Somogyi Néplap, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-04 / 80. szám
toWSrtSk. 1W8. április 4, 7 SOMOGTI SfiHAF ÁPRILIS NEGYEDIKÉN CSONTOS GÁBOR: Keskeny csapás DUHA VENDEL időnként felállt, és húga nyomában végigbotorkált a házon egészen a konyháig, majd újra visszatért a verandára, de egy pillanatra sem hagyta félbe a beszélgetést. Káli Gyula a veranda egyik padján üldögélt, és mélán bámulta a lopótök leveleit, az ereszig nyújtózó töünndákat, melyek ezzel nyári akrobatikus mutatványuknak éppen a végére értek. A zöld falak közül kihulló fény a lépcsők közelében megvilágított néhány lehajtott fejű petúniát, s a vadszegfű szélső bokrait. A kertből nyers növényszag áradt, testes dáliabokrok és lapulevelek párolgása, melyek időnként ólak és virágok fűszeres illatával vegyültek. A fény lepkéket csalt a mennyezetre, szürke ruhájú egyszerű lényeket és néhány sotétköntösű méltóságosabbat is. Ahogy verdestek a villanykörte bűvkörében, szárnyukról finom por hullott a kecskelábú asztal testetlen tetejűre. Káli Gyula néha az anyjára és bolyongó nagybácsijára pillantott, aztán újra csak a tökindák tanulmányozásába merült. Az anyja mintás abroszt terített az asztalra — Én akkor itt is hagylak benneteket, Jolán... A fiad dolgában jöttem, de arról nincs sok beszélni való . .. — mondta Duha Vendel, és menni készült. — Szó sem lehet róla. .. Velünk vacsorázol... Hová mennél éppen most, amikor már megtérítettem az asztalt ... Szegény selyemgyári munkásassszony kiteszi itt a lelkét, és hiába ... — Csak vacsorázzatok nyugodtan, a világért sem akarok nálatok zavart kelteni .. — Vendel, Vendel... Tudod mit főztem? Articsókát tojással... — Articsókát... ? Ó hát akkor tényleg nem mehetek ei — mondta Duiha Vendel, és nyelt egyet. Káliné eltűnt egy pillanatra a félhomályos szobák mélyén, aztán nagy tál gőzölgő étellel tért vissza. — Ha eszembe jut szegény anyánk konyhaművészete, mindig meghatódom — szólalt meg újra Duha kapitány. — Olyan árticsókát én nem tudok főzni, nem is lehet... Anyuka szegény szarvas- és csiperkegombával szokta készíteni, de én most csirke- gombát kaptam. így is jó lesz, meglátjátok ... A tükörtojás fénylő zsírján áttört a sonka,püré és a főttgomba kellemes illata és betöltötte az egész verandát. Amikor aztán megbontották a tálat, érezhetővé vált a húslevesben főtt árticsóka zamatos párolgása is. — JAJ CVULA, a bor. .. szólalt meg az evőeszközök halk koccanásai közepette Káliné. — Tudod, kisfiam, a kamrában van az alsó lépcsőfokon. — Borotok is van? Nahát ez valóságos mennyegző. — Szekcsői... A részlegünkben egy szekcsői asszony is dolgozik. Minden héten behoz egy-két demiz.sonnal. Hol ez veszi meg, hol az ... Megéri.... Káli Gyula párás oldalú sötétzöld pintesüveget és szódát tett az asztalra. A szódásüvegen felirat kanyargóit: Brüll Menyhért Szákvízgyára, Baj». — A honvágy mindig ételek formájában jelentkezik először — mondta Duha kapitány, és a villáján egy sonkás, tojásos árticsókahalmot egyensúlyozott a bajsza alá. — Szegény Gyula is mindig csak ételekről írt, amikor fönt jártak a nemet Dunán... Akkor volt as a bérszállítás ... — Mennyit beszéltünk a gyermekkorról. És az egész nem más, mint ízek és illatok emléke ... Articsóka, tejleves, sültcsuka vagy menyhal ... Ilyen az ember egész múltja, csupa íz, illat, forma . .. Emlékszem, egyszer Zárába vittünk három hajórakomány árut. 1930-ban vagy 31-ben volt. Két fuvar között beültünk a -Kék Adriába- Marascat inni. Akkoriban nagy beszéd ment ott a Kup- pelwieserekről, akik világfürdőt akartak berendezni minden szigeten. Brioniba már oda is csődítették az angolokat meg a a franciákat, nyaranta nagy golíbajnokságo- kat rendeztek és pausálét fizettek az újságíróknak, ha adriai híreket közöltek a lapokban. Járt velünk akkoriban egy mérnök, aki az üzletkötéseket intézte, Dévainak hívták. Ez a Dévai is a fürdővendégekért lelkesedett, és mindenbe beleütötte az orrát, hogy tapasztalatokat szerezhessen. Ott a -Kék Adriában- is a fürdőzőket magyarázta nekünk, de aztán hirtelen elakadt a hangja. Beleszimatolt a levegőbe, és a konyhába nyíló csapóajtók felé fordult. — -Pirított csirke, nem ... ?