Somogyi Néplap, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-30 / 152. szám

SOMOGYI NÉPLAP a Vasárnap, 1968. június 8®. jUQl&UfoUéftif'bef* Lehel György LISZT-DfJAS KARMESTER Hatéves korában ott muzsi­kált a család kamarazeneka­rában. Az első hegedűs az édesapja volt, aki Szigethy Józseffel együtt tanult Hu- bay Jenőnél a Zeneakadé­mián, családi okokból azon­ban nem lehetett hivatásos zenész. így hát saját magát is kárpótolta akkor, amikor a fiából zenészt nevelt. A kisiskolásnak még csak játék volt a zene, észrevét­len, természetes közeg, de tizenkét évesen már tudato­san tanult hegedülni és zon­gorázni, a karmesteri pályára készülve. Somogyi László karnagy vezetésével tanult a buda­pesti Zeneakadémián, és köz­vetlenül a háború befejezése után került az újjászervező­dő Magyar Rádióhoz: dirigált, volt zenei rendező, a zenei osztály vezetője, de számára mindennek csupán egyetlen célja és értelme volt: eljuttat­ni sokakhoz azt, ami neki oly gazdaggá és teljessé teszi az életét: a zenét. 1958-ban nevezték ki a rádiózenekar karnagyává, s 1963 óta e zenekar vezető karnagya. Amikor a pályáról faggatom, úgy nyilatkozik, hogy ezenkívül nem is tör­tént életében semmi különös. Valójában azonban a hétköz­napjai is izgalmas esemé­nyek: nagy koncertek, uta­zások, vendégfellépések soro­zata. A brüsszeli világkiállítás magyar napján aratta első kirobbanó sikerét a rádióze­nekar élén. S azóta egyfolytá­ban járja a világot, néha a rádiózenekarral, de többnyire vendégkarmesterként. Meg­fordult már Európa vala­mennyi országában, kivévé a skandináv államokat, Spa­nyolországot és Portugáliát. 1964—65 fordulóján csaknem két hónapot töltött Japánban, ahol több ízben dirigálta a Tokyo Symphony Orchestert. — Az állandóság és a vál­tozatosság furcsamód kevere­dik a karmester mindennap­jaiban. — mondja. — Évente több mint hetven koncertet dirigálok fizikailag is képte­lenség lenne ezek mindegyi­kére más műsort összeállíta­ni. így hát gyakran találko­zom ugyanazzal a művel, amelyet különböző zenekar­ral interpretálunk, más al­kalommal pedig egy zenekar­ral adok több koncertet, mint például Japánban. — Van-e mégis kedvenc ze neszerzője? — Nincs, mindig a közvet­len feladatok foglalkoztatnak a legjobban. De azért egy életre szóló kötődés nálam Bach, Mozart és Bartók. Még­is úgy tartanak számon en­gem, mint a fiatal magyar zeneszerzők legfőbb felfede­zőjét. Mindebből annyi igaz, hogy statisztikailag kimutat­hatóan is én vezényeltem a legtöbb új magyar mű bérau­tóját. A zene­szerzők gyak­ran tisztelnek meg azzal, hogy felkérnek mű­veik betanítá­sára . Ez az egyik legszebb feladat, s sze­rintem az a művész, aki nem a mában él, az inkább valamiféle mú­zeumigazgató. — A zene fontos kulturá­lis »exportcik­künk« --­m ondja annak az embernek a jogos büszke­ségével, aki valóban szá­mos országban szerzett már elismerési a magyar ze­nének. — Rendkívül kellemes érzés a Prágai Tavaszon sze­repelni, mert a cseheknél na­gyon fejlett a zenei élet. Ná­lunk is vannak a zenei élet­ben örömteli jelenségek. Én vidéken csak öt—hat kon­certet adok évente, de ez is elég ahhoz, hogy megállapít­hassam: Miskolc és különös­képpen Debrecen egészen felzárkózik Budapesthez, és a Sándor János személyében új vezetőt kapott győri fil­harmonikusok is rohamosan fejlődnek. Természetesen van még különbség Budapest és a vidék zenei élete