Somogyi Néplap, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Szerda, 19*8. május L Gerencsér Miklós: <r*-~ 3Cül((iidl kö ltő k öőnejbú l \ IVAN SZAVELJEV : VASZKO KARADZA: A munka Az én május elsejém Az évből ismerek egy estét, Perc volt csupán, egy pillanat, S míg csend ringatta árnyamat Magam lehettem az öröklét. Ha csillag lennék, így születnék, Lelkemben hívó messzeséggel, Tartózkodóan, mint az esték, Tapinthatón és észrevétlen. Dicsőség nélkül, egyszerűen. Mint egyszerű a gondolat, Hogy csak a munka él a műben Bs váltja meg a sorsomat. Vagy nem azért ér öröklétbe Az idő egek ormain, Mert világot hord vállain S lépdel csendesen fütyürészve? A szerző a legfiatalabb szovjet költőnemze­dék tehetséges képviselője. Ezt a költemé­nyét a Komszomolszkaja Pravda közölte. JACQUES GOCHERON: Éj az erdőben Holnapra harminchat leszek. Éjszaka ... Íme az éj, és azt hiszem Sok év óta az első éjszaka, hogy A lila csend óriás virágán Üjra megnyíltak a szirmok. Holnapra harminchat leszek. Nézem a tenyerem. A bőröm kérges, Mint a fáké. Túlságosan is gyakran Érintettem kezeimmel az erdőt. Nézem az ujjaim. Bronz-árnyalat. Túl sok éve már, hogy nem engedem ki Kezeimből a puskát. Holnap ... Holnapra harminchat leszek. Húsz éve már egyetlen napra sem Váltam meg fegyveremtől, Hű gránátjaimtól. Nézem a kezem, és csodálkozom. Hogy élek. Az én földem — része vagyok — Mindig harcban áll. Iszonyú fájdalom, hogy én is Taposom virágait... Négyéves a fiam, Négy éve nem láttam a fiam. Nézem a kezem. Ha meghajlító*•- Tenyerem, úgy tűnik, mosolyog. Ilyen mosollyal Tekint a gyermek a világra Egy országban, ahol Béke van és szabadság. Holnapra harminchat leszek. Nézem az ujjaim. Bronz-árnyala Nézem á kezem. Mint a fakéreg. Tenyeremben a földem, Oklömben a házam: Ma újra bombázták Haiphongot. Neves francia költő. A lyoni selyemszövők c. verses drámáját Magyarországon is be­mutatták. (Zenéjét a magyar származású Kozma József szerezte). Versét az Armand* Mongeau-val közösen írt Vietnam — 1967 c. kötetéből vettük. Ma májusfával int a virradat, Ma álmainkban fészket rak a fény, Puskánk csövén égett a harc alatt A sortüzek füst-lombos reggelén. A reggel íve meghajlik, feszül, Gyermekkorom ijából száll a fény, Ilyennek láttunk rendületlenül A sortüzek füst-lombos reggelén. Erdők rejtekét félszemünkkel vívtuk, Célzás közben is óvtuk rügyeid, Ránk kacsintottál, védelmezted álmunk, Mint aki kedvesére hunyorít. Ma márványon lépked a virradat, Ma álmainkban fészket rak a fény, Ma álmaimban fészket rak a Nap, Földet melengetsz, május elsejém! Síacedón nemzetiségű költő, Szkopjéban él, tíz éve publikál, három verseskötete Jelent meg. RITA BUMI-PAPASZ: Vérvörös május elseje 1944-ben (RÉSZLETEK) Ti találkoztatok már fivéreitekkel, a nyíló fűzfákkal, nyíló szökőkutakkal, megnyergeltétek a Nap lovát. Es mi irigyeljük dicsőségteket, fiúk, bronz szárnyú ingben, fedetlen mellkassal vagytok a holnap szobrai! Mekkora csend érleli a gyümölcsöt, milyen gyűlölet érleli a golyót? Kétszázan május elsején, zsenge hajtások énekelték utolsó dalotok, sírtak a levelek, a közös sírhant mélyéről mint a citromfák, nőni kezdtetek. Tél jege Thesszália folyóin, fagyos árnyék az égbolt kupoláján, ez volt anyátok szörnyű távolléte. A virágokat eltiltották sírotokról, sebetek szegfűjén a vér kihajtott, s nem törölhettük le hajunkkal aggodalmatok drága verítékét mi, hátrahagyott árva asszonyok szemben az ólmos csővel. A homlokunkat ólom marcangolta, iszonyú fém aratott titeket le kalászérés előtt, hogy felvillantsátok csillagaitokkal a világ megvénült koronáját. A modem görög költészet kiemelkedő alak­ja, az ellenállás hőse. Vérvörös május elseje ■ 1944-ben c. hosszú versében a német fasisz­ták által Athén külvárosában bestiálisán le­gyilkolt kétszáz görög hazafinak állított em­léket. ZDZISLAW WAWRZYNIAK: A NAPPAL Világosságból gyúrt anyag, szívdobogás egyenget, lélegzet simít. Verejtékcseppel, dühös lángolással edzett, Fiatal lengyel költő, a háborús 1944-es esz­tendőben született. A lipcsei Kari Marx Egye­tem hallgatója, ezt a versét is az NDK-ban irta. testünk méhéből fakadó-lehelet. Mi formálunk saját képmásunkra törékeny időből, törékeny kezekkel. Este száz cserépre törve elrejtünk hűvös éjszakánkba. Reggelre új tetőként reáragyogsz a földre. összeállította és fordította: Kassai Ferenc V asárnap már virra­datkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vet­nek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csen­desség van. Sehol se zördul szekér az udvaron, nem ren­geti meg az avasfedelű háza­kat a vontató pufogása, és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csopor­tokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csatto­gás. Tisztán repültek bele a csendoe a fejszekoppanások. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattan­tak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppa- násokra, hiszen olyan közön­séges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karika lábú, kajla kalapú pa­rasztember zaklatottan csa­vargóit a faluban. Sietve rak­ta egymás mellé nagy, vas­tag szárú csizmáit, kezét a bekecs zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembetalálkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosz- szú derekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a bri­gádvezetője volt. A brigadé- ros ünneplőben feszítelt, mint aki lakodalomba készül. Messziről ráköszönt az öreg­re: —t Szép jó reggelt, Béla bá­tyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggeliz­ni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég eLköltötte. Sie­tett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatal­ember a kezét nyújtotta. — Na hát, az a tegnapi lan­gyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gazda örömével. — Mit gon­dol, Béla bácsi, könnyít vala­mit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelő­dött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppanáso- kat. A brigádvezetőnek is fel­tűnt az egyhangú, szakadat­lan fejszecsattogás. — Már egy órája hallom. Nem tudja, hol döntenek fát? Az- öreg Szitás fölemelte a fejét, s szinte félvállról mond­ta: — Nálam, fiam, nálam .. . De tovább nem tudott be­szélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Ka- nász-kaptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hi­szen minden fának az a sor­sa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen telje-: sült be, még mindig fensége­sen terítette szét kisebb ro­konai fölé rengeteg koroná­ját. A fák meg szoktak bor-, zongarti, ha a törzsüket a fej­sze bántja — de ez kemé­nyen tűrte az ütéseket, mint­ha még mindig nem vette vol­na észre a lábánál igyekvő ember szándékát í lit a Kanász-kapta- tón, szíve tele volt szorongással, s amíg nézte az óriási nyárfát, a ke­zét se merte mozdítani a zse­bében. Az az önámító hiedel­me támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ide­je, hogy a törzset egyre véko­nyabbra faragta a gyökerek tövénél. Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a haj­léka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamaro­san meginog az óriás: már nem szálltak rá a madaraik, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fej- szecsattogások szilánkok mód- , jára egytől egyig beletalál­tak, s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az 5 születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelenséget, mert min­den valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberé­vel. Szitás Bélának több test­vére nem született. így hát lassacskán a nyárfa a legkö­zelebbi hozzátartozója lett. gazdája úgy tekintett rá. mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvé­gig. Szép csendben megöre­gedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. S zitás Béla nagy nyárfá­ja volt az első, ame­lyik ősszel elhullajtot- ta a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szi­tás húzta-halasztotta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba hají­totta. Tovább mégsem várha­tott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa ko­ronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fujdogált, ő meg levette a kalapját, hadd frissítse a levegő mozgása horpadt ha­lántékát. Tette volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Ügy látta, hogy a nyárfa alsó ágai kö­zelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyor­sabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés ro­baja futotta be a falu utcáit Megint csend lett. És világo­sabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fe­jére a kalapját. Másnapra is derült maradt az idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagy legelő között, azon a nyílegyenes dűlőúton nyolc­van nyárfasuhángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Dél­után jött a hosszú derekú brigádvezető, nézegette a kö- lyökfák katonás sorát. — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni! — lel­kendezett Szitás Béla csendesen mel­léje állt, egy izmos suhángot szorongatott. Mogorván meg­kérdezte: — Ezt haza vihetem? Ott­hon is kall a fa._ — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. — Hát hogy­ne. Vigye csak, Béla bácsi. M ivel Szitás még nem ebédelt — vala­hogy nem volt ét­vágya — uzsonnaidőben fo­gott a falatozáshoz. Egy ta­valyi szárkupacra ülj, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fok­hagymás kolbászból, mindun­talan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre ál­lította a suhángot, melvet már neki ajándékoztak. Va­kondtúrások feketéllettek kö­rülötte. Lapátjával go' dósán összeszedte a porhanyós hu­muszt, ezt szórta a fa gyöke­réhez. A többi földet vigyáz­va rakosgatta vissza a gö­dörbe, mintha 'éle ző élet maradt volnn a ha tok alatt. — Ez nő majd a legna­gyobbra — morogta elégedet­ten, amikor végzett, s ki tud­ja miért, megemelte a ka­lapját HELIKOPTERRŐL Budapest körszállő. A Váci út büszkesége, a* Arpád-híd pesti hídfőjének lakó­telepe. 1Bozsau Mtér* felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents