Somogyi Néplap, 1967. december (24. évfolyam, 285-309. szám)
1967-12-24 / 305. szám
SOMOGYI NÉPLAP 12 Vasárnap, 1967. december M, Tatay Sándor: AJÁNDÉK AZ ÖREGEKNEK F iatal barátommal a benzinkútnál találkoztam. Megtöltettem csurig a tankot és még egy kannát is a biztonság kedvéért, ö a mögöttem várakozó vállalati kocsiból ugrott ki, megragadta az alkalmat, hogy boldog új évet kívánjon s aztán: — No, talán valami hosz- scú útra készülsz? — Ajajj! Kondorosra. Pedig nem szeretek ilyenkor télen... összecsapta a kezét, és harsogva felnevetett. — Hogy ennek az Icunak milyen sezrencséje van: Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvas és Kondoros között egy ugrásra lak naiv az öregek a műúttóL Ha ez nincs, akkor bumlizhat a zsúfolt vonaton, aztán eléri-e az autóbuszt meg minden. Dehát nincs mese, meg kell látogatni szegényeket ott az árvaságukban, a karácsonyi ajándék is elmaradt. Ezt a mázlit! Mikor indulsz? — Hajnalban. Egy nap meg akarok fordulni. Boldogan viszem az Icukát. —Ezt egész őszintén mondhattam, mert ilyen hosszú úton unalmas egyedül. Dicséretére legyen Icuká- nak, ahogy megbeszéltük, pontosan öt órakor a kapu előtt állt, bundában, magas szárú csizmában, egy jókora börönddeL Valóban bőségesen megajándékozzák az öregeket, gondoltam, látván a bőröndöt Rakom a csomagtartóba, de ahogy megemelem, féHűnően könnyűnek találtatott Köd csak ttt-ott volt egy kevés, ekkor még elviselhető volt az út is, mire kivi- lágosodott, ott álltunk a Tiszánál a sorompó előtt, mert tudvalevő, hogy ott közös a híd a vasúttal. A vonat végül átdöcögött és átgurultunk mi is a hídon. Csak ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem. — Mit kapnak ajándékba az öregek? — Nem igényesek ők — felelt Icuka —, a legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok. Sajnos csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már elfogyott Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna. Persze azért viszek anyunak egy csinos kendőt. Édesapám nagyon szereti reggel a teába a rumot. Pálinkájuk különben is van, boruk is. Elég kitalálni, mit vigyek, hiszen hiányt nem szenvednek semmiben. Úgyis mindig az van, hogy édes lányom, minek hurculkodsz ide, tudod, hogy nekünk megvan mindenünk ... Hála isten, de azért az ember szerei valamit ajándékozni. cuka nagyon' kellemes útitársnak bizonyult. Csak úgy repült az idő. Szarvason megittunk egy kávét és olyan kedve« volt, hogy egy bizonyos ürüggyel eltűnt, és mire észbekaptam, kifizette a számlat. Ezzel együtt is előbb megérkeztünk, mint számítottuk. A műúttól valóban csalt egy jó kiáltásnyira volt a tanya. Nem engedte a világért sem, hogy behajtsak a sáros úton. Kiszállt és figyelmeztetett, hogy jól jegyezzem meg a helyet. Itt találkozunk, amint előre megbeszéltük, pontosan négy órakor. Utána néztem, amint ment bundájában, bőröndjével, élénksárga sapkájában a magányos tanya felé. kerülgetve a sarat. Mindig megesik a szívem az ilyen hazatérő pesti nőkön, ahogy botorkálnak jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton, el is határoztam, hogy ameny- nyire lehet, sietek vissza és mégiscsak behajtok én a tanyára. Kondoroson minden remekül ment. Egy teljes órával előbb, tehát pontosan három órakor ismét ott voltam a helyszínen. Gondolkodás nélkül nekivágtam a dűlőútnak. I A sár egy kicsit mélyebbnek bizonyult a vártnál, azért legnagyobbrészt az út mellett a füvön vezettem a kocsit, szerencsésen megérkeztem a kerítésig. A tanya körüli rétség tele volt baromfival. Hófehér