között, de a szakadék egyszer s min­denkorra eltűnt. Lehel György pályáját ki­tüntetések szegélyezik, a jövő évadra már eddig negyvenöt lekötött külföldi koncertje van, bízvást lehetne hát elé­gedett. S ő még sem az: na­ponta sok-sok órát tölt a zongora mellett, tanul, és fi­gyelemmel kíséri a rokon művészi ágak fejlődését, ön­magával, s a megállíthatat­lan idővel harcol a művészet tökéletesítéséért. Z. J. M árkus, a pártbizottság munkatársa, elgondol­kozva ült az idős, ke­mény arcú gépkocsivezető mellett, ügyet se vetve a jeges út viszontagságaira. A termé­szet fehér tárgyait nézegette. A fák, az utak, a távol de­rengő kőbánya és az elszórt épülttek látványában — úgy érezte — van valami túlját­szott, szinte gúnyos gyöngéd­ség. Azt gondolta: végül is meg kell győződnöm arról, hogy lehetséges-e, amit leírtak a levélben? A levél a táskájában volt, hozzáfűzte a kék borítékhoz, s az iktatást szolgáló űrlap­hoz. »Én 67 éves vagyok, a fér­jem 81. Három évvel ezelőtt megnősült a fiunk, akivel ed­dig egy háztartásban éltünk. A felesége már az első hetek­ben elkezdte a veszekedést, azóta mindig zaklat, üt ben­nünket, már több esetben is nekemjött. Durva káromko­dásokat kapunk tőle, több esetben el akart zavarni. Nem bírom tovább. A férjem egy tehetetlen ember. 240 forint öregségit kap. Több gyere­künk nincs, hova menjünk? Ez a ház a miénk. Vagyis a ház a fiam nevén van, de a haszonélvezet a miénk. A fiam és a felesége azt mond­ják, hogy nincs a számunkra itt hely. Most eljöttünk tőlük, mivel még az ünnepeket se tudtuk nyugodtan tölteni. El­jöttünk a testvéremhez, aki 71 éves. Egy kis szoba-kony­hája van, de itt se maradha­tunk mindig ...« A községi tanácselnök ál­matlanságtól vörös szemmel mélyedt el a levélben. A hangjából hivatalos komoly­ság és a fiatalabb emberek szomorú együttérzése áradt. • *yuntam erről — mondta Egy kis nyelvművelés Az „aki, amely, ami“ használata Nem kevés a baj a vonatkozó név­másokkal; vagy használatuk szabályá­nak nem ismerése miatt, vagy azért, mert rossz az a szabály, amelyet rájuk húznak. Pedig már sokat írtak nyel­vészeink, nyelvművelőink erről a kér­désről. S elég jól egybehangzik tanítá­suk, néha mégis álszabályok bukkan­nak föl, zavarják meg a tájékozódni akarókat. Ebben a kis cikkben csak röviden szólhatunk az idevágó legfon­tosabb tudnivalókról. Először is hárítsuk el azt a balhitet, hogy a ki, mely, mi, azonkívül a vo­natkozó határozószók a- nélküli alak­ja, a hol, mikor, milyen stb. csakis kérdő értelmű lehet, vonatkozó nem. Hisz a régi magyar nyelvben eleinte nem volt ott az a mutató névmási elem. Ma is így szólnak közmondá­saink: »Ki mint veti. ágyát, úgy alusz- sza álmát«, nem pedig »Aki amint veti ágyát...« Annyi igaz, hogy vonat­kozó jelentésben ma már gyakrabban fordul elő a hosszabb, az összetett vál­tozat: az aki, amely, ami, amilyen, ahol stb., mint az egyszerű. Az is igaz, hogy kérdésre csak a rövid változat alkalmas: ki, mely, mi, milyen, mikor, hol stb. De lássuk, mikor melyiket használ­hatjuk. Az aki mai irodalmi és köz­nyelvünkben csak személyre vonat­kozhat: »Itt volt az a gyerek, aki olyan tehetségesen hegedül«; »Sok em­berrel találkoztam már, aki (kerüljük ilyenkor a többest: akik!) szintén ezt vallotta«. A társaság, a vállalat, az egyesület stb. személyekből áll ugyan, de az ilyen gyűjtőfogalom mégsem személy, legföljebb jogi