Somogyi Néplap, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-24 / 71. szám
Vasárnap, 1968. március 24. 7 SOMOGYI NÉPLAP KONSZTANTYIN FEGYIN: Szemtígtsien ^űrkijjíil... AZ ÍRÓ SZÜLETÉSÉNEK 10a ÉVFORDULÓJÁRA G orkijt az első szovjet írónemzedék tanítójának mondják. Joggal. Ö volt e nemzedék tanítója: tanítása azonban nem merült ki a nyelvtani és stilisztikai baklövések ellenőrzésében s az egyéb, hasonló irodalmi csiszolómunkában. Mint az orosz nyelv szerelmese s az írói művészet rajongója, persze nem hunyhatott szemet a nyelvi torzulások, az erőszakolt kifejezések, a hanyag formai szerkesztés esetén sem, de mindenekelőtt írói ihletre tanította társait. Az irodalom ügyébe vetett hitre tanította és meggyőzte őket az irodalom óriási fontosságáról. Milyen eszközökkel érte ezt el? Én Gorkijtól mindig rendkívül emelkedett, lelkes hangulatban váltam el, ezt azonban sohasem az írói műhelyről folytatott beszélgetés okozta, és sohasem csak az irodalomra korlátozódó eszmecsere, hanem a Gorkij által felikeltett különféle érdeklődéseim feljobban ásóból eredt. Már pusztán a vele folytatott beszélgetések tarkasága, az állítások és tagadások rugalmas váltakozása is alaposain megmozgatta képzeletemet Bármily szigorú voít is Gorkij irodalmi kérdésekben, mindig, változatlanul ezt az egy érzést szuggerátta az íróknak: te vagy a gazda. Mint fró soha senkinek nem ajánlotta azt, hogy őt kövesse, utánozza, az ő művészetét állítsa példaképül maga elé. Ilyesmiről még csaknem is beszélt. Pontosan felfedezte itt is, ott is saját művészi hatásának nyomait — de még csak eszébe se jutott, hogy iskolát teremtsen. Művészete azonban épp úgy része volt a kor történetének, mint egyénisége. Minden újonnan jelentkező író Gorkij felé fordult, hogy lássa és tanuljon tőle. B eszélgetéseinek látszólagos csapongá- sa sosem keltett olyan benyomást, mintha véletlen értesülések szétszórt szilánkjaiból állana. Ellenkezőleg: Gorkij módszeresen gondolkozott, és nemcsak irodalmi, filozófiai kérdésekben, hanem a természettudomány, a fizika és a vegytan területén is. Szívből jövő hálával mesélt nekem a Curie házaspárról, akiket személyesen ismert, s akiknek laboratóriumát is fölkereste franciaországi tartózkodása alatt Midőn beszélgetésünk során felfedezte, hogy én nemigen konyátok a kémiához, részletekbe menően kezdte magyarázni a radioaktív elemek sajátosságait Ez persze lenyűgözően hatott rám, de megvallom, energiája, hatása még ellenállhatatlanabb volt akkor, amikor saját élettapasztalatairól beszélt. Valahányszor mesélt, mindig aggályosán figyelte hallgatóit. Ha valakinek lankadt az érdeklődése, elkomorult; ha pedig jól odafigyeltek, belelendült. Szinte mindig különös dolgokról beszélt, és 6 maga is különösnek tartotta, amit mondott, és azt is, ahogyan mondta. Élvezte az erejét, elbeszélő képességét. Mint a legtöbb művészember, ő is ösztönös színész volt, és mint színész képtelen lett volna nem gyönyörködni tulajdon művészetében. Egyszer az alábbiakat mondta el nekem: — Tizennyolcban történt, akkoriban, amint ön is tudja, körülöttünk viharzottak az események, éjjel hívnak a telefonhoz. Egy matróz akar velem okvetlenül beszélni. Fölveszem a kagylót. Afféle komoly hangot hallok »Gorkij elvtárs?