Somogyi Néplap, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-19 / 116. szám
80M0GY1 NÉPLAP Vasárnap, 1968. május M ZABOS II. Molnár József: HOMOKBÁNYA Egy felhívás—néhány gondolat jf prüis végén együttes ülést tartott a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának Elnöksége és az Országos Népművelési Tanács. A termelőszövetkezetek és a népművelés kapcsolatát megvitató ülésről annak idején rövid tudósítást közölt a sajtó. Ezekben a napokban nyilvánosságra hozták azt a felhívást is, amely a tanácskozáson elhangzott referátum és a hozzászólások alapján született. A felhívás jelentős dokumentuma a termelőszövetkezetekben munkálkodóik jelenlegi kulturális állapotának. Reálisan fogalmazza meg a tsz-eken belüli népművelő munka alapvető feladatait és kihasználásra váró sok lehetőségét. Az alkotó szellemű vita és a népművelő munka irányát és tartalmát kifejtő felhívás nem kevés új tényre, teendőre irányította mindazok figyelmét, akik szívükön viselik a falu kulturális gondjait. A tanácskozásról 280 gépelt oldalnyi jegyzőkönyv készült, a felhívás szövege maga is terjedelmesebb egy szabványméretű publicisztikai írásnál. így lehetőségem arra van csupán, hogy érintsem, s némileg — a magam értelmezésében — kibontsam a tanácskozás néhány főbb gondolatát. A termelőszövetkezetek — miként a felhívás megállapítja — nagy céljaikat »csak akkor tudják elérni, ha a művelődési tevékenység segítése állandó és szerves része lesz a termelőszövetkezeti vezető szervek munkájának, ha a szövetkezeti tagok művelődését a gazdasági, politikai és társadalmi fejlődés nélkülözhetetlen segítőjének tartják...« Hogy ehhez megfelelő társadalmi segítséget is kapjanak, javasolja a dokumentum, hogy a nagyobb tsz-ek lehetőleg hozzanak létre állandó oktatási és kulturális bizottságot. Ezek a bizottságok nem arra valók lesznek, hogy azok, akiknek - másutt nem jutott tisztség, végre funkciót kapjanak, vagy hogy a már több más társadalmi megbízatással küszködő társadalmi munkások «ráadás reszortot« vegyenek magukra. Tagjai lehetőleg minél műveltebb, a népművelés helvi kérdéseiben tájékozott t vagy azok iránt legalábbis érdeklődő) tsz-ta- gok legyenek. Csak akkor lesznek életképesek ezek a bizottságok, ha jelentős hatáskörűk lesz a kulturális alap pénzének felhasználására, ha elgondolásaik érvényesülnek a tsz kulturális munkájának. intézményeinek kialakításában, továbbá: ha a tsz-vezetőségek időnként megtárgvalják munkájukat, feladatokat adnak nekik, lelkiismeretesen ellenőrzik tevékenységüket. Aktív, felelősségtudattól áthatott, a munka távlatait jól érzékelő, a praktikus teendőket idejében meglátó bizottságokra van szükség. A felhívásban csak egy közbevetés foglalkozik a tsz-fiatalokkal. Ám 'a korábban lezajlott vita, de a felhívás szelleme is azt sugallja: az ifjúsággal való lelkiismeretes ,foglalkozás nélkül homokra alapoznánk a falusi népművelést. Kulcskérdés — mit és menynyit kap korszerű oktatásból, szórakozásból a tsz-ek- ben dolgozó fiatalság. Számukra vonzó keretek között gondoskodik-e a tsz szakmai, erkölcsi-politikai és kulturális nevelésükről. A mai falusi fiatalok mást igényelnek, mint ami akár tizenöt évvel ezelőtt is a falusi népművelést jelentette. Televíziót látnak, közülük sok ezer már külföldön is járt. A képeslapok, a film, a rádió, a