Somogyi Néplap, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-25 / 47. szám

SOMOGYI NÉPLAP & Vasárnap, 1968. február SS. elit Le az a ftee&ei.: U LÁTOGATÁS EGY ÉPÜLŐ METRÓÁLLOMÁSON »URWÄ IV3ÍA TÉ$8 MÉtYÁUÖMAS. PSRON t,»p isim Ami lÁszió Somogybán is keresték már Árpád fejedelem sírját A MILLENEUMI ÉVFOR- I zaklatta már ez ügyben. A DULÖ KÖRÜLI ÉVEKBEN ' miniszter mégcsak válaszra sem méltatta. Azt sem A Blaha Lujza téri mélyállo más terve. A berajzolt szerel vény Buda hányába halad. Kísérőnk, Szinva János épí­tésvezető mentegetőzéssel kezdi. — A lift, sajnos, csak két óráig működik. így gya­log vágunk neki a negyven­méteres mélybe vivő útnak Nincs semmi baja a felvo­nónak, de hát a Blaha Luj­za téri metróállomás építői átálltak az egy műszakos munkára; ami azt is jelenti, hogy jól előrehaladtak az építésben. Létrához hasonló meredek lépcsőfokok visznek lefelé a széles betonaknában. Amint leérünk, az állványoktól csak összegörnyedve folytathatjuk az álunkat. Ez egy szellőző­akna, innen nyílik az átjáró az egyik vonalalagútba. A vastübingekkel bélelt alagút mindkét irányban messzire nyúlik. — Itt lesz a peron —mu­tatja az építésvezető. MOST MÉG VESZÉLYES.. Mielőtt körülnézünk, elő­kerülnek azok a fényképek, amelyek kedvéért idejöttünk. Most készült el ugyanis az UVATERV-ben a -metró mélyállomásainak terve, s a makett modern állomáscsar­nokát szeretnénk összeha­sonlítani a jelenlegi helyzet­tel. Könnyen megtaláljuk a fotón a peront. Persze, kísé­rőnk is segít, elmond ja, hogy a körkeresztmetszetű alag­utat feltöltik, s a bal oldali részre kerül az a járda, ahonnan majd be lehet szállni a kocsikba. Bukdá­csolva jutunk át a tulajdon­képpeni állomásalagútba. Ez egy nyolcvan méter hosszú szakasz, a vonalalagútnál lé­nyegesen nagyobb átmérő­vel; innen lehet átjárni a másik irányba közlekedő vo­natok alagútjához is. FÉNYEK A TÁVOLBAN Továbbhaladva végre ki­egyenesedhetünk, s megpil­lantjuk a mozgólépcső lejt- aknáját. A harmincfokos meredekségű akna gyakorla­tilag elkészült, a szigetelési munkák után beszerelik majd a három mozgólépcsőt. Fel és le is lehet járni raj­ta már most is, de ezt nem ajánlják; meglehetősen fá­rasztó é*_ veszélyes vállalko­zás ez utcai ruhában. . . A bal oldali alagútban el­indulunk a Keleti pályaud­var felé. A távolban fények látszanak: ott a Divatcsar­nok alatti munkahely. Le­fektetett pallókon, járunk itt-ott víz csöpög, a teljes szigetelés még nem készült el. Négyzetméterenként har­minctonnás nyomás neheze­dik a vastübingekre. Az ál­lomástól ötven-hatvan mé­terre már vízszintesre töl­tötték az alagutat, onnan akár gépkocsin is lehet köz­lekedni, egészen a végállo­másig. — Van itt azért még mun­ka bőven — mondja az építésvezető. Mi viszont azt nyugtázzuk, hogy milyen szé­pen előrehaladtak az állo­másépítők. Ismét a fényképre nézve, a csillogó márványborítású falakat, a kőkockákkal fe­dett padozatot csodálva, azért megállapíthatjuk, való­ban akad még tennivaló az 1970-es átadásig. MUNKÁBAN A FÚRÓPAJZSOK Képzeletben mozgólépcsőn megyünk már fölfelé a fel­szállóaknában, s csak ftj- bólintással vesszük tudomá­sul, hogy a Szabadság tér alatt még fúrópajzsok törik az utat a tömör földben az alagutak számára. Az épí­tésvezető is előreszáguldegy kicsit gondolataival, mert ar­ra kér; adjunk neki egy fényképet az állomás mo­delljéről. Ki szeretné a lakásában akasztani, had'd mutathassa meg, ha látogatók jönnek hozzá, milyen is lesz az a metró, amelyet a két keze munkájával ő is senété** építeni. B. B. L hazafias nekibuzdulásból, szalmaláng lelkesedéssel or­szágszerte számos történeti régészeti emlék megmentésé­be kezdtek. Volt ezek kö­zött komoly tudományos je­lentőségű. de akadt kétes,' sőt megmosolyogtató elkép­zelés és kutatás is. Az utóbbihoz sorolható az a Somogy megyei, de nem Somogyból származó, szán­dékában nagyon nemes, de elképzeléseiben sajnos tudo­mánytalan mozgalom, amely Árpád sírját Gamás környé­kén kereste. 1887-ben a fővárosi és vi­déki lapok világgá röpítet­ték azt a hírt, hogy neves kutatók és lelkes Somogy megyei amatőrök még ab­ban az évben megkezdik Ár­pád sírjának felkutatását a somogy megyei Gamás köz­ség határában. Mindenkit meglepett a hír. Elsősorban a somogyiakat. Legjobban a neves kutatókat. Ugyanis ilyen jellegű kezdeménye­zésről alig tudott valaki a megyében. Aztán fény de­rült mindenre: 1887. március 12-én Simon Lajos irsai földbirtokos — mint az az 1887-es alispáni iratok közül a 4512-es szá­múból kiderül — fölkereste a megye vezetőit. Hosszú tárgyalásai során előterjesz­tette, hogy tulajdonában bi­tes adatok vannak Árpád sírjára vonatkozóan. Ezek az adatok kétséget kizáróvá te­szik a feltárást Gamás hatá­rában. Ezt ő a megye kel­lő anyagi támogatásával el is végzi, és Árpád sírja megtalálásával ország-világ előtt naggyá teszi Somo­gy ot. AZ IGEN JÖ MÖDÜ BIR­TOKOS így akart támoga­tást szerezni ahhoz a szinte őrültséggel határos rögesz­méjéhez, mely már több mint egy évtizede foglalkoz­tatta. A kutatást nem a sa­ját jövedelmére alapozta, haneqp a somogyi adózó nép önkéntesen felajánlott fillé­reire! Azt természetesen el­hallgatta, hogy a közokta­tásügyi minisztert is sokszor mondta el, hogy Havas Sán­dor, a budai ásatások veze­tője igen furcsán nézett rá, és pár rövid mondattal uta­sította el. Arról sem beszélt, hogy Pulszky Ferenc, a vi­lághírű régész csak a va­gyonának kijáró -tiszteletből és tapintatból« nem muta­tott neki ajtót. Nem be­szélt a birtokában levő biz­tos forrásról sem. Pedig ar­ról azután sokat lehetett volna. Nem volt az más, mint a múlt század elején élt Lakatos György nevű, félelmetesen dilettáns gamá- si plébános Pesten 1844-ben megjelent -A magyar nem­zet eredeti hona, különös te­kintettel a horvát és Hlyr nemzet eredetiségére« című -tudományos* könyvecskéje, Ez a munka bizony már a megjelenésekor is sok mo­solyt fakasztott. Hogy -meg­alapozott feltételezései« kö­zül csak egyet említsünk: a magyarok őshazáját Lakatos György Kánaánba helyezte, ahonnan honfoglaló eleink vízi és szárazföldi úton in­dultak meg a világ meghó­dítására! Az ő könyve em­líti meg, hogy Anonymus Gestájának 52. fejezete alap­ján megtalálta Árpád feje­delem sírját is. AZ 52. FEJEZETBEN ugyanis a következő olvas­ható Árpád haláláról: -Az Ür megtestesülése után a 907. évben Árpád elköltözött a világból, és ünnepélyesen eltemették egy kis folyó for­rása mellett, mely kővályún száll alá Attila városába, ugyanott, ahol a magyarok megtérése után azon egyház épült a Boldogságom Szűz Mária tiszteletére, mely fe­hér nevet visel.