Somogyi Néplap, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-05 / 104. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1968. május S. Vasvári László: NÉHAI VALÓ JÓ HÍMES JÓZSI BÁCSI úgy tudott mesélni, hogy még a környék­beli hegyek is összébbhúzód­tak, és odahajoltak hallga­tózni, ha egy-egy pinceszeri alkalommal rákezdte az öreg diófa alatt. De micsoda történetei vol­tak!... Mondása szerint mind vele estek meg azok a csudadol­gok, s ahogyan elmesélte, nem lehetett nem elhinni ne­ki. Elment ő a többi öreg után, de még ma is hiszek a törté­neteiben, még most is látom magam előtt a szeme sarkába szaladó száz ráncot, amitől úgy látszott, mintha mindig mosolyogna, és szinte hallom a fakó, kedves hangot, amint rákezdi: — Az semmi gyerekek! Ahogy mi elbántunk egyszer a Bért ók kocsmárossal, azt hallgassátok meg!... — Ügy volt, hogy legtöbD- ször semmi pénzünk sem volt. Mármint ötünknek: a suszterlegény Zsigának, a szabósegéd Fricinek, Kanta- lupnak, aki Herbert kertész­nél dolgozott, s ezért ragadt rá ez a név, mert ő szokta árulni a sárgadinnyéket a piacon — meg Bolla Ferinek és nekem. Mi ketten Csuniba gépészkovácsmester és csép­lőgép-tulajdonos segédei vol­tunk, de ez nem segített raj­tunk, mert éppen olyan keve­set kerestünk, mint a többi iparoslegény. A. mestereknek jól ment, viszont nekünk ke­veset fizettek. A szánkat De kellett fognunk, örülhettünk, hogy állásban vagyunk, hi­szen volt facér munkanélküli elég. Hát mondom, szegény le­gények voltunk. Szerettünk volna szórakozni, de ingyen persze nem lehetett. Egyet­len vagyonunk a fiatalsá­gunk volt, ezért viszont csak némely lányoktól kaphattuns egyet-mást, egyéb örömök után csak csurgóit a nyálunk legtöbbször. Egyik vasárnap délután is a vágyakozástól kiguvadt szemmel lestük a kuglizókat órákon keresztül a nagyven­déglő udvarában. Viszketett a markunk a fagolyók után, egyszerre rándult a kezünk a dobókkal, de hiába, nem tud­tuk befizetni a pinkát, hát csak néznünk volt szabad a mások örömét. Torkunk is kiszáradt a nagy sóvárgás­ban, még ebéd után ittunk egy-egy pohár sört, többre nem futotta. Eluntam estefelé az egészet, azt mondtam a fiuknak: Gyertek! — Hová? — Ne törődjetek semmivel, gyertek! Máma bort iszunk. — Fogjátok le, ez megbo­londult! — mondta Kantalup a másik háromnak. — Bor- ivást emleget, amikor nincs pénzünk! — Valamennyi csak akad még mindegyiknél. Lássuk, mennyi? A markomba guberálta ki­ki maradék filléreit. Megszá­moltam. — Ez a tőkénk. Ép­pen elég lesz öt kisfröccsre a Bertóknál. Gyerünk! ME GIN DÚLTAM ELŐL. . A né?y cimborát r.mhyira fej­be vágta a dolog, hogy értet­lenül bá«, de utánam indul­tak. — Ti csak ne törődjetek semmivel! Bort iszunk! A falu másik felében la­kott Bértók kocsmáros, mé­száros és hentes is egysze- ' mélyben. Ez a Bertók olyan nagyon vallásos volt, hogy állandó, bérelt, eísőpadbeli helyet tartott a templomban, de a hús,, amelyet mért. min­dig kevesebb volt egy-két de­kával a kilónál, meg a mó- csingot is belevágta a színbús közé. Vizezve hozta a bort, ha látta, hogy kapatos a ven­dég, a féldeciket is kurtítva mérte ilyenkor. Kupeckedett mindenfélével. A kórmenet- ben ő vitte elől az umbellát, de azért elől-hátul becsapott boldog-boldogtalant, hacsak tehette. Egyszóval nagyon szeretett gyarapodni, igen éhezte a pénzt Erre alapoztam én! A kap­zsiságára! ... Jól van, beültünk a kocs­májába, kikértük a íröccsö- ket. Lélek sem volt ott kívü­lünk. Szopogattuk a karcost, a gyerekek halkan beszélget­tek, én meg csak hallgattam. Hallgattam, és merően néz­tem a falon függő, nagy sétá­ló® ingaórát, mintha sosem láttam volna azelőtt. Addig, amíg a söntésnél dülleszkedő tulajdonos is fölfigyelt nagy bámulásomra. Ekkor megin­dítottam a támadást. — Nem mondom, Bertók úr, ami szép, az szép! — mondtam kedveskedve. — Ez az óra tökéletes!-. .. De tud­ja, mi jutott eszembe, Bertók úr? — Majd megmongya, ha akarja! — hangzott a leeresz­kedő válasz. Nyeltem egyet. — Hát ahogy elnézem azt a szép sárgaréz sétálóját, az jutott eszembe, hogy maga Bertók úr nem volna képes követni annak a járását tíz percig. — Hogyhogy nem tudnám? — Úgy hogy nem tudná!... Láttam, emészti a mondá­somat. Egyszer azt mondja lenézően: — Ne nevettesse ki magát! Egy gyerek is meg­csinálja. — Az lehet. De Bertók úr nem!... Megint vártam, hadd dol­gozzon benne a kíváncsiság. Működött is, ki is tört belőle: — Aztán hogyan gondolja? Nyertem, már bejött a cső­be! Komolyan, hogy belső vidorságomat netán meg ne lássa, elmagyaráztam. — Egy­szerűen. Bertók úr fölül ide az asztal végére, föltartja mutatóujját, így ni! Amikor az inga lendül, Bertók úr is követi kezével egyfolytá­ban, megállás nélkül. Közben minden mozdultnál azt kell mondania idefele, hogy »ide­jár«, odafelé, hogy »odajár«. Ennyi az egész. A kocsmáros elvörösödött, fújt egyet. — Mondja, bo­londnak néz engem? — Szó sincs róla, Bertók úr! — nyugtattam meg. — Csak azt gondoltam, hogy fogadásból esetleg megpró­bálhatná. Fogadjunk, mond­juk, 5 liter borba! — Fogadjunk? —: Ühüm. Fogadhatunk — feleltem hanyagul, mint aki­nek nem is fontos az egész. — Öten vagyunk, fejenként kifizetjük magának az egy liter bor árát, ha meg tudja r-sinálni. Mohón kérdezte: — Ez ko­moly? — A legkomolyabb! De ha nem akarja, nem fontos, csak úgy eszembe jutott. A hörcsög belepirult az erős gondolkozásba. Szinte beleláttam zsíros agyába: nyerhet is, veszthet is, mit csináljon? A kapzsiság kerekedett fö­lül benne, ahogy előre meg- saccoltam. Nagyot sóhajtott, és kiböffentette: — Tuggyák mit? ... Benne vagyak! KÉZBECSAPTUNK, egyik cimborám szétvágta. Sava­nyú volt a gyerekek képe, tudtam azon szűkeinek, mi lesz itt, ha ez a nyavalyás megnyeri a fogadást? Hiszen egy fillérünk sincs!... De nem zavartattam magamat, tudtam, amit tudtam. Bertók fölkepesztetett a hosszú, kecskelábú asztal vé­gére, szembefordult az órá­val. Még figyelmeztettem: — De megszakítás nélkül kell ám csinálni, mondani tíz percig, különben elveszíti a fogadást! — Bízza csak ide! Felelte dölyfösen, s amikor a nagy­mutató pontosan a 12-esre ért, rákezdte: — Idejár-oda- jár. Idejár-odajár. Mondhatom, élvezetes lát­vány volt a kopasz, kövér, nagy bajuszú alak ott az asz­tal tetején, amint szabály­szerűen együtt integet az órával, s hajtogatja megállás nélkül: Idejár-odajár. Bará­taim azonban csak eleinte találták szívderítőnek. Egyre felhősebben néztek, ahogy •gyik perc a másik után mú­lott, s a kocsmáros rendület­lenül, tévesztés nélkül kalim­pált és hajtogatta a szöveget. Az ötödik percben akcióba léptem. Lábujj hegyen óvato­san kiosontam a nyitott hát'- só ajtón Bertók mögött. Az épület belső traktusában si­etve fölkerestem a konyhá­ban foglalatoskodó feleségét. Folytottan, izgalommal, leve­gő után kapkodva, hogy na­gyobb legyen a hatás, elhe­begtem, hogy valami baja van Bertók úrnak, de ne ijedjen meg. — Nem is ijedek — felelte flegmán a kocsmárosné. — Az uram ebédre bevágott három szelet rostélyost gar- nérunggal, savanyúsággal, uzsonnára meg utánuk kül­dött még kettőt, hát mi baja lehetne...? Némi töprengés után még hozzátette, hogy ne marha;;- kodjam vele, különben is menjek-a fenébe! Persze, én nem . mentem sehová, hanem minden képességemet össze­szedve előadtam, hogy azt hiszem, Bertók úrnak nem a gyomrával lehet baja, hanem a fejével. — Csak nem adott hitelre maguknak?! — hördült föl Bertókné. Arról szó sincs, asszony­ság! Csak az asztal tetejére mászott föl, s egy ideje nem csipái mást. mint taktusra integet, közben azt mondo­gatja: idejár-odajár... — Jézusmárjám; — sikol- tott föl erre a kocsmárosné, és ahogy csak a lottyadt fa­rával tudott, szaladt be a kocsmába. (Én utána.) Ott aztán az ajtóban föld begyö­kerezett a lába, amikor meg­látta, hogy mit csinál a tulaj, összecsapta a kezét, megis­mételte a jézusmárját, de jó­val hangosabban, majd oda­rohant az urához. Meg akar­ta ragadni integető kezét, de az magasabbra emelte a ki­nyújtott mutatóujját, s ren­dületlenül billegette tovább. Csak a hangját emelte föl fi­gyelmeztetően: Idejár!!! Oda­jár!!! MI TÖRTÉNT VELED, EMIL? Az istenért, mi tör­tént veled?! — rimánkodott az asszony, aztán átszaladt az asztal túlsó oldalára, hogy ennan fogja meg emberét. Persze, nem sikerült. Csak annyit ért el, hogy Bertók fenyegetően felfokozta hang­erejét, és most már hange* bömböléssel tört elő szájából a litánia: — Idejár!... Oda­jár! ... — Elképzeltem, hova kívánta életepárját abban a pillanatban! ... Az még né­hány megállítás! kísérletet tett, aztán föladta a küzdel­met. Rémülten kezét tördelve nézte az urát. Egyszer csak váratlanul az ajtóhoz rohant, és kint az utcán elkezdett kiabálni, visítani, ahogy a torkán kifért: — Segítség!!! Segítség emberek!!! Megbo­londult az uram!!! Segít... Ezt már nem tudta kiüvöl- teni, mert Bertók úr hirtelen leugrott az asztalról, oldal­bordája után robogott, és sző­rös mancsával befogta a szá­jét. — Az anyád istene bolondult meg! Az! — ordí­tott rá. Te buta liba, te!... A híg eszed miatt most el­vesztettem öt liter bort! Igaza volt, mert még fél perc hiányzott a tízből. De jólesett akkor ötünknek az az öt liter bor! Az sem zavarta élvezetünket, hogy Bertók úr e szavakkal rakta elénk az üvegeket: — Itt a boruk. Ez legyen az utolsó, amit megisznak! Nevettünk rajta. Volt bo­runk, és ami a legfőbb: egyi­künk sem kerülte el még a huszonhármat! Breznay József: „Régi Prága“ (A XI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás anyagából.) Tamás Menyhéft: MUNKA izmok szomjúsága lelkek menedéke lobogó nyugtalanság ember homlokán az értelem kit igazán csak a talpunk alá gyúrt magaslat ismer Verejtékszagod van tenyered kérges csontodban sajgás fogan az éjszaka nem győzi halomba gyűjteni fáradságodat Megnyugvást is csak a szerszámnyél ad mikroszkópok s távcsövek lencséin álmodsz cget-melengető jövendőnkről. Podó Béla: VERJÜK A BLATTOT imegyünk valahová a zöldbe, a zöld májusba, egy plédet viszünk, leterítjük, kártyá­zunk, a fiatalok pedig ... Kártya!... A makk ász, tudjuk, nyá­ron is fázik. Rősstűz mellett guggol, kezét a meleg fölé tartja, oldalán ku­lacs. Jámbor bácsika a makk ász, a kártyajátékok igen sok fajtájában mégis ő a legnagyobb úr. Először mint ász, másodszor makk színe miatt, mivel az igen rangos aduszín. Disznónak is becézik. Az a kifejezés, hogy disznója van, a kártyás életből származik. Any- nyit jelent: szerencséje van, az ász legtöbbször üti a királyt, nem beszélve az alsóbb figurákról. így született a fe- renejózsefi időkben kuruckodó nóta a Gotterhalte dallamára. Habsburgellene- sen énekelték — májusi lázadással — ahogy a kártyák sorrendje alulról fölfelé következett: alsó, felső, király, disznó. Elég sok rendőri eljárás indult valamikor ezért a nótázásért. A kártya öreg játéka az embereknek, állítólag a kockázásból származik. Itt- ott szerepel az iroalomban, sőt még az operában is, de a szép májusi délutá­nokban mindenesetre. A felvonulás már befejeződött, kint maradtunk a zöldben, ingujjban, ha süt a nap, köny- nyű bor kíséri az aprópénzes játékot — azt hiszem, az asszonyok ilyenkor szelíden mosolyognak. »Még egyszer én osztok, fiam — aztán befejezzük és mehetünk vacsorázni«. A partnerek meg cinkosan összenéz­nek, mindenki tudja: a férjuram még többször fog osztani vacsora előtt, va­csora után pedig folytatják a hűvös szobában, míg az asszonyok mosolya ásításba nem húzódik s elhangzanak már magas hangok is: »Igazán fejez­zétek be, késő van, holnap már mun­ka..