személyes tapasztalat információk tömegéhez juttattja őket arról: milyen a városban élő fiatalok helyzete. S annál jobban összeforrnak a közösséggel s válnak annak holnapi támaszává, minél inkább tapasztalják, hogy a tsz az emberért van, s a’íra való, hogy derűs, kulturált, tartalmas élethez segítse őket. Sok szó esett a tanácskozáson a termelőszövetkezetek, valamint a népművelési szervek, a tsz és a község egésze kulturális együttműködéséről ... Ha ennek a kérdésnek csupán anyagi oldalát vizsgáljuk, gvorsan rájövünk, hogy milyen hátrányokkal jár az anyagi eszközök szétaprózottsága. Ki ne tudna példát árra, hogy viszonylag kis községben külön és gyöngén fölszerelt művelődési otthont létesített a tsz, külön és ugyancsak gyengén felszerelt ugyanilyen intézményt az állami gazdaság. Vagy hogy külön- külön klubot tart fenn a tsz, az erdőgazdaság, a helyi fogyasztási és értékesítő szövetkezet. Összefogva, a terheket arányosan vállalva többre mennének! ülönösen fontos volna, hogy a tsz-ek példamutató módon segítsenek a községi könyvtárak állományának gyarapításában. Mert a jól fölszerelt, megfelelően működő, rendszeresen fejlesztett könyvtár némiképp feledtetheti a művelődési otthon, a mozi hiányát is. De a hiányzó könyvtárat még a legtetszetősebb mozgóképszínház sem helyettesítheti. Jóllehet a tv, a film, a rádió és megannyi technikai vívmány szolgálja az ismeretközlést és a szórakoztatást — hatásos voltában sem pótolhatja egyik sem a könyvet. Ha a termelőszövetkezetek mindegyike évente annyi kötet könyvvel gazdagítaná m helyi közkönyvtárat, ahány tagja van, jókora lépéssel jutnánk előre a művelt falu megteremtésének útján. Bajor Nagy Ernő A messziről érkezett ellenőr a Somfeldolgozó Vállalatnál a dolgozók helyzete iránt érdeklődött. — Nézze, kedves elvtársam, sokat beszélhetnénk, mi mindenben részesül az, aki azzal büszkélkedhet, hogy a mi vállalatunkhoz vezérelte szerencsecsillaga. De beszéljenek inkább a dolgozók! Válasszunk ki találomra egy nevet, mondjuk ... találomra Zabos II. Jánost. Nemrég vettük fel somtaposó- nak. Egy kis idő múlva bejött Zabos. A somtaposók öltözékét viselte: kék zubbonyt és hozzá fehér úszónadrágot. — Mondja, kedves Zabos kartárs, mivel telik egy napja! És Zabos mesélni kezdett: — A munkaidő fél kilenckor Tcezdődik — a somtaposás ugyanis egészségre ártalmas munka, s így csak hat órát dolgozom.. Tehát kilenc órakor megérkezem, s a főportás le teríti a szőnyeget, hogy a vállalat és a vállalati kocsi közötti úton ne legyek kénytelen a puszta földre lépni. A kapuban a vállalat igazgatója, főmérnöke vagy főkönyvelője fogad, s míg a somtaposó üzemig érünk — viccekkel szórakoztat. Igaz, néha rossz vicceket is mondanak, de ezt ki lehet bírni. A munkahelyen búcsút veszek a kísérőmtől, s a dolgozókkal megbeszéljük a labdarúgó-bajnokság legutóbbi fordulóját, illetve — a hét második felében — a következő fordulót. Ezután tíz órakor elkezdem a somtaposást. Negyed tizenegy órakor kilépek a kádból, és átöltözöm, mivel tizenegykor kezdődik az ebéd. Az ebéd leírásával nem untatom, az igazat megvallva meg sem tudom jegyezni, olyan sokféléből áll. Elég, ha annyit mondok, hogy az ebéd mindig lever a lábamról, utána kénytelen vagyok egy órát heverészni. Egy órakor kezdődik a délutáni műszak. A pihenőszobától elektromos targoncán