« Ez a hely pedig Lakatos-György szerint __nem más, m int a Gamás melletti Szu- denca forrás, fölötte az ún. -Fehéregyháza« (Fehértemp­lom) romjai. Attila városá­nak Jazvinapusztát gondolta, ahonnan szerinte számos ré­gészeti tárgy előkerülése is bizonyítja római város léte­zését. Ezt a feltevést erősí­A VEZETMEK (Folytatás a 7. oldalról.) hunyt szemmel rikoltoz, mint egy üvöltő dervis. Én istenem, jó is­tenem, jut eszembe gyerekkori imádsága, dehogy vállalom én ezt, ha előre tudom ezt az átkozott fa­lat. Azért valahogy mégis végigfut­nak a falon, és Dobó Katícáék ha­lálra szánt visítozással ugrálnak l,e az űrbe, mintha ők is törököt lát­nának. A gyerekek még jobban megvadulnak, alig bírom csillapí­tani a lázukat, míg gyötrődve vá­rom a lesántult hírnököt, hogy hánynak tört keze-lába, de nem jön senki. I ndítom a következőkeit. A hetedikes fiúkon a sor. Ez nem olyan vérfagyasztó. Határtalan lelkesedéssel vonulnak a falon, de csendben, férfiúi mél­tósággal. A hetedikes lányokat kikísérem. Közelebbről akarom látni ezt az alpinista műveletet. Rámordulok a maradékra, hogy csend legyen ám, míg oda vagyok. A Zrínyi Ilonák nem esnek mind­járt a falnak. Szabályosan csinál­ják ezek is, keresik a jelzést. Ma­giam is kíváncsi vagyok rá. Kutat­nak a csallánosban, és találnak egy madzagot, ott húzódik a mi kerítésünk tövében. Avítt kis kóc- madzag, micsoda szemük van ezeknek, én hetvenhétszer elmehet­tem volna mellette, akkor sem ve­szem észre. Valóban a kőfalra ve­zet, egy téglára van kötve a vé­ge. A Zrínyi Ilonáknak már köny- nyű a dolguk, az előttük járók va­lóságos lépcsőt vájtak a falban, kiszedtek egy rakás téglát belőle. Még egy pár ilyen nyomolvasás,és a tsz újra rakathatja a kerítését. Segítek az ügyetlenebbjének, tolom a feneküket. Nyögnek, visítanak, nevetnek, de végre mind fent van. Én meg rohanok vissza a többi­hez, míg végleg föl nem bomlik a rend, de nincs semmi baj, szava­lókórust szerveztek ezalatt, és lel­kes harci kiáltással buzdítják az ostromlókat. — Hajrá, hajrá, kulimász! Bolond, aki földön mász! Hurrá!!! Én meg gyönyörködhetek az újabb panorámában. Fap Erzsi gug­golva mászik a falon, Kovács Ju­liska meg éppen négykézláb, Joó Mari meg leül a közepén, és nem hajlandó tovább menni. Azon ka­pom magam, hogy túlüvöltöm a gyerekeket, menj már, ne állj meg, az isten áldjon meg! Joó Marit nagy üggyel-bajjal elcipelik, majd- hogy szét nem szedik buzgalmuk­ban. A hatodikos fiúk indulnak. Ezek a legfürgébbek. Me- redezik a hajam, mert úgy futnak a falon, mint a futópályán. A hatodikos lányoknál újra kezdő­dik a cirkusz. A környékbeliek összecsődülnek, biztosra veszik, hogy mindnyájan meghőbörödtünk. A mezőőr megáll a tsz Udvarán, kutyája méltatlankodva acsarkodik a kőfalon óbégató lányokra. — Asse bolondul mán meg, aki kitanálta! — címezi nekem jó han­gosan véleményét az öreg, de úgy tesz, mintha nem látna. Egyáltalán nem boldogít, hogy ilyen szépen megegyezik a véleményünk, pedig nem adnám egy vak lóért, ha tudná. Elfogynak az ötödikes őrsök is. Már csak a két negyedikes van hátra. Nemsokára enyhülhetnek kínjaim. A negyedikes fiúkkal ismét ki­megyek a sarokra a kőfalhoz. Hiá­ba, ezek még kicsik, nem enged­hetem el őket egyedül, meg aztán hátha nem találják meg a jelzést. Dehogy nem! Felfedezik a mad­zagot azonnal, mintha radairszemük volna. A gyöngyvirágok is hősiesen meg­másszák a falat, miközben vigyáz­nak, nehogy kárt tegyenek a mad­zagban. Varga Jani, ahogy felmá­szik, megragadja a téglát, és kezdi föltekemi rá a jeles madzagot. A gyerekek egy darabig megkövülve nézik ezt a szentségtörést, aztán neki esnek, mint a darazsak, és kétségbeesve üvöltözik nekem, hogy Varga Jani tönkreteszi a nyomot. Hát ezt meg mi leli? — Teszed le! — kiáltok föl ne­ki. Rám pislant laposan, mint egy öreg béka, de tovább tekeri. — Süket vagy, hékás? — dühö­dök meg. — Az enyim ez! — mondja fleg­mán. — A Janikáé bizony! — kiabál­ja a nagyanyja a kőfal túlsó olda­láról, mert a tsz udvarán laknak. Ezen játszik telefont a lelkem! Majd kiesnek a lábaim alólam. Még szerencse, hogy beérte a ke­rítéssel ez a Jani gyerek, a házte­tőre is szerelhette volna ennyi erő­vel. — Spire, lefelé! — kiabálom a gyöngyvirágoknak elkésett meg­könnyebbüléssel. — Hamis nyomra terelődtünk! Fanyalogva engedelmeskednek. Igen zokon veszik, hogy kimarad­nak a kerítésből. — Nuku kőfal! — mondom eré­lyesen. — Nem értitek, hogy ha­mis a nyom? Hát ilyen nyomolva­sók vagytok? Elszontyolodva hallgatnak, és só- váran szemlélik az eltiltott magas­ságot Útnak indítom őket a nyu­galmasabb öreg földön. Haladnak libasorban, de mintha folyna az orruk vére. Én meg visszamegyek a móku­sokhoz. Hát megjártam ezzel az átok madzaggal, annyi szent. Min­denki rajtam fog röhögni. A hogy a lányokhoz érek, mit látnak ismét meggyötört szemeim? A kőfal tetején ott bandukolnak a gyöngyvirágok. Azt hiszem, hogy a dzsinnek in­cselkednek velem. Még kiáltani is elfelejtek ámulatomban. Hagyom, menjenek. Mire oda érnék, úgy is végig mennek rajta. Csak az öklöm rázom meg felé­jük, megálljatok csak! Hát nem visszalopakodtak a nyavalyások? A mókusokban most már nem bízok. Velük megyek a sarokig. Bánatosan szemlélik a kerítést ők is, de elindulnak ellenvetés nélkül a prózaibb tövében. Rajtam nem fogtok ki még egyszer! Ott állok, míg el nem indulnak a Bagó­dombra reá vivő »hadi utu reá«. Megkönnyebbülve indulok vissza az iskolába. Csakhogy vége van! Most már csinálják a többiek. A hogy fölérek a lépcsőn, azt hiszem, hogy káprázik a szemem, mert valamennyi mókus ott billeg a falon. Mennek libasorban, de halálos csendben. Nem sikítana az egy sem! Persze, nehogy észrevegyem őket. Mit te­hetnék? Hiszen igazuk van. Egye­dül ők maradjanak ki ebből a gyö nyörűségből? Menjenek csak. Isten­bizony, magam is szívesen végig mennék azon a kőfalon, ha tehet­nénk tette meg az, hogy a múlt századig élő »villa«, »vad* és »vite« határelnevezéseket római eredetűnek gondolta. A fenti »tudományos ér­veknek-« birtokában szorgal­mazta Simon Lajos Gamás határában a kutatást. A me­gyei vezetők közül néhány­nak tetszett (természetesen elsősorban a hiúságuknak) Árpád sírját Sómogyban megtalálni. Ü gy látszik, hogy még őket sem tudta tökéletesen megnyerni Si­mon Lajos, mert óvatos­ságból anyagi támogatást nem adtak a munka meg­kezdéséhez, de a sajtó útján világgá röpítették a kutatá­sok megkezdését! S utasítot­ták a múzeum jogelődjét, a Somogy megyei Régészeti és Történeti Társulatot: vegye kezébe a nemes ügy intézé­sét és lebonyolítását. A társulatnál néhány ülés történt is ebben a témában. A tagok közül a hozzáértők nyilvánosságra hozták aggá­lyaikat, és élesen tiltakoztak a tudománytalan és dilettáns munka ellen — a Simon La­joshoz hasonlók viszont lel­kesedtek, és azonnal indulni akartak a feltárást megkez­deni. HOSSZAS HUZAVONA UTÁN Melhard Gyula, a tár­sulat tudós titkárának rész­letes és tudományos kritiká­ja alapján, a hozzáértő ta­gok többszöri helyszíni szemléje után a kutatást, illetve a kutatás támogatását levették a napirendről. A nép és a közvélemény köré­ben azonban még tovább is élt a vágy Árpád sírját Ga- máson megtalálni. így pl. az eszményt a sajtóban verssel köszöntötték, és tárcanovel­la jelent meg arról az átala­kulásról, ami Gamáson és környékén a századforduló körül történni fog Árpád sírjának megtalálása' után Gamás lakói közül is volt, aki a hiábavaló munkát to­vábbra is vállalta. Akadt, aki vélt kincs reményében ásott, volt aki dicsőségért, így pl. Béni Jenöné saját költségén 1893—1904 között ásatott a fehéregyházd dom­bon. Szegény asszony volt: a feltárásra szánt pénzt ne­héz munkáért a helybeli ’í óvodától kapta. Tőnkre is é ment mind anyagilag, mind é egészségileg a meddő vállal- t kozás során. De reménye t nem hagyta el, amíg csali t valami kis megtakarított 4 pénze volt. S ha Árpád sír­ját nem is találta meg, tel­jesen kibontotta a föld alatt levő ún. fehéregyházi kápol­na alapjait. Erről az okleve­les adatok, valamint a társu- - lattól ott járt kutatók meg- \ állapítoták, hogy jelentős J Árpád kori műemlék. S hogy ? senki nem törődött ennek J további sorsával és helyre- \ állításával, az nem Béni Je- \ nőnén múlott, ö leveleivel J sokszor ébresztgette a me- J gyei vezetés és a társulat alvó lelkiismeretét. A föld felett levő romokat elhord­ták a környező lakók, a ku­tatóárkokat betemette az idő. Kéréseit szinte évenként megismételte, és minden le­velében hivatkozott arm, hogy bár nem találta meg Árpád sírját, de olyan je­lentős műemlékkel gazdagí­totta megyénket, amelyről az országos szakirodalom is megemlékezett A kérése továbbra is megválaszolatlan maradt. BÉNI JENÖNÉNEK a 20­as években bekövetkezett halála után ez az érdekes és ma már megmosolyogtató vállalkozás egy maradt a sok között a lappangó somogyi kultúrhistóriai érdekességek­ből. Megtalálása és ismerte­tése a műemlékekkel való ^ gondosabb bánásmódra inti t napjaink érdeklődőit. Dr. Draveczky Balázs

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents