Somogyi Néplap, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-01 / 101. szám
mmogti néplap 7 Szerfla, M#8. májas S. Iliit Endre: AZ IQAZQATÓ MÁJUS í SZONYI GYULA RAJZA. A válogatott és megrostált posta, a bizalmas napijelentések és néhány fontos emlékeztető feljegyzés várta az igazgatót reggelenként az íróasztalán. Az első tájékozódásra tíz percet kapott a titkárnőjétől. Amikor a tíz perc eltelt, a bal oldali oldalajtóban megjelent Andrea. Mindennap szoknyában, magas nyakú pulóverben jelent meg, kedves volt, komoly volt, gyakorlott kezű, úgy jött, mint egy be- masdott műtősmővér. Andrea ma sem 'késett — átflépdeLt a nagy szobán, előrejött egészen az íróasztalig, az asztal sarkánál lekuporodott egy támla nélküli kis székre, és már nyitotta is puhafedelű gyorsírásfüzetét, testetlen arcát, szép fekete szemét az igazgató felé fordította — így kezdték ők minden reggel a napot De az igazgató ma nem nyúlt a postához — a lányt nézte. — Andrea, adja csak ide a ceruzáját... Andrea felállt ítélkező, komoly rosszallással tekintett szét az íróasztalon: — Persze, Kati megint nem tette ki az igazgató edvtárs írókészletét Kati volt a másodtitkámő. — Itt vannak a ceruzáim, kedves Andrea. De én a magáét akarom... Andrea bizonytalanul nyújtotta a hatszegletű, citromsárga kis fadárdát Az igazgató átvette, érdeklődve forgatta: Cullinan 6 B — olvasta kíváncsian a ceruza jelzését Mosolyogva felnézett — Csak tudni akartam, hogy milyen ceruzával ír egy kényes gyorsíró ... Szóval imperialista ceruzával. Nem várt választ — Ma nem írunk semmit Andrea. Visszaadta a ceruzát, és kihúzta az íróasztal jobb felső fiókját — Takarítok, Andrea ... Kérem, hívja be az osztályvezető elvtársakat És maga is maradjon itt F el akart állni, de inkább ülve maradt. Fáradt volt és ugyanakkor tisztán, komolyan boldog: egyszerre nyújtózott ei benne a két érzés. Ez az utolsó délelőttje a gyárban!... Holnap reggel utazik Gályára. Az igazgató két éve nem volt szabadságon, most végre valamiképpen kiverekedte magának a két hetet Ha ugyan a két hét valóban két hét marad — ha nem hívják vissza már a harmadik napon ... De akármi lesz, akárhogy lesz, holnap reggel beül a gályái buszba. Már a gépkocsivezetőjét is szabadságra küldte. És most olyan boldog és egyszerű, hogy kíváncsi lett Andrea ceruzájára. Már elfelejtette a nevét, a Cullimamt — már új ötlet kezd formálódni benne... A kihúzott fiókja fölé hajol, és egyenként szedegeti elő a dossziéit Kopognak. __ — Jó reggelt!... Szervusz! ... Szervusz!... Sorban kezet fog osztályvezetőivel, bizalmasaival. Hárman vannak, egyikük idősebb, kettő fiatalabb. — Drága barátaim, mindenemet elosztom köztetek! Azok hárman hangosan, jókedvűen biztatják, fogadkoz- nak. — Csak bátran, egészen bátran! Az igazgató először a napi postát és a jelentéseket tolja feléjük. Andrea ügyesen kiemel a postából két magánlevelet de az igazgató elhárítja titkárnője tapintatát. — Ez a maga része, Andrea. Tessék, intézze el. Nincsenek titkaim. És egy szentségtörő ötlet villan át rajta. — Tessék, aláírok néhány üres levélpapírt... És amíg osztályvezető a tekintélyes irathalman osztoznak, ő különböző alakú levélpapírokra gyorsan leírja nevét. Az egyikre középütt írja, ezen csak négy-öt soros levélre futja, a másikat egészen alul írja alá, s van olyan is, ahol a második oldalra kerül a neve. Osztályvezetői várják a további utasításokat És aktáik kerülnek eiő a fiókokból. Följegyzések, másolatok, megint csak levelek. Halk, kettes tanácskozások az ablaknál, majd percekre közös megbeszélések a nagy tárgyalóasztalnál. Szól a telefon, Andrea emeli föl a kagylót. — Csak a nagyon fontos hívásokat kapcsold, drágám — leheli szelíd oktatással Katinak, aki két szobával ki- jebb ül. De két perc múlva a közvetlen vonal jelentkezik. Ezt mégis az igazgató vállalja. — Halló!... — füléhez szorítja a kagylót. — Á, szervusz! ... öt percig beszélnek. K ésőbb az igazgató lelkesen felállítja bizalmasait, álljanak fel, és mindenkinek meg keld csodálnia a látványt: az egyik fiók kiürült. Olyan lelkesítő, ritka hangulat porzik szét a szobában, mintha narancslébe kevert gint innának. Kínos ügyeket percek alatt elintéznek, néhány még kínosabb tennivalót a jelenlevők lelkesedéssel vállalnak. — Majd kitekerjük a nyakát! — ígérik kórusban. Az igazgató elkomolyodik. — Csak vigyázni, fiúk. Már a harmadik fióknál tartanak. Az igazgatói íróasztalban még a fiókok belső fala is kellemes látvány: sötétbarnára fényezték mindegyiket És egyre több fiók üres. Az osztályvezetők végre megértik a tréfát, lelkesednek az ötletért: igazgatójuk egy üres szobáiban egy üres íróasztalt hagy itthon. Itthon hagyja két hétre. Különös, szellemes. Munkatársai végre távoznak, és az igazgató régi jegyzettömböket förgat tűnődve. Ügy tépdesi a titokzatos jelekkel telefirkált lapokat, mintha egy virág szirmait faggatná a jövő felől. Most Andrea jelenése következik. Az igazgató mégis diktálni kezd, villámgyorsan két levelet mond a Cullinan írón hegye alá. Izgatottan cseng a közvetlen vonal, a vidéki fiók jelentkezik: az igazgató hosszú, alig követhető beszélgetésbe bonyolódik. Félóra múlva az osztályvezetők visszatérnek, búcsúznak. — Minden jói?.... — Kellemes nyarat! __ — Nagyon jó pihenést!... Kemény, gyors kézfogások. Már csak Andrea áll a szobában, azután ő is elmegy. De ő még egyszer visszatér. Az igazgató egyedül marad. Megkerüli íróasztalát, megnézi elölről is. Így is üres. A fiókjai is üresek. Üresen marad itt két hétre, a kulcsok tétlenül várakoznak majd a nyitott fiókok zárjaiban. Ha Andrea most belépne, ő már menne is. De Andrea csak öt perc múlva lép be, remek titkárnői ösztöne ezúttal téved. A z igazgató egyedül van, ül az üres íróasztalnál, s mert dolga nincs, de az agya még nem tud pihenni, hirtelen eszébe jut valaki. — Igen, ilyen bizonytalanul — valaki. Nevét nem tudja, csak a vonásaira emlékezik. Kissé bizonytalanul az arcára. Valaki a régi évekből — talán még a frontról... tatán a műhelyből... talán as iskoláról... Valaki — vagy valakinek a fia. Ez valahogyan tisztázatlan. Csak azt tudja határozottan, hogy néhány hónapja találkozott valakivel, s mintha megütötték volna akkor, úgy megsajnálta azt a valakit, a régi barátot Ügyetlen volt az a valaki, szoroo- gatóan tiszta és rokonszenves volt, hosszan beszélgettek. Az igazgató tekintete az ablak függönyére téved. Valaki kért tőle valamit, nevetséges csekélységet, s ő rögtön megígérte Mintha hallaná a saját hangját: — Gyere föl hozzám valamelyik délelőtt, elintézzük! Milyen fényes, hálás szempár köszönte meg akkor kézszorítását És ő elfelejtett itt a titkárságon szólni, hogy eresszék be a régi barátot... Aki feljött, talán már a követező napon — és Andrea okosan elintézte. Milyen sima, kitűnő trtkár- nö Andrea! A bizalma« leveleit is ő bontja, mindent rábízhat Szinte hallja a mondatait; — Az igazgató elvtárs ma nagyon ei van foglalva.De talán A. eivtárs... És ha másodszor is feljött: — Nagyon sajnáljuk, de az igazgató elvtárs csak a jövő héten fogadhatja ... De talán B. elvtárs is elintézheti... És ha harmadszorra sem fogyott el a bizalma: — Az igazgató elvtárs néhány napra vidékre utazott __ D e talán C. elvtárs__. K int süt a nap, de az Igazgató tekintete nem tudja áttörni a könnyű, nyári függönyt Andreának igaza warn. Bármennyire szeretné — nem, mégsem foglalkozhaök minden apró üggyel. Andrea tudja ezt legjobban, 6 állítja össze napi menetrendjét Hát persze hogy azt mondták egy szobával kijjebb: »nagyon ei van foglalva-... De az igazgató most mégis nagyon sajnálja, hogy »el volt foglalva-. Pedig még várta is azt a régi barátot — csak éppen megfeledkezett róla, hogy szóljon Andreának és Katinak: eresszék be. És azt a régi, jó fiút udvariasan elküldték. Lemehetett a lépcsőn, és arra gondolt... — nem fontos, hogy mire gondolt. Ha ezt az ügyet valahogy rendbe lehetne hozni!... Ha a fiúikra bízná vagy Andreára... — olyan ügyesek! De ő még a nevét sem tudja, legalább fél éve találkoztak . .. Utána nyúlni!... De kiért? Hogyan? Ha feljönne még egyszer — de ki tudja, hányszor küldték el azóta! Nem, nem olyan könnyű ezt az íróasztalt kiürítem. E kkor tért vissza Andrea. Az igazgató felállt, s bár íróasztala üres volt, gondosan bezárta fiókjait, magához vette kulcsait Ügy ment el, mint akinek szétfújták a könnyű kedvét Ej, ostobaság — gondolta. De ezt az ostobaságot már nem volt ereje széttápni. mint jegyzettömbjének tápjatt. SOMOGYI PALt A veterán zászlótartó A NEVÉT mér sokan ei is felejtették, csak ügy hívják: A veterán. A jóhiszemű emberek tisztelettel ejtik ki ezt a szót, a rosszhiszeműek gúnnyal, gyűlölettel. 1956 zavaros napjaiban Kiss Pétert, az ősz hajú, gyűrt hátú lakatost izgatták az események, nem tudott otthon ülni, felöltötte jobbik ruháját, és elindult be a belvárosba. Párjának válaszolni sem akart a laérdéseire, hogy hová megy. — Megyek — mondta. — Istenem, de hová? Jobb most, ha itthon ülsz, mert ki tudja... — aggodalmaskodott az öregasszony. — Megyek! — jelentette ki határozottan Kiss Péter, és elhagyta a lakást. Az utcán lázasan vitatkozó, hangos emberek haladtak el mellette. Sietve szapo- rázta lépteit, a szakszervezetek épülete felé tartott. Az ajtóban ismerőssel találkozott. — Ne menjen be, Kiss bácsi — szólt aggódó ábrázattal a fiatal munkás. — Benn már ezek vannak. Az öreg megtorpant. Homlokán gyöngyözött a verejték. Letörölte. — Mit tegyek? — Nem hagyhatom — mondta hangtalanul, befelé. Majd odaszólt a fiatal szaktársának: — Dolgom van benn, muszáj. Es bement a házba. — Hová? — kiáltott rá a lépcsőn egy fegyveres legényke. — Dolgomra! — válaszolta röviden Kiss, és tovább sietett. A második emeleten a vasmunkások szobája nem, volt bezárva. Bement, és belülről rázárta az ajtót. Belső zsebéből elővette az álkulcsot, melyet vastag drótból maga készített, kinyitotta a szekrényt. Kiemelte a zászlót, a kézben levő szerszámmal gyorsan leszedte a rúdról a selymet, levetette kabátját, mellényét, s a zászlót csupasz testére csavarta. A puha selyem hűvösen simult meztelen derekára. Széles nadrágszíjával szorosan átfűzte magát, felöltözött, és elhagyta a szobát. Lefelé tartva az első emeletiti két fegyveres állt elébe: — Állj! Motozás! Kiforgatták zsebeit, körül tapogattok. s mivel semmi gyanúsat nem találtak nála, elengedték. A belvárost, a Kossuth teret megkerülve, a mellékutcákon át jutott el a Kanizsai utcába, a lakására. A szobába be nem ment, hiátrasietett, föl a padlásra. A padlás végén, mélyen a zsindely alatt, a szokott helyen fölfeszítette a sarat és a két deszkát. Gyorsan lecsavarta derekáról a zászlót, boldogan végigcirógatta, megigazította helyét a fakult, porladt papírosok közt, s lefektette a zászlót, majd mindent visszaigazított a régi helyére. Mikor a nyomok eltűntek, fáradtan, boldog kielégüléssel ült le az egyik gerendára, ősz fejét füstmarta nagy tenyerébe hajtotta, és elgondolkozott. Hej, hányszor mentette már meg ezt a zászlót. Ügy látszik, a vörös zászlónak is egy a sorsa az övével. Hol szabadon lobog, tündöklik a napfényben, hol pedig meghúzódik a padlás deszkái között »illegálisan-. Kiss Péter szerette ezt a zászlót. A szívéhez nőtt. Nem csoda, hozzáfűzödik ifjúságának és egész életéhek nagy része. JÓ HATVAN ESZTENDEJE MAR, vagy még annál is több, amikor a kaposvári szervezett vasmunkások elhatározták, hogy vörös zászlót készítenek maguknak. Pénze persze nem volt a csoportnak, így apránként, fillérekből kalapolták össze a szükséges összeget, és megvették a selymet. Mariska, a szalmaszőke varrólány, Péter menyasszonya meg Kati. a barátnője és Péter édesanyja vállalták, hogy május elsejére kihímezik a zászlót. Kétheti szorgalmas vidám munkával ráhímezték a selyemre az üllőt, kalapácsot, szép arany szálakkal egy bűzakalász-koszorút és föléje a felírást: Kaposvári Vasmunkás Szervezet. Éjszakába nyúló, hosszú esteken dolgoztak a lányok, Péter és még egy legény, a turcsi orrú Kovács Anti esztergályos, aki Katinak udvarolt, ott sürögtek- forogtak körülöttük. A szorgalomnak megtermett a gyümölcse, május előestéjére elkészült a zászló. Péter örömös szívvel vitte be a Munkásotthonba. De az örömbe üröm vegyült, mert az urak betiltottak es ünnepet. A munkások azonban nem nyugodtak bele. elhatározták, hogy minden tilalom ellenére kint a Cseri erdő tisztásán, titokban találkoznak, és megunneplik május elsejét Alig virradt, már szállingóztak az erdő felé a kaposvári munkások. A legelsők között Péter és Mariska, a zászlóval. Szépen összejöttek. A párt szónoka nagy lendülettel beszélt éppen, amikor a csendőrök, rendőrök rajtuk ütöttek. Á gyűlést szétkergették. Pétert a zászlóval üldözőbe vették, de befutott a sűrűbe, be az erdő közepébe. A fák oltalma alatt leosont az országúira, onnét a Vár utcán át haza. Lihegve, izzadton, porosán, kipirult, győztes ábrázattal sietett föl a padlásra. E/ckor rejtette el először a zászlót a deszkák alá. 1919-BEN, amikor veszély fenyegette a proletárhatalmai, a kaposvári dolgozók is a frontra siettek a haza védelmére. Péter is velük ment. ö vitte a zászlót. A fronton becsületesen elporolták az ellenséget, szép darabot visszafoglaltak hazánk földjéből. A Komárom alatti csatában Péter barátja, Kovács Anti mell-lövést kapott, ott esett össze Péter lábainál. Melléből lövellt a vér, pár perc alatt kiszenvedett. A zászló jobb sarkát egy tenyérnyi helyen beáztatta Anti vére... Péter ezt a vért soha nem hagyta a zászlóból kimosni. — Szent folt ez. Szokta mondani, így igazi a mi zászlónk. Mikor megdőlt a forradalom, Péter hazavitte magával a zászlót, és ismét elrejtette a padláson, a régi helyén. Aztán nehéz idők következtek. Börtön, üldözés, sötét, kínos huszonöt esztendő. Kiss Pétert sohasem hagyta él a reménység: »Lesz ez még másképpen is-. Időnként titokban föl-fölment a padlásra, és kiteregette, kiszellőztette a zászlót. Fogsz te még ragyogni a napfényben — simogatta a selymek Es eljött az idő, a zászló ismét elhagyhatta búvóhelyét. Május elsején, a felvonuláson ha láttok egy harctépte, idömarta vörös selyem zászlót, gyűrt hátú, ezüst hajú nagydarab ember kezében, ez ő, Kiss Pétét, a veterán zászlótartó.
