Somogyi Néplap, 1968. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-28 / 23. szám
Vasárnap, 1968. január 28. 7 SOMOGYI NÉPLAP és mennyezet között VÉSZI ENDRE: Matrac I stván esténként elne- hezülten ült az ágyán, lábát a mélybe lógatta; emeletes ágyrendszer volt ez. Ilyenkor, mint a makacs horgász, mindig kifogott egy képet, jelenetet Marika éppen olyan barna, mint ő, éppen olyan életrevalóan jókedvű, s a szeme nagy, csendes tükör, még a vibráló dolgok is megtalálják a nyugalmat benne. Sokan kérdezték, nem is tréfából: nem ikertestvérek maguk? Nem, hangzott a válasz, mi férj és feleség vagyunk. »Dehát akkor hogy tehetted? És miért?-« — ezt kérdezte tőle gondolatban. Tenyerében érezte sima, duzzadt mellét Ez a test titkos vegyószete. Katonaéveit szolgálta, váratlanul jött eltávozásra, jutalomból, akkor érte tetten. És a konyhában az anyós, a szelíd özvegy, aki nagy, kövér túrósbuktákat sütött mindig legkedvesebb vejének. Gyilkolni akart, de nem sikerült, a másik volt erősebb. Lógatta a lábát A katonaságtól, de még saját nagy családú gyerekkorából otthonos volt ez a zajközösség, mégis egyedül érezte magát A közeli italbolt a »Lordok háza-« sem vonzotta, csak kívülről nézett befelé a zöl- desbema arcokat nézte, amelyek ott úsztak az áza- lagos füstben. Leginkább ezeknek az arcoknak öröm- telen elszigeteltsége tűnt a szemébe. Külön-külön arcok ezek, egyik nem válaszol a másiknak. A jókedvű, minden kiterjedésében keményen gömbölyű kultúros asszony gyakran faggatta: szereti-e a szavalást, éneket, színjátszást — mihez érez vonzalmat? Semmihez. A vidékiek s az ittlakók nagy része vidéki volt, hetenként, kéthetenként hazamentek a családhoz, hogy aztán tele hideg élelemmel, lebbencs- tésztával, valódi dunyhaszaggal, jöjjenek vissza. Megtörtént, hogy szombatról vasárnapra virradó éjjel má- sod-harmadmagával aludt csak a nagy teremben. — Te pajtás — szólította meg egy csupa lécből összetákolt fiatalember, akit maguk között »Kerítő«-nek neveztek —, neked nő kell, jutna is, csak még nem vagy itt járatos. Én, példának okáért, rengeteg nőt ismerek, mindenfélét. Kövéreket, akiken nincsen kezdet meg vég, és soványakat, akik olyanok a kezedben, hogy soha abba nem hagynák. Milyet adjak neked? — Semm ilyet. A hosszú, foltosán szeplős fiatalember ebből többféle következtetést vont le: »Ez az ember nem mer a másik szemébe nézni ... Ez az ember betegesen gonosz ... Azonkívül, tudja, ez az ember most szabadult a sittről, vér szárad a kezén ...« István ezután is szótlanul ült az asztalnál, és újságot olvasott; amikor a kultúros- nő megkérte a jelenlévőket, ne széledjenek el, mert amint meghirdették, azonnal itt lesz az írónő, aki irodalomról beszél majd nekik, másrészt, lehet kérdezni is. István nem örült énnek, már vágyott emeletes ágyára, hogy végre magára maradjon, matrac és mennyezet között. Az írónő valamivel nyolc után érkezett — későre tették a kezdést, mert az emberek sokáig dolgoznak, és még a vacsorájukat is maguk szeretik megfőzni. Alacsony, keskeny mellű nő volt, haját lappadt kontyba fogta össze. Azonnal a vizeskancsó mögé ült, a pirosán erezett szemhéjait gyakran lebocsátva arról kezdett beszélni, hogy őt alkotói munkájában az erkölcs meg a fiatalság, férfi—nő kapcsolatai izgatják. »Azt mondják, kissé konzervatív vagyok — hangja cémavékony lett, és aprókat nevetett —, pedig én nem vagyok ellene a nemek keveredésének — ismét aprókat nevetett, mintha egy láthatatlan ujj csiklandaná —. egy időben azt is híresz- telték rólam, hogy prűd vagyok .. .« Előadás után jöttek volna a kérdések, de nem kérdezett senki Az írónő keskeny arcán foltos pirosság ütött ki — Akkor nekem vol na néhány kérdésem — mondta. — Mondja el valaki de egész nyugodtan, mondja el az életét Nem szólt senki. A csatornázási vállalat emberei, a szálló lakói, mélyen hallgattak. A nő ott ölt az időtől fekete plafon alatt, s bár megértőén mosolygott a mozdulatlan arcokba, egyszerre félni kezdett Nyugtalanságában felállt, s az emberek közé ment Az ágyak mellett keserűen párologtak a még sáros, vizes gumicsizmák, kapcák, kiterített munkáin gek. Megszólította az embereket, és azok nehézkesen válaszoltak. Megfejthetetlen, megmozdíthatatlan masszába került István kerek, nagy barna arcán akadt meg a szeme. Jó arc, befogadó arc. Nem túl magas, de értelmesen domboruló homlok. S a sima szálú haj egészségesen tömött. — Falusi ember? — állt meg előtte biztató arckifejezéssel. István kurtán válaszolt — Kőszegi. Arcok sötét sűrűjébe kerültek. Még nem lehetett tudni, merre éleződik a figyelem. — Szép város. Gyöngyszem. És miért szánta rá magát, hogy otthagyja? — végre eszébe jutott — a hős Ju- risich városa! — aggodalmasan körülnézett, ám az arcok sötét karája nem mozdult. — Hogyhogy rászánta magát? Persze, a fiatalos kíváncsiság! — István érezte a feszültséget, és ezzel együtt a mulatságos helyzetet. — Azért, kérem, mert a feleségemen rajtafeledkezett valaki. A sovány kis asszonyt pofon verte a brutális válasz. István ekkor már tudta, ezt nem lett volna szabad így mondania, de már nem volt visszaút. Körös-körül, mintha kemény deszkák verődnének egymáshoz, száraz, erős nevetés hangzott. István lassan felállt a helyéről, körülnézett, majd nekilódult és kifordult az ajtón. A nagyváros itt laposan vidékies. A külvárosi meiőségen, ahol egy csatorna bővítőszárnya épült, volt egy kalyibalakó, amolyan csősz és napszámos. Tóth Rafael, akinek dereka bolgárkertészek okosan parcellázott földjein görbült meg. S okat csavarogtak együtt az öreggel. Neki köszönhette, hogy vendég lehetett egy fergeteges muzsikus lakodalmon, ahol agyagban sütötték a kacsát, s a parazsat táncolták körül mezítláb. Ez az ember fölfedezni vélte közös származásukat, bár ebből egyetlen szó sem veit igaz. De a szándék, hogy mindenkiben, akit valami rejtélyes ok a szívéhez közelített, rokonának fogadjon, szétvert minden logikát. Ra- faelnak — már a név is, Rafael! — volt egy lánya, Etelka, világszép lány, de öt csak fényképről és egy fantasztikus olajfestményről ismerhette István, a lány ugyanis artistanő, és külföldi turnén volt éppen. Az öreg, hacsak nem Etelkára beszélt, egykori lovait emlegette. Ezek a lovak törpe igástovak csupán, öntöző- kereket vontak egykor, kikopott egérszürke szőrnek, nagy, domború szemükben a szolgák kiolthatatlan reményével. És mégis, táltos lovakká lettek Rafael nagyot- momdásában, homlokukon kiütközött a hófehér csillag, és tomporukon aranybamán csusszant a reggeli fényi Rafael egyszer komoran kifogásolta István öltözködését. — Nem járhatsz ilyen to- pisan, fiam — mondta. A bizományi áruk kirakatában pillantották meg azt az inget. Rövidujjú habselyem ing volt, szürkés mezőben kétlábon álló oroszlánokkal. Kevés szürke mező és sok ágaskodó fekete oroszlán. Az elárusítónő némi kajánsággal csomagol ta be az oroszlán- mintás inget. A következő nap szombat volt. A szálló embereit, rendkívüli munkák miatt itt tartottók, nem mehettek haza vasárnapra. Ezen az estén, amely amúgyis sűrűsödött az elkeseredéstől, István felöltötte az oroszlánmintás inget, és elsétált az ágyak között Egy fiatalember ellenállhatatlanul fölnevetett Követte egy másik. »Kerítő« felfcukorékolt a ferde gyönyörűségtől. Odakint izzó, mozdulatlan búra alatt áttetsző hóldfényben álltak a fekete házak. István »Kerítő«-höz lépett. Nyugodtan megkérdezte: — Érzed a hajnalt kakas? Valaki oroszlán módra elbőgte magát » — Hol a sok ketrec, amibe belerakod az oroszlánjaidat? — szólt egy vicces, törpe arcú öregember. Már hárman is felbőgtek a fiatalok közül. — No te nagy különleges! Fölvetted a cirkuszi gúnyát? — aki most szólt, kormos arcú, hatalmas ember. A törpearcú a szemébe röhögött. — Ha ebben az ingben lát a feleséged, talán nem is hűtlenkedik, igaz? Erre odaütött Mindenért, ami akkor és azóta történt Többen is rázúdultak, érezte az öklök kemény igazságát, saját meleg vérét nyaldosta. Aranyos ködben kavarogtak az emeletes vaságyak, s a levetett gumicsizmák rúgásra emelkedtek. Nem félt, csak rettenetesen fájt neki, hogy ezek is őt verik. A ztán már nem őt verték, hanem egymást Kettészakadt , vélemény és tábor. Az 'asztalra borult,. körülötte az emberek ordítozása. Végül minden elcsendesedett. Valaki szivaccsal lemosta az arcát. Ketten fölemelték, és gyengéden elhelyezték az ágyán. Hajnalra átmenet nélkül, egyszerre lett világosság, Valaki tejet és zsemlyét adott föl neki. Valaki türelmesen várt, míg elfogyasztja a reggelit. Valaki csöndesen jelentette a gondnoknak, hogy nincs JÓL A közeli remízből most indultak az első villamosok,
