Somogyi Néplap, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-14 / 164. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1968. július ft. S obri barátunk hírét hét megyében hordta szét a szárnyas hír. K. község vaiotta elsősorban magáénak, bár a tisztes helybeli notabilitás nem éppen a dicsőséget szerzettek között tartotta nyilván őkéimét. Merthogy a dicsőség szerzésének formái már emberemlékezet óta nagyon különbözőek. A magas, fehér bőrű, kis fekete bajuszú, rettenhetetlen betyárt inkább az asszonynépek kedvelték. No, nem is érdemtelenül. Ami csak eltulajdonítható volt olyan, ami fejércselédeknek kedves, a környező vásárokról, az a kereskedőktől bizony hama- rost átvándorolt a Sobri által illetékes imádott tulajdonába, Sobri szívbéli lángolásának tanúbizonyságaként. Természetesen mindenféle értékmérő kiiktatásával, az erőszakos rábeszélés hatására. Mesélik, hogy egy rókaképű, fonnyadt arcú, minden hájjal megkent sümegi vásáros egy ilyen alkalommal akkor lepődött meg leginkább, amikor hat egyforma keszkenőt választott ki Sobri a ponyvára tett portékák közül. Fizetésként a mellének szegezett »pistol« vodt a válasz. — No, de tisztölt betyár úr, ha meg nem sértem! Nekem komoly fáradozásomba került, és szép summa ezüstömbe is e keszkenyők birtoklása. És ha szabadna megkérdeznem, minek ippen hat egyformát visz el, ha már elvisz? — buggyant ki belőle a kíváncsiság, miveíl mást már nem nagyon kérdezhetett ijedtében. Sobri tágra meresztette a szemét, és ártatlanságot bizonyító nyájas mosolygással, két pofonja között csakúgy foghegyről vágta oda: _ Az egyik pofon a fáradozás, a másik a fizetség díja. Egyformát meg azért viszek. mert hat szeretőm bolondul utánam. Ezekkel lepem meg őket. És mivel nem szeretem, ha az egyik túllicitálja a másikat, hát az ajándék legyen egyforma. Akkor nincs okuk dicseke- désre. __... Hát ilyen en>ber volt őkei8 0fc.' Amikor laün-ságáért a zirci börtönbe csukták, porkolábjának erősen a lelkére kötötték, hogy jobban vigyázzon rá, mint a szeme fényére. Külön is figyelmeztették a tiszti főügyviselőnek a népes közönség előtt, a tárgyaláson elhangzott szavaira: »Ezen vason álló gonosz rabszemély isteni és világi törvények félretételével, felebarátja véres verejtékkel szerzett vagyonát szomjuhoz- va, többeket éjszakának idején és nappal is társaival megrohanván, agyba-föbe megtagolni, arany, ezüst és bankópénzeiktől, árujuktól megfosztani, kirabolni nem átallotta, javasolom a fiscus- nak súlyos tömlöc-büntetés kiszabását, heti két nap böjtöt is kenyéren és vízen, s hozzá negyedévenként emlékeztetőnek 40 botütés kiszabását.« P orkoláb uram elméjébe véste - a figyelmeztetést, s nem is volt Sobri számláján hiány sem böjtben, sem botütésben. Csak egyet felejtett el porkoláb uram: hogy csinos legény a lecsukott, és a felesége, amikor ezt megne- szelte, gyakran látogatja a féltve őrzött zárkát. Így azután az sehogy sem ment a fejébe, hogy a sok koplalás és nyúzás ellenére is egyre kerekül és párnásodik Sobri orcája. A tokája pediglen rövidesen hasonlatossá lészen — urab bocsá még a gondolatáért is! — a tekintetes szolgabíró úréihoz. Azt természetesen nem kötötte a porkolábné asszony férjeura orrára, hogyha kacsapecsenyével traktálja őt ebédre, a java mindig Sobri nak vándorol kosztjavításképpen. Ezért pedig piruló orca, lángoló szemek és páros csók a fizetség. Porkolábné asszony addig- addig látogatta és vigasztalta a daliás martalócot, míg egy reggelen a férje rabjának, , de asszonyának is hűlt helyét találta. S egy kis idő múlva, pásztortüzek mellett, kecs'kelábú korcsmaasztaloknál, útszélj csárdákban, de légióként este, a fonóban elindult útjára a csiklandós nóta: »Sobri Jóska a pincében, kalamáris a kezében, csak azt írja levelében, porkolábné az ölében.« Számtalan Sobri-esetet őrizett meg a hagyomány, s talán mind között az egyik legérdekesebb a káptalan pénztárának elrablása. Történt, hogy a káptalan egyik kasznárához, ahová éppen aznap a pénztárért jövő nek bakján és oldalán piszto- lyos betyárok néztek szembe a bennülőkkel. Két puskás haramia a három lefegyver- zett püspöki hajdút kísérte szapora lépésben éppen szemközt vele. Kasznár uram gondolatában hirtelenül ezer és ezer megválaszolatlan kérdés ker- getőzött. Hová lettek a máskor nagyszájú, fenegyerek férfioselédek? Hogyan fegyverezett le két betyár három hajdút? De legfőbb honnan szimatolta meg ez a latorvezér a pénzszállítást. És miért indultak a kanonokék olyan Győri D. Balázs: SOBRI JÓSRA számtartót, és vele a szigorú Bárcay kanonokot várták, e szavakkal zörgetett be az öreg béres: — Tekintetes uram, gyűj- jön ki üstöllést, mert fontosat mondanék! Az álmából felriasztott kasznár álmosan kászálódott ki az ágyból, és nagy sebtében felöltözve, dühösen lépett ki a háza ámbitusára. — Mi a fenét akar kend ilyen hajnalban? — Csak annyit tekintető« uram. hogy ma gyün hozzánk a számtartó meg a kanonok úr, aztán nem ártana ám óvatosaknak lennünk! A kasznár hatalmas káromkodást ásított magábá, de tehetetlen mérgében csak toporgott szótlanul. Vajon a püspöki hajdúk, a tekintélyes számbiztos, valamint a szigorú kanonok jelenlétében ki az ördög merné megrabolni a pénzszállítást. Vagy talán itt lenne a majorban elégedetlen valaki a nagyságos kanonok úrral? Eh, ez is cseléd- lotyogás, mint a többi, és valami gorombasággal készült pontot tenni a kellemetlen látogatásra, amikor az öreg béres egészen a kasznár füléhez hajolva, bizalmasan még hozzátette: — Mert a Szarka Roziiul tudom, hogy a Sobri itt hált a juhakloknál. Aztán vele van a Cifr^, a Görhes, a Hatlábú, meg a Fűmag is, szóval az egész betyártársaság. Ezért köllene óvatosoknak lennünk. A kasznár kelletlenül mor- gott, toporgott, majd hamarosan dolga után küldte az öreget — Ne aggódjék kend, vén kuvik, gondunk volt mindenre! — s mint egy maga igazolására még kiadósat is legyintett a levegőbe amit sok mindennek lehetett vélni, de félelemnek egyáltalán nem. Csak ezután tért vissza a szobájába. De lefeküdni nem akaródzott. Morgolódva gyüszmékelt egy darabig, majd nekikészülődött egy ku- picányi pálinkaiváshoz, erre a kora reggeli mérgelődésre. Már a reggelije meg az utána következő tennivalók izgatták, amikor a Tómalom felőli részről pisztolydurrogás, lónyerítés és iszonyú káromkodások rázták fel a békés csendet A sarokból sebtében felkapta kutyaütő botját, s mint a villám kiugrott az ajtón. Már elkésett. Vörös bagariascsizmás, szűrös, zekés marcona alak tartotta kinn orra elé a puskáját. A melledzője szépen ki- varrott, zekéjén ezüstgombok és lánc, gyolcs gatyája alját piros pántlika ékesítette. Kis fekete bajuszáról azonnal ráismert Sol?rira. — Maradjon nyugodtan a tekintetes úr, mert külömben szemközt lüvöm! — szólalt meg a betyár csöndesen, mintha csak a reggelihez kívánna jó étvágyat. A kasznámaíc nem volt mást tenni, mint lenyelni a gorombaságot Még megijedni sem volt kedve. Valami segítség után kutatott szerteszét a tekintete, de bizony kihalt volt a környék, mint a temető. Csak az öreg nyárfáknál látott mozgolódást. A Hatlábúnak csúfolt betyár lóhátról kommandírozott a háza felé' egy négylovas hintót, amelykorán? S miért nem ellenkeznek. Igaz