tyúkok serege, libák, kacsák. Mire kiszálltam a kocsiból, ott volt Icuka is, az apja is. sem akarta, hogy disznót vágjunk. De ha most itt van az alkalom ezzel az autóval. Dél lett, mire segítséget kaptunk. Hiszen, ha tudjuk, elrendeztük volna már tegnap. De hogy ezek valamikor is Idejében írnának!... A disznót bizony éppen hogy csak kettésha- sitották. De azért A szülők, alul az ötvenen, jó erőben voltak, az asz- szony csak úgy gőmbölyö- dött Az udvaron disznóölés kétségtelen jele, a perzselés fekete foltja. A folyosón egy melencében a frissen szedett lúdtoll, még gőzöl gött is. Az udvar végén egy távoli szomszédasszony belet pucolt. — Bizony megkéstünk egy kicsit a munkával — szabadkozott Icuka anyja —, mert ez a lány a világért (Szekeret Emil rajta.) volt már jó resztéit máj és vesevelő. Alig hogy beléptem a házba, már tálaltak is, mert hiszen elképzelhető, hogy megéheztem, ha ennyire siettem. Csak az volt a baj, hogy bort nem ihattam rá az autó miatt. Hiába, mégiscsak más ez, mint mikor az ember a hentesnél veszi *a májat. Hát még a vese velő! Mit ér az, ha már egyszer kifagyott a lelke. Már nem Is nagyon bántam volna, hogy telik az idő. Egyszer csak hallom a gyilkos percegést az udvar felőL Esni kezdett az ólmos eső. Nem sokat teketóriázhattunk, mert mi lesz, ha átázik a gyep. Abroszt terítettünk a csomagtartóba, és bevágtuk oda a fele disznót Nem akármilyen disznó volt, mert elég volt két embernek kicipelni. Ezzel a csomagtartó jól meg is telt, csak némi belsőség fért oda egy vejlingban meg egy kis savanyúkáposzta tálban és ilyen apróságok. Egy zsák krumpli a hátsó ülésre került, mert igaz ugyan, hogy krumplit Pesten is lehet kapni, de nem ezt a szép válogatott gülba- bát. A zsák fölött szépen elfért kosarakban a cékla, a zöldségféle. Azt én nem tudom, hogy a bőröndben mit vittünk visszafelé. Azt sem tudom, hogy a két demizson vörösbor saját termés volt-e a háztájiban, vagy valami járandóság. A tyúkokat élve hoztuk. Majd elölnek azok néhány napig a szenes pincében. Legjobban a nyúlon csodálkoztam, dehát azt mondták, hogy valamelyik töltelékféleségbe az nagyon jó. Belenyugodtam végül, mert az bizonyos, hogy olyan jó töltelékeket sehol sem csinálnak, mint ezen a vidéken és a magamfajta laikus ne szóljon bele a mesterek dolgába. Hogy miképp foghatták meg hirtelen azt a fiatal ga- lambpárt, ami végül az Icuka ölébe került, annak a jóisten a megmondhatója. Éppen besötétedett, amikor elindultunk. A fű meg úgy kifényesedett az ónos esőtől, hogy a kerék peregni kezdett rajta. Pergett, pergett és úgy beásta magát, hogy aztán már se tőled, se hozzád. Szerencsére ezen a vidéken a gazdák jól állnak háztáji jószággal. A gazda kivezetett két tehenet járomba fogva. Egy rudazó kötéllel utánuk akasztottuk az autót, és szépen kivonszoltak a műútra. Elbúcsúztunk és már indulóban voltam, amikor Icuka mamája kétségbeesetten elkiáltotta magát: — Jesszusmáriám, a hurkatöltő! Szaladt a házba, aztán megint vissza. Mert hol is vennének hurka töl tőt a szerenCsanády János: TÁTRÁI ÉJ Tátra-aljai ősfenyők, bozontos, gyantaszagú had roppant, csillagos ég alatt — medveerejű szálfák rázkódnak meg az éjben. Karjukkal felfogják puhán a hópehely-angyalokat; tűleveleik hullanak, mint konfetti népünnepélyen. Megharsannak a zord hegyoldalak; fehér sziklagyertyák kígyódnak, kántálnak a Három-királyok, vígan didergő gyerekek házalnak papír-betlehemmel. Éjfelen felzúg Bach miséje, és tisztán, ünnepélyesen járnak-kelnek a hóesésben: medveerejű