^ De a kártya, ha ulti, ha snapszli, ragaszkodik a játékosokhoz, nemigen törődik a kapuzárással. A kuoni pász­tor, a tüszi vadász, a Reding Hell, a Geszler H. vonakodva tér nyugalomra a többi zöld, tök, piros, makk kártya közé. A legszolidabb májusi kártyázásban is vibrál egy kis szenvedély, nem a gazdát cserélő egy-két forintért, hanem inkább az olcsó dicsösségért: nyertem, tehát győztem. Emlékszem az általános pénztelen világra, amikor sokaknak a köztéri padok jelentették az ingyen ká­né házat, a padokon lovaglóülésben ver­ték komor arcú férfiak a blattot. A kibicek gyűrűjében álltam olykor én is, nem annyira a játékot figyeltem, azt a rejtvényt igyekeztem megfejteni: miről ismerik meg a játékosok a kártya figuráit, számait vagy különösen szí­neit, hiszen a kártyalapok annyira tönkre kopottak, színehagyottak, zsíro­sak, mocskosak voltak. A zöld királyt játszottam ki — mondják —, tókalsót hívok — úgy látszik elhitték egymás­nak, a kibicek is elKitték. zgalmas játék folyt a tapintható, de felis mérhetetlen kártyákkal a téren, ahol a munkanélküliek tűrték sorsukat, a kibicek talán a játé­kosoknál is jobban izgultak. A rejt­vényt sohasem fejtettem meg, mert a leglobogóbb parti közben arra jött egy szőke kislány — a többit már úgy i• sejtik... Ha már a szenvedélynél tartunk, hadd meséljem el, mi történt jóval ké­sőbb egy kártyás vasárnapon, az újság­írók és írók klubjában, amelynek többi közt állandó vendége volt egy pap. Reverenda helyett civilruhát öltött, így lépett be a különszobába, ahol a kártyázás már elhagyta a májusi szó­rakozás derűs partjait és szabadon en­gedte a démonait. Vagyis hazárd játék folyt itt francia kártyákkal, az úgyne­vezett smen, ami olyan körülbelül, mint a huszonegyes. A pap aznap túl sokat vesztett, nyilván erején jóval felül EIkomorodva hagyta el a kártyaszobat, s a küszöbön hangosan fogadkozott: »Esküszöm az élő istenre, hogy soha nem veszek többé kártyát a kezembe«. Körülnézett — túl sokan hallották a fogadalmat. Ezért hozzátette igen gyor­san: »-Soha. Kivéve, ha vendégeim jön­nek, és kártyázni akarnak. Kivéve, ha én megyek valahová, és a háziak ját­szani akarnak. Kivéve, ha szülőfalum­ba utazom, és az otthoniak egy kis kártyára invitálnak. És kivéve termé­szetesen, ha bárhol, bármikor alkal­mam van kártyázni ...« Májusi hír volt egy lapban az is, hogy egy hadirokkant felakasztotta magát, mert eltörött a műlába, és kol­dulásból nem tudott másikat venni' magának. A hír alatt egy nagy riport éktelenkedett egy úrról, aki tízezer pen­gőt vesztett egy ültő helyében, s hát sikkasztott pénz volt... Manapság a kártyázás megcsendese­dett. A hazárdjátéknak sehol sem ad­nak helyet, a kártyásdrámák és kár­tyáslegendák eltűntek. Vasárnapi, má­jusi öröm lett a játékból, kis mulatság, aprópénzes szórakozás, s ez a jó. Va­lamit megfigyeltem: középkorú és azon túli férfiak az igazi vasárnapi kártyá­zok. Vagyis ha elmondod, hogy ezen a májusi délutánon kártyapartid van, tudom elmúlt már a fickókorod, s a festett tűznél didergő makk ász meg­pillantására jobban csillog a szemed, mintha a milói Vénusz járna arra, könnyű kartonruhában ... hogy előre hajolsz, törökülés­ben a zöld gyepen, mondd be csak a százast, rekontrázd meg a partneredet, hiszen olyan bizo­nyos vagy a játékodban Minden öröm jó fűszere az életnek, jó kis kártyázás­sal eltelik ez a szép d In*án is. A fiata­lok, míg ti kártyáz"o" ■'-a indulnak "s hosszan *' -ymás szemé­nek színét, holott tue ják: a lány szeme kék, a fiúé barna ■..

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents