Somogyi Néplap, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-24 / 71. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1968. máittn FIA Nagy érdeklődéssel látogatja a közönség a budai Vár épületében a nyilvánosságnak átadott helyiségeket. Képünkön: látogatók a nyugati palotaudvarban feltárt Zsigmond- korabell árkádok alatt. (MTl-fotó — Yldovics István felvétele.) Apám ma ismét °sfészidott. Kiabált, magából kikelve. Ezt tudja! De csak itthon. Csak énelőttem, és csak énrám! Felőlem azonban ordíthat. Holnap újra kimegyek a temetőbe. Holnapután is! Azt állítja, hogy bolond vagyok. Intézetbe kellene vitetni. Hát hívja a mentőket. Én nem akarom elfelejteni... Hirtelen hallottam meg a hangját. Élesen sikított. Az enyém! Megremegtem. Azelőtt nem ismertem ilyen érzést. A nővér nyitotta az ajtót. Karjára fektetve hozta. Fonott ünnepi kalácsnál nem volt nehezebb a kis leste. A mellemhez fúrta gömbölyű, meleg pofiját. Négyen voltunk a fehér szobában. A szemközti ágyon fiatal asszony feküdt. Amíg szoptattam, húzta magára a takarót görcsbe görbült kezekkel. Kislánya hatnapos korában meghalt. Koraszülött volt. Az én nagyfiam meg vidáman énekelt, kezdett jóllakni. Keményeden a pucorja. Lassan betelt és elszuny- nyadt mellettem. Parányi kezét a mellemre tette. Moccanni se mertem, nehogy felriasszam. Amikor megtudtam, hogyan jártam: hisztériásán csapkodtam. Hogyan lehettem ilyen bolond! A fiúk nem tudták, hogy mi történt velem. Mit bámultok rám — ordt- tottam —, közületek valaki- , tői gyerekem lesz. Lehet, hogy ezért szakadt rám a bánat. Mert nem szerettem. Gyűlölettel gondoltam rá. Hívtak a fiúk. De sehová nem mehettem. Miatta. Se tánc, se mozi: így lassan mindenből kimaradtam. Kétségbeesetten gondoltam arra, hogy elfelejtenek a fiúk. Más lányokkal kezdenek ki. Pukkadjatok meg mind! Már nem lehet segíteni. Apámmal nem tudtam beszélni. Sosem ért rá. Késő este jött haza rendszerint. Amikor megtudta: felpofozott. Anyám nem szidott. Segített, de nem mulasztotta el naponta a tudtomra adni: máskor majd jobban vigyázzak, ne legyek olyan mohó. Azt mondják, a kisbaba nem lát. Dehogynem! Ha mellettem feküdt, a sírása se volt' olyan kétségbeesett. Megnyugodott valahogy, egyenletesebben szedte a levegőt. A szobámban ülök, a sarokban: az ágya mellett. Nem gyújtottam fel a villanyt. Bánt a fény. Sírok. Mihez kezdjek nélküle? .., Temetés után kezdték. Szórakozni küldtek. Nekiindultam. l)j ruhát, új cipőt ku±*v~iii. ínüyumiu nun j.am kelletlenül, ismertem a szórakozóhelyeket. Volt olyan vasárnap, hogy több helyen is feltűntem. Most már tudom, sehol sem éreztem olyan jól magam, mint mellette. Akkor meg fölösleges fáradozás továbbmenni. Ott álltam a téren. Jött a busz. Felültem rá. Kivitt a temetőig. A tenyeremben elfért. Tiszta fehérbe öltöztettem. Aztán játszottunk. Nem tudtam betelni vele. Apám megtekintette néha. »Hadd nézzelek, te poronty.'" »Nem poronty, tessék ezt tudomásul venni!-* »Hát ki?» »Sümegi Kiss László, a világ legbátrabb embere.* Tovább feleseltem. Anyám szólt közbe dühösen. Mit tudtok annyit bámulni rajta! Semmiképp sem akart nagymama lenni. Titkolta. Így nagyon kevesen tudták meg, mi történt nálunk. A fiúk hamar megfeledkeztek rólam. Már nem bántam. Az ilyen emberek társasága, amelyben mindenki csak a saját VÖRÖSMARTY SZULOKBAN? BONYODALMAK EGY SlRVERS KÖRÜL előnyét keresi, és másért nem is él: nekem nem kelt összeszorul a szívem. Csak ő maradt volna meg nekem. Kicsi, drága, fiam! Este belázasodott Szóltam azonnal apámnak. Anyám ujjongva fogadott. Megjött a színed. Gyere adok vacsorát. — A temetőben voltam kinn — mondtam. Megfordult. — Meghülyültél? — kiáltott rám. Otthagytam, bementem • szobámba. Feldúlva találtam a szobát. Rögtön észrevettem anyám mesterkedését. Eltűntek a gyerekholmik. Sehol nem találtam a kis fejkőtöt, a szultánsapkát. Kértem, adja vissza. Sírtam, zokogtam. Letérde- peltem előtte. Fejéhez kapott, és cirkuszt emlegetett. Mit kell megérnie! Mikor lesz már vége ennek a tébolynak! Apám szánt meg. Így kaptam vissza a drága holmikat. Eldugtam mind. Csak néha veszem elő ... A minap nagy nyüzsgés támadt. Italt hoztak. Anyám a barátnőjével a konyhában szorgoskodott. Apám pedig közölte, hogy szombat este egy kis murit csapunk. Fogadnom kell a vendégeket. Éppen azokat a fiúkat. Nem akarják, hogy bánkódjak szomorúan járjak az emberek között. Azt gondolják, hogy most már jobban fogok vigyázni. »Látod, minket ii mennyire megviselt Felejtsd el!-* A fejemet mélyen lehajtom. Nem! Soha nem akarom elfelejteni. •Meg ne háborítsd a csendet, amely e sir körül lebeg. Itt egy édes jó anyának Fáradt teste szendereg. Éltében sokat virrasztóit, Nyugodjék meg hamva hát. Gyermekei s unokái könnye Könnyebbítse meg porát* ján közelebbről is megismerhettem a történteket »Menedékház* a megszállott Somogy kellős közepén. A világosi fegyverletétel után, mint más hazafias érzelmű írónak és költőnek, Vörösmarty Mihálynak is búj- dosással kellett megvédenie magát az önkényuralom megtorló intézkedéseitől. Az már teljesen közismert, hogy Vörösmarty a bújdosóst, költőtársával, Bajza Józseffel kezdte. Eredeti források szerint 1849 októberében Szat- márban jártak, majd egy Budapesten keltezett levélből az derül ki, hogy november hónapban Fejér megyében is megfordultak. Hogy ezután merre vették útjukat, s mer- • re éltek addig, amíg a császár kegyelmi parancsa megérkezett, erről ez ideig semmilyen elfogadható dokumentum vagy híranyag nem került nyilvánosságra. A szülök iák elbeszélése szerint Vörösmarty baráti kapcsolatot tartott fenn ifj. Pfeffer János budapesti ügyvéddel, aki Világos után, mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a költőnek is illegalitásba kell vonulnia, segítségképpen felajánlotta szülei szuloki lakását. Köztudomású, hogy Szülök német ajkú község volt a szabadságharc idején és ma is az. (Ez a körülmény sok emberben ébreszti fel a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a költő az osztrák megszállóktól hemzsegő Somogy egyik német lakta községét választotta menedékül? Pontosan ezek a körülmények nyújtottak Vörösmarty számára teljes biztonságot, mert Szülök egyike volt azoknak a településeknek, amelyek a legkevésbé vagy egyáltalán nem voltak kiszolgáltatva a megszálló katonák zaklatásainak. Ezenkívül a családra is nyugodtan számíthatott, mert ők elismerték a szabadságharc Ezek a sorok egy elhagyott, az idő viharaitól megkopott sírkövön állnak Szülök alsó temetőjében. Hogy kitől erednek ennek a versnek megható sorai, milyen körülmények között kerültek egy 1860-ban elhunyt ember hamvait takaró sírkőre, hosszú idő óta bizonytalan és megfejtetlen föltevéseket takar. Már 1955-ben az Irodalmi Üjság több cikkben is foglalkozott ezzel a rejtélyes kérdéssel, de elfogadható vagy legalább a valóságot megközelítő tényekkel nem tudott szolgálni. Amikor fölkerestem Pogány Antal budapesti lakost — aki annak idején Vargha Balázst, az Irodalmi Üjság munkatársát tájékoztatta Vörösmarty szuloki tartózkodását illetően — újabb adatok kerültek birtokomba. Ilyen előzmények után indultam el Szulokba, ahol több érdekelt személy — köztük a legilletékesebb, Lemper Já- nosné — tájékoztatása alap(Folytatás a 7. oldalról.) — Miért? Miféle titka van? — kérdi Rádics, mert hiszen Mari titka az övé is. — Igazán sírt? — Potyogtak a könnyei. S azt mondta, hogy a legjobbkor küldjük el, csak sikerüljön. Foglalkozol te eleget velük? Ismered őket? — kérdi Galambosné, s rákönyököl a papírlapokra. — Mi van vele? — szólal meg Rádics. — Olyan nagy dolog nincs. Csak éppen szerelmes. — Hát az megesik. Nem ennél egy almáit? — kinálja Rádics, és zacskót húz ki a fiókból. Galambosné jóízűen harap az almába. — Nem könnyelmű lány, az biztos, azért is van úgy oda. Azért akar egy időre szabadulni innen ... kettőbe szerelmes egyszerre. — Kettőbe szerelmes? ... — S neki egy szóval sem említette. A vállára ejtette a fejét, úgy halgatta, ha beszélt hozzá ... — Valami fiatal fiúba szerelmes ... nem árulta el a nevét — folytatta Galambosné. — S egy idősebbet is szeret, de azt másképpen. Rádics fejében összedőe- cennek a gondolatok. — Az való hozzá... a fiatal! Mit akar attól az időstől? Ki hallott már olyat?! — mondja reszelós hangon. — De hát azt sem tudja biztosan, hogy igazán szereti-e azt a fiatalt... Csak kétszer találkozott vele. Futottak le a domboldalról, lobogott a hajuk. bevettek, mint a bolondok! S azóta folyton erre gondol. Hát ez olyan bolondság, persze — Mondja Galambosné. — Mire neki az öreg? — kérdi Rádics színtelen hangon. — Nem öreg, menj már! Mit össze nem beszélsz? ... Csak idősebb. Azért jár vele, mert attól tanulni lehet. Azt mondja, elhallgatná akármeddig .. . Mindig magyaráz neki. Rádics az ablakhoz lép. Rövidre nyirt hajú fiatalember néz vissza rá az ablaküvegről. Én lennék az idős? Homályos az ablak, ráférne, hogy megtisztítsák. Jó, hát nem szaladok le a domboldalról. Ez kellett volna neki? Hát fusson azzal a fiatallal! — Küldjétek el Szabó Marit — mondja. — Helyes. Én is azt mondom — bólint elégedetten Galambosné, s hangos csattanás- sal kattintja be táskája zárját. — Törődni kell az emberekkel, fiam. Már megbocsáss, hogy így szólítalak, de olyan fiatal vagy még. jogosságát és — ha titokban is — minden erővel támogatták annak eszméit Az ősi Pfeffer házat magam is láttam, és nyugodtan állíthatom, hogy a házban, elhelyezési adottságainál fogva, minden lehetőség megvan arra, hogy egy ember, akár hosszabb időn keresztül is annak lakója legyen anélkül, hogy bárki is fölfedezhetné őt. A költő verssel fizet. Hogy Vörösmarty mennyi ideig tartózkodott a Pfeffer család rezidenciáján, azt még hozzávetőlegesen sem tudtuk megállapítani. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor elérkezett a távozás napja, a költő ki akarta fizetni a család szívélyes önfeláldozó szolgálatait. Mivel azonban ők minden ellenszolgáltatást visszautasítottak, a költő hálája jeléül egy verset nyújtott át a családfőnek, és kérte, hogy azt a már akkor is nagyon beteges — Pfeffer néni halála után- véssék fel annak sírkövére. A sors különös szeszélye folytán az idős Pfeffer Istvánná felgyógyult, és még a nagy költőt is túlélve, csak 1860 áprilisában halt meg. Ezért történhetett meg, hogy a vers, amely most is olvasható azon az elhagyott, megkopott sírkövön, csak Vörösmarty halála után öt évvel került nyilvánosságra. Erről a kissé homályos, de számunkra rendkívül érdekes eseményről az elbeszélések szerint — a második világháború kitöréséig írásos följegyzések is voltak a plébánián. Sajnos a háború pusztító vihara ezeket a dokumentumokat is megsemmisítette. Jó volna, ha fényt deríthetnénk Vörösmarty életének egy olyan szakaszára, amelyet több mint száz éve homály takar. Varga Józset Megnézte. Gondos vizsgálatot végzett Ilyen dolgokban roppant alapos. A betegség nem játék, ezt izokta mondogatni, nem vethetek a szemére semmit. Reggel bevisszük a kórházba. Így határoztunk. Előbb kellett volna. Akkor azonnal. A temetőből későn mentem haza. Esni kezdett az eső. Megáztam alaposan. Anyám ordít megint, megfeledkezik barátnőjéröL Én már másképpen látok, mint ti. Értsetek meg. Boldog szeretnék lenni. De itt soha nem találom meg azt a boldogságot, amit vissza szeretnék kapni. Újra anya leszek!... Megfogadtam, hogy egyszer itthagyom őket. Nem is lesz az olyan soká! Elfordulok. BEMUTATÁS ELŐTT Hacsaturján: Spartacus című zenijére Seregi László készített balettkoreográíiát. Az új mű a Magyar Állami Operaházban mí.jusüan kerül bemutatásra. Képünkön: a szereplők közül Kun Zsuzsa* Fülöp Viktor é-» ' * ■'ki Levente. (MTI-fotó — Keleti Éva felvétel*^
