Somogyi Néplap, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-07 / 262. szám

CfcffiSrfSk, 196*. november T

7

SOMOGYI NCPCAP

/! mbrus reménykedve

f-fí- közeledett a csónák- C- kikötőhöz. Időnként az öregfényű vízre pillantott, s a néhány négyzetméter nagyságú romantikus kis szigetre, amely a csónakázó tó közepén hervadozott az őszben. Ambrus belenyugodott már, hogy az időjárás és a saját élhetetlensége elrontotta ezt a kirándulónapot Azt gondolta: Megérdemlőm a sorsomat! Hogy lehet olyan helyre kirándulná, ahol még egy rendes vendéglő sincs ... Délre megnézett mindent, amit a prospektus alapján érdemesnek tartott. A kihalt faházak mögött kíváncsian behatolt az erdőbe, de egy idő után, mint a legtöbb városi ember: elbizonytalanodott. A madarak hangja felerősödött, s úgy tűnt, bent a sűrűben a vadak csörtetését hallja. Felderült az arca, amikor a csónakkikötőben megpillantotta az öreget, s azt gondolta: Ebből a hosszú délutánból elüthetek itt egy-két órát

Az öreg a stég szélén guggolt az egyik csónak láncába kapaszkodva. Műbőr kabátja, mint egy leeresztett szárny, leért a víz színéig. Hátrafe- sült fehér kóchaja középen megritkult már. Sodort cigarettájából minden szippantás után füst szökött fel. Az öreg a vízzel volt elfoglalva.

— Pénztár nincs itt? — kérdezte Ambrus a háttérben álló üvegkalitkára pillantva.

Az öreg föl se nézett.

— Nincs. Vége a szezonnak — mondta majd az alumínium csónakokra mutatott. — A jövő héten ezeket a tek- nőket is behordják a színbe. Elseje óta a busz is naponta már csak egyszer jön, egyszer megy.

— Én is jól kifogtam — mérgelődött Ambrus, és megállt az öreg közelében. — A vendéglőt is csak ebédre nyitották ki.

Az öreg felnézett. Sovány arca barátságosan megmozdult.

— Kiránduló? — kérdezte.

— Oiyasmi.

— Nálunk már elkezdődött a téli időszak.

— A vendéglőt azért nyitva hagyhatták volna — dohogott Ambrus.

Az öreg egy ideig a csónak láncával babrált, mintha esélyeket latolgatott volna magában. Felállt, végignézett Ambruson. A kezével csinált egy mozdulatot, amely egyszerre volt barátságos és bizonytalan. A magányos emberek kezdő mozdulata ez.

— Ha meg nem sértem magát, meghívom egy teára — mondta. Egy fehér mellényű kis házra mutatott, amely az erdei út bejáratánál állt a tölf'vek oltalmában. — Ott fönt lakom.

— Elmehetek — mondta Ambrus belegyezve. Valójában örült a meghívásnak, mert kezdett hideg lenni, a mély huzatos völgyben feltámadt a szél. Már fent jártak a gyalogúton amikor megkérdezte az öregtől: — Maga a csónakos?

— Mindenes vagyok én itt a tónál.

Szemben velük egy kerékpáros ember egyensúlyozott a keskeny ösvényen. Kitértek előle. Amikor a kerékpár odaért hozzájuk, az öreg meghajolt, s derűsen köszönt.

— Jó napot, doktor!

A doktor morgott valamit, de nem állt meg. Az öreg vidáman nézett utána.

— Mindig mondom neki, hogy a zalatnai temetőben van egy sírfelirat, amelyik így szól: "Itt nyugszik Grim József orvos. Akiket meggyógyított, azok mind mellette nyugszanak.* Erre aztán az orvosunk mindig megharagszik rám.

Az öreg csöndesen fölnevetett, s mentek tovább.

/I mbrus meglepődve «—-J-L nézett szét az öreg Ls házában. A dróthálóval kéri tett udvar súfoltságából, a hordók, csó- lakmaradmányok, szerszánok sokaságéból csak a nyúl- ;etrecek magasodtak ki. A zobáhan a falon két Lenin- jortré nézet szembe az ab- akkal. A polcon vastag poli- ikai könyvek porosodtak. Az heg a konyáéban rendeakeTHIERY ÁRPÁD:

Tea az erdei házban

dett, s Ambrus, míg a teára várt, ügy érezte: egész héten a szerszámokhoz szokott ujjai mintha megduzzadtak volna ebben a vasárnapi semmittevésben.

Az öreg a teába egy kis pálinkát is töltött.

— Egyedül él? — kérdezte Ambrus, beleszürcsölve a forró, illatos teába.

— Mint legényember. Azzal a különbséggel, hogy én özvegy vagyok. A lányaim gyakran kijönnek hozzám. Magukkal hozzák az unokákat is.

— Az az érzésem — mondta Ambrus körülpillantva a szobában —, hogy maga hajdan valami nagy ember volt.

Az öreg meglepődve nézett Ambrusra.

— Én ..., nem... — mosol yodott el. Egy ideig a teáscsészét forgatta maga előtt, aztán a szekrény mélyéből egy nagy dobozt vett elő. Csontos öreg keze kiválasztott egy fakult fényképet, és letette Ambrus elé. Vágót, fiatal arc nézett határozottan Ambrusra, mintha választ

várt volna egy magától érthető, komoly kérdésre. Körben vöröskatonák álltak, mögöttük az erdő fái hatalmasok voltak.

— Hasonlítok erre? — kérdezte az öreg egy kis komikus szorongással.

— Nem nagyon... — mondta Ambrus.

— Pedig én vagyok.

Az öreg fakult vörösigazolványokat, olvashatatlan tábori lapokat szedett elő a dobozból, egy percre felidézve Szibériát, a fagy hazáját,

ahol nyáiron előre megásták a sírgödröket, hogy télen is tudjanak temetni. A térítőn régi vöröskatonák üdvözleted szóródtak szét, tört szélű fényképek, följegyzések, címek tömege.

f) zt a képet akkor csi- — f . nálták, amikor a

v

_y moszkvai nemzetközi

v

örösparancsnoki iskolán voltam — mondta, majd a képet gyorsan elkeverte a kiterített papírok közé. — A századparancsnokom három hete halt meg. Ott

LENIN

Georgij Dzsagarov:

ÜNNEP

Október, bearanyoztad az erdőt, ezüsttel fedted a folyót, füstbe takartad az eget,

legelőre hajtottad a nyájat, szeleidnek

ezer útja támad. Lehántottad a börtönök tetőit,

mezítláb futottál a palotákba, s egy nap a legelőn, egy nap a jég ezüstjén, füsttel a tfálladon, Bulgáriába értél egy napon.

— Élvonalbeli bolgár költő, 1925-ben született.

:ma, .

Csanády János:

50 ÉV

Arhagyij Kulesov:

NOVEMBER HETEDIKE

Ma először nem ünnepelhettem A piros dátumot.

Fekszem a fehér falú kórteremben,

Fogoly: beteg vagyok.

Lepedőmhöz mintha bilincs kötözne,

Az ajtó rám vigyáz,

Rendületlenül ott strázsál fölöttem A börtönőr: a láz.

Testem erőtlen, de a gondolatra Nem törhet fájdalom.

Transzparensem magasan lobogtatva Vonulok az úton.

Bár mozdulatlanul hever az ágyon

A testem — létezik.

Tömött sorokban felvonul az álom,

Hallom léteit.

Fehéren rávillan a Néva-partra

Az olthatatlan év,

Szabadok vagytok, s veletek marad Ki vív az életért.

— A neves szovjet—belorusz költő versét a NovtJ BBr efenfl lyőlratböl vettük.

A harcok elcsitultak.

Október hány próbát kiállt, hány nemzedéket ringatott egyre tágasabb bölcseiében?

Benne ring lassan a világ!

S még mindig tágul, változik.

Agy, szoba, lesz, meleg lakás, park, utca, város. Városok karolják át zord Szibériát, s a hajdan vad, embertelen tereket, ahol száműzöttek, forradalmárok csontjai roppannak, hogyha lép a láb!

S az új falak,

a büszke tornyok, amikre népek sora várt,

("S népek hazája, nagy világ!*) a vihartépett Visztulánál, ezredév-marcangolt Dunánál teremnek,

épülnek tovább.

Mert mindenütt, ahol már lángolt Október napja s felvilágolt; vissza az ö fényét veri a Hold, a karib-tengeri, s lázadók éjén az a csillag, mely »sohse hull le!*

Trónja volt

a harc, a szabadság tüzének, és reménységet úgy hozott: új ezredévek igazává, s eleven lánggá, sugárrá

— Lenin szavává! — kionthatatlan vérré változott.

Carlos Augnsto Leon:

AZ EMBER ORSZÄQA

Ország, amelyhez nincs hasonló,

Ország, amelynek ikerpárja van: Boldogság a neve.

Soknyelvű ország, ember-anyanyelvű.

Te tanítottál meg a Föld nevére.

Veled szomszédosak a Föld égtájai.

Partjaid

emberóceánok.

Erőműveidben Lenin szava zúg Mi lenne a világgal nélküled?

Hazátlan lenne a költő nélküled.

Vesna Panm:

N E VA

Valaki felhangon egy fehér szót mormolt: Néva,

Észak csendje és hívás ez a szó,

mintha levelek hullanának, szürke és fehér a

meztelen ág e szóban.

A víz fölé hajol a szó, cseppektSl harmatos, s fáradtan elúszik a bírhatatlan árral, milyen különös, hogy létezik a világon egy szó, amely így hömpölyög tova.

Szomorú lányok nézik, átfölydogál az alkonyon a Néva, az őszi kertek tükörképein szemük átrajzolódik, konok csónakok ütköznek a parthoz s a néma felhők elúsznak, távozó szeretők.

