Somogyi Néplap, 1968. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-06 / 235. szám
WMOeS! NÉPLAP 7 Vaé&mtp, 29SS. okíöbep A Baranyai Ferenc: AZ E LHAQVOTT . K ! S F ! O DALA Apu, a kisautón elromlott a lámpa, tengelye is eltört, nincs, ki megcsinálja, apu, nagy a csönd most, lemezt sose forgat senki a lakásban — hői a dal, s te hol vagy? Apu, a focisták összefolyó foltok, mi a nevük? Honnan tudjam, ha nem mondod? Apu, hogyha bőgök, anya megpirongat, és ő minden éjjel sírhat és szipoghat? Apu, tegnap este eljött nagyapám és nyakába vett folyton; »Gyere, te kis lángész!-« Ám jobb, amikor te térden lovagőltatsz, nem fütyül más senki olyan indulókat! Legutóbb — emlékszel? — t messze vitt a vágta; karamell-köveken koppant a ló lába, csokoládé-hegylánc fogott körül minket, drazsé hullt a fákról, megtömted az inged, anyunak is hoztunk, mókás volt a képe, kacajától folyt a könny az édességbe, úgy ette a cukrot, könny-keseredetten, fintor volt szép arcén — olyan jót nevettem! Ma reggel kiságyam léceire néztem, mint a hárfahúrók sorakoztak szépen, jaj, közébük csaptam s dallam kelt a fából, csokoládé-hegylánc visszhangozta távol, jajgatott a léc-húr; apu, gyere vissza! Apu, gyere vissza, apu, gyere tússzá . ~ fRészlet a »Tűi az éjszakán-* című ciklusból.) Mard András: A N YA M Panaszkodik, panaszkodik, szerencséjét úgy elrejti, hogy már akkor se lel rá, mikor nem látja senkt Attól is fél, ha valaki olykor boldognak látja. Mindig a böjtre gondol, sosem a jóllakásra. Esküvőjén se öltözött tetőtől talpig újba. Világítanak tárgyat mélyből, szekrénybe csukva. A kalap megöregedik polcon selyempapírban a vasalt ágyneműk között, rejtett, kultikus sírban. S már múmiák: a vágyai örök gondokba zárva tartják, hogy szét ne essenek, kegyelmes szarkofágba. Élete kijelöltetett születésemtől fogva. Azóta fog egy szatyrot Az meg a kezét fogja. TAVAK Sokszínű fővárosunk ékességei közé tartoznak a budapesti tavak. Némelyik természetes, egyikük másikuk mesterségesen »készített« tó. Egyben azonban megegyeznek, valamennyi igen látogatott. Egyaránt szeretik, kedvelik a hazaiak és a külföldi turisták. A képen a Városligeti tó. (Járai Rudolf felvétele.) Galambos Lajos: ifeor kezdték legényke■ * számba vermi nálunk a fiúgyermeket? Csakis akkor, ha meg tudta már markolni a kasza nyéléit Addig kívül volt a küszöbön, nem volt beleszólása semmibe. Nekem mind ez ideig apám a kaszáját oda nem adta. Remek szerszám volt az, hetvenöté« nagyságú, tisztán és gondozotton feküdt a padláson egész télen át, pengéje száraz sárga szalmába bujtatva. Olykor megkíséreltük mi már a forgatását, tavaly például, amikor apám nem látta, tengericsalamádét akartunk vágni vele, de . a nővérem akkor is kivette á kezemből; úgy gondolta, ő erősebb hozzá; a aztán mi lett? Mint a valódi férfi, meg akarta fenni a pengét, s a kezét úgy elvágta, hogy a vére méteres sugárban freccsent üti. S még titkolózni kellett apám előtt, nehogy megtudja, mit műveltünk a kaszá- vaÍL Am ez az év a rendes mun- ' kán kívül más gondokat is hozott a férfiaknak. A földosztáson ugyan túl voltunk, de valami vita keveredett a szomszéd faluval egy olyan földdarabért, amelynek hova« tartozását nem tudták eldönteni. Ebben az ügyben meg a birtoklevelék ügyében és ki tudná még elmondani, miféle ügyekben hetenként háromszor is megszaladták a várost. S már itt volt az anyafű kaszálásának ideje. Az asszonyok sóhajtoztak, mi lesz a munkával, ha a férlüUtwyíí kicsi e&ie MUNHALOV: Hallgatják a világot fiák mindegyre csak a köz- ügyekben szaladgálnak? Ki fogja itt elvégezni az elvégzendőket? Hisz a paraszti munkának ilyenkor már nagyon megvan a sorja, nem lehet halogatni egyiket sem, mert akkor egyszerre csak a nyakunkba szakad az egész s nem fogunk belőle kilábalni, míg csak az új hó meg nem érkezik. Mondottam, majd én levágom az anyafüvet. — Te? — nézett rám apám, — S mivel? — Kaszával — Kinek a kaszájával? — Magunknak dolgozok, hát nyilván a mienkével. Apám élesen nézett rám. — Nekünk nincs kaszánk — mondta —, csak nekem van. S az nagyon más dolog, igaz-e? Nagyon elszomorodtam; nyilvánvaló volt immár, hogy nem tart legénynek. Pedig hallottam már olyan esetet is, hogy valakik tizenhat esztendős korukban megnősültek. — Hát akkor holnap megint csak vigyem a teheneket legelni? — Vigyed. — Mi lesz a fővel? — Majd vasárnap levágom. Édesmama pedig fölnézett akkor nagyon; — Vasárnap? És csend lett Mert ő a vasárnapok ünnepében hitt, hiába, hogy apám egészen más ünnepekben. Otthon az anyám szaván kívül ilyen dolgokban más szó nem lehetett. — Majd levágom — mondta apám —, holdfényesek az éjszakák, hát majd levágom. I gyhát vihettem reggel legeltetni a teheneket. Kezes jószágok voltak, de kinek volt ilyenkor kedve velük törődni ? Elmondtam én magamban az éhes hasukat mindennek. Minek élnek? Minek vannak? Csak azért, hogy az ilyen nagylegény napjait tönikretegyék? Elkeseredéseimben száraz falevelet göngyöltem kukoricacsuhéba, és azt szívtam. Láttam a mi földünk közelében, a Simon-dűloben, hogy földszomszédunk, Fazikas Józsi bácsi már kaszál. Jó kaszás hírében állott, ■ mint apám. S jó kaszája volt, hírlett szüntelen az is. Annyira vágytam a kezembe vermi, hogy azzal sem törődtem, merre bóklásznak körülöttem a tehenek. Mire kihajtott egy rendet, odaértem én is melléje, — Gondolatban — mondtam Józsi bácsinak —, tudom én már ennek a kaszálásnak »minden módját Csak az nem llrflftgnn hogyan kell tartani az embernek a kezét, hogy a kasza hegye bele ne vágódjon a földbe — Nocsak, — Attól félnék mindig, hogy belevágódik és kettétörik a penge. — Apád még nem mutatta meg? — Nem. Mosolygott és átadta a kaszát. Beállította a kacsot tartó jobb kezemet s meghatározta azt is, mennyire kell behajlítanom a balt — Most próbáld, fiú — mondta. Suhintottam kettőt vagy hármat. — Ó, hát megy ez — nevetett Józsi bácsi. — Megy ez fiam, csak csináljad. Jött mellettem és magyarázott. A két tehén nekiállt a rendnek és ették a vágott füveit Arra vágytam, bárcsak sose lenne vége ennek a földdarabnak, s addig tartana a rend, míg tökéletesen megtanulok kaszálni. De akkor lovas szekérrel vágtatott arra a földosztó bizottság egyik tagja, és nagy hangon kiabálta; — Józsi, a szomszéd falu bement a városba. Elperlik a földet. Azonnal gyere. — A szentségit — mondta Józsi bácsi és már szaladt is a szekérhez. A föld végén fordult csak vissza és azt mondta; ha van kedvem, csak csináljam. A teheneket kössem meg, s rakjak eléjük füvet, míg csak bírnak enni. Leotóotta a derekáról a fentert is a fenőkővel, s a vizeskanna mellé állította. Elmentek én meg crttma- radtam. • A kaszával, a Józsi bácsi tarisznyájával, az ő ivóvizével s a gyönyörű-fűvű rétjével. Kell ennél nagyobb boldogság? ihajtottam a rendet, a teheneket megkötöttem, durtam eléjük füvet eleget, derekamra kötöttem a fentért, s visszafordultam, hogy új rendbe kezdjek. Kínlódtam? Nagyon sokat kínlódtam. Belevágtam a kasza helyét a földbe? Bele és nem egyszer. De a penge egyszer sem tört el. Mire végeztem a hat-hét- száz öles földdarabbal, megtanultam a magam kínlódása árán mindazt, amit ehhez a tudományhoz tudni kell. Addig le nem ültem és meg nem pihentem. Ételhez sem nyúltam Csak a teheneket vittem '■el egyszer a kútra, hogy igyanak. Aztán folytattam a munkát. K Délutánba hajlott jócskán a nap, mire végignézhettem a rendek során. Ha valahol álló fűszál maradt, visszatérem és lesuhintottam. Senki nem mondhatta arra a munkára, hogy nem gyakorlott kéz fogta itten a kaszát. Az első rendek nem voltak még ugyan szabályosak, nem voltak nyílegyenesek, de végül már minden tiszta volt és nemes. Megérkezett napszállta előtt Józsi bácsi, és végigtekintett a földjén. Nem mondott se jót, se rosszat. Csak annyit kérdezett: — Elfáradtál-e? — Nem. — Ná, majd mire hazaérsz — mondta. — Addigra érezni fogod a kínt. — Milyen kínt? — Majd megtudod, fiam. Mint két felfújt duda, olyan volt a két tehén, amikor hazahajtottam őket. Akkor este jól tejeltek Én leültem a tornác földjére, úgy vártam a vacsorát. — Iszol egy kis tejet? — kérdezte anyám, amikor megfejt. De akkor egyszerre már nem kívántam semmit. Mozdulni sem kívántam. Sem lefeküdni, sem fent lenni, de még pillantani sem. Semmit nem kívántam — Mi van veled? Hazajött apóm és hallottam, hogy a pitvarban sugdo- lóznak. Már elhírlett akkor, micsoda munkát végeztem én a Józsi bácsi földjén. De nem éreztem örömet a dicséretre, csak ültem és bámultam a könnyű kicsi estét. — Mi van hát veled? —■ jött ki újra anyám. Én édesapámra néztem és azt mondtam: — Holnap belekezdek a miénkbe. S ő nem tiltotta meg. Ólmos kezembe vettem reggel a kaszát, s mentem. S láttam, a házakból hozzám hasonló korú, ifjú legénykék mennek a földekre az apjuk helyett. Mint a férfiak, már úgy haladtunk, csöndes beszédben és nem falevelet, hanem igazi dohányt szívtunk. É reztük, elmúlt az az idő, amikor kívül voltunk a küszöbön. Már rajta álltunk. Az eddigiek öregebbek lettek s átadták nekünk a szerszámot Két hónapja körülbelül, hogy találkoztam újra Fazikas Józsi bácsival. Felhozódott ugyan ennek a kaszálásnak a története, da én bolond fejjel, elfeledtem megkérdezni tőle, vajon nem bánta-e meg, hogy akkor átadta nekem a kaszát?