is zen, istenkísértés is lenne az Sobriék- kal szemben. Közben a hintó odagördült a lépcsők elé, és már nem maradt ideje a további tépe- lödésre. Sobri ugyan még ott állt széj jel terpesztett lábbal, ahol az előbb de már pattogva, fennhangon rendelkezett: — A kocsis szájjan le, és álljon hamarost a hajdúk mellé. A nagyságos kanonok úr meg a tekintetes számtartó úr is cihelődjön szaporán ide, a gangra! A tekintetes kasznár úr máris hozhatja a pénzesládát, az urak meg leszámolják nekünk, mer maguknak úgyis ez a mestersége! Gyorsan és rendben legyen minden, mer früstökre már a Gsöngettyűs csárdában leszünk! A számtartó és a kanonok fogvacogva várták a fejleményeket. A kasznár addigra már ott fújtatott az ajtóban mint a meghajszolt kacsa. Alig bírta két kezével a nehéz ládát tartani. Sobri meg sem moccant. Csak a szeme nevetett, és a nézése volt incselkedő: — No, számolják má a pinzt a markomba, vagy lü- vünk! A szómtartó feltántorgott a lépcsőn, és felnyitotta a ládát. Dadogó szájjal olvasta bele a nagybankokat az elébe nyújtott tenyérbe. A kanonok kimeredt szemmel követte minden mozdulatát, és egy- egy bankó átnyújtásánál mindig ugrott egyet az ádámcsutkája. No hiszen belefárad, amíg a számtartó befejezi izzasztó munkáját! — Szip summa pinzeket vittek volna a többihez! — csettíntett Sobri elégedetten a nyelvével, amikor az utolsó százast is belegyűrte a szűre ujjába. A betyárok röhögtek, a püspöki hajdúk csak ácsingóztak tehetetlenül, és egykedvűen bámulták megrémült uraikat. A környék mozdultlan volt, mint a temető. — Tisztelem az urakat, hát ezzel rendjén megvolnánk. Most pedig a tekintetes úr megkínál egy pofa pálinkával, merhogy kanonokkal még nem koccintottam ebben a búval szalajtott, keservesen istenverte életben! — rikkantotta Sobri, és jóízűt kacagott hozzá. Kasznár uram törkölypálinkája ugyancsak megfogyott, mert a betyárok igencsak ráhúztak. Az üvegből persze. Bárcay kanonok úr szabó- dott, de Sobri mérgesen ráförmedt, és nekicélozta a puskát: — Nem szentelt víz. ne sajnálja a nagyságos úr! Van még tizenkét üveggel az almárium aljában! Erre a pontos értesülésre kasznár uram gégéje kezdett föl és alá szaladgálni. A lúd- bőrös hideg is kiverte, ahogy Sobrira nérett. Bánta is ő a oüspölei pénztárt. Csak abból a faintos törkölyből el ne vigyenek! Sobri a szeme sarkából követte a végigmérést. Kacsin tott egyet, és elnevette magát: — Ejnye, tekintetes uram! Hát csak ne sajnájja. Nem viszünk el onnan erőszakkal semmit, ahol úgy kínájják: vigyük kóstolónak, fejenként egy pintessel, hogy összehasonlítsuk: kié jobb, a tekintetes úré vagy a Csöngettyűs csárdájé? Amikor mindegyik betyár magához vette a kasznár kikény szerített és sajgó szívvel adott ajándékát, Sobri odafordult a reszkető és megdermedt urakhoz: — Aki fertály óráig elmozdulna innen, annak a nagyságos püspük úr holnap mondhatja is a gyászmiséjit. Meg aztán kár is mer itt mindenki ismer meg szeret, úgyse gvünne utánam a kutya se. Ük mondták a tekintetes úr jóféle pálinkáját is. A nagyságos tisztelendő úr szakácsnője meg tiszteltetem. Ugyan, nem vinné el mán neki ezt a keszkenyőt? Tennap este elfelejtettem odaadni személyesen. Ü mondta, hogy hajnalban gyünnek, mer fének a betyároktól. Hát aztán nehogy valami betyárnéppel találkozzanak visszafelé, ha mennek. No istennek ajállom mindúket! Bizony talán a fertály óra is elmúlt, mire uraimék ijedtükben megszólaltak. Azt sem vették észre, hogy a hajdúk utánairamodtak a betyároknak. Pedig ordítottak az istenadták, ahogy a torkukon kifért. De csak a visszhang válaszolgatott, a környéken még erre sem mutatkozott senki. Legeiét* a kanonok tért magához: — Hogy a fene ne sajnálja, majd adok én annak a férfifaló, gyehenáravaló Matán- csinénak, csak a szemem elé kerüljön. Adok én kendőt, adok, meg is emlegeti. A parázna üdvösségét neki, a tűz égesse meg a szeretőjével együtt! C sak a szitkozódás végén kapott észbe a feldühödött férfiú, hogy nem éppen egyházi személy szájába való az ilyen beszéd, de addigra már egymást túlkiabálva üvöltötte tehetetlen dühében a válogatott és cifrábbnál cifrább káromkodások sorát a számtiszt meg a kasznár is. A kanonok kdszólását válaszra sem méltatták. NÉGYLÁBÚ BARÁTOM... Somogyi Pál: Beszélgetés a vonaton r use™ i c ok l I SOTSO I rés É Vele f sors lw f za v in- f vetít ia- f bent — Persze maguknak most könnyű, de bezzeg az én időmben nem ment ez így, én se azé lettem, akit szerettem, hanem azé, akihez adtak. Az éltes asszonynak az érdeklődés láttán még jobban megeredt a nyelve. — Egy kőműves legénybe voltam szerelmes, igen kedveltük egymást, és mégis az uramé lettem. Pedig az isten nyugosztalja... De hát, ugye, vasutas volt, állami ember, biztosabb kenyér, egyszóval jobban el tudott tartani. Pista szegény kőműves volt, szezonmunkás, mert akkor a kőművesek txak azok voltak. Most Pista nagy ember, csoportvezető, jól él. Éljen is, kívánom neki tiszta szívemből. Elhallgatott, szürke öreg szeme átnedvesedett. Kinézett az ablakon valahová messze. Csend volt a kocsiban, az ar- borúsra váltak. Nekem se volt különb sorsom — szólalt meg egy deres hajú kereskedőiébe. — Velem is az történt, hogy a sors máshoz kötött. Mert háza volt és hozománya, hát azt vettem el. De nem is volt benne köszönet... Ú, higgyék el, kérem, ma sem más a világ! — vegyült a társalgásba kissé éneklő hangjával egy idősebb hölgy. — Az én Pirikém férjhez menő lány volt negyvenötben, és bizony még ma is otthon van. Pedig jól nevelt, csinos lány, olyan szerény az, kérem, mint egy virágszál. Hát kérdezem én Önöket, ki itt a hibás ...? Az utasok összenéztek. Senki sem válaszolt. A hölgy keskeny madárfején megigazította fekete selyemsálját, apró sárgás szemével félénken körülkémlelt, aztán folytatta: — Volt kérem vőlegénye is, egy csinos férfi, a kartársa — ahogy most nevezik. Egy vállalatnál dolgoztak. Piri mint kontírozó könyvelő, Csaba mint főkönyvelő. És hogy szerették egymást, drága jó istenem. Az eljegyzésük napja örökre a telkembe vésődött. Pirikém halvány rózsaszín ruhában, Csaba a csoda fess fekete öltönyében, úgy ültek ott, mint egy gerlepár. A vőlegény igaz később egy kicsit spicces lett. És ekkor kinyílt a szíve, szava. A férjemmel majdnem bírókra keltek. Ez az összetört borosüveg és a felrúgott Mimi kutyánk miatt volt... De hát, istenem, ugye, hadd mulasson egy férfi, ha szeret mulatni, ha ilyen a természete, nemde? És képzeljék, kérem, épp akkor, mikor már ki volt tűzve az esküvő, Csabát valami bajba keverték, valami pénz, valami sikkasztás, jó ég tudja, szóval Csaba eltűnt... Így volt — sóhajtott hangosan. — Ilyen világ van ma. Ilyen az én kislányom szerencséje. Ma sem más a világ, higgyék el, kérem. Nehéz férjhez menni egy tisztességes lánynak. De egy jóravaló férfinak sem könnyebb a nősülés. — Én most nősülök! — pattan föl helyéről egy fekete, bodros hajú sudár legény. — Semmi az egész! A menyasz- szonyom tanítónő, én pedig műszerész vagyok. Dolgozik ő is, én is. Szeretjük egymást, mi kell még? A legény diadalmasan kö- rülhordta tekintetét, az arcok mosolyogtak. A hölgy elfordult, kinézett az ablakon. A vonat sebesen száguldott, kerekei ritmikusan csattogtak, énekeltek.
