Somogyi Néplap, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-14 / 164. szám

Vasárnap, 1968. július 11.

7

SOMOGYI NÉP1AP

GERENCSÉR MIKLÓS:

A

mire számított, bekövetkezett. A függetlenség acsarkod- va firtatta, hogy mit feeres Nyíregyházán. Honnan veszi a bátorságot az önkényes nyomozáshoz, miért zavarja gyanús jelenlétével a vizsgálat munkáját. Ugyanazok, akik türelemről zene- bonáztak a liberalizmus nevében, kiszemelt áldozataiktól az önvédelemnek azt a minimumát is elvitatták, hogy fejükre boríthassák a tógát, mielőtt testükbe mártják a tőrt

Kopogtatás rezzentette föL Ajtót nyitott, s ott állt előtte a vidéki udvarházak öreg inasaira emlékeztető londiner.

— Meghagyta ugyan a nagyságos úr, hogy ne háborgassuk a déli harangszóig, de a portán várakozik egy másik nagyságos úr, tüstént feljönne, ha engedni méltóztat- nék...

— Hogy hívják?

— Verhovay Gyula szerkesztő úr.

Nagyobbra nyílt a Vajda mindig hunyorító tatár szeme.

Semmi hajlandóságot nem érzett fogadni a váratlan látogatót. Mégsem küldhette el, illő volt megadni legalább a formális udvariasságot.

Mire kisimította az ágy térítőjét, és magára vette a kabátot, Verhovay már a szobába lépett.

— Szervusz, Károlyom! — köszönt mosolyogva, mintha távollétből érkező drága rokon lenne.

Eötvös a gondjaiból örömre ocsúdó házigazda tétova- ságával fogadta:

— Szervusz... Ügy nézem, soványabb lettél. Sokkal fes- sebb vagy így. Na ülj már le.

Soha nem csalta meg az előérzete, s ösztönei most a legcsekélyebb jót sem ígérték. Mély nyugtalanság vett rajta erőt, de balsejtelmét hibátlanul rejtette örökké kiegyensúlyozottságot sugárzó arcvonásai mögé.

A főszerkesztő valóban friss volt. Szőkén, jól ápoltan virult a gyűrött szobában Es- terházy-kockás nyári ruhája, fehér szalmakalapja, feketelakkos sétapálcája egycsipet- nyi volt a pesti Korzóról és a bécsi Ringről, fényesre kefélt haja a brillantin divatos szagát árasztotta.

— Bocsánatot akarok tőled kérni, kedves Károlyom. Fiaskó volt ez a kis cikkecske a nyíregyházi tartózkodásodról. Csak a megjelenés után jutott tudomásomra, hogy a vizsgálóbíró úr távirata invitált ide. Ugye nem fogod fel tragikusan?

Eötvös bizonyos volt afelől, hogy a mellőzhető bocsánatkérés csak ürügy az ajtónyitásra valami súlyosabb ok előtt.

— Egyáltalán nem fogom fel tragikusan. Soha ne írjatok rólam gorombábban. Ami pedig az ittlétem jogosságát illeti, különb támaszom is van, mint a vizsgálóbíró távirata. Törvényeink oltalma, bármilyen csekély mértékben is, de kiterjeszkedik a védői tevékenységre. Eléggé csodálatos, hogy a vád pártolói nem tudnak ebbe belenyugodni.

Verhovay furcsa következetlenséggel bátorításnak vette a nem éppen hízelgő feleletet. Leült Eötvössel szemben a kerek asztal mellé, fürGareacsér Miklós regénye Eötvös Károlynak (Író, újságíró, ügyvéd, 1842—191») állít emléket, aki Pápán jogakadérrlai tanár volt, majd a kiegyezés után vármegyei ügyész. A reformkori liberalizmus hive, ellenzéki vezér. Mint politikust a Függetlenségi Pártban a -Mi Vajdánk« címmel tisztelték. V hírhedt tiszaeszlári vérvádperben — Solymosi Eszter meggyilkolásával vádolták a falu több zsidó lakosát — az ártatlanul vádlottak védőügyvédje szerepét vállalta. Bátor fellépésének köszönhető, hogy — egy évvel később — nyolcvanöt esztendeje. 1883-ban a bíróság fölmentette az uralkodó osztály által koholt vérvád vádlottéit. Ezzel a tettével neve túljutott az ország határain is.

REGÉNYRÉSZLET

ge keze a megsárgult terítő horgolásmintáin babrált.

— Alig férhet hozzá kétség, hogy engem is a vád pártfogói közé sorolsz. Jól teszed. De nem a védő jogaid azok, amibe nem tudok belenyugodni. Egészen más okozott nekem igazi megdöbbenést.

Elhallgatott, várakozón és biztatóan fürkészte a Vajdát, mint aki reméli, hogy kitalálják gondolatait, majd folytatta:

— Mindenekelőtt szeretnélek biztosítani a legteljesebb rokonszenvemről. Függetlenül a különböző politikai felfogásunktól ...

— Erről meg vagyok győződve.

— Csakugyan behunyod a szemed a szakadék előtt? Nem akarod meglátni a biztos bukást? Hidd el végre, ez a vállalkozás nem hoz neked se pénzt, se borostyánt.

A vártnál is gyorsabban kiderült, hogy a bocsánatkérés csak ürügy volt, s Eötvös hitte, hogy ez a tolakodó faggatás még mindig csak elő- csatorázás. öklére támasztotta unott arcát.

— Soha nem érdekelt különösebben a pénz, ebben az ügyben pedig számomra semmi szerepet nem játszik. Persze, ami a borostyánt illeti, arra igenis áhítozom. Ha nem lenne így, akkor megmaradtam volna fiskusnak Veszprém megyében.

— Maradjuk hát a borostyánnál — lendült Verhovay egyenesen a vívóporond közepére. — Feléd nyújtották a borostyánkoszorút, miért vonakodtál elfogadni?

Hiába állította az imént a főszerkesztő, hogy Eötvös behunyja szemét a szakadék előtt. Most éppen ott nyitotta ki igazán. Váratlanul a szíve körül látta felvillani a támadó pengéjét. Megvolt tehát az ok, amiért Vehovay jött. Semmi kétsége nem volt: egyetlen elhibázott jelző elég a vesztéhez. Kalandos kedélyhullámzása és a zaklatott gondolatok vég nélküli kergetőzése után fáradtságot érzett, föl kellett ráznia küzdőképességét.

— Már megbocsáss, de el sem tudom képzelni, hogy mire célozgatsz.

Verhovay szemérmesen mo- solygva billentette előre a fejét.

— Abszolút komoly és nagyon jelentős politikusok garantáltak neked fényes jövőt, ha elállsz a védői megbízatástól.

A csapda kész volt, s any- nyira jónak látszott, hogy alig lehetett kikerülni. Kétségtelen, jártak nála az »abszolút« komoly és nagyon »jelentős« politikusok, megkísérelték bevonni praktikájukba, neki ígérték a miniszterelnöki méltóságot, ha hajlandó lett volna a kormány megbuktatására szövetkezett erők élére állni. A tárgyalás eredményétől függetlenül előre szigorú titoktartást fogadtak. Verhovay még is megtudta. Ettől a beszélgetéstől függ, nyilvános botránnyá robban-e az ügy? Ismerve a függetlenség könyörtelen módszereit, egyszerre a vállaira ült a teljes megsemmisülés réme. Mihelyt elköveti a legcsekélyebb hibát, Verhovay megragadja a kapaszkodót, és két napon belül egész oldalas cikket nyomat ki arról, hogy Eötvös, aki eddig a tisztességes politikai bajnok előnyös álarcával nyerte meg az ország rokonszenvét, nem más, mint sötét kalandor, aki ti- togzatos éjszakákon puccsot szervez a törvényes hatalom ellen.

Olyan ártatlanul csodálkozott, mint aki valóban nem látja, hogy a végzet örvénye fölött lebeg.

— Már megbocsáss, Gyula, de nem tudtam, hogy fölcsaptál tréfamesternek.

Átfényesedett a szerkesztő kövérkés arca a vékony verejtékrétegtől.

— Elvégre tréfának is föl lehet fogni.

— De mit, az istenért! Ennyi erővel a Gilgamest is szavalhatnád nekem óhindi nyelven — méltatlankodott a Vajda, hogy a bolondját járatják vele.

Már gyöngyökké vastagodott a verejték Verhovay arcán. Nem bírta tovább a kötélhúzást, önkéntelenül az asztalra csapva kifakadt.