személy; ilyen főnevekre nem szabad alkalmaznunk az aki névmást. Helytelen tehat az efféle: »Az a társaság, akihez tarto­zott«; »Az a vállalat, aki fölvette«; »Az az egyesület, akinek tagja volt«. Itt mind a háromszor amely vagy mely való az aki helyére: »Az a társaság, amelyhez vagy melyhez tartozott«; »Az a vállalat, amely vagy mely föl­vette«; »Az az egyesület, amelynek vagy melynek tagja volt«. Régiesség vagy nyelvjárásiasság, ha valaki így beszél: »Mérgében agyonrúgta azt a kutyát, aki megharapta«; »Abból az eperből egyél, aki édesebb!« Mai köz­nyelvünkön: »Mérgében agyonrúgta azt a kutyát, amely vagy amelyik megharapta«; »Abból az eperből egyél, amelyik édesebb!« (Ezt éppen rövidebben is ki lehet fejezni: »Az édesebb eperből egyél!«) Az amely vagy mely mindig csak megnevezett dologra vonatkozhat: »Az a könyv, amely...«; »Az a bot, amely ...« »Az az ötlet, amely...« Ha nincs megnevezve az a dolog (az a nem személy), akkor az ami kell az amely helyett: »Megkap­tam, amit küldtél«; »Mindent elköve­tett, ami lehetséges volt«; »Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra«; »Csak az jó neki, ami drága«. Hely­telen volna ez: »Mindent elkövetett, amely lehetséges volt.« Elsősorban tehát akkor helyes az ami használata, hogyha nincs külön főnévvel megnevezve az a dolog, amelyre mellékmondatunkat vonat­koztatjuk. De régen is, ma is voltak, vannak olyan nyelvészek, akik nem­csak ilyenkor helyeslik az ami hasz­nálatát, hanem olyankor is, amidőn az egész mondat tartalmára vonatkozik. Ilyenfélére gondolok: »Elhagyták ba­rátai, ami nagyon megviselte.« Itt az ami régen a latin quod-nak az után­zata volt, később inkább az ugyan­ilyen értékű, a latint követő német was-nak a fordítása. Bármennyire el­terjedt is, éleznünk kell idegenszerű­ségét. Kezdettől fogva így tartja he­lyesnek nyelvészeink többsége az előbb idézett mondatot: »Elhagyták barátai, s ez nagyon megviselte.« Aki sokat hallja, olvassa a rosszat, s ma­gyar nyelvérzéke nem eléggé tudatos, az könnyen úgy hiheti, hogy a mon­datra vonatkoztatott ami használata ellen sem lehet semmi kifogásunk, hi­szen különleges stílusértéke van. Való­ban különleges ez a stílusérték: az idegenszerűségé, s az ilyesmi »csábos«, mert a szokásostól eltérő hangulatá­val, másnemű árnyalatával »kelleti magát«. Aki nagyon megszokta a mon­dathoz viszonyított omi-t, az esetleg úgy érzi, hogy az ami-vei szorosabb egységbe kapcsolódik a mondat, a má­sik, az eredeti magyar szerkesztés- móddal pedig egy kicsit meglazul, sőt, »széttörik« az összetartozó tagmonda­tok egysége. Nézzük csak, látunk-e ilyen szerkezeti lazulást néhány efféle jó magyar mondatban: »Anyja babus­gatta, apja korholta, s ezzel csak vér­szemet kapott«; »Visszaesett régi rossz szokásába, s ezt nem bocsátották meg neki«; »Tiltották tőle, ez pedig csak olaj volt a tűzre«. Ha újra ezt a jó magyar szerkesztésmódot szokjuk meg, akikor majd nem érzünk benne »lazaságot«. Nemcsak a népies stílusban, hanem a mindennapi társalgás nyelvében is gyakran használjuk az amí-t megne­vezett dologra vonatkoztatva. A vá­lasztékosabb stílusból kirí, de a köz­vetlenebb stílusban helyénvaló. Ott nem szabad hibáztatni az effajta mon­datot: »Add elő a ceruzát, amit el­dugtál!«; »Azt a könyvet kérem, ami legfölül van«. A sajtó nyelvében nagyon sűrűn elénk kerül egy különös mondatfajta: »A villamos elgázolta X. Y.-t, akit kórházba szállítottak.« Ez azt jelenti magyarul, hogy azt az X. Y.-t gázolta el a villamos, akit (előzőleg) kórházba szállítottak! Holott ezt akarta mondani fogalmazója: »A villamos elgázolta X. Y.-t; a sérültet (a szerencsétlenül jár­tat stb.) kórházba szállították.« Másik ilyenféle elhibázott mondat: »Kicsa­varta kezéből a pisztolyt, amelyet be­szolgáltatott a rendőrségnek.« Esze­rint azt a pisztolyt csavarta ki az il­letőnek a kezéből, amelyet (előbb) be­szolgáltatott a rendőrségnek. Helyesen persze: »Kicsavarta kezéből a pisz­tolyt, s beszolgáltatta a rendőrségnek.« Még egy ilyen furcsa mondat: »A mélységbe bámult, ahova leszédült.« Helyes magyar nyelvre fordítva: »A mélységbe bámult, s leszédült belé«; hiszen nem abba a mélységbe bámult, amelybe (azelőtt) leszédült. Példáinkból mindjárt levonhatjuk a tanulságot: csak akkor helyes a vonat­kozó névmásnak meg a vonatkozó ha­tározószónak a használata, ha ott van a főmondatban vagy beleillik valami­lyen rámutatószó (az, olyan stb.). Idé­zett téves példáinkba nem illik bele helyes értelem szerint, mert hisz pél­dául nem azt a pisztolyt csavarta ki a támadónak a kezéből, amelyet előbb beszolgáltatott a rendőrségnek, hanem azt szolgáltatta be, amelyet kicsavart a bitangnak a kezéből. Nem hallgathatom el, hogy egyre szaporodnak nemcsak az élőbeszéd­ben, hanem nyomtatott szövegekben is a helytelenül egyeztetett vonatkozó névmások. íme: »Azok a próbálkozá­sok, amit tapasztalunk...«; »A bün­tetések, amellyel sújtották ...« Helye­sen: »Azok a próbálkozások, amelye­ket (vagy hétköznapibban: ami­ket) ...« »Azok a büntetések, melyek­kel ...« Figyeljünk mindarra, amit (nem pedig: amiket) elmondtunk! Dr. Ferenczy Géza, ar Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa visszaadva Márkusnak a le­velet — De nem gondoltam, hogy ennyire súlyos. — Elkísér az öregekhez? — kérdezte Márkus. Útközben nem sokat beszél­tek, csöndben húztak el a községet átszelő hegyipatak mentén. A látszatnál súlyo­sabbak voltak, mert egyszerre akartak megoldani valamit, amiről mind a ketten tudták, hogy sokkal fájdalmasabb, semhogy meg tudják oldani. Az idős testvérasszony laká­sának deszkaajtaja zárva volt. A kopgtatásra a szomszédasz- szony a gőzzel együtt jött ki a konyhájából. — Lent van a fiataloknál disznótoron — nézett végig vizsgálódva Márkuson. — És az öregek? — Egy hete visszamentek. A tanácselnök és Márkus meglepődve összenéztek, majd elindultak, át a falu másik vége felé. Az út fénylett és csikorgóit alattuk. — Mindennél fájdalmasab­ban hangzik, ha öregemberek panaszkodnak — mondta Márkus, megtörve a fehér csöndet. Az elnök rápillantott. — Az öregasszony két vagy három hete bejött hozzám pa­naszkodni a menyére — mondta. — Azt mondta: nem tudnak kijönni együtt. Eleinte a fiatalasszony még csak hall­gatott, míg meg nem melege­dett. Nem szívleli az öregeket, az öregek pedig egy kicsit ér­zékenyebb természetűek. A fiuk este, amikor megjött a munkából, csak a felesége pa­naszait hallgatta. Az ágyban ketten vannak. Ott egy férfi mindent elhisz az asszonynak. — Hány éves a fiuk? — Negyvenegy. Nem sok lehetősége volt már hátra, hogy fiatal feleséget szerezzen magának. Rövid hallgatás után ismét megszólalt az elnök. — Engem meglepett, hogy a levél után az öregek most visszamentek. — Pedig ez volna a legjobb, nem? — Ha végleg maradnak. Az ember