Somogyi Néplap, 1967. október (24. évfolyam, 233-258. szám)

1967-10-01 / 233. szám

Vasárnap, 1967. október L 7 SOMOGYI NÉPLAP ERDŐS LÁSZLÓ: K edvenc hősöm nem Old Shatterhand volt, hanem Damjanich. Ha magamra maradtam, legszí­vesebben azt játszottam, hogy én ő vagyok, s ilyenkor csodálatos dolgok történtek velem. Volt úgy, hogy Kos­suth még idejében rám bízta a fővezérletet, s én, csapataim élére állva, áttörtem a vér­tesek sorfalán, elfogtam és a fülénél fogva vezettem Kos­suth elé Windischgrätzet De volt úgy is, hogy Görgei már alá akarta írni a fegyverleté­telt, mikor én kardom elé ál­lítottam, s utolsó pillanatban megmentettem a helyzetet Legjobban mégis azt szeret­tem, ha leugrottam Arad ma­gas faláról, tört lábbal átúsz­tam a Tiszát, Törökországom át Amerikába utaztam, le­győztem Old Shatterhandot, Old Firehandot s aztán Win­netou oldalán beszáguldoztam az egész vadnyugatot. Később aztán másfajta já­tékokat kezdtem játszani, s az élet kalandjai elfeledtet­ték velem a tábornokot. Még­is megdobbant a szívem, mi­kor 1944-ben Dachauban ösz- szeismertettek vele a barátai. Apró kis ember volt ez a Damjanich, szőke, pisze, és rendkívül mulatságosan be­szélt magyarul. De a bal lá­bára ő is sántított. Mikor a németek körülfogták őket, le­ugrott a toronyból, tört láb­bal átúszta a Szávát, s az er­dőkön át hazaszökött falujá­ba, Mól vébe, ami nagyon kis helység lehetett, mert azóta sem találtam senkit, ciki is­merte volna a nevét. Mivel pedig semmiképpen sem akart rendbe jönni a lába, a parti­zánok beküldték az usztasák közé, hogy onnan szerezzen nekik értesüléseket. A mol- veiek persze nem tudták, hogy parancsot teljesít, s árulását nem tudták megbocsátani. Kétszer követtek el merény­letet ellene, másodszorra sú­meg, kapuét, krematórium! Te nyakad nem fej, hanem olyan dagadt uborka, metél­ve, amit megenni pfuj! N em védekeztem. Látta szegénykém, hogy ci­garettára cseréltem a kenyeremet, s nem akartam megmondani, hogy még az is többféle átváltozáson fog át­menni esttelig. Eddigre már ugyanis elpusztultak a bará­taink, ketten maradtunk, s egymásra voltunk utalva tel­jesen. öt pedig egy hete kí­nozta a láz. Gyötrelem volt látni diarétól kiszáradt apró testét, zavarosan csillogó te­kintetét Ráadásul úgy tud­tuk, hogy a flekktífuszosnak nem szabad innia, s így még szomjaztatással is bántottam szegényt S hogy valamikép­pen segíthessek rajta, meg­próbáltam Tannin tablettát szerezni a feketepiacon. Azt a kórházból lopták s csem­pészték ki az ápolók, és mé­regdrágán adták akkor is, ha volt belőle elég. Így csak bel­ga barátaim segítségével tud­tam lebonyolítani az üzletet — ők voltak akkor a fő ciga­rettatulajdonosok. Még így is temérdek munkámba került, míg megszerezhettem az áhí­tott gyógyszert Kenyerem előbb cigarettává lényegült, majd több kenyérré, majd új­ra cigarettává, aztán nem tu­dom még mivé, végül pedig hat Tannin ára cukorrá vál­tozott, s ekkor végre a hié­nák vezetője markomba számlálta barátom gyógysze­rét Damjanichnak könnyes lett a szeme: — Ti boga! Te nem barát, te édes mama! Sajnos, a Tannin nem hasz­nált —. azóta megtudtam, hogy nem is használhatott Este már félrebeszélt Vadul dobálta a testét, és szerb— magyar keveréknyelven ma­gyarázott valamit, a szoká­sosnál is komiszabbul törve a magyar szavakat Kínlódva, szakadatlanul beszélt, s csak azért tartott néha szünetet, hogy megkérdezze: »te ér­tesz?« Én ilyenkor buzgón bólo­gattam. Azt hiszem, amennyit ok­vetlenül kellett, annyit értet­tem is. Egy molvei kislányról volt szó, akinek csodálatosan gömbölyű a csípeje, s aki ma is úgy tudja róla, hogy ő usz- tasa. Nekem tehát oda kell utaznom a háború után, és meg kell mondanom az iga­zat jfél után, rövid botjá- JH val a kezében, odajött 1 hozzánk a Stubenältes­ter, és rám parancsolt, hall­gattassam el a barátomat máskülönben szétveri a fe­jét Nemrég került hozzánk ez a Stubenältester, de a lopott koszton gyorsan meghízott, s makor Damjanich meglátta az ablakon beszűrődő fényben kerek arcát boldogan elmo­solyodott, s ezt kiáltotta; — Jolanka! Ti boga! Nem politikai volt a mi stubenäl testerünk, hanem közönséges bőnöző, de bará­tomat még ő sem bírta meg­verni. Ám azért nem jött za­varba. Felkapta botját, és en­gem vert agyba-főbe Damja­nich helyett Lángeszű ötlet volt ez bizonyos. Betegünk egyszerre magához tért, s reszketve kömyörgött a meg­vadult embernek, ne üssön tovább, reggelig hallgatni fog. A következő nap története elmosódott emlékezetemben. Harmadnap reggelre barátom valamivel jobban érezte ma­gát, s így kitámogattam a mosdóba, ahol tetőtől talpig lemosta magát Visszautunk- ban láttuk, hogy az udvaron valami nagy cirkusz folyik. Széket tettek ki az ajtó elé, s azon, két melegen öltözött Stubendienst felügyelete alatt, ingben-gatyában egy piszkos kis öregember didergett az Alpok-alji fagyban. A mel­lén tábla: »Teljesen eltetve- sedett* — Papa! — kiáltott fel Damjanich, és rettentő erővel szorította meg a karomat Megijedtem. Azt hittem; visszatért a delin urna, hiszen tudtam, hogy már nem élnek a szülei. — Nem enyém papa! — ma­gyarázta. — Jolanka papa! Föltépte az ajtót, és az öreg emberhez rohant Rán­gatta föl a székről, s közben őrjöngve magyarázta a két őrnek, hogy vigyázni fog a papára, soha többet nem lesznek tetvei. Szerencsére lengyel volt mind a kettő, va­lahogyan megértette magát velük. B evittük a papát a mosdóba s lehúztuk testéről az inget Én visszaborzadtam, mikor megláttam a nyakában nyüzsgő szürke tetveket. Ám nem hagyhattam cser­ben Damjanichet öklen- dezve és fuldokolva segítet­tem megtisztítani az öreget. Barátom saját testéről adta át az inget, én pedig valahon- nét egy ócska, de tiszta nadrágot szereztem neki. Az öreg eleinte aligha ér­tette meg, ki rángatja be a barakkba és miért, de aztán megismerte Damjanichot — s ettől fogva undorodva ütötte le magáról a kezét. Ö pedig elébb csendesen kö­nyörögve, majd fejét veszít­ve, ordítva és sírva magya­rázkodott, de a papa nem akarta megérteni. Végül én mentettem meg a helyze­tet: — Ti rezumos? — kiál­tottam rá és lefogtam a ke­zét — On druzse! Nye usztasa! Szmrt fasizmus! Az öreg rámnézett, össze­csapta a kezét — aztán el­sírta magát, és kétségbe­esett hangon mondott vala­mit. Damjanich elfehére- dett — Jolanka férjhez ment — fordította a papa szavait Én pedig a szomorú hír hallatára sem tudtam el­nyomni egy futó mosolyt Szerencsére nem vette ész­re Minden figyelmét az öreg kötötte le. Annyi be­szélni valójuk volt egymás­sal! — Papa meg fogja mon­dani, nem vágyom áruló! — magyarázta boldogan. Mikor végeztünk az öl­töztetéssel, visszamentünk a hálóterembe, s én helyére segítettem Damjanichot — s melléje az öreget. Elhatá­roztam, meghozom értük a legnagyobb áldozatot: ott­hagyom ágyamat, s keresek magamnak valami zugot. Ám Damjanich nem enge­dett. — Te maradj! Te vigyáz­ni öreg! — mondta határo­zottan. Aztán végignyújtó­zott az ágyon, lehunyta sze­mét — és többet már nem is nyitotta fel. H anem a papa megérte a felszabadulást Si­került értesítenem egy szerb ápolót, aki­ről tudtam, hogy Damja­nich barátja, és az valami­képpen beszerezte a kórház­ba az öreget. Ott aztán egy egész közösség vigyázott rá, hogy átadhassa Jolankának Damjanich üzenetét Diáknegyed épül Szófiában A bolgár fővárosi Drven- cia negyedétől nyugatra 288 hektáron a közeljövőben meg­kezdik egy diáknegyed építé­sét, ahol 42 000 diáknak, pro­fesszornak, tanárnak stb. lesz hely. A hat nagy épület­ben 31 500 diák fog tanulni, közülük 24 000 a diáknegyed­ben lakik majd. Sportlétesít­ményekről is gondoskodnak. Üzlethálózatot és több nagy diákétkezdét létesítenek. A tervek szerint az építkezés 1980-ig befejeződik, s a költ­ségek 90 millió levát tesznek majd ki. Bagó Bertalan: ŐSZI DOMBOLDAL KERÉK IMRE: Nem tudjátok megtörni soha őket Nem tudjátok, megtörni soha őket. Föld alatt lázadnak tovább a holtak, gyűlöletük jégkérge meg nem olvad, golyóval, késsel, bombával dacolnak s a dzsungel ősi törvénye szerint ki elégett: lűzként pusztít tovább, kit felkoncoltak: mint a bumeráng visszafordul, s a támadóra csap; nem tudjátok megtörni soha őket. Nem tudjátok megtörni soha őket. Élő a holttal szövetségre lép és mindenki fizet mindenkiért? gyermek anyjáért, nő a férfiért s új bosszút szül minden egyes halál. Mert őket segíti csak ez a föld, a lerogyók torkával ez üvölt, itt kő, bokor, vas, minden ellenátt; nem tudjátok megtörni soha őket. Nem tudjátok megtörni soha őket Pusztíthatjátok őket mindenütt; míg karjuk mozdul, s lát fáradt szemük, amíg el nem apad lélegzetük — szájukkal a szabadság mosolyog, s nem nyelheti el őket az idő, mert haló porukból új csira nő; mert hitük elsöpri a temetőket; nem tudjátok megtörni soha őket! lyosan meg is sebesült Zág­J. Minütko: ELSŐ SZERELEM rabba vitték kórházba. Itt az­tán engedélyt kapott, hogy otthagyja a szolgálatot, s az erdőbe vonulhatott Később — hogy miért, azt még Da­chauban sem árulta el — át kellett mennie Vajdaságba, s ott a magyar rendőrség fog­ságába került Tizenöt évi fegyházra ítélték. Előbb Új­vidéken ült, majd a fogház kiürítésekor Németországba hurcolták. Sikerült kibontania a vagon padlóját, leereszke­dett a sínekre s a földhöz la­pulva kivárta, míg az egész szerelvény átrobog fölötte. Akkor fölállt, hogy újból el­induljon Molve felé, s tisztáz­za ügyét a barátaival. Hallat­lan balszerencséje volt Pár méterre onnan, ahol a sínek közé ereszkedett, két csendőr állt az országúton. — Ti boga! — csikorgatta a fogát valahányszor eszébe jutott ez a találkozás. Veszekedni egyébként is fé­lelmetesen tudott. — Te nekem nem van ni ba­rát értél? — kiáltotta mé­regtől remegve. — Té eszel dohány, te bolond? Te degelsz Nem siettem. Csak a bélye­geimmel törődtem. Szabad időmben az utcákat jártam, az üzletekben kerestem érdekes bélyegritkaságokat. így a sze­relemre nemigen maradt időm. Osztálytársaim közül azonban már majdnem mindenki volt szerelmes. Ekkor világossá vált számomra, tovább nem szabad késlekednem. Először is, mert már kényelmetlen, másodszor, mert lassan már nem marad lány nekem. Elhatároztam tehát, sürgő­sen szerelmes leszek valaki­be. De kibe? Igaz, a suliba sok szép lány járt. Hosszú ha­bozás után kiválasztottam Ljusza Tyimoninát. Bizonyí­tékokat hoztam föl ellene és mellette. Ellene csak egyetlen érvem akadt: Ljuszát nem le­hetett szépnek mondani. Lába hosszú, és arca mindig piros- lott. Mellette viszont sok érv szólt: először is a szomszéd ud­varban lakott, másodszor ugyancsak hetedikes volt. Mindezen kívül Ljusza a tá­volugrás iskolai bajnoka, és a legfontosabb: még senki sem szeretett bele. Sietnem kellett tehát. De mivel kezdjem? Hogyan mond­jam el neki? Genykához, legjobb bará­tomhoz fordultam tanácsért, aki fülig beleszeretett már a kövér Zsánnába. Odamentem hozzá, és azt mondtam: — Genyka, én szerelmes va­gyok! Genyka végignézett, és min­den érdeklődés nélkül vála­szolta: — Már éppen ideje. — És most mit csinálják? Éreztem, hogy ég az arcom. — Kibe? — érdeklődött Genyka. — Ljusza Tyimoninába. — Aha... Az volt az a lány, aki újévkor szavalt az ünnep­ségen. Egy olyan hosszú... Igen egyszerű. írjál neki leve­let, és hívd moziba. — És ha nem akar jönni? — dadogtam félve. — Miért ne? — Genyka sze­me tele lett ravaszsággal. — Ki ne akarna moziba menni ingyen? — Ingyen? — Ej, te ... Természetesen meg kell venned előre a jegye­ket. Egy zacskó cukorkát is, a szünetben pedig hívd limoná­dét inni. — És a mozi útin? — Hazakíséred, és a kapu­ban megcsókolod. — Megcsókoljam? — ennek hallatára minden erőm elha­gyott. — Miért, mit képzeltél? — vert vállon Genyka néhány­szor. — Világos — mondtam min­denre elszántan. — Köszönöm! Milyen szép is az élet, amíg nem szerelmes az ember. Most levelet kell írnom, mozijegyet vennem. Cukorka, limonádé és mindennek tetejébe még meg­csókolni ... Titokban remény­kedtem, hogy addig nem jutok el. Legjobb lenne, ha Ljusza egyáltalán nem jönne el a mo­ziba. Vagy ne is írjak neki? Azt nem! Már késő visszavo­nulni. Este bezárkóztam a szobám­ba. Egyik változat készült a másik után. Az első levél így kezdődött: »Ljusza! Mikor a nap tüzes aranykorongja ráül a hideg csúcsokra ...« A má­sodik: »Olyan vagyok, mint egy csillag. Ha belenéznél a telkembe!-« Ezeket a változa­tokat összetéptem, és a levél végleges formája ez lett: ‘■’■Sze­retlek! Gyere ma öt órára a mozihoz. Moziba megyünk. Sz. L.« (Ez Sztyepán Lebegye- vet jelent.) Másnap tanítás után odaadtam a levelet Lju- szának. Fél ötkor már a mozi széles bejáratánál álltam. Az előcsar­nok tele volt lármás emberek­kel, és én ebben a lármában reménykedtem, hogy szerel­mem __nem jön el. M ire azonban az óra kismu­tatója pontosan a cifra ötös­höz ért, és Ljusza még mindig nem jött, kétségbeestem. Már jobb lett volna, ha eljön. De Ljusza nem érkezett. Az óra húsz perccel túlhaladta az ötöt, és én izgatottan járkál­tam a mozi előtt. Csak fél hat­kor ballagtam szomorúan ha­za... — Na, mi volt? — kérdezte Genyka a következő nap. — Nem jött — keseregtem. — És te szomorkodsz? A le­mondás a férfi természetéhez tartozik. Meg kell, hogy ma­gyarázza! — mondta Genyka határozottan. — Tanítás után beszélsz vele. Ha akarod, el­kísérlek. ■— Nem. Jobb lesz egyedül. Megmondok neki mindent, határoztam el. Hadd tudja meg újból, hogy szeretem. Né­hány óra múlva, mikor meg­láttam Ljuszát, oda akartam menni hozzá. De Ljusza át­ment a másik oldalra, amikor észrevettj hozzám pedig oda­futott a barátnője. — Te vagy az Sz. L.? — kérdezte ravaszul. — Itt a le­veled Ljuszától! Odanyomott a kezembe egy borítékot, és elfutott. Szörnyen vert a szívem. Levél Tőle! Biztosan megmagyarázza, miért nem jött. Talán bocsá­natot kér. Vagy máskor akar találkozni. Lehet, hogy azt ír­ja ő is szeret engem? A sarokba húzódtam. Re­megve nyitottam ki a boríté­kot. Benne, nagy papíron, gyönyörű betűkkel mindössze ennyi volt: »Hülye vagy!« Alá­írás nélkül. Magam sem tu­dom miért, visszafutottam az iskolába. Leültem a helyemre. Ezek az alattomos, lelketlen nők! — sóhajtottam, majd a zsebkésemmel nagyon nehezen belevéstem a padba: »Ljusza + Sztyopa — szerelem!« Lassan fölengedett a szomo­rúság. Még nem tudtam, hogy ezzel befejeződött a gyermek­kor, és elkezdődött életem új, eddig még ismeretlen része. Fordította: Révész Mária

Next

/
Thumbnails
Contents