Somogyi Néplap, 1967. december (24. évfolyam, 285-309. szám)

1967-12-03 / 287. szám

Vasárnap, 1961. december 3. 7 SOMOGYI NÉPLAP 99 Hagyj munkálkodnom, míg a nap éget SÉTA EGY EGYEDÜLÁLLÓ SZOBOR-KERTBEN József Attila emléke A SVÉD FŐVÁROS szédítő for­gatagából a metro szik- laalagútján kijutva a ropsteni végállomásra min­dent eláraszt a bágyadt őszi napfény, megnyugtatja az embert a Vártan békésen csillogó tükre, az öblöt kö­rülvevő dombok őszi pom­pái a. Azóta már bizonyára hó takarja a fákat és az egész vidéket. De az emlék a Svédországban is szépséges őszt idézi. A végállomástól nagyon kellemes séta után juthatunk el Herserudsklip- páha, Carl Milles egykori otthonába, mely ma Milles- Garden néven ismeretes, és Stockholm egyik legnagyobb látványossága. Az 1955-ben elhunyt Mü­les, szobrász és éremvéső, a modern svéd művészet egyik úttörője. Párizsban Colarossinál tanult, s hatott rá Rodin is. Egy évtizedig élt Párizsban, és az ottani sikerei tették ismertté nevét hazájában is. 1906-ban Ausztriában tartózkodott, hogy helyreállítsa legyen­gült egészségét Itt támadt föl benne a vágy, hogy sa­ját otthont teremtsen Svéd­országban is. Miiles a Stockholm melletti Herse- rundsklippát választotta ott­honául, ahofl a meredek part a Vártan vizébe ereszkedik alá. Először csak jelentékte­len épületet emeltetett, s ez később, az USA-ban eltöl­tött munkásévei után már imponáló nagyságú szobor­kertté fejlődött A Milles-udvar teraszának oszlopsorai antik gondolato­kat ébresztenek a világ minden tájáról odaérkező látogatókban. A szoborkert háromszintes teraszain szö­kőkutak és medencék között, a folyosókon és emelkedő­kön hol bronzból, hol grá­nitból és márványból ké­szült szobrok, műémlékcso- portok váltakoznak a nyír­ás fenyőfák s a jellegzete­sen szürke svéd kősziklák környezetében, melynek ha- sadékain a virágok pompás színei ékeskednek. m * gazdagsággal készített grá­. nitfal veszi körül, melynek mélyedéseiben sok kisebb szobrot helyeztek el. Az új, modern villa előtt, amely­ben maga Milles is lakott, a későbbi évek folyamán hatalmas medencét építet­tek, ahol felállították Mil­les több alkotását, előtérben a mester által is nagyra érékeit -Hableánnyal«. A SZOBOR­KERTBEN EGY PILLA­NATRA meg kell áll­nunk az elő- udvar hatal­mas ková­csoltvas rá­csos ka/puja előtt, melynek data található: »Hagyj-mun- data található: Hagyj mun­kálkodnom, míg a nap éget«. Ezek után nyílik meg a látogató előtt a felső szint A Milles-udvarrol alkotott első benyomások is lenyű- gözőek. Az ember úgy érzi, Poseidon, a tenger istene. mintha a dél klasszikus földjére került volna a szob­rok és építészeti díszek gaz­dag világával együtt. A fel­ső szinten áthaladva vissza­jutunk a valóság birodal­mába, s ott valami olyat ta­lálunk, amely teljes egé­szében magán viseli Milles jellemvonásait: vakmerősé­get a nagy vonalaltban — mosolyt és szeszélyességet a részletekben. Milles a mozgás művésze volt, és szívesen ábrázolt repülő, ügró és táncoló fi­gurákat. A Táncosnők cí­mű szoborcsoportja például a ritmus legszebb pillanatát ragadta meg. A Milles-udvar területe három teraszra oszlik, ame­lyeket lépcsősorok egyesíte­nek. A nagy svéd szobrász álma az volt, hogy ily mó­don megkísérelje egyesíteni Délt Északkal. Ezért válta­koznak a világos és nyitott, kikövezett udvarok a sötét, zárt teraszrészekkel. Az áramló