Somogyi Néplap, 1967. november (24. évfolyam, 259-284. szám)
1967-11-12 / 269. szám
Yasämap, 1967. november 12. 7 SOMOGYINíftÁP Katkó István: A HÁTSÓ UDVARBAN Tereferéltek mindenféléiről • műhely mélyén, azután Latinek megkérdezte: —- Mi dolgod van Káz- mérral? — Üzleti ügy. ONOSZ Kovács József: MAGVETŐ Vasvári István: ÓSZI ETŰD Hétfátylú záportánc mögül lassan dereng a napsütés. Felhőben járok. Vén szemem nyíló Alföld-tengerre néz. Juthat még néha egy pohár, asszonycsók, baráti kéz.... Voltam éneklő kés; íme, eljött a dús kenyér szegét. Magas, sötét hegyek ködébe vetett fenyő.ÍJ Lobog az emlékezel; életemnek már szárnya nő; versben, virágban ott lebeg, hiába csontos temető; én már egy vagyok veled, egy-sorsban élni törető. Pillangók örvénylenek, rángatózik a fűzfaág, fordul a sorsunk körül a napvilág, a holdvilág . 11 Kezemen kigyúl kezed, fölöttünk az a fűzfa ráng, pillangók örvénylenek, mint fűben őszt láng. A szikla kőszárnyát emeli, mint dermedt ősmadár — barázdál minket az idő, borzol és körbe száll. Te vagy még minden ölelés, remény, bár télbe' már, hogy rajtunk túl nyíló ébredés, nem lehet nekünk halál. Hol a lemezecskéket, hol Cibulát nézte, azután gurgu- lázó, görcsös nevetés szakadt ki belőle. — Jól befűztél mindenkit, apuskám! C ibula ezt dicséretnek vette, kezét egy kissé széttárta, mint aki azt mondja: »az ember igyekszik«. De amikor a nevetés még görcsösebb lett, megremegett a bőrönd a kezében. Hiába lépett féllépéssel hátrább, Latinek tenyere erőteljesen csattant az arcán. A hol zöld folyondár lepte be az öreg házfalat, időnként éles kalapácsütés csattant. Az ól düledező kerítése mögül egy ősz szakállú kecske dugta ki a fejét, s egykedvűen pislogott az ingujjra vetkőzött emberre. Széles vaslemezek hevertek a virágba borult körtefa alatt, a műhelyajtónál pedig két autógumi támaszkodott a fo- lyondáros falhoz. Nyurga siheder közeledett a kerten át, kezében sörös- palack. — Hideg? — Azt meghiszem, Lafl- nek szaktárs — vigyorgott a kamasz, ádámcsutkája ugrándozott, amikor leste, milyen mohón kortyolgat a segéd. A sör habja kiült borostás áliára, hallani lehetett, amint az ital csurog a nyeldeklőjén. Igazán hagyhatna neki is. — Vidd a csap alá — mondta Latinek, s nem akarta észrevenni a kamasz vágyakozó pillantásait. A legényke benn a műhelyajtó mögött sietően húkérdezte: »No, hogy vagy a maszeknál?« Válaszul megveregette az öreg vállát »Arany életeim van, tata!« Szabó szaki már ugrott is le a megállónál, de lentről visszaszólt: »Csak meg ne bánd!«... L eoldotta ingét, a nap egyre melegebben sütött A töltésen tehervonat haladt, a nyitott vagonokban piros és sárga vetőgépek sorakoztak. Valahol megszólalt a gyári duda, s Latinek tudta, hogy tíz óra van. Az üzemben most früstökölnek. Bekapják a zsíros kenyeret, azután iszkiri tovább. Ö meg, ha kedve támad, bármikor kibonthatja az elemózsiás csomagot, leülhet a ház tövébe, komótosan falatozhat — Laci, gyere csak! A siheder lomhán kibújt a műhelyből, mutatóujjával kis vaskarikát pörgetett. — Mondd csak, hány éves az anyád? Lad abbahagyta a pörgetést máién nézett a zömök emberre. — Mért kérdi? pillantást mért a baknál álldogáló emberre, kalapja komikusán felcsúszott a homlokára. — Te itt melózol? — Áhá — szólt Latinek, és lóbálta a fákalapácsot — Kázmér úr? — Délre itthon lesz. Bámulták egymást Cibula a dgarettáscsomagot nyújtotta a másik felé. — Keresel? — A magam pénzét A vendég krákogott — Többet mint nálunk? — Azt meghiszem! Cibula zsebkendőjével törülte verejtékező homlokát. — Okosan csináltad. Mondtam én neked.., atinek nem válaszolt rögtön. A fakalapácsot egyensúlyozta a tenyerében, majd ledobta a hullámlemezre. A zajra Cibula megrezzent — Mit mondtál, te? — mutatóujjával a homlokát kopogtatta. — Nem vagyok süsü, mindenre jól emlékszem. Bólogattál Bodonyinak ezzel a kugli fejeddel. Zsigának — Kilyukadt talán a fürdőkályhád? Cibula ravasz, lapos pillantással válaszolta: — A zsebem, komacsek_ azt kell kitömni. Bőröndjéhez nyúlt — Egy kis anyagoi hoztam. Felpattintotta a zárat, a bőrönd szétnyílt Csupa-csu- pa fénylő lemezkék voltak abban. A kis szereidében gyártanak ilyeneket — Hát ez mi? — kérdezte Latinek, noha jól látta a sok-sok gyári árut — Mondtam már. Anyag. Kázmér úrnak. Beszéd közben vtgyorgó arca elkomolyodott, észrevette, hegy Latinek meredten bámul rá. — Kázmér nem szólt? — Miről? — Hát... az üzletről — szólt Cibula, majd kedélyes- kedve tette hozzá: — Ne tettesd magad, komacsek! Latinek nézte a temérdek lemezecskét Tehát Cibula volt a szarka. A bánatos képű öreganyját neki! Három éve nem tudják elcsípni Mert ld Is gyanakodna Cibula szaktársra, amikor csöpög belőle a méz-máz, s amikor a gyűlésen tisztelet- teljesen krákogmi kezd, mindenki tudja, hogy Cibula szólásra készül. Ám Latineket háromszor is kihallgatta a rendészet, a gatyáját is kirázták a portán. Panaszkodott is az igazgatónak, de az is sandán felelte: »Magának vagány híre van, Latinek«. Arnold Zweig:* G ANNA K ezdetben, amikor először látta, az első órákban, nem is tetszett neki Anna. Nyakához mérten túlságosan kereknek találta arcát, szemét pedig fölöttéb kiabálónak; előkelő dámára emlékeztető modora kezdetben feszélyezte a férfit, azután meg mulattatta; közönséges görlöcskének tartotta az ifjú teremtést. Anna később meghívta teára — mint a férfi megtudta, annak idején ő is alig ébresztette fel a lány érdeklődését, mert inkább tudósnak látta, pedig arra számított, hogy a művésszel és tevékeny emberrel ismerkedik meg, de azért meghívta. Pont rózsákat hozott neki, s az elragadtatástól szinte ittasan távozott A lány csevegett, nevetett, fényképeit mutatta, régi pajtásként és jó barátjaként kezelte. De az volt a legfőbb, hogy egyedül az ő számára ült ott, csak rá pazarolta minden varázsát, amely megmárosította a tömeget. A megtestesült géniusz, a legmagasabb rendű vonzerő, a föld ékszere, az élet áldása volt ez a lány. S a férfi is tetszett neki, mert érezte, hogy tetszik a férfinak. Felismerte derűs bölcsességét — először ez tárult fel belőle a lánynak. Mert kecses vállán ülő, világos francia fejé*Nyolcvan esztendeje született a kiváló német író. Ebből az alkalomból közöljük »Pont és Anna« című novellájának egyik részletét Vajda Gábor fordításában. ben meglehetős belátás és kételkedés uralkodott, igaz, a férfi gyakran úgy találta, hogy helytelenül él vele, és túlzásokra csábítja. Ismét találkoztak, s amikor a lány is meglátogathatta őt otthonában, bizalmasabbá és meghittebbé vált kapcsolatuk. Karját a férfi válla köré fűzte, ajkát kínálta neki, összetegeződtek. De mindezt kötelezettség nélkül, jó barátnőként . tette, legkevésbé szerető módján. Anna tudta, hogy magával ragadja az embereket — Milyen szép vagy — mondta neki Pont, amikor egy délután kibontott hajjal játszott a szőnyegen mackójával —, milyen szép is vagy te, Anna! — Nem igaz — válaszolt a lány —, nem vagyok szép. Nem akarom, hogy te is azt szajkózd, amit a többi. — De elbűvölő vagy — vetette ellen a férfi, fegyelmezve magát. — Ez igaz — hangzott a felelet —, elbűvölő vagyok. D icsekvés nélkül, nagyon nyugodtan mondotta ezt, leszögezve egy világosan felismert tényt. Egy pillanatra felnézett, azután ismét visszafordult a plüssmackóhoz, játszadozó gyermek komolyságá%,al orchideás vázát állított a mancsai közé; a buja virág lilán és arany lón hajlongott a bárgyú elownpofa előtt. A lány tudta, hogy Pont határtalan, szétomló kábultságban távozik tőle, és heves szívdobogással érkezik hozzá, akár a titokban és izzón szeretett barátnőjéhez találkára siető ifjú. A férfi a kertvárosban lakott, a nagyvárosban naphosszat tartó munka és tárgyalások után jött teára A nővérekhez, s ők megvetettek a heverőn, odavitték neki a teát, nyalánkságokkal kínálták, dédelgették. Néha felesége, Lucie, is feljött vele, nagyon tetszett neki a két lány; esténként azután látták Annát táncolni. Angéla, aki különben is tartózkodóbb volt, még jobban megértette magát Lucie asszonnyal, amikor a zongoránál énekeltek. Vasárnaponként néha együtt ültek négyesben Ponték bérelt kertjében, málnát szedtek, nevetgéltek vagy túrták a földet a gyerekekkel, akik buzgón építkeztek, teli vödrökkel hozták apjuknak a homokot, és lába elé szórtak a kavicsra. Pont maga előtt látta Anna szemét, ugyanolyan színű volt, mint a -aia. hallotta hangját, beszippantotta a virágillatot gondozott, egyszerű vonalú ruhájából, amely minden divatmajmolás és különcködés nélkül, már-már természetellenes bájjal simult formássá edzett testéhez. Szíve és pulzusa a lány mozdulatainak ütemére vert. Ilyenkor maradéktalan boldogságban lebegett. Nem gondolkozott, nem töprengett, úgy fogadta el, ahogy volt, akár egy őselemet, és vadul szerette. Szenvedett, ha távol volt tőle. Mihelyt idegenek, másféle emberek társaságában tudta a lányt, már úgy érezte, hogy nem is létezik számára. „ (Folytatás, a 8, oldalon! még azt Is dumcsiztad, hogy nem kár értem ... — Amit mondtam, mondtam. Egyszer így látja az ember, másszor úgy ... A lemezecskék a betonpadlóra hullottak, Cibula lassan hátrált kifelé, egyik kezében a nyitott bőrönd, a másikban a kalap. »ott az üvegből, majd odaállította a festékes, rozsdás vízvezetékbe. Latinek gyomrát átjárta a kesernyés sör, cigarettát szedett elő, rágyújtott A bakon öreg hullámlemez feküdt, fakalapáccsal rávert, s közben dudorászott A siheder benn matatott a satupadnál, néhány elgörbült kampósszeget egyenesített — Te, Laci, a góré mit mondott? — Dél körül itthon ’esz, Latinek szaktárs. Tárgyalni ment Latinek elégedetten bólintott. Ma reggel az állomáson találkozott az idősebbik Szabóval. Amikor a peronon egymás mellé kerültek, meg— Csak úgy... A lottóhoz kell az ötödik szám. A siheder a vállát vono- gatta. — Azt hiszem, negyvenöt, de az is lehet, hogy ötvenegy. A lakatossegéd legyintett. — Eredj a pokolba, még ezt sem tudod? Valaki belökte az utcai kaput azután léptek zaja hallatszott Korán végzett a góré — gondolta Latinek, s messze pöccentette a cigarettacsutkát. Amikor a jövevény odaért a hátsó udvarhoz, megismerte. Hiszen ez Cibula, a kis szereidéből. Barna kalap volt rajta és esőkabát, mintha ebben a forróságban is fázna. Rövid Baranyi Ferenc: STAC CATO Amíg csupán lopjuk magunknak egymást; csak lopott holmi lesz, ml rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerösen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád, mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek eL \