-« — »En vagyok". — »És mivel tudja bizonyítani, hogy maga az?" »-> »Nos, fglelem, ha SaljaV. M. Hodoszevics Gorkij-port réja 1918-bóL pint hívná fel, az talán beleénekelhetne magának valamit a telefonba, de én tőlem mit kíván?-« — »Nohát, így mondja, most már megismertem a hangját és a beszédét, egyszer már hallottam egy gyűlésen. Nekünk itt most egy igazolás kellene. A Troickaja utca egyik házában vagyunk, házkutatást tartunk, és egy olyan szobába kerültünk, ahol semmit sem értünk. A falakon csupa boszorkányok meg szellemek és mindenféle kacskar ingós írás. lehet, hogy tudcjnányos, ki érti ezt? És a lakás gazdája is varázslóféle vagy talán boszorkány- mester, és azt mondja magáról, hogy író. Ügy találtuk itt, hogy éppen ördögöket ragasztott össze színes papírból...« »Várjon csak — mondom én — nem Remizovnak hívják?" (Alekszej Remizov avantgárd novellista volt. — A szerk megjegyzése). A matróz szinte megkönnyebbült: »így hát igazán ismeri őt? Mi nem akartuk elhinni, hogy ismeri. És igazán író?" — »Igen, mondtam, és ráadásul híres író, kiváló ember«. — »Pedig a cimboráim szinte visszahőköltek, amike«- meglátták. Azt hitték, elment az_ esze«. — »Dehogy! Nagyon is eszénél van, csak éppen furcsa az esze«. •— »Hát mi legyen vele? — »Hagyják békében«. — »Mo de az ördögökkel mit csináljunk? Nem jó dolog ez«. — »Az ördögeit is hagyják békén, mondom«. ■— »Az összesét?« —- »Mind egy szálig. Nagyot sóhajtott ez a komoly elvtárs. »No jó, mondta, elfogadjuk az igazolását, és eszerint fogunk eljárni. Ugye megengedi, hogyha még egy íróba bótla- nánk, akkor megint telefonálhassunk?« — »Hát jó, mondom, csak telefonáljanak, úgy látszik, ez az én sorsom ___ A z orosz írók egész Setén át izgatják kíváncsiságát, érdeklődése sosem apad, és megvan benne a saját hivatásának tisztelete is, amint állandóan próbálgaitja-hasonlítja, hogy miféle gyümölcsöket teremthet ugyanez a hivatás más kezek gondozásában. G orkijtól tanulta meg sok fiatal író, hogy becsülni kell nemcsak a nekik kedves irodalmi jelenségeket, hanem azokat is, amelyek ellentmondanak egyéni ízlésüknek, s magát ezt a képességet is meg kell becsülniük, mert ez csak csiszolja és nem csökkenti az egyéni ízlést Van, aki azért tanulja egymás után a nyelveket, mert ellenállhatatlanul érdekli a felépítésük — Gorkij így tanulmányozta az írókat, mert képtelen lett volna nem tanulmányozni őket. Körükben, tekintetük kereszttűzében mintegy versengett velük, hogy melyikük tud mélyebbre hatolni: ő figyelte azokat, és azok figyelték őt. Az a mosoly, amelyet Remizov emléke csalt az ajkára, mintha ezt mondta volna: ezen aztán teljesen keresztülláttam, az ösz- szes ördögeivel és hieroglifáival egyetemben ... Voltak jelenségek az irodalomban, amelyeket nem szeretett, amelyek iránt bizalmatlansággal vagy éppen elfogultsággal viseltetett, sőt olyanok is, amelyeket gyűlölt. Objektív ítéleteibe olykor nagyon sok személyes elemet vitt, és voltak olyan általánosan elfogadott irodalmi nézetek, amelyek ellen egész életén át küzdött Ide tartozott az hogy nem szerette Dosztojevszkijt, Ellenszenvének nemcsak politikai és tárgyi okai voltak, nem csupán a Napló és az Ördögök szerzőjével állott szemben. Bizonyos belső hangvételeit, az erkölcs-fogalom érzelmi összetevőit nem tudta Dosztojevszkijnek megbocsátani, az író egész érzelemvilágának színezete állt tőle távol. Gorkij gazdag és igen bonyolultan alakú Ló életet élt végig anélkül, hogy bármikor is megtagadta volna a fiatalkorában kimondott szót: »Ember! Ez gyönyörű! Ez büszkén hangzik!« M egszoktuk, hogy Gorkij élő valóság. Bárhová került, bárhol élt — a ml dolgainkkal foglalkozott, a mi sorsainkat alakítgatta, volt akit atyai szemrehányással illetett, mást kíméletlenül megszidott, sőt volt, akit meg is bántott, és eközben mégis mindig olyan író maradt, aki fenntartás nélkül szolgálta a hivatását El sem tudjuk képzelni magunkat Gorkij nélkül, ő beletartozik ebbe a fogalomba: »a mi korunk-«. Ha elvennék tőlünk ezt a mi tulajdonunkat, menynyire összeszűkülne, össze- fonnyadna a mi kultúránk világa, mennyire árván tengődnénk a Gorkij rettenthetetlen, tettre mozgósító nevétől megfosztott könyvek között. Radő György fordítása Butái Okudzsava: szülővárosom alszik.., Szülővárosom aiszik. Hogy ne fussak oda! • Voltam kalandor kölyke és voltam orvosa, bakája, egy merő vér, melósa, csupa düh... Nagyon is tág szemekkel bámult a gyönyörű. Nagyon is vonakodva nyújtotta a kezét, velem felezte gondját, másokkal örömét. Megnézem azt magamnak, ha egyszer meghalok, rezzentené-e sóhaj a süket ablakot? Dörgölné-e zavartan, ha a kapun kilép, női közül csak egy is értem kisírt szemét?... Mind tisztább szerelem fűt és mind tisztább harag, mely konok szerelemből bálványképet farag. Nincs híja vagyonomnak. pofa be, szánalom: zsebemben cigaretta, gitár a vállamon. (Orbán Ottó fordítása) Jevgenytj Jevtusenko: MUROMEC BALLADÁJA Aludt a halász. Már sápadt fény derengett, de ő még álmodott. Két vörös keze, : mint az evező, egész a földig lengett, felhasogatta a horgony kötele. Tündérek, hajók, tengeri istenek ringtak a mellén, mint a hullámzásban. Meztelen lába az ég felé meredt. Virradt: »Elfáradtunk« — az ácsórgásban. Nyögve dünnyögött nyomasztó álmára, majd megbörzangva félig már föleszmélt, s egyre lihegte: »Halál a fasisztákra!« és égő foltok lepték el a mellét. Az ablakban nőttön-nőtt a hajnal fénye, a csorda tompa kolompja énekelt, őt vállon ragadva rázta felesége: »Ébredj, álomszuszék! Eszmélj — indulni kell!« Ingjét és nadrágját gyorsan felöltötte, s hogy fésülködött, a feje oldalt biccent, kábult és bűnbánó szemét lesütötte a pecsorai Muromec — és fölkelt. Eltette a foltos vitorlát és hálót hű felesége, s buzdította tüstént: »Indulj, álomszuszé k ... Háború van — hallod/« Mindez negyvenegyben egy hajnalon történt És hogy asszonyától áldást is kapott, újra bűnbánat borult az arcára, föleszmélt, felállt és nekifohászkodott. ü és így jutott el Berlin városába. Fordította: Szirmay Endre Sztanyiszlav Kmyajev: VAROSLIQET Villany ragyog, álom ragyog. Ünnepi harsány lárma tombol. Idevetődtem, unalomból. Ma itt becsült vendég vagyok. Csábít az ismerős vidék. Megyek a fasorban tűnődve. A fák között: gipsz-őzikék. Megállók: itt a céllövölde. Körhinta. Festett kis lovak, kopottan körbe bandukolva. Egyszer fele-cárságomat egy ilyenért eladtam volna, egyetlen szédítő körért a háború utáni édentt A férfi, aki visszatért, választhat már kedvére mindent: övé most minden szédület, keréken is roboghat körbe, pukkadozva szamárfület mutathat a görbetükörbe. — KI az utolsó? Én nyugodtan védem helyem: — Ott a sor vége! örömért állok sorba végre. Volt idő: kenyérért topogtam. Rab Zsuzsa fordítása Palotai Borit: — Ma megmondom neki, gondolja Rádics, és összehúzza a homlokát, mintha haragudnék. Pedig csak töpreng. Ki villamosomat: a zöldibe, megisznak valahol egy pohár sört. Aztán ott.. . Vagy amikor hazasétálnak, útközben. — Küldjük Szuhait? — fordul feléje Galambosné, a személyzeti előadó, s tömzsi ujjával a papírlapra bök. — Szuhai ... persze ... — mondja Rádics. Percek óta nem figyel, Mari jár az esze- ben. Innen az ablakból látja, ahogy a gyár udvarán megvillan pettyes szoknyája ... Galambosné közelebb húzza a széket — Aztán itt van Szabó Mari, őt hagytam utoljára. Nem az a magas, boglyas — magyarázza. — Két Szabó Mari is dolgozik a fonóban ... Az a kis szelíd Szabó, akarja mondani Rádics. Szempillája se rebben, csak néz rá, kicsit oldalra billenti a fejét, simára fésült haja fénylik .. . — Szabó Mária a kettes számú műhelyből — jelenti ki majdnem szigorúan, mert furcsa. Marit javasolják, s éppen most. — őt akarjátok szakmai továbbképzésre külMÁR MR dem? — kérdi, és könyökével odébbtolja a ideírt naptárt — Miért? Nem találod alkalmasnak? — Dehogynem. Galambosné ceruzájával megvakarja a fejét Majd az iratcsomóra koppint vele. — Te mint KISZ-titkár... Rádics megint nem figyel rá. Hónapokig nem látják egymást, nyilait belé. Most váljanak el? Mióta halogatja, hogy szól neki... Nem az az ember, aki meglát egy lányt, máris belehabarodik, elveszti a fejét. Amíg nem ismeri igazán, miért beszéljen neki házasságról? Ügy tervezte, egykettőre összeházasodnak, a szabadságukat már együtt töltik. — Nagyonis alkalmas — mondja nagy sokára. — Csakhát... — Megáll egy pillanatra. Mi lenne, ha megmondaná: nézd, most találtunk egymásra. Tudom, nem szokás ilyesmivel előhozakodni .. . — Csaikhát? — kapja el a szót Galambosné, s Rádics ijedten érnék rá a szemét. — Ott hagytad abba, hogy csakhát. Mi kifogásod van Szabó ellen? — Semmi... — mondja Rádics, és nevet Még a szemére vetik, hogy úgy ajánl- gatta, mintha nem lenne közük egymáshoz. Elég, ha any- nyit jegyez meg: nincs énnekem semmi kifogásom ... — S ezzel én érjem be, hogy semmi kifogásod! (Erdei Sándor rajza.) — Mondom, nyugodtan küldjétek el. Galambosné sóhajt — Én is azt gondoltam, arra való lány. Most meg már... jóég tudja!... — Megtapogatja a kontyát. — Azért is hagytam utoljára Szabót, mert nehezen tudok eligazodni rajta... A műhely bizalmija azt mondja, ügyes, mint az ördög. Vágó i-aciÁak a brigád vezetőnek pedig az a véleménye, hogy várjunk még azzal a továbbképzés - sei. Szeles meg hebehurgya. — Szabó Mari? — csodálkozik Rádics. Még hogy Mari szeles? Mert azon csak nevetni lehet, hogy ez a csöndes lány. .. Rádics érzi, hogy a füle cimpája vörösre gyullad. Ügy látszik, Galambosné sejti már... Mi a csudát sejt? Hogy vasárnaponként kimennek a zöldbe, körözöttet esznek zöldpaprikával, s fogják egymás kezét. — Az imént beszéltem Szabó Marival — mondja Galambosné. — Megkérdeztem tőle, mit szólna, ha őt javasolnánk? — Biztosan örült- neki — mondja Rádics. Mégis megkeresi ma este. Világért se mutatja, hogy nehéz lesz nélküle. — Ügy örült, hogy ilyet még nem is láttam. Vágónak lesz igaza. Furcsa egy lány ez... — Ha nem örült volna, az lenne a baj — Ügy örült, hogy sírva fakadt. S váltig kérdezgette: biztos? Nem jöhet közbe valami? Azért gondoltam, hogy hozzád fordult, veled talán bizalmasabb. Folytatás a 8. oldalon)
