Somogyi Néplap, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-05 / 104. szám
Tasi map. íTtRS. máj» 5. 7 SOMOGYI NÉPLAP Új hang a színházi találkozón c/ht uAk (La p ja A tavalyi dunántúli színházi találkozónak csak hírét hallottam színházi körökben, szokatlanul jó hírét. Mondhatom, áradoztak ismerőseim arról, milyen jól érezték magukat a fesztivál napjai alatt, s kérdésemre, hogy mi volt olyan csodálatos, az előadások? ... a viták? ... a fogadtatás? ... azt felelték: gyere le, majd meglátod. Ami Kaposváron más, mint a többi találkozón, azt nehéz megfogalmazná, azt az üresjáratok, séták, kávé melletti beszélgetések, együtt töltött fél éjszakák hangulata és hangneme teszi. (Ismerek kritikusokat és rendezőket, akik pesti elfoglaltságaik közben ösz- szefutva szót sem váltottak, s köszönés helyett ezt kiáltották oda egymásnak: majd Kaposváron!) A dunántúli színházak II. találkozója teljesen igazolta a várakozást, sőt többet tett ennél. Megtört egy rossz hagyományt, s helyet adott egy új kialakításának — az udvariasan szótlan szakmai megbeszélések helyett, ahol áleszmék álcseréje folyt, itt és most elkezdődött az egymást becsülni tudó felnőtt emberekhez egyedül méltó kemény vita. A beszélgetések immár nemcsak a Kapos presszójában és a remek uszoda teraszán folytak, hanem a Latinka klubjában rendezett összejöveteleken is, s az uszodában kialakult vélemények (legyünk igazságosak: kétharmada) a klubban azok számára is elhangzottak, akiket illettek. Vitatkozni éppenséggel volt miről. A négy előadás teljesen eltérő írói—rendezői irányokat képviselt. Láthattunk egy merőben dekoratív, egy naturalista, egy intellektuális- groteszk és egy emelkedetten reális előadást. Nem értékítéletet jelentenek e jelzők — az előadások értékelését a másnapi kritikák úgyis elvégezték — mindössze annak jellemzését, hogy milyen gazdag volt a Programm, milyen széleskörűen tükrözte a vidéki színházak vállalkozó kedvét. a kérdés. S ha a drámaírók fejlődése lépést tart is az uralkodó európai irányokkal — vajon a vidéki városok közönsége elbírja-e minden edzettség, előképzettség nélkül azt az intellektuális terhet, amelyet egy ilyen előadás jelent? Nem figyelmeztető jel-e az ötvenes évek mintájára készült naturalista, itt-ott érzelgős gyári darab operettméretű közönségsikere? Hogyan akarják a színházak feloldani az ellentmondásokat: közelítenek-e közönségükhöz, vagy megpróbálnak előttük járni, s maguk után emelni őket? Egyszerűnek tűnik minderre azt válaszolni: jó színházat kell csinálni, s azt majd úgyis megnézik. De addig, míg a közönség zöme nem be-, hanem kikapcsolódni jár a színházba, bizony nehéz dolog pénzért még gondolkodásra, erőfeszítést kívánó szellemi munkára is ösztökélni. Nehéz dolog, de ehhez hasonlóan nehéz dolgokon ügyködik ma a pedagógia, a közgazdaságtudomány, a szellemi élet java. Nehéz, hosz- szú, fárasztó, háládatlan feladat, de csak akkor lehetetlen, ha a színházak meg sem próbálják kiépíteni az idevezető utat. Igaz, a Népszabadságban néhány hete megjelent egy gl ossza, mely a vidéki színházak modern kísérleteit, műhely jellegű darabválasztásait kifogásolta, mondván, hogy ez a közönség semmibevételét jelenti, s nem színház az, amely önmagának játszik. Nem színház az. fejezték ki ezzel kapcsolatban a mostani előadások és viták, mely nem a 'jövőnek játszik, mely nem próbál meg mindent, hogy nézőit és eljövendő nézőit pallé- rozottabbá tegye, befogadóképessé, egy gazdagabb, érdekesebb világ lakóivá. Ehhez bizony a kifogásolt kísérletezések is hozzátartoznak. A viták szakmai vonatkozásban a rendezések körül összpontosultak. Körülbelül kimondatott, hogy mindenért, ami a színpadon történik — de azért is, ami nem történik! — a rendező a felelős. Gyengébb darabot is művészi élménnyé fűthet át a rendezői ihlet, a célratörőben egyéni új értelmezés, a színészi játék magas hőfoka vagy intellektuális érdekessége. Ez utóbbiból l^ilönösen a pécsiek előadásán (Dobai Vilmos rendezése) kaphattunk ízelítőt, s ők mutatták be kitűnően, a darab legforróbb pontjainak kifejezésére a sokkírozás eszközeit is, azt a színházait, mely szinte az értelmet nélkülözve, közvetlenül a néző idegrendszerére hat. Színészi fűtöttség, gyönyörű képkomponálás, tiszta értelmezés dolgában kiválót nyújtott a kaposvári »Az első 36 óra« is, (Sándor János rendezése). Kár, hogy a rendezőt dramaturgi biztonsága cserbenhagyta. Ha az ő húzóceruzája vastagabban fog, akkor Pilátus színpadról tartott alapfokú okításai elmaradnak, s mégis okosabban távoztunk volna a nézőtérről. Mérföldkövet, sőt fordulatot jelentett ez a pár nap. Őszintébb önfelismerésre késztet, biztosabb mércét állít a továbbiakhoz az az új hang. amely, ha igaz, innen terjed majd el, hogy meghonosodjék az egész szakmában. S zínes, nagyvonalú műsor-összeállítás, legszebb reményekre jogosító egy-két előadás, nyílt viták, ahol az igaz, ami igaz: ezek a tények avatták jelentőssé az idei találkozót. A dunántúli színházak, a magyar drámaírók s az egész magyar színházi élet köszönettel és nagy-nagy hálával tartozik Somogy megyének és színházának ezért a hagyománnyá váló kezdeményezésért. Mezei Éva A postahivatalokban már tegnap, tegnapelőtt felszökött a forgalom: a dísztávirat csak idejében címzetthez, szívhez érjen! A virágboltok is felkészültek: a kertészetek már a télen úgy palántáztak, hogy a jeles napra virágot nyisson. A felköszöntök, a versek — a kicsik verstanulása, készülődése ugyancsak régóta tart — őt köszöntik. Fut a sürgönydrótokon, mezőkön, hegyeken, városokon, határokon át a jókívánság ma Valakihez. Verset mondunk fel Valakinek, és virágot viszünk ma Valakinek. Annak, aki tulajdonképpen sosem vár köszönetét azért, amit tett vagy tesz. Aki nem vezet kettős könyvelést az álmatlanul töltött éjszakákról, egy-egy elmaradt utazásról, a báli esték helyett a betegágy mellett töltött estékről, a vigasztaló szavakról, gondoskodásról, az elmorzsolt fiatal évekről (visszakapja-e?, nem könyveli) — akihez, ma sietünk, akit ünnepiünk, az most sem e májusi vasárnap sem hagyja abba hivatását: Édesanyánk átölel, megcsókol. A világon most mindenütt az Édesanyákat ünnepeljük: Anyák napja van. Milyen jó, kivételes helyzetben is vagyunk mi a mai köszöntő megszólításával. Sehol a világon nem mondják így, nem forrt eggyé a fogalom a jelzővel: Édesanya. Verseket mondanak ma a kicsik, ahogy az ajándékaikat átadják az Édesanyáknak. Napok óta hallom az övi környékén ezt a lallázó dallamot, már fújom én is: »A világon minden gyerek, magyar gyerek, néger gyerek, orosz gyerek, német gyerek, a bölcsőben ringó baba, gőgicsélő első szám: mama, mama . . .« És Gorkij szép szavait is idézem: »Mindaz, ami szép az emberben, az anyatejtöl és a napsugártól van«. Talán ezért is a május első vasárnapját választották az emberek az anyák napjának megünneplésére. Ezt a legsugarasabb, legvirágosabb napot. Az Édesanyákat ünnepeljük. Az év egyetlen napját adjuk cserébe nékik az év minden napjáért, éjszakájáért. És épp ezért az ünnepi szavak, ígéretek, ajándékok mellett csendben gondoljuk csak meg: a mai nap gyöngédség ajándékaiból, szeretetéből jó lenne a hétköznapokra is átmenteni minél többet. . . — Kőbányai — A négy bemutatóból há- rorh magyar darab — szépséghiba, hogy nem valamennyi — ez is példás koncepciót mutat. Megdöbbentő, ha utánagondolunk, hogy az anyagilag, társulatikig és közönség tekintetében egyaránt nehezebb helyzetben levő vidéki színházak az elmúlt években mennyivel de- rekasabban vettek részt a magyar drámáért folyó küzdelemben, mint a fővárosiak. Ezt ugyan már nemegyszer elmondták és leírták, mégsem árt újból figyelmeztetni rá, hiszen újabb intő jel bizonyítja az emiatt felháborodók igazát. A tavalyi drámapályázat díjnyertes darabjai közül ugyanis alig találunk olyat, amelyet budapesti színház is méltónak tartott a bemutatásra. Gosztonyi János, Révész Gy. István, Görgey Gábor, Sándor Iván, Salamon Pál műveit — hogy csak a legjobbakat említsük a vidéken bemutatottak közül — érthetetlen közöny fogadta a fővárosi színházak részéről. Annál ör- vendetesebb a vidék nem lankadó ambíciója, ezek a színházak komolyan veszik Bajza József szavait: » ... mert az trónak nemcsak pénz kell, hanem részvét is a közönségben, sőt valódi költőnek a részvét még nagyabb buzdítás, mint a pénz. Színműnek előadatás a fő célja.« Az itt látott »előadatások« hasznára voltak a műveknek és a szerzőknek. Hasznára, kettős arculattal — némelykor azzal, hogy az írott mű fölé emelkedve őszinte színházi élményt nyújtottak ott is, ahol az írói készség nem teremtett erre biztos alapot, némelykor azzal, hogy a színpad nagyítóüvegén át mutatták meg az írónak erényeit és fogyatékosságait — utóbbiakat a soha többé el nem követés reményében., Az összegyűlt szakmai közönségnek pedig azzal voltak igen nagy hasznára, hogy a mai magyar színház égető stílusproblémáit vetették föl, a korszerű dramaturgia, rendezés és színészi játék kérdéseire keresték a választ. Elért-e már hozzánk az abszurd? — hangzott a pécsi »zinhá7. kitűnő előadása után — fflÍHÍcducúk Három jugoszláv kisregény ÉS PÁCIENSEK Az Európa Könyvkiadó a Növi Sad-i Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalattal közök és üldözöttek egyenlőtlen viadala volt a huszadik század első fele. A fasizmus Ártalmak Szörnyűek ezek az orvosok — kesergett a barátom. — Tegnap megvizsgáltattam magam. Egy kicsit szúr a hátam — mondtam — a doktor eltiltott a dohányzástól — gyakran ég a gyomrom: ne egyek fűszeres és zsíros ételeket — néha szédülök: eltanácsolt az autóvezetéstől — fájni szokott a fejem: az ital méreg nekem — közölte. Már éppen távozóban voltam, amikor belépett a csinos nővérke. Egy kicsit megnéztem, erre a doktor visszahívott, és eltiltott a nőktől. Orvosi tanács Nagyon kimerültem — panaszkodott író ismerősöm. — Ideges vagyok, rosszul alszom, nincs étvágyam, nehezen megy a munka. Elmentem az orvoshoz, tanácsért. Lelkiismeretesen megvizsgált, azután kifaggatott, mit csinálok, hogyan élek, és végül megkérdezte ,hogy min dolgozom. — Társadalmi regényt írok — válaszoltam. — Látja, látja — mondta az orvos. — írjon valami könnyebbet, esetleg gyerekeknek. Elgondolkoztam a tanácson, és megkérdeztem: — Talán a doktor úr, amikor fáradt, gyermekgyógyászattal foglalkozik? Diagnózis — Középkorú asszony tá- moiygott be ma délelőtt a rendelőbe — meséli orvos barátom. — Rögtön lerogybtt egy székre, és csak tátogolt, ijesztően lihegett, a szívéhez kapkodott. — Mi történt magával, mi a panasza asszonyom? — kérdeztem ijedten. — Most már semmi, drága doktor úr — szólalt meg normális hangon a páciensem, és még a pihegést is abbahagyta. — Csak azt akartam megmutatni, hogy milyen rosszul voltam tegnap délután. E. R. zösen három olyan kisregényt adott közte, amelyek szerzői felfedező útra invitálják az olvasót. Danilo Kis regénye — Kert, hamu — a modern próza erőteljes művelőjét ismerteti meg az olvasóval. Az emlékezés villanófényei a Sam család tagjainak életét hozzák látóközeibe. Kik ezek a Samék? Üldözöttek, akik soha nem lelhetnek nyugamat, kinevetett messiások, meggyötört emberek. A szerző bonyolult gondolati összefüggések rendszerében helyezte el a kristálytisztán áttetsző és egyszerű mondanivalót: üldöjelzőként sem szerepel a könyvben, s mégis ott van Samék s a samok életében: megnyomorítja lelkűket, fizikai létükre tör. Kis áttételek sorával hatol mind mélyebbre a lélek labirintusában. Az emlékezés más útját járja Ivó Cipiko. A Pókhálóban című művében a dalmát hegvvidék parasztjainak élete bontakozik ki előttünk. A századforduló parasztjainak sanyarú élete — akár Dalmáciában, akár másutt — országhatárokat nem ismerő közös vonásokat hordott maTénagy Sándor KEZEK SZERELME Kezek fogócskái, bolond sejtek kiváncsi tülekedései ugrándozása, futás, kergetes — és biztatás: igen, igen, ki tudna szebbet és riadalom.: megse, mégse s szebben mondani, mint a hullámzó ujjak ó kezek szerelme! titkos moccanásai ó kezek szerelmei cgv férfi keze, egy nő keze egy nő keze. termékeny háborúsdi, egy férfi keze megadó marakodás, meztelen játék, bukás, szökés, ólálkodás, önként vállalt száműzetés, a bőr s a vér maga, ha a bomló ing alá szalad amit hiába próbál: s megpihen a kéz a szó elmulasztana bujócska és remény, aztán újra a találkozás, a nem múló ismerkedés, hogy társad megkeres, korholás, ölelés, békiilés, boldog hajsza után a mindig-más, a mindig-ugyanaz: marasztalás, kérlelés, fogócska, futás, kergetés, áldott izzása a húsnak. sajgás gyanakvás, panasz amit közvetít a kéz gyötrődő, kívánó knlcsolódás, gyémánt-olvadása a csontnak, ó kezek szerelmet simogatas, harmatos! gában. Az író — aki művészi eszközeit tekintve sok rokonságot mutathat fel Móricz Zsigmonddal — e közös vonások mélyét, gyökerét kutatja. A lelki—értelmi indokokat, a kiszolgáltatottságba való beletörődést, a vak indulatokban fölcsapó lázadást, s a másik oldal jellemzőit, a vámszedőket, a tehetetlenek verejtékéből meggazdagodottakat. Elszakíthatatlan pókhálóba keverednek Cipiko hősei. Nem saját szerencsétlenségük, hanem a társadalmi valóság húzza mind szorosabbra a vergődők körül a hálót* egészen addig, míg tehetetlenné válnak. Maradandó portrék sorát rajzolja meg a szerző: Jova gazduram, Rado és a többiek egy letűnt világ képviselői, olyan világé, mely embertelenségével véste magát az emlékezetbe. Emberség és embertelenség áll szemben egymással Benő Zupancic regényében is. A Szellemidézés azonban a közvetlen múlt föleleveníté- se, a tegnapé, melyet ma már a történelem mérlegel. Ljubljana német megszállás alatti ellenállási mozgalma adja a könyv történeti hátterét. _ A hiteles s drámai háttér előtt, megkapó líraisággal festett alakok sora mozog; kamaszok, akik önmagukat sem találták meg igazán, de már egy egész életre szóló választással kell szembenézniük. Zupancic arra keresi a választ, hogy miért bukik el az egyik ember, s mi teszi szilárddá, tántoríthatatlanná a másikat? Biztos ismerője a kamaszlélek minőén rezdülésének. Hősei nem elvont tételek illusztrációi. Hús-vér alakok, esendők, kétkedők s mégis győzni tudók. A fordítás — a kisregények ismertetésének sorrendjében — Ács Károly, Borbély János és Dodrits István munkája. M. ».
