Somogyi Néplap, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-17 / 270. szám
SOMOGY! NfiPLAP Vasárnap, 1968. november IT A gyenge, ILLÉS ENDRE: távoli madárhang úgy sikolt el valamelyik fa csúcsa fölött, mintha egy lelencei gyűrű nagy üvegbúra belső faláról hullna minduntalan vissza. Egy barátomat kerestem föl a hegyen, nem találtam odahaza. Alattomosan dél lett, itt a magasban rekedtem ebédidőre. Az étteremben kevesen vagyunk, benn a szállóban makacs öregek .tanyáznak, a híres prózai színésznő az egyetlen fiatalabb vendég, a belső sarokban ül, egy falra szegezett szarvasagancs alatt, angol nyelvtanár nőj ével narancssalátát kanalaz. A völgyre néző nagy ablaknál kaptam üres asztalt — először lepillantok a völgybe, azután föl a magasba. Menynyi levegő fér el már ilyenkor a szürke égbolt alá, pattanásig teli van minden rakoncátlan, mohó, óriási Idegzettel — a felhő, a szél, a hideg, a pillanatokra kibukkanó fény milyen könnyen és hí- gan mozdulnak. De leghajlékonyabbak a fák. Csak tavasszal ilyen könnyűek a lombtalan, meztelen fák, ágaikban semmi merevség. Az ágak lubickolnak, mint a halak: fel-felszöknek a könnyűségtől pezsgő, hidegvíz frissességé, részeg levegőben. És jön a szél, erősen jön a szél, nyomja befelé az üvegtáblákat — hirtelen kamasz elhatározással tavasz van. Tavasszal az ablak is nagyobb. szeretném kinyitni legalább egyik szárnyát, hadd zúduljon be a szél a kenyeremre, a levesembe. De itt, ebben a csendes, kimért étteremben az ilyen nyitott ablak erős illetlenség volna, agg ízületek fenyegetése, meg sem kísérlem: lehetetlenség. A nagy fákról kövér esőcseppek . . hullottak a kesernyés illatú avarra.- Piros kalapú gombák kövérre hízva terebélyesedtek a galagonyabokrok alatt. A sziromvirágok már lehullottak róla, de apró piros termésé még várt az ősz hívó szavára. A tüskés ágak bohókásan belém kapaszkodtak, amint a magasles följáró létráján igyekeztem mind magasabbra. A túlsó domboldali . erdőből mint tépett vitorlák emel- , kedtek fölfelé az erdei köd- • felhők, de tiszavirágéletükre pontot is tett a felhők közül kipislantó, lenyugvó nap. Az előttem levő zabtábla fölött, olyan nagy súllyal hallgatott a késő délután, mintha nem is takarna semmi életet. Pedig a tücskök szárnyaló ezerhangú énekbe kezdtek; a tábla szélén lila virágú rétizsálya cicafarka látszott, s nagy szemű, sárga keblű fehér margaréták bámészkodtak mindenfelé. Vadgalambok is turbékoltak az erdő száraz végű fáin, s olyan búsan remegtették, mintha az elmúlt napot siratnák. Az eső után az erdei madárnép fecsegő pletykába kezdett. Nem tudni, átkozták-e vagy dicsérték az esős időjárást. Az erdőből kilopákodó Köd a mezei párával ölelkezett. Néha föl-fölemelté szétfolyó ködkezét a fák koronája fölé, mintha meg akarná nézni. látia-e még örökös ellenségét, a vén piros arcú napkorongot. S amikor a bíborpalástból csak egy kis tépett rongyocska látszott, megindult a köd a zabtábla felé. nyomába szerelmes cimborájával, a sunyi alko- nyattal. Még egv rigófütty, egy tétovázó gerleszó. ku- tyavakkanás a falu felől, s egyszer csak az estéli ha- raneszó lágy hullámai simogatják az erdőket, mezőket, s ez a faluban azt jelenti, hogy este van. Ilyenkor, úr lesz az istállókban a nyöszörgő békesség, a házakban az álmodó csend . .. Merengéseimből magamhoz tértem. Éhben segített egy nagy orrú szúnyogasszonyság. amely az egyik kezem fején parádésan reggelizni kezdett. — A fene a hegyes orrod! — és egy csattanás után úgy szétmállott, hogy azt már semmiféle rovartanos nem tudná összerakni, úgy, ahogy volt. Nem bizony — ötlött ismét az eszembe —, nem élik a vadászok az átlagember csendes, nyugalmas életét! Az igaz, hogy sokat vannak csendben. , A vadász egyedül, társtalánul boiyong, az átlagembernél többet ál- matlankodik, s ki tudná megmondani, hányszor fut át idegein kisebb-nagyobb izgató döbbenet, amit más ember még' nem érzett. Kívülről csinosnak s vonzónak, néha irigylendőnek is látszik ez a munka. Vadászruhában, puskával a vállán, távcsővel a nyakában, patrontáskával, hátizsákkal, vadászkalappal a. fején, kutyáját vezetve — nem megvetendő látvány a vadász. De hogy mennyi önmegtartóztatás, gond, csalódás, kiszolgáltottság, gyanakvás, fagyoskodás jár ez- *el az élettel, ezt sem a kívülállók. sem az ünnepi vadászok nem tudják. De tudják azok, akikkel vele született a vadászat hivatása, s kicsi gyermek koruktól hűek maradtak hozzá. Persze vannak szép reményekkel induló nappalok és éjszakák, amelyek semmit sem hoznak. De aztán egy nem várt szép siker, melegszívű vadásztársakkal eltöltött néhány óra ismét feledtet minden rosszat. most már! — Persze a vaddisznókra gondoltam, hiszen azok az előző éjszakákon rendszeresen ide jártak, erre a faluvégi zabtáblára. Sok volt már a panasz rájuk. — Mert aki amit elvet, azt szeretné is learatni, betakarítani. Itt már az aratás nem lesz százszázalékos. De hiába vártam őket. Az éjfél sem hozta meg sem nekem, sem a szomszédos magaslesen váfényes lángszoknyáikat. A csillagok úgy tűnitek el, olyan némán, mintha valami nagy titkot lopnának. Vagy nem akarnak tanúi lenni a fényes ködmönű, öreg Hold halálának? — Nem tudom. De lehet az is, hogv nem szeretik nézni, hogy a keleti ég alján, egy széles szürke felhő hátán feltűnik a hajnal pántlikája. Hajnali szél sustorgott végig a nagy csend fölött, homCSÉPLŐ JÓZSEF: UiAífASJlíSíh E z az este is rosszul indult! Az óráimon este tízet jeleznek a mutatók, s nem láttam még egyebet ... az álomba szunnyadó világnál. Naponként ismétlődő örökös változás az élet fogyhatatlan átjáróin. A nappal eladja magát az éjszakának, s reggel, az éjszaka a nappalnak. Ennek a világnak minden szépségét láttam ismét a magasles deszkázott kalitkájából. Nincs más fény, mint a pici csillagszemek odafönn és idelenn alattam a szentjánosbogarak aranyvörös tűzkari- kái. Ezek idelent járják a maguk nyári keringőjét, amazok odafönt reszkető mesz- szeségből figyelnek, mozdulatlanul. Amikor egyike-má- sika megúnja az égi magasságot, ellobbantja életét egy felvillanó fényvonal végén, ami majdnem a földig ér. Itt lenn a kis égő bogarak is mind kisebb köröket írnak, s leesve a fűbe olyanok, mintha a Nap felejtette volna itt aranyrubint könnyeit. Csendes az erdő. Az eső- csoppök, amiket már nem bírtak el a levelek, lehullottak. A vadak lába alatt most nem zömén az avar. Ügy lapul ez a barna levélpáma, hogy az ember nem is hinné, milyen csörgő sikongás- sal tud fölsírni minden lépésre a derek, fagyok idején. Most csak tíz ágroppanás az egyetlen jeladó a vadak útját illetően. Most azonban ezek sem mondanak semmit, azt se, hogy jönnek, azt se, hogy mennek. Egy bagoly hintázott el előttem. Hirtelen egérhangot adtam, amire olyan gyorsan lebbent vissza a magasles fölé, mint egy nem várt gondolat. Észre is vette, hogy ez nem a megszokott kicsi kis egér, és lomha szárnyalással elszállt a hallgatag zabtábla felé. A Hold sárgásvörös arca akkor kezdett emelkedni _ az erdő fekete ágyából, s úgy nézett rám, mintha azt szeretné kideríteni, ki az, aki az ő éjszakai cimborájával, a fülesbagollyal viccelődik. Puskámhoz nyúltam. Távcsövébe néztem, és végig- pásztáztam a Hold fényesedé arcától mindjobam megvilágosodó zabtáblát. — Eeej! De jöhetnének rak ózó vadásztársamnak a »fekete nemzetséget«. Nem volt kellő izgalom az éjszakában, az egyhangúság kezdett engem is leverni a lábamról. Mintha egy kicsit elaludtam volna. Szendergé- sernből a magasles alatti csendesebb szuszogásra ébredtem. Vadásztársam még nem lehet — valami vadnak kell lennie. Puskámat megfogtam, és a nyakamat nyújtogattam. De a magasles alá nem láthattam, mert a padozat eléggé zárt volt A Hold fényesen világított, s engem kezdett elővenni az izgalom. Keményebb szussza- nások fűszerezték a csoszogó neszt önkéntelenül is disznóra gondoltam. Elfogott a biztató érzés: — Disznó! Az nem lehet! Annál sokkal jobb orra van, minthogy ódámén jen, olyan magasles alá, amelyiken ember üldögél. Kíváncsiságom tetőfokán kibújt a magasles alól egy szürke bundájú, fekete csíkos pofájú borz. — A fene az anyádat, csak ne disznóra várnék, akkor több fácántojást te nem ennél, de kukoricát sem ... Aztán szelíd mosoly vett erőt rajtamn, ahogy az ügyetlenül mozgó állat lassan el-- mászott azon" az úton, amelyiken én az este idejötem. Hiába a tudat, hogy meg kellett volna lőnöfn, mert kártékony. A célért való állhatatos kitartás nem engedi a fegyvert használni. Ez a szerencsés borz egy darabig kiverte az álmot a szememből. Meg mintha az erdő is kezdett volna éledni. A hujjogó baglyok jajgató kiáltásait verték vissza a távoli s közeli dombok. A kakasok hajnali trombitája Is megszólalt a faluban. Az éneklőmadarak még némák voltak, csak egy rigó kiáltott nagyot, vagy fölriadt rossz álmából, vagy pedig a p<»5át hívogatta. A sötétség is, ami nagyon kicsire tudott nőni a Hold kajánsá- gától, már elindult a mezőkről az erdők felé. A ködök is megunták a könnyű légiességet, s nagy csöppök- bén verődve odakapaszko- tak a kókadó, álmosan meghajlott fűszálakra. A szent jánosbogárkák is véget vetettek a karneválnak, levetették lökön csókolta a fehér képű zabtáblát, s az zizegve köszönte meg a kedvességét. Azrtán a szél tovább szaladt kelet felé — és ismét lehullott a csend. A zabtáblából egy vizes farkú róka andalgott az erdő felé. Csak egy kis időre állt meg az úton, s lehajtott fejjel ravaszul körülnézett, mintha azt mondaná: Na, egye fene, máma nem sikerült, majd holnap . . . Mesz- szebb, a dűlőúton két nyúl várta a napot, hogy megszárítsák az éjszakai vihánco- lásban átázott ruhájukat. De ez ma aligha megy gyorsan, mert sötét felhők fekete mezői lepték el a keleti égboltot. Ahogy megállt a virradat, úgy állt a sötétség is az erdő dús lombú fái alatt Vadásztársamat már hatalmába kerítette a hajnali keresés láza, mert jött felém. Ahogy mentem lefelé a magaslesről, már mondja is: — Te! Felejthetetlen szép éjszakám volt. Két gida. egy suta. egy bak egész éjjel ott feküdt előttem. Egy tehén Is kibújt az erdőből ott messze, a vízmosás táján, de az valószínűleg szagot kaphatott, mert hamarosan vissza is ment. Te láttál valamit? — Egy bagoly, egy borz. egy róka, két nyúl — moso- lvodltam el lekicsinylőén. — Na, most gyere! Cserkésszük meg az erdő szélét. Ezt olyan magabiztosan mondta, mintha biztosra vehettem volna, hogy puska- végre kaphatom életem legnagyobb kanját, amit a sors kárpótlásként nekem akarna adni az üres, de éppen mégsem megvetendő éjszakáért. Elindultunk a zab mellett az erdő szélén. A mezőn már lehetett látni, de az erdőben még sötét volt. Csak az erdei tisztásokra ereszkedett le a világosság. Óvatosan lopakodtunk előre. A zabból egy őzbak riasztott, és bevágja zott az erdőbe. Már a zabtábla sarka felé jártunk, amikor valami zaj ütötte meg a fülemet. — Hallod? — susogom. — Nem hallok semmit. — Várj csak egy kicsit! — Most én is hallom. Te, ez disznó! — A nyavalyát, ilyenkor már benn vannak a sűrűben. — Hátha a másik erdőből jött át. — Látod, az lehet. — Benn van odt, a nagy fák alatt. Hallod, hogy keresi" az avart, töri az ágat? Ahhoz, hogy lőni lehessen, még nagyon sötét van. Vadásztársam csak állt tanácstalanul, s tágra nyílt szemmel az erdőbe bámult. — Gyere, menjünk közelebb. — Egyszer csak megrántja kabátomat. — Megélj! Errefelé tart. M egpillantottunk egy fekete alakot a nagy fák megritkult aljnövényei között. — Disznó — susogja felém a társam —, látod? Nem feleltem, csak bólogattam. — Adj neki! — Pszt! — céloztam, de még nem jól láttam. A puskát leeresztettem. — Miért nem lösz? — Jobban akarom látni. — Áááj — kiáltott rám. — Nézd. most fordul. — Nem tudom, merre van a feje. — A nyavalyát, hiszen már nincs negyven méterre! Csak nekem volna távcső a puskámon . ..! — Várni kell, a nyiladék felé tart! — Majd neked kiáll a nyiladékra! És mégis kiállt a nyiladékra ... Gombáskosárral a kezében egy feketeruhás öreg asszony. Megborzadtam... Kdtay Antal: A felhők fent maradnak Csavarnád, csuklódra, s tépnéd, tipornád utca porába — nagy dühödben. S szöknél — végül is szöknél kozmikus magosba, csak szabadulj — csak a fénybe kerülj. Gyermeki játék, felnőtt lábak szivárványkergető futása — torzó. A fény se melegít fent — csak vakít, Szökni? Hová? A felhők fent maradnak. Itt és így melegít csak az álom, hol goiidjaink súlya mérlegre tehető, A felhők fent maradnak — ez a törvény, de élni alattuk okosan — ez a szép. Már minded nestül azt a néhány évvel ezelőtti szelet érzem, azt a kócosat, kóco- lót és ragaszkodót. Itt a testvérhegyek valamelyikén ebédeltünk akkor is, erre jobb kézt vagy balra, egészen a magasban. Külföldről jöttem aznap reggel, milyen régen nem láttam őt, egészen ijesztőn komoly és lucskos, hetek óta nem láthattam a szemét, a csuklóját, semmijét. Ebéd előtt tudott csak elszabadulni szívdobogva, már valószí- nűtlenül messziről láttuk egymást az utcán. Taxiba ültünk, a vezető eliramodott velünk valamelyik hegy felé. Mielőtt beszálltunk volna, odaszóltam a vezetőnek: »Gyorsan hajt on!« D ; néhány perc múlva mégis kopogni kellett az ablakon, félúton szálltunk ki, ismeretlen kanyarodásban, nem lehetett tovább bent maradni abban a szűk, sötét, rohanó bőrszagú fészekben — le kellett lépni a földre, lassan, részegen, lépésben menni hegynek fölfelé, foggal utánakapni a visongó szélnek, egészen mélyet lélegezni, ájulásig ijeszteni a szívét, egymás vállának szédül ni. És ezután kint ebédelni. A szélben ebédelni valósággal téli álmából vertük föl az ismeretlen kis vendéglőt. Csak magunknak főztünk ebédet — szabadkoztak. — Hát megosztjuk — alkudtunk nagylelkűen. A legkülső teraszon választattunk asztalit, a pincér megteríteni se akarta. Szép, kényelmes belső szobáink vannak — csalt befelé. De ha gyengeségünk már engedett volna is a csábításnak, térdünk megmaka soiott és nem mozdult a teraszról. Csiptetőket, súlyokat, köveket hoztak, így lehetett valami képpen megfékezni az abrosz fel-fellobbamó, vitorlázó kedvét. Hajunkba fújta szél. A bort súlyos kancsóban állították az asztalra. Először burgonyalevest kaptunk, a levest kifújta a kanálból a szél. Az öreg pincér az ablakban állt, és csak arra tudtuk rávenni, hogy pillanatokra ki-kirohan- jon hozzánk. A jeladásunkat leste, és amikor integetni kezdtünk, gyorsan tányért váltott. Lefödve, levesestálban kaptuk a hirtelen borjúsültet és a rizst ugyanígy. És a szél patakjai közben úgy zúgtak felettünk, mintha magas hegyormokról zuhantak volna lefelé. De a nap is sütött egy-egv villanásnyira, olyan vakító volt, mintha nagy tükörlapókból kelt volna fel, és a fénye más tükrön hirtelen térdre buknék és elcsúsznék. Pilla naitokig tartott ez a játék azután megint szakadozó, sötétszürke felhők vágtattak fölénk. Még tésztát >s ettünk és cigarettát szívtr-k Két-há- rom szippantásnyi cigarettát, mert a parázs kibukott a dohányból. Feketénket a szél kapta el. Soha nem fürdettük meg magunkat ilyen tisztára. Ha arra a tavaszi délre gondolok, azt hiszem, hogy soha ilyen boldog és ilyen csontig megtisztult nem voltam. Egy velencei gyűrűt hoztam neki. Egv rózsaszín ko- rallköves ezüst gyűrűt. Valamelyik uijára húztam a villogó szilánkok közé foglalt kis korallkövet, ott szédültünk a legszélső teraszon a mélység felett iszonyú erővel suhogott, rángatott a szél — s nem lehetett tovább folytatni. Kocsin vagy gyalog mentünk-e vissza a városba, nem tudom. Két nan múlva valamin összekaptunk, ő az ujjára nézett. A gyúró az ujján volt. Szerencsétlenséget hoz — mondta élsáoadva. De nem előttem húzta le a gyűrűt, csak amikor már elmentem. F.gy kis öltözőtette, s a gyűrű s maradt. Néha c4lve és idegenül forrat a jjai között, majd megint 'alette. Nem is vette ész' amikor eltűnt Én loptam et asztalkára már ott még felvet