— De hiszen!... — A villámlás hirtelenséggel abbahagyta. Felcsattanó hangjától1 észbekapva majdnem hízelgőén folytatta: — de hiszen soha nem fog jobb alkalom kínálkozni, hogy elsöpörjük Tisza uralmát. Ez az antiszemita ügy szóba sem jöhet ahhoz a vágyamhoz képest, hogy megszabadítsuk az országot Bécs befolyásától. Mindenekelőtt függetlenségi politikus vagyok, akárcsak te. Tisza Kálmánék egyre pima- szabbul szolgálják ki az országot Ausztriának. Hol vannak már a kiegyezés gondolatától? Deák Ferenc annyit iparkodott átmenteni negyvennyolcból, amennyit csak lehetett. Kiindulásnak szánta hatvanhetet és a nemzet bátor küzdelmére bízta, hogy később lépésről lépésre kicsikarja a teljes függetlenséget. Tiszáék meg éppenséggel soknak tartják a kiegyezést, olvad a kezükön, mint a jég. Az ország függetlenségének fő akadálya Tisza. Nem a nép szeretetéből, hanem a korrupcióval tartja fenn uralmát. A korrupcióhoz a zsidóktól szerzi a pénzt. Soha nem kínálta magát közelebbről és pontosabban a cél, mint most. Széthúzás helyett együtt kell kiadni a jelszót: Le a korrupcióval, !e a zsidókkal, le Tisza Kálmánnal!

A Vajda nagy érdeklődéssel hunyorított, elszórakoztatta, hogyan csempézte bele érvelésébe Verhovay az ő gyakran megfogalmazott nézeteit.

— Gondolod? — kérdezte öörmögve.

Verhovay még az iménti lázzal kárhoztatta:

— Esztelenség volt elhárítani magadtól a vezér szerepét!

A szemrehányás cseppet sem változtatott Eötvös viselkedésén. Ráért, szükségtelennek tartotta az eszmecserét, zavartalanul fontolgatta a saját véleményét, nem törődve azzal, hogy hallgatása visszatetsző a vendég szemében.

Ha már ilyen közelről harsogták fülébe "a bizonyítékokat véleménye helyességéről, megragadta az alkalmat, hogy pontosabbra fogalmazza magának a hitvány közéleti állapotokról alkotott képet. Hiszen a védő felelősségét nem szimpla ügyvédként, hanem az ország sorsáért, becsületéért aggódó politikusként vállalta, és a világos gondolatok fényénél egyértelműbben láthatta elhivatottságát.

V

alóban, aligha tagadhatta az országot beburjánzó korrupciót, sőt ezerszer többet tudott erről, mint Verhovay. Elvégre a szeme láttára lepte el fokozatosan az utóbbi tíz esztendőben az önérdek bozótosa a közjó céljaira kijelölt vetéseket. Kétségbeesetten tapasztalta, mivé lesz a szavakban hirdetett közüdv a hatalom embereinek kezén. Megnézte Tisza Kálmán, a bihari gróf, bágyadt pislogással, hogy kikben leli meg alázatos híveit. A tolongok

sokaságából páratlan érzékkel válogatta ki a butákat, az alázatosokat, a gátlástalanokat — és persze a céljai szerinti eszeseket. Kegyeiért nem kívánt egyebet cserébe, mint a hatalma iránti húsé« get, s azt a képességet, hogy a személyének megkövetelt szolgai hódolatot hazafiság- nak tudják feltüntetni. Aki ebben ügyesnek bizonyult, az mélyebb és vastagabb gyökereket ereszthetett a közéletben, mint Balatonaka- rattyán Rákóczi szilfája. Parancsoltak a nemzetnek azon az alapon, hogy ők a nemzetet képviselik, lefelé kegyúri gőggé változtatva azt az alázatot, amely feletteseik előtt minden erényt pótolt. A maguk vadonjában egy-egy bihari gróffá lényegültek a kegyeltek, elkészült a piramis csúcsától a talapzatig: magasztos szólamok ragyogtatták fel az ország címerét a nyilvánosság előtt, míg e címer visszája mögött általánossá vált a harácsolás szenvedélye. A közszereplésükkel tökéletesen elégedett urak véletlenül sem vették észre, hogy a kiegyezés fundamentumát az aljasság egymásra rakodó rétegei váltották fel. Ők ezt a mocsáron lebegő lápszigetet is elég szilárdnak érezték a talpuk alatt, hiszen semmiféle veszély sem fenyegette az uralmukat. Nagy vigalmukban vérszemet kaptak a szolgák, sokallják már Tisza Kálmán zsarnokságát. Fárasztó az örökös alázat, annál csábítóbb gazdaként követelni másoktól azt, amit oly ügyesen gyakorolt a szolga.

Eötvös előhozta éjjeliszekrényéről a szivarvágót, lecsípte a kabanózs végét, és a boldog ember élvezetével gyújtott rá.

— Emlékszem — mondta

—, amikor Szabolcs vármegye főispánja volt Scharf József, ez a tiszaeszlári templomszolga, nem ismert határt a korrupcióban. Telerakta atyafiságával a hivatalokat, és titkon vakmerő anyagi üzelmekbe keveredett. Komoly összegekért különböző engedélyeket

szerzett a kormányzó hatóságoknál, amellett befogadta részvényesnek az egyik folyamszabályzó társaság. El sem tudod képzelni, mi okozta a vesztét. Az egyik nagy beregi vaddisznóvadászaton, amelyen csupa országos no- tabilitás vett részt és néhány főherceg is jelen volt, ez a Scharf kilőtte a legszebb kant a miniszterelnök elől. Ilyen ember nem való főispánnak. Kiderítettek róla minden rosszat, még azt is, hogy zsidó. Most aztán védhetem Korniss Ferenc úr szigorú színe előtt.

Egykedvűen verte le a hamut a szivarról.

A bambaságig megrökönyödött Verhovay. Kackiás bajusza alatt szétnyílt piros, lágyan duzzadt szája. Hangján érződött hogy száraz a torka.

— És még te mondod, hogy felcsaptam tréfamesternek?

A Vajda már nem mondott semmit. Inkább a szivarjára ügyelt. Ahogy vadászatot szőtt képtelen anekdotájába, úgy vadászathoz hasonlította Verhovay nagyonis valós, veszedelmes szándékát. Hasztalan rontott rá töltött fegyverrel. Patronjait lesből eldurrogtatta, de csak bokrot talált. Hiába jött nagyvadért Nyíregyházára, mindössze azokat a szokásos döglött kányákat vihette magával. amelyeket Bary József vizsgálóbírótól kapott ajándékba.

EGY KIS HŰSÍTŐ

Lehoczky Zsuzsa, a Fővárosi Operettszinház énekesnője.

Szirmai Endre:

MOST IS ÉNEKEL

Kopog a cipőd sarka a kövön, kipp-kopp — és büszkén dalol — te jártál már a bánat utcájában és hallgattál dalt a mocsár alól?; én eltáncoltam az élet tenyerén a boldogság tükrös fénytermein át, s ha szívem nem is érhette el mindig, vágyaim ölelték a harmóniát.

Aztán kipp-kopp — olykor le-lepattant az évek sarkáról egy-egy kis szilánk, s bár biztatott a fellobogó szándék, a gyávaság is sunyított miránk; a láb még tudta merre kell kerülni át a gödrön, messzeség porán, de csámpás lett az egykor magas nyakú, fitos orrú, fényes, fekete topán.

Bizony most csisz-csosz — szelidebb a ritmus,

nem olyan hetyke már a régi dal,

amit a lábad muzsikál a kövön,

megadás már — és nem diadal;

csak az a jó, hogy teljes harmóniája

mindig a régi ritmust idézi fel,

— Kopog a cipőd sarka a kövön? —

Csisz-csosz — bizony már nem kopog, de nekem most is tisztán énekel.

!

Győri László:

ELVTÁRSAK, JÓL VAN, KÖSZÖNÖM

Nincs mit siratni életemen.

Huszonnégy éves vagyok kereken, egye fene, ugye, Erzsikém, szívem.

Egy gazdag élet áll mögöttem első percembe ütötten:

Sztálingrád, a sztálingrádi csata, mert negyvenkettő volt, mikor születtem.

Én vagyok tehát a győztes katona.

És május nyolc vagyok negyvenötben, a zászlót, a vöröset én ütöttem Berlin ama bizonyos fokára; mert éltem s percenként születtem.

És kezemben imbolygóit a tábla: földet, kastélyt vissza soha már!

Kissé rongyosan vonultam az utcán, s proletárételek jártak az eszemben: suhantott leves, prósza, csuszpájz — indokolt, hogy meg kellett születnem. Hűséges voltam, az éveket követtem, miként jöttek, a dolgokat vettem, gyűlölni, szeretni tanultam.

De egyet mégis elkövettem: apám jussából kibuktam, nem vagyok többé a fia.

Piros akciót hordozok, különös gondom az öröm.

Elvtársak, jól van, köszönöm