Somogyi Néplap, 1967. október (24. évfolyam, 233-258. szám)
1967-10-29 / 257. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 196*7. október SS. Somogyi Pál: ÉS A TÖMEG FELMORAJLOTT A lig kelt föl a nap, hatalmas tömeg verődött össze a sétatéren. Kilenc óra tájt már javában tartott a népgyűlés. A zászlók és a feliratok vörös vásznát a tenger felől fúvó enyhe szellő meg-meg- lebben tette. János, a magyar hadifogoly és Szása a tér felé igyekezett. — Régen megkezdték már? — kérdezte Szása valakitől. ■— Ez az első szónok. A zöldre festett szabad színpadon alacsony, kövérkés ember ágált. Heves morz- ’dulatai már messziről láthatók voltak. Mire Szásáék közelebb furakodtak, a szónok hatalmas tarka zsebkendőjével letörölte az izzadságot széles, kopasz fejéről, és lelépett a pódiumról. János meg Szása Dani- lovékat keresték a sokaságban. A nép között, melynek nagy része a közeli falvak és puszták szegényeiből került ki, hangos biztató szavakkal osztogatták az ágensek a különböző pártok röpcéduláit és Kerénszkij fényképét De hirtelen elhalkult a zsivaj, a tömeg a színpad felé tódult. A dobogón megjelent egy magas, bőrkabátos alak, a heflyi men- sevikek ismert szónoka. Szi- nyavszkij. Színpadias mozdulatokkal hátrasimította göndör, fekete haját, s kecsesen meghajolt a tapsoló tömeg előtt. Szinyavszkij először pártja nevében üdvözölte a népet, majd felsorolta a nehézségeket, melyekkel az Ideiglenes Kormány »heroikusán» küzd. —... Itt bent az országban és kint a frontokon sötét, gyanús elemek és német kémek egyengetik Wilhelm útját, hogy nyakunkra ültessék a germán zsarnokot, hogy megöljék, megfojtsák a mi szent szabadságunkat. — Gyalázat — kiáltotta valaki. A tömeg mozgolódni kezdett. ' — Ez az ő nagyágyújuk — lökte oldalba Szása Jánost. — De hol vannak az elvtársak? Hangjukat se hallani. Színüket sem látom — nyugtalankodott János. — Nyár van, késő nyár — vált lírikusá Szinyavszkij hangja. — Kinn a mezőn a búza aranyos, érett kalászát szomorúan liajtja a föld felé. Várja az aratást, a kaszát, a dolgos kezet. Máskor ilyenkor már régen learattak, most pedig nincs, aki arasson. ‘Férjetek, fiaitok, testvéreitek, apáitok ott senyvednek a lövészárkokban. Belefáradtunk a háborúba, megundorodtunk tőle. Minden ház, minden család gyászol már. Testvérek! Szabad Oroszország polgárai! Ideje már, hogy véget vessünk a szenvedésnek. — Ejnye! Ez egészen a mi hangunkon beszél! — hajolt János Szásához. Szása nem felelt Nem tudta, mit válaszoljon. Öt is meglepte ez a beszéd. Igyekeztek közelebb nyomulni a pódiumhoz. — A mi nagy, szabad Oroszországunk minden becsületes polgára — csengett a szónok hangja — velünk tart, s egyetért velünk. Mert kik a bajok okozói, kik akadályozzák a gyors és győzelmes békét? — Szinyavszkij összehúzta szemét, aztán előrelépett, a színpad szélére, mintha keresett volna valakit. Harsányan kiáltotta: — A bolsevikok! ök nem engedik, hogy a ti vágyatok szerint gyorsan és győzelmesen befejezhessük a háborút. Az azonnali béke frázisával zül- lesztik a mi drága, forradalmi hadseregünket. Ki az oka tehát annak, hogy a mi szeretteink még mindig ott pusztulnak a frontokon? Ki az oka annak, hogy szálán rothad a gabona? Hogy éhség van és hogy rongyosak vagyunk?! Ki akadályozza a végső győzelmet és húzza a háborút!? A bolsevikok! A polgári pártok hívei élénken helyeseltek, itt-ott magukkal ragadva a városi és falusi dolgozók egy-egy csoportját is. J ános most megpillantotta Danilov széles vállú, matrózinges alakját Danilov egy fatörzsnek támaszkodott. Hozzá siettek. Salman is ott állt Danilov mellett, és még né- hányan a bol seri kok közül. Danilov szép nyugodtan cigarettát sodort — Ejnye, már mióta keresünk titeket, hol voltatok? — mondta János izgatottan. Látszott rajta, hogy a szónok beszédé kihozta sodrából. Idegesítette, hogy az emberek tapsolnak a mense vik agitátornak. — Miért izgulsz? — kér dezte meglepődve Danilov. — Hát nem halljátok? Nem látjátok? Salamon legyintett. — Ugyan, hadd beszéljen Danilov rágyújtott Mélyet szippantott, és lassan fújta ki a füstöt Magabiztos nyugalma Jánosra is átragadt — Mi tudjuk — hasította a levegőt a szónok éles hangja —, jól tudjuk, hogy a parasztnak föld kell. Évszázadok óta éhezi a földet! Mert mit ér neká a szabadság föld nélkül? És lesz is földje! Gondoskodik róla a mi forradalmi kormányunk. Az alkotmányozó gyűlésen megtárgyalják majd ezt a kérdést is. Természetesen nem szaggathatjuk szét a földet holmi rablók módjára. Mindennek megvan a törvényes útja. A mi szabad hazánkban roppant nagy fontossága van az önfegyelemnek, a rendnek. Erőszakoskodásnak nincs helye. Kormányunk rendelet« nekünk szent. Szigorúan be kell tartani mindenkinek. Még szónokolt egy darabig az alkotmányozó gyűlésről, s végül megátkozta a katona- szökevényeket és a bolseri- kokat. Kerenszkijt éltetve lelépett a színpadról. Szinyavszkij után egy alkotmányos demokrata következett Aztán egy népszocialista, maid egv anarchista. János fejében össze-vissza keveredett a sok beszéd. — A fene ismeri ki itt magát — mondta —, úgy látszik, ezt az egész bandát egy anya szülte, csak másmás színre van pingálva az irhájuk. A színpadon már egy keresztényszocialista szónokolt. A papok érdemeit és fontos misszióját hangoztatta, a munka fontosságát, amit a kormány érdekében kifejtenek. János közeliében parasztasszonyok trécseltek. — Bizony, lelkem, nálunk az atyuska bátran ki is hirdette a népnek, hogy azért van a szárazság meg a sok baj, mert a bolsevikok elfordítják a népet az isten tői. János Danilovhoz fordult: — Most ugye te következel? Ne várjunk tovább! Most neked kell beszélned. Danilov átható tekintettel nézett Jánosra. — Nem ismerek rád, fiú. Türelmetlen lettél. Pedig a bolsevikoknak minden helyzetben meg kell őrizniük nyugalmukat. Érted? És te kapkodsz! — Rosszallóan rázta a fejét. János füle égett, szégyell te magát M ost egy sebesült katonát segítettek föl a színpadra, mankóján lőrebicegett. — Én a sebesültek barakkjából jövök — kezdte a katona. — Ellőtték a lábamat. De különben paraszt volnék, a donszki kerületből. A múltkoriban, amikor a feleségem meglátogatott, elmesélte, hogy a mi falunk- beli pópának két fuvar kenyeret és kalácsot hordott össze a nép nagyszombatra, zóval húsvét ünnepére. A mi ' megyénkben szűkösen számítva, van legalább há- omsziáz atyuska. Ennyi van hizonyosan. Na már most, ezeknek a napoknak egyetlen egy napon hatszáz fuvar kenyeret gyűjtöttek össze. Ugye, mindenki tudja, hogy az atyuskák ennyit nem tud nak fölemészteni. Mit tesznek akkor ezzel a rengeteg kenyérrel? A disznaikat meg a lovaikat etetik vele! Itt, a városban pedig éhezik a szegénység, naphosszat áll sorba egy kis kenyérért. Hát még a lövészárokban! Azok szegények megennének mindent Nahát, azt akarom mondani, hogy ilyen nagy gondviseléssel vannak mi irántunk a papok! Persze nekik is meg az uraknak is könnyű a háborúról beszélni. Szavalni a végső győzelemről. Hát én azt' mondom — emelte föl a hangját, s jobbjával fenyegetően magasra emelte mankóját — azt mondom, emberek, ne hallgassatok ezekre a népbo- londi tokra! Mert ha úr, ha pap, hamis az mind, most is az, mindig is az volt! Taps és éljenzés közben segítették le a színpadról a sebesültet. Ekkor. határozott léptekkel Danilov sietett föl az emelvényre. — Elvtársak! Egy kérdésem van hozzátok. Miért gyűltünk mi itt össze? A bőrgyáriak, a vasúti javító- műhely munkásai, a hajóácsok, az asztalosok, a molnárok, a többi városi dolgozó és ti, szegényparasztok, akik talán fél éjszakát átgyalogoltatok idáig, miért jöttetek ide? Talán azért, hogy virágos szavakat, csillogó ámításokat meg felci- comázott hazugságokat halljatok? Vagy azért, hogy megtudjátok a vallót, a nyers igazságot? Megtudjátok, mit várhattok, mi lesz a sorsotok, lesz-e földetek, kenyeretek, lesz-e béke, igen vagy sem! Ezért jöttetek? — Ezért! — zúgta a tömeg. — Az igazat, akarjuk hallani! János figyelte Danilov arcát. Látta, mennyire megviselte a sok álmatlan éjszaka, az erőn felüli agitációs munka. Ám, Danilov mély kék szeme fáradt arcából is derűs nyugalommal nézte a tömeget. — Nos hát először is beszéljünk arról, ami nekünk a legjobban fáj. Hogy mi fáj nekünk legjobban? A háború. »Háborút a végső győzelemig« — mondják az urak — fejével a szónokok felé intett — Mi rejlik emögött? Üzlet! Hogy a cipőgyáros ell adhasson még százezer pár bakancsot, a köpenygváros szárezer mundért, az ágyúgyáros töméntelen ágyút, töltényt és más gyilkoló eszközöket. A háború profitot, hasznot, millió és millió rubelt jelent a gyárosok meg a kereskedők számára. Ezt jc’enti a háború folytatása — nekik. De mit jelent nekünk? Sok ezer újabb ha’ottat, sebesültet, nyomorékot, árvát, éhezőt. Azt jetlienti, hogy te, aki itt beszéltél — mutatott a man- kós katonára — rövidesen újra a frontra kerülsz, a vágóhídra. És még igen sokan, férfiak és nők. A háború azt jelenti — sújtott öklével a levegőbe —, hogy még kevesebb lesz idehaza a dolgos kéz, hogy a búza a mezőn pusztul, a rozs kipereg, hogy még nagyobb lesz az éhség, a nyomor, több a be- teggz- Azt kérdezem, akar- iátok-e hát tovább folytatni a háborút? A tömeg felmorajlott. — Elég volt! — Békét akarunk! — Békét! Békét! Békét! — Mi, bolsevikok — folytatta Danilov — azonnali békét akarunk. Nem holnap! Ma! Rögtön! Értitek? — Értjük! Ezt akarjuk! A zajba belevesztek János, Szása és a többiek lelkes kiáltásai. — Na és a másik dolog — Danilov nagyot lélegzett — a föld. Azt mondják, hogy majd az alkotmányozó gyűlésben tárgyalják meg ezt a kérdést. De kik tárgyalják? — kérdezem én. — Vajon ti? — s jobbjával a parasztok tömegére mutatott. — Nem! Hát kik? A földesúrak meg az ő ügynökeik. Nos én azt mondom, nincsen itt ebben a sokaságban egy árva lélek sem, egyetlen olyan tökkelütött sem, aki elhiszi, hogy az urak nagylelkűségükben majd maguktól felkínálják földjeiket. »Nesze, Ivan Vasziljevics, te szegényparaszt, legyen tied a földem.« Nem! Akármilyen baromnak tartják is ők a népet, ezt a hazugságot nem hiszi el senki. Tévedtek, urak! — fordult a polgári pártok szónokai felé: — Nem jól is» meritek a népet! A nép-keresi és a nép megtalálja az igazságot Hiába akarjátok ereket az egvszerű munkás- és parasztfejeket különböző, ravasz fogásokkal elcsavarni, ezek mifelénk, az igazság, a nap felé fordulnak ... akár a napraforgó. Arról szavalnak ezek az urak — kiáltotta Danilov — hogy ti, dolgozó parasztok, akiknek egy krajcárja sincs, pénzért váltsátok meg a földet. Hát miben különbözik akkor az új rend a régitől? Akinek pénze volt, a múltban is vehetett földet, most is vehet. A szegénynek akkor sem volt pénze, most sincs. Mit adott hát nektek ez a Ke- renszkij? Semmit! Mi, bolsevikok, azt mondjuk: a föld azé, aki megműveli! — Szívünkből beszél! — kiáltotta egy öreg parasztasz- szony. — Mi azt mondjuk, szét kell osztani a földet jogos gazdáik, a kizsákmányolt szegények között. — folytatta Danilov. — Minden megváltás nélkül, ingyen! És nem az alkotmányozó gyűlésnek, nem holnap, hanem ma mindjárt Mi azt mondjuk: elég volt az urakért való vérontásból! Békét akarunk! Nem holnap, hanem míg rögtön! V iharos taps, helyeslés, tombolás tört ki. Mikor a lárma elcsende- edett, Danilov így folytatta: — Aki szembefordul ezzel a kívánsággal, az ellensége a népnek. A nép pedig eltiporja ellenségeit,.. Mikor Danilov elhagyta az emelvényt, valósággal megrohanták az emberek, karjába kapaszkodtak, áradt belőlük' a szó: — Elvtárs, hozzánk jöjjetek ki a faluba! — Elvtárs, mihozzánk! A bőrgyárba! Okvetlen várunk! — A sebesültek barakkjába! — Ott leszünk, elv-társak — .álaszolt Danilov — minde- , nütt ott leszünk!... egy kis nyelvművelés Egy és más a hivatali nyelvről Nem első ízben szólunk erről a kérdésről, de — úgy látszik — nem lehet elégszer beszélni, írni róla. Sajnos, vajmi lassan fogy a javítanivaló hivatalaink fogalmazványaiból. Nem ingerült zokszóval mondom ezt, hisz jól tudom, milyen nehéz megszabadulni a hivatalok hagyományozódó írásbeli szokványnyűgétől. Erre egy igazán nyomós példa kínálkozik. Petőfi Sándor nemcsak verseiben, hanem prózájában is forradalmi újító volt: mind versben, mind kötetlen formában egyszerűen, természetesen, mindenkinek érthetően mert írni. Rendkívüli újdonság volt ez akkoriban. Mégis mit tapasztalunk, amidőn az író- művészetében évek óta diadalmas költő azért vesz kezébe tollat, hogy hivatalos iratot fogalmazzon? íme, így szól Petőfinek 1849. május 28-án kelt beadványa, amelyben lemond őrnagyi rangjáról: »Alólírott a katonai pályáról a polgári életbe lép át, s őrnagyi rangját ezennel a t. c. hadügyminisztérium kezeibe teszi le, mely lemondás elfogadásáról« oklevelet kiadatni kéri.-* Még egy Petőfi sem tudta magát függetleníteni korának -róli meg kiadatni kéri- féle kifejezésekkel csikorgó hivatalos írásmódjától, hogyha egy minisztériumhoz fordult De neki mentsége lehet, hogy csak néhány esztendővel azelőtt, 1844-ben jelent meg az a törvénycikk, amely kötelezővé tette a magyar nyelvet az iskolákban, a hivatalokban, az egész közéletben. Igaz, a megyékben már egy-két évtizeddel régebben kezdtek áttérni a magyar nyelv használatára, mégis kevés volt ennyi idő helyes magyar hivatali, közéleti nyelv megteremtésére. De azóta már száz évnél is több idő telt el, s egy mostanában keletkezett ügyvédi iratból idézhetem ugyanazt az idegenszerűséget: »Az... eredeti adásvételi szerződést kezeinkhez kérjük kiadni.« Még romlott is a forma: Petőfi -be ragja -hez-zé lett, hogy jobban hasonlítson a német eredetihez: kezeinkhez, vagyis zu unseren Händen. Mind a kezeibe, mind a kezeinkhez helyett magyarosabb volna az egyes szám: kezébe, kezünkbe, ahogy Arany János írta: »Adassák A levél Hunyadi Mátyásnak, Tulajdon Kezébe, Senkinek se másnak.« Címzésben is így kellene a borítékra írnunk: ennek meg ennek a hivatalnak, X. Y. kezébe. Tehát lám, előre helyett- olykor hátrafelé megyünk. A kéri kiadatni, kérjük kiadni helyébe természetesen ez kívánkozik magyarul: szíveskedjék kiadni. Elég az hozzá, egy század alatt bizony többre vihettük volna. Ezért kell újra meg újra visszatérnünk a címbeli tárgyhoz. Mi a fő baja hivatalaink, általában az ügyintézés nyelvének? Az, hogy aki »hivatalos tollat« vesz kezébe, igen sokszor tüstént elfelejt vagy nem mer a maga természetes módján szólni. Gondolatait nem a maga élőnyelvi közlésmódja szerint fejezi ki, hanem az átvett merev formákba töri bele. Egyszer valaki elmagyarázta nekem, hogy elszámolása azért nem jó, mert ezt meg ezt az összeget nem vonta le. Mikor ezt az egyszerű tényt írásba foglalta a hivatal számára, ez lett belőle: »az összeget nem hoztam levonásba«. Még töprengett, hogy nem így volna-e jobb: »az összeget nem helyeztem levonásba«. Mikor biztattam, írja bátran, ahogy az előbb mondta: nem vontam le, udvariasan, de határozottan elutasította javaslatomat: »Az nem eléggé hivatalos.« Kifejtette, hogy az ilyesmi túlságosan hétköznapi, nincs elég tekintélye. A hivatalos stílus megkíván valami »emelkedettséget«. Ebből annyi igaz, hogy aki hivatalos iratot fogalmaz, az jobban »megválogatja a szavát«, jobban, mint amikor a barátjának vagy éppenséggel a »haverjának« ír. A hivatalos stílus választékos írásmód. De vajon nem eléggé választékos és hivatalos, ha a folyamatba teszi az eljárást helyett ezt írjuk: megindítja az eljárást; a megbeszélést tárgyát képezte helyett ezt: a megbeszélés tárgya volt; a tulajdonát képező ingatlan helyett: a tulajdonában levő ingatlan; a tekintettel arra, hogy ... vagy a tekintve, hogy ... helyett röviden: minthogy vagy mivel; a darab 20-án kerül előadásra helyett: a darabot 20-án adják elő; a kifizetésre kerülő összeg helyett: n kifizetendő ösz- szeg; stb. stb.? Vagy csm lehetne például (csak ezt az egy ügyiratot említem) a nyugtát ilyen szövegűre egyszerűsíteni?: »300 Ft-ot, azaz Háromszáz forintot bútorok javításáért fölvettem Budapest, 1967. október 20. Nagy János asztalos.« (Többnyire még ma is így cikor nyázzák: »Nyugta 300,— Ft- ról, azaz Háromszáz forintról, mely összeget bútorok javításának ellenértéke fejében a mai napon köszönettel felvettem.«) S természetesen nem nyugta ellenében kell kifizetnünk valamit, hanem nyugtára. Ami idegen, ami eltér a szokásostól, ami teketóriás annak mindig nagyobb becsülete van az ilyen »tekin- tély«-hajszoló ember szemében. Ez a titka az idegen szók, a nyelvi idegenszerűsé gek terjedésének is. Az ilyen ember szívesebben választja a prototípus szót a minta- példány-nál, vagy az első példány-nál, neki jobban tetszik a garancia, mint a jótállás vagy szavatosság vagy kezesség, jobban ízlik neki a sampinyon (ha ugyan nem a sampion!) a csiperkénél. S effajta beszéde közben (ó, édes önáltatás!) még műveltebbnek is képzeli magát az egyszerű, de jó magyar szavakat használónál. Az ilyen elferdült ízlésű ember könnyen eljut odáig, hogy egyáltalán nem törődik anyanyelvi műveltségének fejlesztésével. Neki úgy jó a magyar nyelvtudása, ahogy van. Az a fontos, hogy — jól-rosszul — megértik. Még a helyesírást sem tanulja meg rendesen; elég, ha a gépíró tudja, ö a beosztottjának gépbe mond, diktál. S ha nem vigyáz, egyre jobban kifejlődik az a hajlama, hogy ne csak az írógép mellett diktáljon. Néha vitatkozik vele a gépírónő. sőt hébe-hóba mosolyogva fölényeskedik, s a helyesírási szótárt mutogatja. Kellemetlen az a mosoly. De lehet tenni valamit ellene: tanuljuk meg jól anyanyelvűnket, szóban és írásban! Dr. Ferenczy Géza