- — kérdezte, és fánk nézett. Mi csak vonósa ttok a vállunkat, s ittuk a Marascat. Dévai pedig rrteg- Jsledkezett fürdőorszásróL ODA Hí VATTA a séfet és kikérdezte, majd előadást tartott neki, hogy az ő édesanyja Rigácson hogyan szokta a vajban pirított zöld- borsós csirkét készítem. Dévai végül megevett két sült csirkét, megivott rá egy üveg száraz portóit, s miközben a borastyánszínű bort a poharában lötyögtette, egész estén át a gyermekkoráról mesélt. Elég egy régi illat és oda van a világfürdő... Ilyen az ember ... Csak az számít, ami tizenöt éves koráig éri, a többi szentelt víz. Duha kapitány megivott egy pohárral a szekcsői bői, aztán Káli Gyulára meredt: — Szófián vagy, öcsém. — Mert eszem. — Eszel? A szemed is eszik? — A szemem nem eszik, Vendel bácsi __ ’ , — Mert én úgy látom, Gyula, a szemed is szófiáin. Ha nem tetszik neked ez az állás, megmondhatod ... Jobb is, ha megmondod... Csak azt nem tudom, mi máshoz kezdhetnél? Van egy érettségid. Ezzel el lehet menni a selyemgyárba vagy más ilyen helyre, de ezeknél mégiscsak jobb a hajóstársaság. .. Utóvégre hajós vér folyik az ereidben .. . Édesapád az egyik legjobb uszálykormányos volt a DGT-nél. Ha kellett, révkalauz nélkül levitte a hajókat Izmailig. Ma már parancsnok lenne valamelyik tengerjárónkon, ha túléli a háborút. De hát... Levegőbe repült hajóstul... — A hajókat, Vendel bácsi, én nagyon szeretem ... — Csak ...? Káliné a fiára nézett. Pillantásában értetten várakozás {Folytató* « 8. oldalami K eskeny völgyben alakult ki a támadás. A hegyeken körben tüzérségi fegyverek dörögtek. Kun az út mellett, egy nagy fa tövében hasalt már hajnal óta. A hátát nyomta a borjú, puskáját keresztbe fektette maga előtt. Nem látott semmit az úton, nem értette, miért kell annyi ideig hason feküdni. Szerette volna megmozgatni a tagjait. Éhes volt, de mégis legjobban a cigaretta hiányzott. Rágyújtani azonban nem volt szabad, ezt a parancsot kapták. Később hallotta, hogy valahol hátul kiabálnak, valaki jelentett, de nem értett belőle egy szót sem. Az őrmester hangját természetesen fölismerte. Megnyugodott, hogy elég messze van tőle az őrmester. Körülötte néha recs- csentek az ágak. A katonák közül némelyik a parancs ellenére felült, és a hátát nekitámasztotta a fának. Kun is megmozdult. Előbb az oldalára fordult, majd összekucorodott Megint eszébe jutott a cigaretta. A zsebébe nyúlt, és előkaparl egy összelapított -Honvéd--et. A tenyerével ellenzőt csinált a tűznek, s ahogy felvillant a láng, mindjárt beszippantotta a cigarettába. Ügy szívta, hegy a markába fordította a parazsát Az első füstöt egészében lenyelte, a másodikat belefújta a zubbonya ujjába. Ahogy fölemelte a tekintetét, pillantása összeakadt az őrmes terével, aki az úttest túlsó oldalán hasalt egy bokor tövében. Mereven nézték egymást, aztán Kun önkéntelenül elnyomta a cigarettát a tenyerében, a csikket meg bedugta a zubbonya felső zsebébe. Az őrmester négykézláb átszaladt az úton, s intett Kunnak: — Gyéről* hátra! — De sehova nem mehettek, mert felettük hirtelen megzendült az erdő. Belenyomták a fejüket az avarba. Nehéz lövedékek sivítottak, s jól hallatszott, hogy a szemközti hegy oldalában robbannak. Az őrmester fölemelte a fejét: — Gyerünk! Ezek csak a németek. Megindultak egy keskeny csapáson visszafelé. Kun örült, hogy hátrafelé mennék. Csak minél messzebb onnan, ahol lőnek. Közben arra gondolt, hogy mégis át kellene szökni az oroszokhoz. Hetek óta egyébről sem beszéltek egymás közt De az őrmesternek mindenütt ott volt a füle, s már jó néhány katonát kiköttetett. -Ha ótszök- nék, a magam részéről befejezném ezt a koszos háborút-. Ekkor az őrmester rákiáltott: — Alljí — Kun megállt. Az avar csörgött a lába alatt — Cigarettáztál?! — Igenis, őrmester űr. — Tudod, mi jár annak, aki az első vonalban megszegi a parancsot? — Kigombolta a pisztoly táskáját elővette a fegyvert, és a föld felé tartva meg-meglógatta a kezét. K un szeme kimeredt, most értette meg hogy az őrmester le akarja lőni. Ant szerencsétlenül. — De csendbe vagy, Kuss? — támasztotta a hátát egy fának az őrmester. Cigaretta- csomagot vett elő, kipöckölt egyet a pisztoly csövével, a szájába illesztette, majd Kun felé tartotta a csomagot: — Nem akarsz rágyújtani? — Nem akarok, őrmester úr — hadarta Kun ijedt alázatossággal, hátha ezzel segítene magán. De az őrmester csak a vállát vonta meg: — Úgyis jó. Akkor hát... — Igenis, őrmester űr — motyogta Kun. Az őrmester elővette az öngyújtóját — Akkor hát én szívom el a te utolsó cigarettádat Kun riködösült szemmel bámult a gomolygó füstbe, s arra gondolt, hogy a front golyói mindeddig megkímélték, de mi haszna belőle... — őrmester űr — lépett előrébb, s lekapta fejéről a sapkáját — Ne gyere közelebb! — kiáltott, az őrmester. — A sapkádat meg vedd föL Hogy állsz előttem?! — Igenis! — kiáltott Kun, és összekapta magát Az őrmester folytatta: — Nyíltan megszegted a parancsot Le kell téged lőni, mint a kutyát. Ez teljesen szabályszerű. Kun agyát döntette a vér. Felmérte a távolságot kettőjük között. Három ugrást gondolta, mire az őrmester fölemelné a pisztolyát, ő már üthetne. A barmot is le tudta ütni az öklével... De az őrmester megsejtette szándékát, mert ráirányította a pisztolyt: — Mi az, nem veszed tudomásul, hogy ez teljesen szabályszerű? Kon földhöz vágta a sapkáját: — Ez is szabályszerű! Hogy a katonának nincs rohamsisakja! Hogy tizenkét töltény jut egy puskára! Aztán roham, szabályszerűen bele a halálba! — Egészen megvadult a saját hangjától. Az őrmester nyersen föl nevetett: — Mondjad csak! Ügyi* utoljára beszélsz... E bben a pillanatban leszakadt rájuk az ég. Mintha valami óriás test zuhant volna a fák koronái közé. Nyakukba vágódtak a gallyak, ' levelek kavarogtak a levegőben, és kesernyés füst árasztott el mindent. Kun állt tovább mozdulatlanul, egy vékony ág akadt a vállára, közelről látta a szakadt leveleket. Egészen közelről fegyverropogás hallatszott, sorozat«* és egyes lövések hangja. Kun az őrmestert kereste a szemével. Félig hanyatt, félig oldalt egy csonka fatörzsön hevert, kényelmesen hátravetett karral, mintha napozna. Igaz, fél karja és feje hiányzott, a megritkult lomb- koronán át éppen rásütött a szomorkás nap. — Valami akna lehetett — motyogta Kun maga elé. Lerázta magáról a gallyat. Elővette a félig szítt cigarettát. Nyugodtan végigszívta, aztán hasra vetette magát és kúszni kezdett — előre. Darázs Endre: KATÓ NAQYER E K Csupa föld volt meg csupa sár, Meg csupa fegyver, és alaktalansága Elriasztotta a kisdedeket. De csak addig. Amíg dalt nem kezdett, olyat, amiből már esők Féls&rokat tudott, mert könnyű elfeledni a Földrésznyi csaták zajában. Hogy nem lőttek Többet, hogy a béke első napja volt, kisfiú Lett megint, csupa föld és sár, csupa fegyver Es mégiscsak kisgyerek, aki megtalálta első Játszótársait, mintha háború nem is lett volna.