vizet, amelyet a sellők és más tengerla­kók tartanak mozgásban, Milles Rómában tanulta meg szeretni. A barokk formavi­lágát gyakran használta fel szökőkűtjalnáL A főépület­nél elhelyezett szökőkút az alkotó összegyűjtöt­te hosszú életének csaknem va­lamennyi bronzba öntött művét. Ahogy körbejárunk a. teraszokon, meglepődve látjuk, hogy az egyes ré­szek és töredékek hogyan olvadnak össze egyetlen egységgé, annak ellenére, hogy a mesterre voltakép­pen hatottak a legkülönbö­zőbb kultúrák — az óegyip­tomi tói a legmodernebbig. A különböző formanyelvek­nek ez a keveredése még a Milles-udvar épületeire is jellemző. A Vártán fölé emelkedő Milles-udvart hatalmas költ­ségekkel alakították ki. Rendkívüli figyelmet fordí­tottak a szobrok és a ter­mészet közötti harmóniára. Az udvart különösen az te­szi élővé, hogy a kiállított alkotások nagy része szobor- kút figura, ezért a víz nyu­galomban és mozgásban az összesség elválaszthatatlan részét alkotja Kevés svéd szobrász ka­»Zsuzsannával a fürdőben« annyi feladatot^ c. kompozícióját művészi Carl Milles. Szobrait meg­Az Ember és a géniusz — az ember és szárnyas lova — súlytalanul repül a világmindenségben. OOOOOOOC OOOCÖOOOOOOOCKXXXX}DOCOOOOOOOCOOOOOOOaOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOq5 Mladen Olyacsa: APA ES FIA A 1 Tkonyattájt vitték őket a vesztő­helyre. A tízfőnyi csoport halál­raítéltet, köztük a kezüknél fogva összedrótozott apát és fiát. Az apának a bal, a fiúnak a jobb keze volt szabad. A halálba menők közt rozsdás sodrony fe­szült Komoran, lehorgasztott fővel, meg­történ állt apja mellett a fiú. — Nos, meggondoltad magad? — kérdez­te az usztasa tiszt. — Nem! — csattant élesen a fiú hangja. Az usztasa rávillantotta tekintetét. Feje reszketett,, nyakizmai sajogtak a fáj­dalomtól, és mégis igyekezett elszántnak látszani a fiú. A tiszt felállította a rajt, húszméternyi­re a tömegsír hosszában, és »csőre tölts!«- öt vezényelt. Csattogtak a zárak. A fiú szeme a gödörre tévedt — a sáro­sán tátongó, nagy vermet nyilván közös sírhelyül szánták. Megremegett. Lesütötte a szemét. Nem bírta tovább nézni a sír sárga földjét. Az apa arcáról lerítt, hogy sokat gyötör­hették a börtönben. Olyan ember benyo­mását keltette, aki képtelen többé esz­mélni. Vagy talán észlelni is. A katonák parancsra készen markolták a fegyvert. Már csak a »tüzet nyiss«-ra vár­tak. Némelyek türelmetlenül, némelyek kö­zönyösen, némelyek unalommal, némelyek •szeméből viszont mintha részvét is sütött volna. — Nos, meggondoltad? — kérdezte a tiszt ismét. — Nem! — mondta a fiú. — Vesztedre — mondta kaján mosollyal u tiszt.- A fiú szemében gyűlölet villant: a kutya nézi így a farkast, hogyha találkoznak vé­letlenül. a halálraítéltek sora közvetlenül a verem szélén állt, háttal a frissen ásott sírnak. Csupa elgyötört, ron­gyos alak. A cafatokban lógó gúnya arra val­lott, hogy kemény, éles kínzóeszközökkel, talán j vasrudakkal puhították őket a vallatások során. Alig álltak a lábukon. Sapkásán, kucsmásan, fedetlen fővel, amint támolyog­va álltak a sorban, majd olyan volt a kép, mint mikor düledező palánkat lát az em­ber egy csatakos árok partján. Az apa fejében fekete báránybőr kucs­ma, a fiúéban világos színű sapka. Az apa sűrű, sötét, hegyes bajuszt viselt, a fiú állán épphogy csak ütközött a pelyhedző, gyér szakáll. Vezényszó harsant a rajnyi katona mö­gül. — Célba! Majd rövid magyarázat, hogy a kivég­zést a sor bal szárnyáról kezdjék. — Hárman löttök egyre! — mondta az •isztasa közömbösen. És mintha aggálya lett Ina afelől, hogy megértették, hozzáfűzte: Balról jobbra! ■j-jabb vezényszóra eldördültek a lö­vések. Fekete füst gomolygott a puskacsövek végén. Az első három áldozat elzuhant. Magával rántották a negyediket is. Az élőt. Mintha csak megbotlott volna, felállt: Méltailcn- kodással az arcán, hogy nem egyszerre le-. rítették le a társaival. A fiú volt. (Folytatás a 8. oldalonJ találhatjuk Svédország szer­te. A szoborkertben láthat­juk a halmstadti díszes szö­kőkút másolatát, az »-Euró­pa és a bika« dekoratív szobresoprtot, melynek té­máját az antik mitológiából vette, s mely tettistele van lendülettel, mozgással. A híres, fuvolán játszó angyal légiesen könnyed, a magas oszlopra helyezett figura csupa zene és köny- nyedség. Ez Milles utolsó munkáinak egyike. A zene mindig közel állt szivéhez. Azt kívánta, hogy a szobor­kertben koncerteket és szín­házi előadásokat is tartsa­nak. Euripides tragédiáját már bemutatták ebben a díszes környezetben. A SVÉD EMBER a ú úgy jár Milles-ud- varba, mint valami kegy­helyre. Az emberek között elvegyülve, furcsa jelenetre figyeltem föl. Egy férfi és egy nő, na­gyobb gyerekeikkel fura módon tapogattak egv szob­rot. Ahogy közel értem, akkor láttam, hogy vakok. Furcsa látvány volt, de még­is megható: Milles művé­szete még ezeknek az em­bereknek a fantnáziáját is foglalkoztatja. A nap utolsó sugarai meg­csillannak egvet a bronz szobrokon, aztán szikre—. elhalnak a T’- 1 - - " I*4r’ ” In« ’ Immár három évtizede, hogy a szárszói vonat kere- rekei kioltották József Atti­lának, a kor legnagyobb magyar költőjének életét. Azok közé tartozott, aki­ket saját nemzedékük nem ért meg teljesen, akiiének te­hetségé, értéke, igazi tártál- ■ ma csak haláluk után, az utókor előtt bontakozik ki eigészan. Csak a felszabadu­lás óta eltelt évtizedekben tűnt elénk igazán József At­tila erkölcsi és szellemi nagysága, vált költőeszmény- nyé. S reá akkor emlékezhe­tünk méltóképpen, ha fel idézzük azokat a világnézeti, magatartásbeli összetevőket, amelyek életművét olyany- nyira időszerűvé, élővé és társadalmilag hatékonnyá teszik. Az első ilyen mozzanat, amellyel különösen a fiatal­ságra gyakorol mély hatást — az őszintesége. A feltét­len és folttalan igazságra tö­rése. József Attilánál nyoma sincs alakításnak, még az úgynevezett »költői« alakí­tásnak sem, távol áll tőle mindenfajta szerepjáték, ma­gakellető mívesség, a mes­terség technikájából fakadó formális gesztus. Magát ad­ja minden művében — a szürrealista, expresszionista versekben is oly természe­tességgel és közvetlen me­legséggel, hogy szinte egy csapásra megragad bennün­ket. Egyszeriben társunknak érezzük a költőt. Sikerének másik titka — költészetének demokratiz­musa. József Attilát magáé­nak érezheti a legkülönbö­zőbb helyzetű, eredetű, in­díttatású, érdeklődésű és cé­lú ember. »Az utca és a föld fia« egyszerre: az ő élettá­ja a pesti külváros, a fe­rencvárosi zegzugos utcák, a gyárak füstös, pemyés vilá­ga, a málló tűzfalú bérka- szármyák újságpapírral ta- karódzó szegényei éppúgy, mint az öcsodi, szabadszállá­si végtelen határ, az »áram­ló könnyűségű« rét József Attila költészete otthon van mindenütt az ő költészeté­ben otthonra leihet minden haladó ember. Ugyanilyen vonzerő az ő lírájában az alkotás kizáró­lagos gondolati jellege, in­tellektuális tudatossága, a 1 költői eszmélet dialektikus igazságaira való alapozott­sága. Alig ismerünk költőt hét évezred világirodalmá­ban is, akinek életműve ennyire a jelentésre, a filo­zófia igazságaira, a mérlege­lő-elemző ráció tartalmaira épülne, mint az övé, aki ennyire magától értetődően mellőzne verseiben mindent, ami formai-technikai járu­lék, ami csupán díszítő elem, a mesterség virtuozitása. Pe­dig József Attila birtokában van midannak a nyelvi-stá- rális gazdagságnak, formaér­zéknek, verselő képességnek, ami a hét évszázados múltú magyar költészetben csak Vörösmartynak, Arany Já­nosnak, az újabbak közül Kosztolányi Dezsőnek volt a sajátja. Ugyanakkor: lírájá­ban alig vesszük észre mind­ezt, még legartisztikusabb művei sem hatnak pusztán a verselési-nyelvi esztétikum ingerével. Nem, mert a Kül­városi éj és a Nagyon fáj költőjénél olyannyira a gon­dolat művészi megragadásá­ra és minél plasztikusabb kifejezésre koncentrálódik az összes mozzanat, hogy amellett minden más má- 'i tagossá halványul. S József Attila lírájának íz alapvető gondolati fo­gantatása vezet ti bennün­ket időszerűségének minden bizonnyal legfontosabb ösz- szetevőjóhez — közéletiségé- hez. A magyar költészet iga­zán gazdag közéleti ihletett- ségű tehetségekben — elég, ha Balassi, Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Juhász, Illyés Gyula nevét idézzük —, de József Attila közülük is kimagaslik köz- életiségének intenzitásával. Kevés irodalmunkban az olyan alkotó, akinek sorsa és művészi törekvései eny- myire összeforrtak volna a tömegek ügyével, akinél a vers feladata, rendeltetése, értelme ennyire azonosult volna a népmilliók szolgála­tával. Garai Gábor találó szóhasználatával élve — »kőtáblaszerűen« fogalmaz­za meg az utókor számára a munka, a harc, a felelősség és a közösségért való helyt­állás morálját. József Attila múló idővel dacoló változat­lan aktualitásának aligha­nem e »pörös száj«-vo!tában rejlik a nyitja leginkább. Abban az eltökéltségben, amellyel képességeit a sze­gények, megnyomorítottak gondja-bajának szentelte: »Én nem fogom be pörös számat A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón e század: rám gondol, szántván, a paraszt; engem sejdit a munkás teste két merev mozdulat között: rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött.« (Ars poetica) De ugyanígy szerepet ját­szik a költő mai népszerű­ségében egyetemessége is. József Attila olyan gondola­ti és érzelmi tartalmakat emel verseibe, a filozófiai általánosítás, a lírai logika oly fölismeréseit, amelyet magáénak vallhat a földke­rekség minden haladó embe­re. Ezzel magyarázható a költő egyne növekvő népsze­rűsége a Szovjetunióban éppúgy, mint francia földön vagy Olaszországban. A hu­szadik századi ember életé­nek, a proletárforradalmak korának művészi szintézisét nyújtja számukra ez a líra. A miaga teljeségóben képez művészileg reprezentálni mindazt, ami a modern egyéniség, a modem társa­dalom életének legfőbb jel­legzetessége. »A mindenség- gel mérd magad« — ez volt József Attila önmaga számá­ra szabott programkövetel­ménye, s ennél elismerőbb szavakat az ő soha nem avu­ló alkotói teljesítményére sem mondhatunk. Fenyő István A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents