Somogyi Néplap, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-08 / 211. szám
Vasárnap, 1968. szeptember 8. 8 SOMOGYI NÉPLAP Somogyi Pál: M intha délutáni álmát aludta volna a tenger, oly döbbenetesem csendes volt. A vízióriás alig rezdült, alig pihegett. Annál lármásabb volt a hajó fedélzete. Nyüzsgött, mint a hangyaboly, ha rátűz a nap. Sürögtek-forogtak a katonák: gyalogosok, tüzérek, tengerészek, munkások, parasztok és vöröskatonának állt hadifoglyok. Sokféle nyelven folyt a beszéd, de még változatosabbak voltak az öltözetek. A katonaruhók tarka tömegét itt-ott rikító női ruhák élénkítették. A nyugodt percek öröme sugárzott a kemény, harcedzett katonaarcokon. A fedélzet közepén úgy lobogott a vígság, mint a vörös zászló az árboc tetején, összefogózva, összeölelkezve, akár a hajó kavarta hullámok, magasba szökve, keringve táncoltak a katonák. A konyhából birkapörkölt kellemes illata szálldosott. A távoli kaukázusi havasok üde szele néha utolérte a hajót, és letörölte az izzadságot a vigadók homlokáról. A matrózok körülállták a táncolókat, tapssal kísérték az ütemet, és kórusban fújták a nótát: ... Mit árulsz, galambom? Almát, körtét, szilvát. Kit szeretsz galambom7 Sej, vörösgárdistát!... A vénebb inak már megmegroggyantak a táncban, de a lomha vérben égett a pálinka tüze. — Hajrá! — vad szenvedéllyel lobogott a tánc. Dobbant, recsegett a padló, kurjantottak. A lelkűk fájdalmát, örömét kurjantották. Pezsgett, tombolt a jókedv. A másnapi harcra, ütközet- "Te senkisem gondolt. Általában az volt a vélemény a harcosok között, hogy »nem lesz kemény dió a holnapi ütközet.-« Míg a födélzeten mulatott a legénység, a parancsnoki fülkében hangos vita folyt — Nohát, én nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki küldte azt a »munkásküldöttséget!« — mondta Tímár János. — Egyikünk se ismeri őket. Nem tudni, mifélék. Mense- vikek is lehetnek. Ki tudja?... Mosolygó, hitetlen arcok néztek Tímárra. Néhányan legyintettek. — Nevessetek, csak nevessetek, én mégis kimondom a magamét. Az ördög tudja, nekem nem tetszik ez a társaság. Amikor a vezetőjük megjelent a parancsnokságon, úgy szónokolt, mint egy rossz ripacs. Most is hallom a meggyőződés nélküli, erőltetett pléh hangját: »Jöjjetek, testvérek, szabadítsatok fel bennünket az égrekiáltó elnyomás alól... Fel, drága testvéreim! A taganrogi munkás- és paraszttömegek harcraké- szen várnak titeket«. — Nohát,, ez nagyon megindító. De ki tudja, mi rejlik mögötte? Nekem nem tetszett sem a kiállásuk, sem a szavalásuk. — Eh — legyintett Kolo- szov, Tímár helyettese — mire jó ez az örökös gyanakvás? Biz’ isten, néked már rögeszméd az éberség. Te talán már bennünk sem bízol, később majd már sajátmagadban is kételkedni fogsz. Legyintett hatalmas, kérges tenyerével, aztán felállt, és széles hátát János felé fordítva, kiment a fülkéből. — Igaza van — mondta Nyikitvin zászlóaljparancsnok. Jóképű, délceg, cári tiszt volt, tizenhétben a legelsők közt csatlakozott a forradalomhoz. — Igaza van Kolo- szovnak. Mert mi jogon ítélkezik ön? — állott Tímár elé. — Volt papírjuk? Volt. Munkások voltak? Azok. Hát mit akar még? ... — Mit akarok? — válaszolt János nehezen elfojtott indulattal. — Több óvatosságot, több éberséget. Az a mi bajunk és bűnünk, hogy túlságosan hiszékenyek vagyunk. Alig egy hete történt a Pav- licsenkó-eset. És sokan már el is felejtették. Azt mondtam akkor én s a katonák közül is jó páran: Gyanús nekünk ez a nagy oécó. Gyanús, hogy a falvakból szinte özönlenek hozzánk a kozák önkéntesek. Csapatostól jöttek. Igaz, hamar megalakult a negyedik eskadron, de mi lett a vége a dolognak? Mikor a banda a frontra vonult, Petrovka falu határában se szó, se beszéd, lemészárolták Bojcsenko elvtársat, az ukrán parancsnokot, meg Makrov komisszárt és még néhány becsületes elvtársat. A parancsnokságot átvette egy Pavlicsenko nevű kozák őrmester, aztán nagy csinadrattával átmentek a fehérekhez. Hát így történt. Tanulságos eset... mi ? — Szúrós tekintetét végighordta az elkomorult arcoßon, aztán felállt, s horpadozott hüvelyű lovassági kardját rugdalva, kiment a kabinból. A fedélzeten elgondolkozva nekidőlt a korlátnak A felkavart, örvénylő sötétkék vizet nézte, de gondolatai a másnapi ütközettel foglalkoztak. Nyugtalan volt. Rosszallóan csóválta a fejét, töprengve járt fel-alá. Az alkonyodó napot felhő takarta el. A láingkorong szétszórt parazsai vörösen ringtak a víz sötét színén. A fedélzeten csitult a mulatság Tímár magához intette Petykát és egy kommunista matrózt, Aljuhint Bevitte őket a kabinjába és meg- hányta-vetette velük a dolgot. Amikor besötétedett, a két katona észrevétlenül lekapcsolta a hajó oldaláról az egyik motorcsónakot. Teljes sebességgel elindultak vissza a városba, a főparancsnokságra. Tímár levelét vitték A levélben ez állt: »Danilov elvtárs! Nagy veszélyben vagyunk. Rögtön küldjenek utánunk erősítést. Rosztov és Taganrog között a »Halálgöd- rök-x nevű mocsárnál széliünk partra. Igen sürgős! Tímár.« A hajókerekek zaja elnyelte a motorcsónak pöfögését A csónak már régen eltűnt az esti sötétben, de János még sokáig bámult utána a korlát mellől. Aztán megfordult, s a nótázó katonák közé ballagott, akik csoportokba verődve énekelgettek. Arra tartott, amelyről ismerős hazai énekszót hallott. A meglepetéstől egyszerre megdermedt, a magyarok közt Tarr Jóska ismerős arca bukkant elé. A fáklya fényétől megvilágítva halkan dúdolgatott — Ejnye, hiszen ez a Jóska! Hát te is itt vagy, pajtás? Jóska felugrott. — János! — kiáltotta felindultam Boldogan megölelték egymást. — Nézd csak, milyen kicsi a világ. Furcsa, hogy így egymásra találtunk — csillogott Jóska szeme. — Miért lenne furcsa? Természetes. Egy ügyért élünk. Az lenne a furcsa, ha á fehérek közt találnék rád nevetett Tímár. — Igazad van, János. Vártam én is, hogy majd összevet bennünket a sors. Hát hogy vagy. beszélj! Leültek egy kötélcsomóra, és elmondták egymásnak mindazt ami azóta történt velük, amióta nem látták egymást. Majd az otthoni dolgokra fordult a szó. Maid a közeli ütközetre terelődött a szó. Tímár célzott aggodalmaira, Tarr megértette, hogy János nem bízik meg teljesen a zászlóaliparancsnokban. Végül megegyeztek abban, hogy Jóska az ütközet alatt állandóan Nyikitvin sarkában lesz, szemmel tartja a volt cári tisztet. Beszélgetésüket kürtszó szakította félbe. Takaródét fúitak. C sillagtalan, borús, ködös hajnal volt Fáklyák fénye mellett szálltak partra. Tímár nagy fülű, arab hátaslováról nézte a partra szálló csapatokat. Mellette deres lován Hytitityin üU, márványsimára borotvált arccal. János csillogó szemmel nézte, amint prüszkölő paripáikon elvonultak előtte a vöröslovasok, köztük a ku- báni vöröskozákok. Százhúsz ember, karcsúra fűzött cserkeszruhában, ezüstveretű ősi kardokkal. Majd ugyanannyi doni kozák következett. Bő nadrágjukon virított a széles generálisstráf. A tüzes, szép sztyepelovak ficánkoltak, táncoltak, amikor a hajóhidról végre a partra értek és földet éreztek a lábuk alatt özönlött a gyalogság: munkások, szakállas zsellérek, gyermekképű ifjúmunkások Ott ment Nika, a grúz asztalosinas, bokáját verdeste a hosszú puskatus, de férfiasán marsolt. Ott ment Nyikolaj, a görbe lábú esztergályos. Fütyörészve haladt tova a fáklyafénytől áttört ködben. Ott ment Filipov, az óriás termetű zsellér, aki elhagyta a Nazarev tanyát, és belépett a vörösgárdába. Három kisebb ágyút vontattak el a tüzérek, aztán a trénkocsik, majd a szanité- cek következtek, nevető, csicsergő asszonyokkal. Nyikityin, a parancsnok, mindezt összehúzott szemöldökkel, merev arccal, egyetlen szó nélkül nézte végig. Csak a szempillái rebbentek néha. Egy-egy csapat csak rövid ideig látszott Tíz-húsz méterenként állt egy-egy fáklyás katona, hogy irányítsa a kihajózott sereget. Amint az emberek, lovak, ágyuk, kocsik eltávolodtak a fáklyafénytől, elnyelte őket a sűrű sötétség, a vastag, nyirkos köd. / Fegyvercsörömpölés, halk moraj jelezte csak a sereg útját Miután minden irányban elvágtattak a felderítő lovasok, biztosított menetben megindult a derékhad. Á köd nyomasztóan hatott az emberekre. Mindenki csak az előtte* haladót látta. Senki sem beszélt hangosan. Elgondolkozva mentek. Voltak, akik tartottak tőle, hogy a sötétből váratlanul rajtuk üt az ellenség. Tartottak tőle. hogy golyózápor zúdúl rájuk, ki tudja honnan ... De legtöbben biztonságban érezték magukat. Parancsnokaikban és töltött fegyvereikben bízva bátran taposták a nádas, pocsolyás réteket, krumpli- és kukoricaföldeket. Ez a szilárd hit csakhamar megerősítette a levertebbeket is. Lassan megoldódtak a nyelvek, halkan beszélgetni, tréfálkozni kezdtek. A táj csendes volt, csak a fegyverek csőmentek, a lábak, a paták dobbantaik, s az egyre távolodó tenger moraja hallatszott. Mocsaras területre jutottak, a hírhedt »Halálgödrök«-höz. A köd ritkult, valahol a szürkeség mögött ébredezett a nap. A csapatok megálltak. Egyes lovasok megpróbáltak átgázolni a vízen. A lovak helyenként hason felül elmerültek a mérgező párájú, ragadós, iszapos mocsárban. Az utászok munkához láttak. Rövid idő alatt összeácsoltak két hidat. Ezeken vontatták át az ágyakat és vonult át a trén. A gyalogság feje fölé emelt szerelvénnyel iából ta át a mocsarat Közben a napsugarak itt-ott áttörték a ködöt. A századok, szakaszok rajvanalba fejlődtek. Ekkor a rajvonalak fölött — ki tudja, honnan — búgó gépmadarak jelentek meg. Látni nem lehetett egyet sem, csak a motorzúgás hallatszott. A katonák közt heves, izgatott szóváltás kezdődött. — Ezek német repülök! Megismerem őket a búgásuk- róL — Rosztovból jöttek! — Biztosan röpcédulákat dobnak le... A motorzúgás erősödött. Két repülőgép egészen a rajvonal fölé ereszkedett. Aztán hirtelen a magasba lendült, s pici ponttá zsugorodott. Most éles sivitás hallatszott a levegőben. Menydörögve robbantak a bombák. Megremegett a föld. Fűcsomók, sár, emberi végtagok, csajkák, szíjak röpültek. Az elhárítok tűz alá fogták a repülőgépeket. A gépek ismét magasabbra íveltek, aztán újra fütyült, süvített a bomba. A lovak ágaskodtak, a gyalogosok a földbe vájták magukat. Néhányan a bombatölcsérekbe menekültek. Egy bomba Tímár mellett vágódott le a sárba. A lova felágaskodott, kis híján ledobta magáról. Amíg János a zűrzavarban lovával bajlódott, Nyikityin az állandóan mellette lovagló Jóskához hajolt. Sejtette, hogy a legény szemmel tartja őt. Ügy te't, mintha a fülébe akart volna súgni valamit. Jóska odahajolt hozzá. Nyikityin a háta mögé nyúlt, s a mit sem seitő katonát revolverével tarkón ütötte. Jóska egyetlen tomna nyögéssel lefordult a lováról. Nvikitvin elvágtatott. Tímár felfigyelt, utánakiáltott: — Hová. hé-é! Megálljon! Ide hozzám!!! A tiszt Tímár hangját hallva megsarkantyúzta a lovát. Jánoc revolvert rántott, és a Homályban relbukkanó foltra, Nyikityin deres lovára tüzelt. Aztán azonnal parancsot adott. ho«v néhány lovas vegye üldözőbe a tisztet. Közben a katonák fölemelték Tarr Jóskát a földről. Az ájult katona orrából folyt a vér. Tímár is leugrott a lóról. macához emelte a sebesültet. Me’eg vére János kabátjára buggyant. — M' van veled? — Jóska búzaszőke nagy szemöldöke megmozdult, zavaros kék szeme János sápadt arcába meredt. — Megütött — .nyögte alig hallhatóan. — Rosszul vagyok. Az orosz szanitécek. kik az idegen beszédből semmit sem érteitek. mesrh«+őciva nérték a jelenetet, majd kiemelték a katonát a komisszár karjaiba’ és hátravitték. T ímár igyekezett gyorsan legyőzni bensőjében dúló izgalmát. Tudta, hogy nagy baj történt, kelepcébe csalták őket De nem vesztette el a fejét. Most még fokozottabb éberséggel ügyelt mindenre. A vöröságyúik egyre hevesebben tüzeltek. Az egyik repülőgép törzse éles dörrenéssel szétrobbant, szárnyai leváltak. A gép szétszórt szilánkjait sodorta, vitte a szél, tele volt velük az ég. A motor ugató kattanással, süvöl- téssel vágódott bele a földbe. A másik két repülő magasba szökkent és eltűnt. A lezuhant repülő szárnyain a német császári címer: az egyfe- jű sas éktelenkedett. Kemény parancsszavak hasították a levegőt. A szanitécek sietve dolgoztak. Rövid időn belül helyreállt a rend. A katonákba lelkesedést öntött a siker, a német repülőgép megsemmisítése. Járőrök tértek vissza Lóról, lovasról folyt az izzadság. A jelentéstevő katona arca feszült volt: — Előttünk több ezer német, gyalogosok és dragonyo- sok. ötös rajvonal közeledik felénk. Kétoldalt próbálnak bekeríteni bennünket a kadetek és a kozákok. A Nyikitin nyomába eredt két lovas üres kézzel tért vissza. — Előre a bokrokig! — zúgott végig a parancs a rajvonalakon. A vörösök kétverszt- nyi széles csatárlánca előre indult. A német haderő három kilométer szélességű rajvonalai fenyegetően közeledtek. Tímár pejlova egy földkupacra kapaszkodott fel. A politikai megbízott fedetlen fővel állt a nyeregben, álla előremeredt, éles szeme átszúrta a párás levegőt. Nyugtalanul kémlelt a tengerpart felé. A vörösök ágyúgolyói huhogva szálltak az ellenség felé. Távolról, tompán hallatszottak a lövedékek robbanásai. Most, mintegy feleletjil, az ellenséges tüzérség is megszólalt. A vörösök rajvonalát, tüzérségét, trénjét valóságos pergőtűz árasztotta el, hatalmas réseket vágva az élő falon. — Hurrá-á-á-á:n A szárnyakon már összecsapott a lovasság. A kubá- niak vágták, aprították a kadeteket. Most a vörös csapatok hátában egy egész ezrednyi fehér kozák jelent meg. Nyolcvanéves Tersánszky Józsi Jenő 1888. szeptember 12-én született, az idén ünnepeljük 80. születésnapját. Festő szeretett volna lenni, de végül is apja akaratának megfelelően a gimnázium elvégzése után jegyző, majd joggyakornok lett. 1910-től a Nyugatban és más lapokban publikálta novelláit. Első valódi írói sikerét Viszontlátásra, drága... című kisregényével aratta, 1916-ban. Ez a mű — az első háborúellenes regény a magyar irodalomban — maradandó értékű alkotásai közé tartozik. Az otthonok békéjét, emberi életek értékes célkitűzését feldúló háborúval együtt járó embertelenség emel szót benne. A forradalmakban nem vett részt aktívan, de rokonszenvezett velük. A Tanácsköztársaság bukasa után, a Horthy-korszak idején mindvégig a munkások és parasztok írójának vallotta magát, valósággal tüntetett a kommunizmus iránti rokonszen- vével. Ezért az akkori korszakban kegyvesztett lett. Az írás mellett a másik kereseti forrását és egyben életformájának másik oldalát a zenében találta meg: gitár- és fuvolaegyüttesével különböző színházakban, kabarékban, bárokban lépett fel groteszk műsorokkal. Akkoriban némelyek úgy vélekedtek róla, hogy azokban az években némileg saját figuráinak eletet folytatta. Az igazság az, hogy írásaiban