Távoli Néva, nem láttam soha partjaid, madaraid elkísérik a csendes habokat, milyen különös, hogy léteznek a világon, és elkísérnek számycsapásaik.

Mennyire szeretlek, fehér észak, novai alkonyat, mennyire szeretlek titeket, erős emberek, s már nemcsak fényetek, de árnyaitokat a kékség mélyeiben, látomásom partszegélyein.- A. Béke-VUágtanAcs aranyérmével kitüntett :«mert venezuelai költő, 1914-ben smiletett.

— Jugoszláviai, horvét nemzetiségű kőfEőnő, Tíz versesfcőtet szerzője.

1921-ben született.

voltam a temetésén. Derék ember volt, mondhatom... Omszk, Csita, Berezovka, így mentünk együtt — számolt az ujjain. — A következő nyáron megint Omszkiban voltam. Egyszer csak jöttek, hogy ki ért a főzéshez. Tizenhárom éves koromtól a mészáros szakmában dolgoztam, jelentkeztem hát rögtön. Decemberben megkezdődött a föld alatti mozgalom. Tagja lettem az illegális szervezetnek, mert az apám után be- leszülettem a munkáselvekbe. Én az elejétől kezdve mindig csak balra léptem. Ott kint is, amikor tagja lettem a bolsevikok pártjának, azt mondtam magamnak: Vagy munkásrend lesz, vagy meghalok! Így éltem én ...

/t tea elfogyott Az .—-JL öreg akkor egy kevés

(

_/ ü pálinkát töltött a

c

sészékbe. Hegyes, borostás álla előreugroüt.

— Ligetit aljasul meggyilkolták Kodosakék! — fakadt ki hirtelen. — A zászlóaljpa- rancsnokom volt Csak miután megsebesült, akkor tudták fogságba ejteni a nyomorultak.

Ambrus látta, hogy az öregben keserű és lankadatlan a harag, mintha mindez csak az előző héten történt volna. Szinte látszott, ahogy kezd szétáradni benne a múlt, előbb csak dagályos- kodva, majd zuhatagszerűen. Szinte látni lehetett a lelkét, amint egymásra zúdultak benne az emlékek, az egyik már porrá őrlődve az időben, a másik értelmét, vonásait visszanyerve, s értelmet kaptak a tárgyak, a mozdulatok is.

— Egyszer Leninnel is találkoztam — mondta az öreg, es a pár csöpp itait egy gyors mozdulattal lehajtotta. — Mi, a vörösparancsodú iskolások a briamszki erdőben hordtuk a dorongfát. Lenin integetett nekünk, magyaroknak ... 1921 májusban a harcokban szerzett reuma megtámadta a lábamat. Nem tudtam talpra állni. Az orvos azt mondta: Maga, Balog elvtárs, mar nem mehet vissza a zászlóaljhoz. A kioszkvai magyar pártbizottságon meg azt. mondták: ha akarom, megbiW- zatással hazaküldenek Magyarországra ...

Érzelgősség nélküli, száraz csönd borította be őket

Ambrusnak úgy tűnt, min1> ha valahol olvasta volna már az öreg nevét, de ebben nem volt egészen biztos, így hát, nem említette meg.

— Hány éves maga? — szólalt meg végül kissé ügyetlenül.

— Hetvenháram. Vagyis legalább háromszor annyi, mint maga.

A varrógépen — amelyen valaha az öreg felesége varro- gatott — hasra fektetve egy vekkeróra figyelmeztette őket az idő múlására. Kint sötétedett már. Az öreg az ujjával megérintette az arcát Bizonytalan mozdulat volt, mintha úgy érezte volna: adós maradt valamivel.

— Így élek én — mondta, és felállt.

Ambrus az óráját igazgatta a karján.

— Azt hiszem, mennem kell

Az öreg bólintott. A dobozit visszarakta a szekrénybe, a szekrényt kulcsra zárta, a kulcsot egy fiókba rejtette.

— Lekísérem az autóbuszhoz — mondta.

Az autóbusz a megállóban vesztegelt. Utas nem ült benne, csak a sofőr bóbiskolt a kormánykerékre dőlve.

Az öreg megállt a kocsi végénél.

— Jöjjön el a tavasszal — nyújtotta a kezét. — Új csónakokat hoznak, öröm lesz azokkal evezni. Aztán főzök megint egy teát.

— Igazán finom volt...

— Hagyja csak! Ne dicsérje. S~\s7 em szólt többet, pedig f /ff Ambrus a lelke mé(/ U lyén még várt valamit Nem tudta, hogy mit, de várt, az öreg azonban eltűnt a fák sötétjében. Ambrus — míg a hegyvidék szerpentinjein kanyargóit vele az autóbusz — tűnődve kérdezgette magától: miért van az, hogy mindenáron túl akarjuk számyalhi az öregeket, s magyarázatul egyelőre csak annyit tudott, hogy a tavasz- szal biztos eljön majd a tóra, egy nagyot csónakázni.