ősfenyők, bozontos, gyantaszagú had tűlevél-szőnyegén a népek — mi kiteríttetett ez éjen völgyön és meredélyen, hogy fel ne sértsék békés lábukat! Hajnal Gábor: TÁJKÉP Konokan állok a parton a nád közt színárnyalatok változását figyelem a tó vízén az ég boltozatján felhők rohanó érkezését és semmibe tűnését nézem birkanyájat a fakó füvű lejtőn indulatos puli rohanását kacsák piros csőrét a patakban libák tárják ixikító fehér szárnyukat a napba néznek lerázzák a gyöngyöző vizet magukról és féktelen örömmel rikoltanak aztán csend lesz. Hóvirágot keresek a lejtőn holnap ibolyát is találok. csétlen pestiek. Az én lelkem re kötötte a jó asszony, hogy okvetlen visszaküldjék azt a szerszámot a fiatalok, mert nem soká húzza már a másik disznó sem. — Aztán csak óvatosan, lelkem — intett végül —, mert ott az Icuka lábánál abban a zsom porban tojás van, nehogy összekoccanjanak. Eső, ónos eső, köd és havas eső. Jóval éjfél után érkeztünk meg Pestre. Icuka édesdeden aludt, mikor megálltam a házuk előtt. A neonfényre fölébredtek a galambok, s amint kinyitottam az ajtót, mint a nyíl, úgy repült ki az egyik. A másikat sikerült az ajtóhoz szorítanom. A nagy kapkodásra felriadt Icuka s míg simogtta a megmaradt galambot: — Jajj, éppen a kislány... ármilyen jól is tudnak tájékozódni a galambok, én nem hiszem, hogy ez a fiatal galamblány hazatalált az Alföldre, s bizony elgondolkoztató, mi lesz egy szegény kis tanyasi galamb- lánykával a pesti ereszek alatt. B » i »ha olykor szeméAZ OlVaSO íyesen találkozik az íróval, jó szokás szerint — udvariasságból, unalomból vagy valódi érdeklődésből — megkérdi, mi a módszere, hogyan dolgozik, hogyan készül a mű? Én ilyenkor, hogy mesterségem komolyságát és társadalmi megalapozottságát liang- súlyozzam, a konok és szorgalmas anyaggyűjtést szoktam kiemelni. És valóban, ha kihúzogatom nehéz fiókjaimat, felderítem a szekrényalját, elhömpölyögneg a füzetek, noteszok, zsebnaptárak, olyan áradást okozva, hogy feleségem okos rendteremtő kedvére van szükség, visszaszorítani őket papirillatú medrükbe. A nyersanyaggyűjtés lárasztó kényszerétől nem tudok szabadulni. Csak az utóbbi két-három esztendőben is hányféle emberrel beszélgettem! Mérnök, taxisofőr, fedélzetmester, boxtréner, kibernetikus, hivatásos házasságszédelgő — mennyi lélek, jellem, magatartás viaszlenyomatát őrzik emlékeim! És idézhetném a helyszíneket, a reménytelen gyaloglásokat. És mindenekelőtt a kudarcot. Hogy az élet úgynevezett sűrűjét, az embert, az atmoszférát, a dialógusok nyers, mellbevágó fordulatait vagy éppen a komplikált, sokámyalatú gondolkodást milyen esetlegesen sikerül átvinni abba a másik dimenzióba, amit úgy hívunk: irodalom. Most is így kerülök a jeles tudo- mányú férfi intézeti szobájába, amely végtelenül tágas, a falairat könyvekkel, iratokkal zsúfolt polcok kárpitozzák, s a régi bőrgarnitúra keserű hűvösséget áraszt. A nagy Íróasztal túlsó partján, valaVészi Endre: HELYCSERE hol a végtelen határán a tudós ember, szikárán, lényegretürő mozdulatokkal és szavakkal, a lenyűgöző biztonság tulajdonosaként. Érzem is a lámpalázat, a feszengést, sikerül-e kérdéseimmel körülhatárolná a lényegest? S hogy a válasz, amely esetleg két mondat hátteréül szolgál majd írásomban, megéri-e ezt a feszélyezettséget? Látnivaló, emberem fontos személy, toronytermetű titkárnője az önállóan cselekvők határozottságával, de lábujjhegyen jár a dolgozó- szobában, a telefonok rekedt berregése nem mar bele a csendbe, ömaga készséges, de hangjában különválik a szórakozottság. A kérdéseim mögött nyilván saját kérdéseit hallja, és azokra válaszol. Rajtam keresztül önmagával beszélget, rendezi programját, fontolgatja délutáni hozzászólását a tudományos bizottságban. Vagy talán nőre gondol? Valamilyen kis lopott randevúra? Eldugott cukrászdára? Vagy néhány mohó si- mogatásra autó félhomályában? Ugyan kérem! Pillantásának ipariszürke tárgyilagossága megcáfolja mindezt. S ahogy a telefonba szól, percenként szinte, kirekesztve minden szószaporító mellékmondatot, ahogy partnereit visszakényszeríti a mondanivalóhoz! Már-már a beszélgetés vége felé járunk, gondolom, legalábbis a tudós arcának élénkülő nyugtalansága jelét adja ennek. Becsukom füzetemet, kezem elfáradt, szememben káprázó karikák. Sötét van itt, e£s voitl Megkönnyebbülök és átfut rajtam az öröm, milyen jó lesz kilépni ebből a bénítóan tekintélyes hűvösségből a napsütötte utcára és végigszaladni egy fénycsíkon. Nem két mondat, egy mondat sem lesz ebből, dühítem magamat, és % már emelkedem a mély fotelből, amikor a férfi megszólal. »Maradjon, kérem ... vagy talán ... sietős? Hová tűnt ebből a hangból a dip- lomatarutin? Az egyenletes, távol- tartó semlegesség? »Mert ha nem sietne, kérem... de csak ha igazán nem tartom fel...« Egy makogó kamasz a rossz lelkiismeretű- ek kategóriájából. Egy körmét ha- rapdáló készületlen fiatalember »Persze csak akkor, és igazán akkor .. .« Hová tűnt mondatainak elegáns lezártsága? »Volna ugyanis egy kérésem . „.« Az iratoktól megroggyanó polchoz lép, kiemel egy dossziét. Visszaült a helyére, de most milyen közel került, semmi távolság, semmi túlsó part! »Én ugyanis írok, persze ha jut rá idő. Novellákat«. Sematikusan és izgatottan nevetgél. He-he. És most megszólal valaki, váratlan magabiztossággal. Én. És kinyújtja kezét atyai jóindulattal a kézirat. Ugyancsak én. Persze, majd elolvasok egyet, no hogyne! Nem, ha megengedem, de csak ha igazán, ő szeretne egyet felolvasni. Zavart nevetgélés. He-he. S már kihúz egy gondosan gépelt, miniszteriális kéziratot, a száras hang felfénylik, sokatígérően olvasni kezd. Belép a titkárnő, a toronytermetű nő, a főnök elharapja szavát, és zavartan a levegőbe néz, kivárja, míg beosztottja távozik. Mérhetetlennek tűnik a várakozás, a szégyen, mint valami szakmai szolidaritás, most már az én gégémet is csiklandozza. Tovább olvas. Megindítóan hangsúlyoz. Istenem, milyen védtelen lett most ez az ember, milyen fedetlen! A berregő telefon villámütésként éri. Ismét a titkárnő. Átvonul a szobán, valósággal kettéosztja. A főnök vörösen, veríteke- sen hallgat, vesztegel, mintha egy hadititok ’ kellős közepén tartana. És így tovább. Végesteien végig. És amit írt, mégcsak nem is rossz. A metamorfózis tökéletes. A nemrég még szorongó és lámpalázas író néhány ásítást fojt el, s a térde lassan zsibbad a merev üléstől. A tekintélyes férfi pedig, a túlsó parton, félénken föl-föltekint papírjáról, s kutatja a hatást. Gondolom, még ebben az esztendőben nemzetközi konferenciákon kell felszólalnia, Genfben vagy Nairobiban vagy esetleg. Adisz-Abebában ... Okos ellenőrző figyelem középpontjában fejti ki majd gondolatait. Tanulmányait idézik, véleményére hivatkoznak, vitatkoznak vele. A tudományos közvélemény ezt az emblémát őrzi róla: áll, szikáran és izmosán, előredőlő vivómozdulattal. Éi rrnst ím?, a másik énje dadog. A másik énje nyugtalanul pislog. A másik énje sápadtan fel-feltelcint. Rettegve várja az ítéletet. S ha végül az írásban műkedvelő is, ebben a félelemben teljesen profi.