visznek a taposóba. Ilyenkor, ebéd után, nagyon kell vigyázni, mert orvosok megállapításai szerint a jóllakott szervezet érzékenyebb a megterhelésre. A taposóba hozzák utánam a kávét, s ez ismét munkaképessé tesz. A délutáni munka már nem olyan nehéz. Részletes jelentést kell készítenem az aznap elvégzett munkáról. Miután ezt befejeztem, az szb egy gyalog''ntóval értem jön. Kivisznek a gyárból, betesznek a vállalati kocsiba, és sokáig integetnek utánam. A szigorú ellenőr vonásai megenyhülnek. Néha elismerően bólintott és írt valamit a noteszébe. Egy év múlva az ellenőr ismét a somfeldolgozónál járt. Az udvaron egy munkás szenet lapátolt, arcát vastag szénpor födte, melybe csatornákat vájt a veríték. Zabos II. János volt. Megszólította: — Magával mi történt? Sikkasztott? — Nem. — Lopott? — Nem. — Hát mit csinált?? — Abbahagytam a focit. G. J. Qyőry Dezső: DIÄ ZER K »Egry hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket — Oh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet! .. .«< » (Petőfi: Tündérálom) Sok minden megváltozott az utóbbi emberöltő alatt. Olyan változásokon ment át a világ és mentek át az emberek, mint azelőtt száz meg kétszáz év alatt sem. Nem árt hát emlékezni az idősebbeknek, és ráébredni az idő vágtatására a fiatalabbaknak. Nem a két világháborúról, nem a gőzhajtású automobilősről, nem is a Blériot vászonból, a bambuszrudakból és dróthuzalokból szerkesztett húsz lóerős, óránként 75 kilométer sebességű s mindössze 350 kiló súlyú repülőgépről — amelyen a világ csodájára 23 perc alatt repülte át a La Manche-csatornát — a szuperszonikus léglöké- ses gépóriásokig megtett fejlődésről akarok beszélni. Még csak nem is a házilag kötött pamutharisnyától a selymet verő nyloncsodákig beszáguldott technikai bravúrról. Egyszerűen csak a szerelemről. Az első szerelemről, aminek századelői kínjai és örömei már érthetetlennek, nevetségesnek és hihetetlennek tűnnek a mai ifjú szerelmesek szemében, hiszen ők már felügyelet nélkül járhatnak a jégpályára, a tánciskolába, és házibulikon vesznek részt... Az örök szerelem »formai« változásáról akarok beszélni. * Tizennégy éves múltam. Egy osztálytársammal a jégpályára tartottam. Akkor láttam meg Húst. A Rima hiúján Gizi barátnőjével kis korcsolyájukat szíjon csörgetve már hazafelé tartottak a jégpályáról. Ilusra bámultam. Valami édes villám vágott belém. — Ö! A nagy Ö. Így neveztük akkoriban az ideált. Az enyém most érkezett meg. Tisztes távolból kifürkészhetetlen akaratra követtem őt a piac felé. Aztán vettem egy füzetet. Naplónak. Beleírtam a dátumot és — még most is megvan — ezeket a korszakos szavakat: — »Ma láttam meg Húst...« És első Múzsámhoz este már megszületett az első szerelmes vers is. Költő lettem. Akkortájt nem lehetett megszólítani a lányt az utcán. És a barnás bőrű, gyönyörű, nagy szemű Ilus nem járt velem táncórára sem, ahol a legyezőjüket billegetve, árgus szemmel figyelték a mamák, vagy a garde dá- mok. Ilus akkor tizenkét éves múlt. Így hát nem is tárhattam ki előtte nagy titkomat, jóllehet egyre készültem rá. De majd a verseim! Odaadom neki. Azok mindent elmondanak. És »meghódítják«. Mindennap írtam egy verset. Néhány hónap alatt egy egész füzetet telefirkáltam versekkel, amelyekben egy mai nyelvészbarátom szerint annyi a modem, hogy kétszer lemagáztam: Magába szerettem s többé meg nem állom, megmondom, kimondom: Maga — Ideálom. És naponta megvártam a polgári iskola előtt, a piacon, meg a Gizi barátnőjének a házánál, és köszöntem. A legnagyszerűbb trubadúri ötletemnek azt tartottam, hogy köszöntem neki az iskola előtt, aztán elfutottam kerülő úton a piacra, s a házuk előtt megint köszöntem neki. A család nyáron már vizitlábon állít. De én csak nem mertem megvallani a remegve érzett titkot. Csak a költeményeimet tisztáztam le nagy igyekezettel egy miniszterpapírból készített füzetfélébe. Még be is szekundáztam miatta görgből! Ez volt az első és utolsó szekundám gimnazista koromban. (Szőnyi Gyula rajza.) Éjjel-nappal csak rá gondoltam. Ha pár szót válthattam vele, pirultam és izzadtam. * De aztán húgom barátnője, Pásztori Ditta egyszer magával hozta őt is. Lementek a kertbe virágot szedni. — Most! Itt az alkalom. Add oda a verseket! — bíztattam magam. És a letisztázott versfüzetet a matrózblúzom buggyába dugtam. De nem mertem ajtóstól rontani a házba. Leszakítottam egy fehér nárciszt, visz- szasiettem a szobába, s egy kis sorsjegyreklámra ráírtam: — »Átadhatom a verseimet?« Ezek a sorjegy-reklámcédu- lácskák olyanok voltak, mint egy gyufaskatulya fél címkéje. Az egyiken ez állt: »Török szerencséje örök!«, egy másikon ez: »Kis — szerencséje nagy!« összesodortam a szöveges cédulát, és bedugtam a nárciszom kelyhébe. — Így add oda — biztattam megint magam. — Akkor sem a húgod, sem Ditta nem veszik észre a nagy manővert. Szaladtam a kertbe. Csodaszép késő tavaszi nap volt. Szinte nyár. Minden ragyogott a napfényben. Smaragdszínű volt a friss lomb, gyémántgömbként csillogtak a virágzó fák. És mindén csupa illat. A csodálatos kép közepén ö hajladozott a nárciszokért. Csokorba szedte. — Tessék, Hús — nyújtottam át az én cédulás nárciszomat, és már ajkamon volt a szó, hogy »olvassa ed, cédula van benne!« Büszke voltam, hogy ilyen regényes lovag vagyok. Fölnézett rám azokkal a gyönyörű, hollófekete, édes két szemével. Ha tudtam volna énekelni, el kezdtem volna dúdolni az akkor ' népszerű nótát, hogy: Ragyogó két szép szemednek álmodója lettem __ S zerencsétlenségemre nem volt sem hangom, sem hallásom. De még a szép prózát sem fejezhettem be. Mire kinyögtem volna, kikapta a kezemből az üzenetet rejtő nárciszomat és a csokrához csapta: — Csak egy? ... Mért nem segít szedni? — és az én nárciszom már eltűnt a többi között. Ez nagyon lesújtott Oda a regényesség, oda a szép modorú ostrom. Oda mindenem! Aztán ismét nekiduráltam magam. írhatok még egy cédulát egy másik nárciszba. De sietnem kell, mert Ditta és a húgom már végeztek a virág- szedéssel és felénk közeledtek. — Mi a kedvenc virága. Ilus? — sóhajtottam gyorsan, bízva, hogy azt mondja, a nárcisz, és akkor én mégis megmondom neki, hogy mindjárt hozok még egy szál titokzatos nárciszt Rám nézett, mosolygott. — A szamárkóró! — És elnevette magát. * Csak érettségi után adtam oda neki a versesfüzetet, mikor már kardos-sarkantyÚ6 tüzérönkéntesként úgy beszéltem neki az én tündérálmomról, mintha legalább is nagyapómesét mondanék, egy rég letűnt világról. ötven évvel később. Egerbe látogatva, fölkerestem. Most ott él. És megmutatta a versfüzetemet. örültem neki, és derültünk rajta. De sajnos, már nem tudtam elpirulni ettől az öröm- tőL
