő, győztes hatalom; dübögj, robogj rakétazúgás világölelő szabadulás Szülőanyánk: forradalom. salle Ferdinánd hatalmas képe nézett rá, a másik falon a 13 aradi vértanú és a kalapácsos ember nagy, vörös plakátja függött A közönség között, melynek túlnyomó része munkás volt, néhány külvárosi parasztot, kisiparost, de belvárosi kereskedőt is látott. Az emelvényen egy 30 év körüli vörösszőke férfi beszélt. — Ki ez? — kérdezte Tímár. — Zamek rjvtárs, a párt szónoka — nézett nagyot a kérdezett. — ... ne-em, mi nem megyünk fejjel a falnak. Nem ülünk fel sem- ........................ miféle ugratásnak, semmiféle mesének. Nem, édes barátaim, drága elvtársaim. Mi nem vagyunk hívei semmiféle diktatúrának, legyen az vörös, sárga .............— vagy fehér. N em akarunk Magyarországon bolsevik rémuralmat. Nem akarjuk, hogy az ázsiai veszedelmet átültessék ide. Ami nekik ott jó, az nem jó itt nekünk. Nem akarjuk, hogy gépeink berozsdásodjanak, tönkremenjenek gyáraink és üzemeink! Nem akarjuk a munkásokat még nagyobb nyomorba dönteni ... Tímár beljebb furakodott. — Mit beszél ez? — A Népszava vezércikkében Kunfi Zsigmoná megírta, hogy a mi magas rendű szociáldemokrata morálunk, humanizmusunk ellene van minden terrornak. Tehát nem akarjuk azt — vált gúnyossá a szónok hangja —, hogyha a parasztnak két lován van, az egviket kifogják a tovari- sak. Vagy ha a paraszt kocsiján két zsák burgonya van, az egyiket leszedjék! Nem akarjuk bevezetni a rablást és... — Ez hazugság! — kiáltotta közbe Tímár, mert már nem bírta tovább a hallgatást. — Ez nem igaz! Mindenki Tímár felé fordult. — Ki ez? A szónok a pódium elejére sietett. Szúró tekintetét Tímárnak szegezte. Néhányan megismerték Jánost — Tímár! — A Jancsi! Voltak többen a munkások közt olyanok, akik együtt gyerekeskedtek Tímárral. Emlékeztek még az apjára is, a himlőhelyes Tímár bácsira, akit élete delén valami járványos betegség ragadott ki az élők sorából. — Most érkeztem Szovjet - Oroszországból — szólt Tímár. — Elmondhatom az igazságot. Azt, amit magam láttam, saját szememmel. — Halljuk! Halljuk’, — Drága elvtórsak! — rikácsolt Zamek —, én figyelmeztetem önöket, hogy ezek az alakok rubelt kapnak ezért Ezek megfizetett emberek. Megmondták Pesten, is, a központban ... Miaga Peyer elvtárs beszélt róla, hogy Ausztriába, Németországba is szét küldték őket. Oda persze nén'eteket. Vigyázat! — Ismerjük md Tímárt, idevaló. — Halljuk, János, mit tudsz? Egy vörös bajuszú, apró szemű kövérkés alak az első sorban felugrott: — Elvtórsak! Én a legmesszebbmenőkig tiltakozom! — Szót kérek! — állt fel Varga, a mély hangú, »medveerős« vasöntő. Medveerősnek nevezték Vargát, mert a vasöntők közt ő volt a legtestesebb. — Én úgy gondolom — mondta Varga —, hogy hadd beszéljen. Ha jól beszél, jól van, ha nem jól beszél, majd befogjuk a száját. — Halljuk, Tímár Jánost! — Hallatszott egy női hang, mely Jánosnak ismerősnek tűnt. Tímár most határozott léptekkel fölment az emelvényre, megállt az asztal előtt. A polgárok felé fordult: _ — Ejnye, én úgy látom, itt egyesek félnek az igaz szótól — mondta némi iróniával, majd a munkások felé fordulva folytatta: — Egy új világból jövök, munkástársaim! — Tímárnak eltűnt a gúnyos mosoly az Hetvenéves a Moszkvai M A Moszkvai Művész Színház nemrég ünnepelte fennállásának 70. évfordulóját. Makszim Gorkij a színházat a hazai kultúra legnagyobb vívmányai közé sorolta. Anton Csehovnák írt levelében ezt olvashatjuk; »A Művész Színház éppoly nagyszerű és fontos létesítmény, mint a Tretyakov Képtár, a Vaszilij Blazsennij székesegyház, mint mindaz, ami Moszkvában a legjobb?. A színház mégörizte ezt a tisztes rangot, azt a művészetet, amelynek szolgálatában Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenku a Művész Színházat létrehozta. Egy fél évszázada vagyok a színház tagja, jól ismerem a színház művészi múltját, a a szovjethatalom éveiben meghonosodott vonásait s legközelebbi terveit. Csehov és Gorkij darabjai, amelyekkel megajándékozták a színházat — a Sirály, a Három nővér, a Cseresznyéskert, a Kispolgárok és az Éjjeli menedékhely — súlyos problémákat vetettek föl, és gondolkodásra késztettek. Ezek a drámák egy új, sajátos művészet alapját vetették meg, realista, lélektanilag kifinomult művészetet, amely az ember belső világát, érzéseit és gondolatait tárja fel., A színház művészei az első előadásoktól kezdve ámulatba ejtették a közönséget, szokatlan, lenyűgöző játékmodorukkal. Művészi pályafutásom legnagyobb és legmaradandóbb élményét Sztanyiszlavszkijjal és Nyemirovics-Dancsenkóval való találkozásaim jelentették. Sztanyiszlavszkij rendezésében játszottam Nyegina szerepét A. Osztrovszkij Zsenik és epigonok című darabjában, de több darabban együtt is játszottunk. Sztanyiszlavszkij a színpadot szentélynek tekintette. Ha valamelyikünk rosszul játszott, máris hatottuk jól ismert szavait: »Nem hiszem ... élőiről az egészet«. És valóban minden kezdődött élőiről. Sztanyiszlavszkij nem nyugodott addig, amíg el nem érte, arníi akart. Nyemirovics-Dancsenko rendezésében játszottam Máarcáról. Helyét őszinteség, jóleső nyíltság váltotta fel. — Oj világból, ahol magam is újjá születtem. Megerősödtem testben, lélekben. Kinyílt a szemem. Világosan látom, ki a jó barát es ki az ellenség. Oroszországban Lenin, vagyis a bolsevik párt vezetésével győzött a forradalom. A feszült csendben a munkások lábujjhegyre emelkedtek, és mohón hallgatták Tímár minden szavát. A polgárok fanyalogva csavargatták fejüket, de Sí sem tudták kivonni magukat a szónok hatása alól. Zamek és Ko- hűt is kénytelenek voltak csendben hallgatni. — A nyomorgó orosz munkásság — csengett Tímár érces hangja — a földéhes parasztság, a frontba, a vérontásba beleundorodott katonák kemény ökle egy hatalmas csapással mindörökre szétzúzta a burzsujuralmat, a kapitalizmust. Nagy-Omszor- szág népei felszabadultak, szabadok. Amiről ez az ember itt beszélt — ujjával a háta mögé bökött —, abból egy árva szó sem igaz. Az tény, hogy Németországban is, Ausztriában is elmondják az igazságot az Oroszországból hazatérő foglyok és katonák. De szemtelen hazugság azt állítani, hogy mi ezért rubelt kapunk. Régi mondás: »Ki mint él, úgy ítél«. Minket az igazságérzetünk, a meggyőződésünk késztet arra, hogy beszéljünk. Nekünk busásan megfizet majd ezért a forradalom, a legnagyobb fizetséggel, amit ember kaphat: a szabadsággal. Oroszországban kívül-belül támad az osztólvellenség. De mindenhol szétverik őket. Nem igaz az, hogy a proletárdiktatúra elveszi a krumplit a paraszttól, vagy nvomorgatja a munkást. Ellenkezőleg, azoknak adja a földet, akik űvész Színház E cikk szerzője, Álla Taraszova, a társulat egyik kitűnősége, ma is gyakran alakit drámai szerepeket. Képünkön: Mása szerepében a »14—69-es páncélvonat« című darabban. sa szerepét Csehov Három nővér című drámájában. A darab bemutatásakor nagy művészek — Knyipper Cse- hova, Moszkvin, Kacsalov és mások — játszották a főbb szerepeket. Jó néhány évvel később Nyemilovics-Dancsen- ko ismét felújította ezi a Csehov-darabot, s ekkor minden szerepet a színház második nemzedékének tagjaira oszlatta. A Művész Színház a szovjethatalom éveiben számos jelentős darabot mutatott be. Ezek közé tartozik Ivanov Páncélvonata, Trenyov Liubov Jarovája, Virta Földje, Gorkij Ellenségek című darabja és Pogogyin drámája, A Kreml toronyórája. Az időközben felnőtt második nemzedék teremtette meg a mai szovjet színházművészetet. Miként Nyemirovics-Dancsenko írta: »Kialakult a Moszkvai Művész Színház mai művészete, új realizmusa, az a szigorú, bátor és mély realizmus, mely a színház legjobb hagyományaiból született.-« verejtékükkel öntözik. Azoknak adja a gyárat, akik izzadnak benne. Nem akarunk Magyarországon . bolseviz- must! — szavalja itt előttem ez a jól vasalt úriember. Hát kérdezem én őt, tudja-e. hogy mi is az a bolsevizmus? Ha nem tudja, miért szajkózik róla? Ha pedig tudja és igy beszél, akkor ellenségünk. — Ügy van! — hangzott a munkások felől. — Hallgasson el! — Meg van fizetve! —kiabáltak izgatottan a szociáldemokrata párt polgári tagjai. — Halljuk Tímár Jánost! — dörgött Varga basszusa. — Munkástársaim! Ami az orosz proletárnak jo, az jó nekünk is — folytatta Tímár —, orosz proletár, magyar proletár egy testvér, egyet akar. — Éljenek az orosz testvérek! Éljenzés és taps közepette lépett le Tímár az emelvényről. — Halljuk Zamekot! — Halljuk! — kiáltoztak ismét a polgáriak. De a gyűlés rendje megbomlott, sokan felálltak, készülődtek, kezdték elhagyni a termet — Elvtársaim! Ne oszoljanak szét, még nincs vége, Zamek elvtárs folytatja! — Hallottuk már! Mint akinek kicsavarták kezéből a gyeplőt, Zamek keserű szájízzel lelépett az emelvényről. Tímárt lázas embergyűrű vette körül. — Gyere ki hozzánk, János, a vasgyárba. — A cukorgyárba mihoz- zánk! — Okvetlen a kaszárnyába, ott... — Mindenhova elmegyek, mindenhol ott leszünk! — ígérte János örömtől sugárzó arccal.
