Somogyi Néplap, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-10 / 59. szám
Vasárnap, 1968. március 10. 7 SOMOGYI NEPLAÍ Földrajzi helynévkutatás-igény a múlt század Somogy megyéjében A paraszti kultúra emlékeinek megőrzése, nyelvjárásaink szókincsének, nyelvtant rendszerének jeljegyzésé igen fontos feladatunk, összegyűjtve egyforma haszonnal tartja forrásául a gazdaságtelepulcs- és művelődéstörténet, a régészet, a néprajz stb. Megyénkben a földrajzi nyelvgyűjtés igénye már a műit század hetevnes éveitől jelentkezett. S hogy mennyire fontosnak tartották ezt a munkát, álljon itt emlékeztetőül a Somogy c. lap 1888. augusztus 7-i számából Csányi Ferenc cikke. A szerző a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum egyik jogelődjét, íz 1877-ben alakult Somogy megyei Régészeti és Történeti Társulatot akarta megnyerni a nemes ügynek — sajnos eredménytelenül. A RÉGÉSZET ÉRDEKÉBEN Lehetetlen ignorálni ezen mai napság nagyon fejlődő tudományt, s hogy lehetetlen mellőzni, az is mutatja, mert országszerte városokban és falvakban bizonyos érdeklődés mutatkozik iránta. Előbb csak egyes önfeláldozó tudósok szentelték reá idejöket, hogy a főváros nyomott légköréből kiröppenve, fölkeressék hazánk távoli vidékeit részint azért, hogy valamely poros levéltárba temetkezzenek egy kis »új«-at fedezen- dők fel, részint hogy gyönyörködjenek a természet szépségében, a vadregényes erdőktől környezett völgyek és halmoknak néha nagyon is csekély rom-maradékaiban. E romok kétféle érzést keltenek. Egy avatatlan ki a múltakkal nem tud törődni, szeretné elhordani, hogy otthon bástyájának hézagos részeit vele telepíthesse; a tudománytól űzött férfiú pedig összeszedi a szétzüllött darabokat, szeretné visszatenni, szeretné az egész épületet visszaállítani régi dicsőségévéi és szent emlékeivel együtt Az avatatlan, ki csak a jelennek él, mosolyog afelett, hogy a régi levéltár élvezetet is nyújthat, ő előtte egy régi írás »salabakfcer«, a vele foglalkozó pedig »fél- bolond-«, s még köszönet hogy »egész«-nek nem tartja; az érdeklődő előtt pedig minden kis adat »kincs«. Ezen utóbbiakhoz tartoznak ma már mindazok, kik a művelt osztályhoz sorozzák magukat; vele foglalkozni nincs idejök, vagy talán kedvök sincs, de mások kutatásait szívesen veszik, s úgy az ásatásokat, mint az okmánygyűjteményeket bizonyos élvezettel tekintik meg. Ilyenek vannak minden községben, mert minden községnek van lelkésze, tanítója s jegyzője, kik mondhatom, érdekkel kísérik a régészetet. Ők — különösen a fiatalabbak igen jó szolgálatot tehetnének s tennének is, ha a megyei régészeti társulat által e tekintetben megkerestetnének. Hogyan? Talán azt kívánjuk, hogy minden munkabíró egyed a történelemmel foglalkozzék? Nem mindenkinek vannak hivatalos kötelességei, kinek ha volna is kedve mással foglalkozni, a kötelesség odaáll elébe e szavakkal: príma persona ego sum. Es mégis némi fáradsággal, de igen csekély erőfeszítéssel jó szolgálatot tehet bárki is. Jó szolgálatot tehet, ha kikutatja saját községében, hogy hol volnának találhatók régi okmányok, s ezekről a megyei történelmi társulatnál jelentést tenne s így sikálom nyújtatnék egyes búvároknak a megnevezett irattárt felkeresni, s azok betekintését a tulajdonosoktól kérelmezni. Jó szolgálatot tenne ez által bárki is, mert sokszor a legérdekesebb okmányok olyan idegen kézen forognak, hogy nem is lehet eltalálni. vajon hogyan került ezen család kezébe. Továbbá, ki éveken át valamely községben lakik, bizonyára ismeri annak határát, tudja, hogy a határban nincs-e valami régi rom, melyhez valami történeti emlék fűződnék. Ha ő maga nem tudja, megkérdez egyet a község öreg gazdái közül, megkérdezi a csőszt, ki ismeri a határ minden szögét, zugát. Ezek bizonyára fogják tudni, hogy vannak-e" romok a határban, vagy nincs-e oly hely, ahol nagy mennyiségű tégla, kő s egyéb építkezési anyag található. Ha esetleg van, talán tudna valamit róla beszélni. Megeshetik, hogy valamely okmányban említés tétetik valamely község határában létezett várkastélyról vagy zárdáról, de ma már mi semmit sem tudunk róla Ha egy ily gyűjteményünk van, akkor látjuk, hogy ezen- és ezen határban romok találtattak, tehát valószínűleg ez lesz a kérdéses épület. Pl. említés tétetik néha egyes községekről, melyeknek helye körülbelül meg van határozva, de ma erdő vagy szántóföld van felettük. Ha nem jártam is be a határt, s tudom, hogy a mai község újabb építkezés eredménye, s tudom, hogy helyet cserélt, ily esetben, ha van egy ily gyűjteményem, tüstént tájékozhatom magamat. De célszerű volna még az egyes határokban előforduló helyneveket is mind egyen- kint feljegyezve a tört társulatnak beküldeni, mert egy-egy helynév is nem ritkán érdekes felfedezésekre nyújt alkalmat PL Somogy- vár és öreglak között van egy kis dombszakadék, mely Besliának neveztetik. Hogy miért neveztetik ily néven, azt nem tudjuk, de könnyen elgondolhatjuk, ha a név jelen tményét fontolóra vesszük. Ugyanis kik voltak a bes- liák? Ezek a török időkben bizonyos katonai csapatot képeztek a török részen. Erre vall Ibraliom bégnek 1555- ben Magyar Bálinthoz írt levele, melyben így mutatja be magát a többek közt: »Én Székesfehérvárott 300 besliának agája voltam.« — De vájjon nem olvassuk-e sok helyütt, hogy a föld a rajta lakó néptől veszi nevét? Így olvassuk Török-Koppányt, mivel a törökök soká benne laktak; Tóth-Szén tápál mivel lakói tótok voltak; stb. így származhatott a Bestia név is a somogyvári határban. ahol szinte kétségen kívül sok beslia állomásozhatott. _ Vagy pl. Gomba és Boron- ka közt van egy rét és szántó-dűlő, mely Berjengnek hivatik. Az ilyen fajta név nagyon ismeretlennek tűnik fel, pedig nem csodálkozhatunk felette, mert a régi okmányok állítása szerint, ott külön uraság lakott még Ber- jegi Berjeghy néven. Ha az okmány reá vezetett ennek eredetére, illetőleg elnevezésére, akkor nem fog csodálatba ejteni egy oly pont, hol építkezési anyagok hevernek a földön, mert bizton reá foghatom, hogy a hajdani kastély e helyen állott. Nem volna tehát megvetendő dolog, ha a Somogy megyei történelmi társulat egyik legközelebb tartandó gyűlésén arról tanácskoznék, hogy jól szerkesztett kérdőíveket nyomatna, azt minden községbe megküldené, a azok kitöltve visszaérkeznének. Az ívre fölveendő lenne minden völgy, hegy, folyó vagy patak, tó vagy kiszáradt mo- esáros helynek a neve; feljegyzendő lenne az illető községben köznyelven forgó néphagyomány egyes helyekről. Szóval ne maradna ki sem egy út, sem egy határrész, dűlő, rét, erdő stb. neve, hanem mindegyik az esetleges hagyományokkal együtt feljegyezve, egy a megyét egészben bemutató könyvbe foglaltatnék. Közös erővel sokat lehetne tenni rövid idő alatt, s hiszem, nem egy homályos dologról esnék le a fátyol anélkül, hogy a helyszínére sétálni kellene. A társulatnak ez nem kerülne nagy költségébe, s kevés áldozattal egy oly gyűjteményt adna a Somogy megyei közönség kezébe, mely nagyban elősegítené Somogy megye történetének kibővítését Minthogy ez úgy volna csak lehetséges, ha a községek egyik értelmesebb tagja eszközölné az összeírást, ez okból a tört. társulat által felkéretnének az illető községi értelmiségiek, hogy a tudományos törekvés érdekében hozzájuk küldött kérdőíveket a valósággal megegyezőleg betölteni, s azután visszaküldeni szíveskednének. Nem hiszem, hogy községenkint ne találkoznék egy oly értelmes férfiú, ki egy pár órai munkát a tört. társulat s a vármegye történetének érdekében szívesen el ne végezné. Az ív elkészítése a tört gyűlés által szabályoztatnék, ahol mindenkinek -y~ vagy esetleg a megyei lapokban — elég tere nyílnék újabb és célravezetőbb vélemények előterjesztésére. Néhány lelkes, a Társulatot pártoló tag el is kezdte a munkát, de amit készítettek, még az a kevés feljegyzés is elltallódott. Ugyanis nem volt hivatalos gazdája, támogatója és összefogója ennek a múlt századi anyaggyűjtésnek. Később, a Somogy megyei Múzeum Egyesületnél újra többször is napirendre került a földrajzi helynévkutatás szükségessége. A felszabadulás előtt utoljára 1934-ben, amikor a Gönczi Ferenc által a megyébe kiküldött 800 (!!!) kérdőívre mindössze 9 (!!!) válasz érkezett csak! Több mint 30 évnek kellett elmúlnia, hogy a nemes hajtás kalászba szökjön. Dr. Várkonyi Imre, a megyei tanács vb-elnökhelyettesének lelkes, odaadó és szakszerű irányításával fáradságos, de nem lankadó szorgalommal napjainkban készül ez a felmérés. Pedagógusok és önkéntes gyűjtök segítik szfikebb pátriájuk területén a 80 éve befejezésre váró munka mielőbbi megjelentetését. És ez a gyűjtés más jellegű kutatásokra is ösztönöz — de mindannyiunkat kell is, hogy ösztönözzön. dr. D. B. Szántó Piroska: MÁKFEJEK .miM* C-it-jL A Nemzeti Galériában megnyílt Mai magyar grafika című országos bemutató a műfaj 45 rangos képviselőjének több száz alkotását öleli fel. Képünkön: Szántó Piroska műve* (MTI-fotó) Kassai Ferenc: MÁRCIUS Tüskés bokrok közt rejtezik, arcát az ég a fénybe mártja, máshoz lesz így hasonló — beöltözik a fák lombjába. Tavasz terepszíne, ágak rozsdája és védetlensége! Levéllel álcázza magát a bimbó, s rásimul az égre. A gének őrzik a tavaszt, az ember elhever fűélen, szerelemhez, fronthoz hasonlít a táj a holdsugár test-színében. Simon Emil: ZA A z öregember kibújt a kis szobából, szinte húzta maga után a pipafüstöt. Óvatosan meg- nyújtoztatta reumás tagjait. Apró lépésekkel indult, félórába is beletelik, amíg a telepet körbejárja. A magas oszlopon függő lámpák Halvány foltokat vetítettek a földre. Máskülönben sötétség gomolygott, köddel keveredve. Megnyúltak az állások oszlopai, furcsa szögleteket rajzoltak a téglarakások. Odaverte a lépést, ahogy még kato- náéknál tanulta, amikor őrjáratban cirkálnak. Bátrabb lett, ha hallott a a saját lépéseit. Megkerülte az egyik épületet, s kifelé kanyarodott. Egyszerre szokatlan zajt hallott. •Megmerevedett, szorosabbra markolta a botját. Jól fct- vehette az egymáshoz koccanó téglák tompa csengését. Elöntötte a verejték. Az iroda messze van, amíg a telefonhoz elér, minden baj megeshet. Ügy gondolta, az lenne a legjobb, ha ott, helyben maradna, s nem mozdulna. Aztán az jutott eszébe: micsoda ember lenne ő, ha ezt tenné? Nem rábízták-e a telepet, s nem megjárta-e a frontokat is? Lekoppantotta a botját, s közelebb ment. Ahogy a szeme megszokta a sötétet, kivette a kiskocsi körvonalait, s a hajladozó embert is meglátta. Ütemes mozdulata is elárulta, hogy a téglát rakja. Az öregember megállt, s megköszörülte a torkát. A sötétben hajlongó alak abbahagyta a rakodást, felegyenesedett. — Maga az, István bácsi? — kérdezte. — Nem vagyok István — mondta az őr. — Ki van ott? — kérdezte meghök- kenve a hang. — Az éjjeliőr — mondta az öregember. — De maga kicsoda és mit akar itt? A másik nem válaszolt Hideg csendesség szorult közéjük. Az öregember félt Éjszakázott ő már két háború frontjain, nem először találkozott a szorongató éjszakai ijedtséggel. Ügy érezte magát, mintha egy lőszerraktár mellett állna őrséget, s odabent már az ellenség motozna... De az állást is féltette. Nehezen jutott be, s még az este azt tervezték az asszonnyal, mennyit javít majd a sorsukon a jobb kereset. A téglarakás felől koppanás, eso- szogás hallatszott. Az öregember látta, hogy a másik megkerülte a depóniát, s közelebb jött. »Most már a lihegését is hallom.'« — gondolta az őr. Nagyokat lökött a szive. »Nem ilyen rokkant, embernek való ez a szolgálat/« Erélyesen ráripa- kodott a közeledőre. — Maradjon veszteg! — úgy tartotta a botját, hogy fegyvernek is nézhették a sötétben. — Ne bolondozzunk egymással1 — mondta a hang. — Hol van István bácsi? — Kórházban. Az idegen elnevette magát. — De gyenge a hangja! Csak nem fél tólem? e — Menjen szépszerével, vagy fellármázom a rendőrséget — mondta szilárdan az őr. — Na, lassabban! — Az idegen még közelebb lépett. Az őr láthatta nyúlánk, sovány alakját. Két karját fenyegetően lábalta. — István bácsi tudja, hogy jövök. — Nem igaz! — mondta keményen az öregember. — Micsoda? — kérdezte a másik. t— Az, hogy István meg maga, cinkosok! — Mindnyájan becsületesek va- ayutUc, papai « mondta « mamit m nevetett. — Azért, mert elviszem egy kiskocsi téglát? — Rögtön rakodja vissza! — Csak nem? — húzta el a szót gúnyosan a másik. — István bácsival szót értettünk! Nem járt erre ilyenkor, nem látott semmit! — Hazudik! — mondta haragosan az öregember. A másik hirtelen lehajolt, s egy letört darab téglát emelt a markába: — Tisztuljon innen, öreg, amíg nem visz a bajba! — Ha elmegyek, értesítem a rendőrséget! Az idegen káromkodott. Felemelte a tégladarabot és elhajította az őr felé. Az öregember későn vette észre, amúgy sem volt már képes hirtelen mozdulatokra. A tégla erősen mellbe vágta, s lehuppant a földre. A másik látta, aztán, hogy nem mozdult, közelebb lépett hozzá, s lehajolt. — Hé, öreg! — rázta meg a vállát, z éjjeliőr hallgatott. Az idegen szorongva állt mellette, majd egyszerre megfordult, elbotladozott a kocsijáig, egy mozdulattal leborította a rakományt és futni kezdett, maga után vonszolva a kiskocsit. Egy darabig még hallatszott a kerekek gonosz zötyögése, aztán megint szétterült a csend. Az öregember sokára eszmélt fel. Sajgott a melle, minden tagját áthű- tötte a hideg föld. Megkereste a botját, nehézkesen elindult. Váratlanul eszébe jutott István. Megállt, döbbenten nézett maga élé. »Nem igaz!* — gondolta rémülten. Beért a szobájába, megpiszkálta a tüzet. Sürgetve motoszkált benne, hogy telefonálni kellene, meg feljegyezni, mikor történt az eset. Am der- medten ült a széken, már csak azt pária, boay vdágotodjék. A‘