sok az önéletrajzi mozzanat, de az ő életét egyetlen hősével sem ledet azonosítani. A huszas években kezdte írni a Kakuk Marci-koteteket és kisregényeit. Ezekben a történet színhelye rendszerint a kisváros. — Hogy kerültek ezek ide? — Eladtak bennünket! — Csel! — Árulás! Középen keményen tartotta magát a vörös gyalogság. Az embereket az árulás láttán vad düh öntötte el. A lovak is megvadultak a veszedelem szörnyű közelségétől. Vadul nyerítettek, ágaskodtak, ide- oda vágtattak. Kardok, pikák csillogtak, csörrentek, ropogtak a puskák. — Hurrá-á-á-áü! — Repülők! — öt. — Még több. .. Ssss-i-i! Ssss-i-i! Zúdult, süvített a bomba. Eget-földet rázó robbanások, gépfegyvertűz mindenfelől. S mint izzó, roppant acélpánt nyomta összébb és összébb a túlerő a bekerített, tőrbe csalt vörösöket. Most hirtelen eget verő hurrá hallatszott a tenger felől. A katonák a part felé fordultak. Valaki elkiáltotta magát— Vörösök! — A mieink! A kozák ezred háta mögött vörös csapatok tűntek fel. S mintha a viharzó tenger árja csapott volna ki medréből, zúgva áradtak előre. — Hurrá! Danilov! — ordította el magát örömében Járna«. és hősei a népi bohémvilág alakjai. A Kakuk Marci című sorozat első darabját — a Kakuk Marci ifjúságát — 1923-ban publikálta, amelyről Móricz Zsigmond így nyilatkozott: »Biztos szem, biztos kéz, mesteroperator munkája, amellett egy gazdag, finom, drága kedély ömlő lírai muzsikája.« Helyénvaló az az irodalomtörténeti megállapítás, mely szerint a Kakuk Marci-ciklus igazi tartalma a polgári élet egy fontos ténye, nevezetesen az emberek menekülése a kapitalista robot elől, nem tudja elviselni az élet hétköznapi meg kötöttségéit szürke egyhangúságot, a függetlenség elvesztései. Ez a tiltakozás jogosult és emberi. Tersánszky olyan témát érint ezzel, amelytől a XIX. század eleje óta visszhangzik az európai irodalom, sőt olyat, amely — egy vonatkozásban — közelhozza őt eszmeileg a szocializmushoz, amelynek nem csupán az anyagi jólét, hanem az emberhez méltó munka biztosítása is a legfontosabb céljai közé tartozik. A felszabadulás utáni írásait általában az élet apróságaihoz tapadó] kritikai hangulatú Írásmód jellemzi. Ez azonban csak mearöaző- dött írói modor, amelytől a művész már képtelen megválni. Az ifjúsági irodalmat is műveli, számos mesekönyv és íryermekszíndarab szerzője. Kakuk Marci című ciklusáért 1949-ben Kossuth- díjjál tüntették ki. Tersánszky Józsi Jenő kiemelkedő, sajátosan egyévi alakja a magyar irodalomnak. Olvasói, tisztelői szeretettel köszöntik és ünnepük szellemi életünk kiválóságát 80. születésnapján. A fehér kozákok megtorpantak. Erre az eshetőségre nem számítottak. Előttük a mocsár. A mocsáron túl ellenség. A hátukban Danilov ezrede. Be voltak kerítve. A mocsár körül lezárult a halálgyűrű. A fehérek hátráltak. Kozákok, lovak hasig, nyakig vízben, iszapban vergődtek. A hidak égtek. Sokan mégis megpróbáltak átjutni rajtuk. Ruhájuk kigyulladt, s mint szörnyű tűzmadarak vetették magukat a vízbe, ahol egymást tépve, cibálva elmerültek. Sikoltás, nyerítés, káromkodás, hörgés töltötte be -a levegőt. Be sem várva az egyesült vörös csapatok rohamát, a császári németek meghátrál- tak. Az ellenséges seregek két szárnyát, a kadetokat és a kozákokat a vörösök fog- sárba ejtették. Kézre került az ütközet alatt a megszökött Nyikityin is. Bevallotta, hogy az úgynevezett taganrogi »munkásküldöttséget« ő szervezte a fehérek segítségével, menseviki és egyéb árulókból. A mocsaras helyet, a »Halálgödrök«-et a támadás színhelyéül ő szemelte ki. Remélte, hogy itt megsemmisítheti a vörösöket Az ég kitisztult. A nap a győzelem örömétől sugárzó, fáradt arcokra tűzött