nyolcvanegy éves. a falu legöregebb embere. Kő­műves volt, csak két éve hagyta abba a szakmáját. Utoljára még rendbe tette a házát, amibe most visszaköl­töztek. Nagyon szép ház, majd meglátja. Az öregasszony még tavaly is napszámba járt. Tu­dom, hogy nem fognak együtt­maradni. Javasoltam az öreg­asszonynak, hogy forduljanak a járásbírósághoz. Azt mond­ta: ez jó lesz... Most meg visszamentek. A kopogásra a testvérasz- szony lépett ki a konyhából az előszobába. A panaszleve­let ő másolta le idős testvére és sógora helyett, és ez a tény most világosan kirajzolódott az arcára. A fiatalasszony utánalépett a konyhai meleg­től pirosán, mit sem sejtve, majd értetlen zavarral pillan­tott az elnökre és Márkusra. A konyhaajtó szinte ki sem nyílt, úgy léptek ki rajta. A konyha üvegajtaján minták­kal áttört vászonfüggöny ló­gott, az" áttöréseken a két idős ember mozdulatlan körvonala sötétlett át. Az asztalnál ül­nek, állapította meg Márkus magában, de az öregeknek se hangjuk, se mozdulatuk nem volt, csak ültek, és az ölükből a kis unoka hangja hallat­szott ki. A fiatalasszony visszanyerte az egyensúlyát. Kitárt Márku- sék előtt egy szobaajtót, amely a szőnyegek közé vezetett. — Tessék ide bemenni — mondta. — Rögtön szólok az uramnak. A testvérasszony zavartan toporgott, megvárta, míg a fiatalasszony kiért az udvarra. — Csütörtökön visszahívták őket — mondta a konyha felé pillantva. A férfi kötényben, feltűrt ingujjban jött elő az udvar mélyéből. A karja gőzölgött a meleg töltelékhústól, össze­szorított szájjal hallgatta Márkust és a tanácselnököt, látszott, hogy nehezen fojtja el a haragját. — Senki se küldte el őket innen — mondta végül. — Csütörtökön meggondolták magukat, és önszántukból visszajöttek. Márkus csöndesen nézte a férfit, figyelmeztetően fénylő arcát. Be kellene menni az öregekhez, beszélni velük egy-két szót, gondolta közben, de tudta, hogy ez most egy­szerűen lehetetlen, nincs rá magyarázat, csak lehetetlen, mint túljutni egy leküzdhetet­len akadályon. A tanácselnök kilépett az előszobába. — Jó mulatást estére a disznótorhoz! — mondta, és összegombolta a kabátja két szárnyát — Nem lesz kivel — hang­zott mögötte kissé fagyosan a válasz. Az elnök visszafelé a kőbá­nya sorsáról beszélt, azután a patakról, amelynek a medrét rendezni kellene, mert a na­gyobb nyári zivatarok idején színültig telik vízzel, és a mé­lyebb kerteket elárasztja. Tu­lajdonképpen mind a ketten örültek, hogy nem kellett most az öregekről beszélni. — Figyelemmel kísérem őket — mondta az elnök bú­csúzóul. — Ha szükség lesz rá, maid jegyzőkönyvileg is fi­gyelmeztetem a fiatalokat. Ezt megígérem. Márkus bólintott. Az autó ide-odacsúszkált az úton. A gépkocsivezető, aki egész kö­zel volt már a nyugdíjhoz, a kocsi legkisebb rsusszanását is azonnal érzékelte, Márkus azt gondolta: »Elmondhatnám neki. mit láttam. De nem, nem szólok most az öregekről, és tudom, ő se fogja kérdezni, hogy mi lett velük. Ha mégis elmondanám, s megkérdez­ném. mit szólna hozzá, azt felelné, anélkül, hogv a te­kintetét levenné az útról: az ember vagv meghal, vagy megöregszik.« Vonat közeledett majd fel­nyílt a soromné és indulhat­tak tovább 1''r"r’vus pedig ál- 'andóan 't+ látta a két öreget n‘t ültek a vég­telenben "•nit ebben az eset­ben konyhának neveztek. THIERY ÁRPÁD: ^ vittöft

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents