Somogyi Néplap, 1967. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1967-09-03 / 209. szám

Tasáman, 1967. szeptember 3. 7 SOMOGTINÉPLAP Az első magyar koprodukciósfilm Forgatás a Volga mellett és Budapesten Beszélgetés Jancsó Miklós rendezővel Lena Kozelkova, Jancsó Miklós és Krystyna Mikola je wska a budapesti műteremben. gyár színész: Molnár Tibor, Kozák András, Madaras Jó­zsef és Juhász Jácint játszik jelentős szerepet a filmben. — Kik lök? a szovjet szerep­— Mihail Kazakov, Bolot Bejsendliev, Szergej Nyiko- nyenko, Lena Kozelkova és Tatjana Konyjukova. Lengyel színésznő is szerepel: Krysty­na Mikolajewska nevére és alakítására a »Fáraó« című nagyszabású produkcióból nyilván emlékszik a magyar közönség. Külön meg kell em­lítenem a harci jelenetekben Még néhány rcip és befeje- §* ződnek, az év egyik legjelen­tősebb magyar filmje, a »Csil­lagosok, kato­nák ...« mun­kálatai. Nem mindennapi feladatra vál­lalkozott Jan­csó Miklós, a rendező. A té­ma ugyanis a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának ünnepi prog­ramjaként ké­szül. Ez a film az első magyar— szovjet kopax>- jj dukció. Elké­szítésére a két ország művé­szei, szakembe­rei közösen vállalkoztak. Közös munka az irodalmi alapanyag is. Hárman vettek részt a forgató­könyv elkészítésében: Jancsó Miklós, Hernádi Gyula és G. M. Divani együtt írták. — Mi a »Csillagosok, katonák« témája? — érdek­lődtünk a rendezőtől. — Nincs összefüggő törté­nete — mondta Jancsó Miklós. — Nincs klasszikus értelem­ben vett »sztorija« ... Így ha­tároznám meg a műfaját: ese­ménysorozat 1918-ból, tehát abból az esztendőből, amikor az intervenció megerősödött. A film azokról a magyar hadi­foglyokról szól, akik önként a forradalom mellé álltak. Hai-colnak az igaz ügyért, és egy kivétellel valamennyien meghalnak ... Más és más módon. A forradalomért adják életüket, s en­nél többet sen­ki nem adhat. E nagy esemé­nyek hősei ép­pen olyan hét­köznapi, hús- ból-vérből való emberek vol­tak, mint aki­ket majd a mostani film­ben láthat a közönség... A bátorság, az önfeláldozás nem póz kér­dése. Igyek­szünk érzékel­tetni, milyen körülmények *: játszanak köz- | re, amikor ezek az emberek vállalják sor­sukat. — Hol ját­szódik a film? — Sok ezer kilométert utaztunk a Szovjetunió­ban, amíg meg­találtuk az el­képzelésünk­nek megfelelő helyet. A Ja- Tatjana Konyjukova forgatás közben, roszlavltó! 80 kilométerre lé- (MTI-fotó - Friedmann Endre felvételei.) vő Kosztroma városára esett a választásunk. 1 szereplő csaknem ezer szovjet ' katonát, akik áldozatkészen vállalták a legnagyobb fizikai erőfeszítést kívánó feladatokat is. Parancsnokuk egyébként M. S. Sumilov volt, aki arról nevezetes, hogy előtte tette le a fegyvert és adta meg ma­gát Sztálingrádnál Paulus tá­bornagy, a bekerített hatodik német hadsereg parancsnoka. A katonákon kívül még szere­pelt a felvételeknél egy lovas artistacsoport. Tagjai sok ne­héz és nagy vakmerőséget kí­vánó jelenetét játszottak el. — Itthon milyen felvéte­lek készültek? — Budapesten mindössze két napig forgattunk. A zuglói műteremben fölépítettük a kosztromai kolostor belsejének díszleteit. Külföldi színészek is szerepeltek ezekben a je­lenetekben. A két műtermi fel­vételi nappal a forgatás véget ért. A munka utolsó fázisa a vágás, a meglévő sok ezer mé­teres felvételből kiválasztjuk a legsikerültebbeket. Ez még néhány napot igénybe vesz. — Mikorra készül el a Csillagosok, katonák című film? — Szeptember elején, hiszen a vágáson kívül más munka már pines hátra. Az eredeti célunkat tehát elértük: az 50. évforduló megünneplésének napjaiban sor kerülhet a film bemutatására. Molnár Károly Tamás Menyhért: ÖRÖKSÉQ Honnan e meghajszolt fegyelem, halálig tartó igyekezet? Ki az, ki ennyi szenvedélyt szorított belém? Válaszul zúdul az emlékezet: fazekasmester nagyapám testálta rám — a keze alatt gömbölyűdé tálak irgalmatlan szédülete fogant meg bévül, korsót-formáló keze kerekített idegeimre indulatot, edényeiből ittam mámort, miközben magam is agyaggá lényegültem. Azóta dacos forgásban élek, igy nőtt körém a gyermekkori táj, kőtestével ' a város, jelenével a Föld! Amit látsz, nem más, mint a belőlem zúdított világ, agyagénem korongforgása, cseréppé hitem ./ti’ tüze 1 éget, V* hogy meg ne repedjen bennem a lélek! ' SIMON LAJOS: Emlék a nyárból Akkor nehéz szekerek | tördelték darabokra a dülő- utakat, magba szökött pipa­csok sápadt szirmát kavarta a hirtelen támadt boszorkány­szél, gépek hangja lebegett a mozgalmasságban, és olyan nehéz illat hömpölygött át a határon, mintha a mindenség minden tűhegynyi pólusát be­töltötte volna az ember verej­téke. Távolról hallgattam egy vén cseplőmasina szívverés-ritmu­sát, de minden ízemben érez­tem a munka lendületét, és tisztán, élesen hallottam a kiáltást, amelyen nem tudott győzedelmeskedni a cséplőgép zugó-morgó hangoskodása. Is­merősöm a hang! Az emberé is, a gépé is. Gyermekkorom­ban hányszor megcspdáltam a fekete vasbikát, a tüzesgépet, amellyel lomha bivalyok liheg­tek asz tagtól asziagig, mintha nagyra nőtt testvérkéjüket ta­nították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a velem egy- ívású cimborákat, a törekes fiúkat, akik már gyermekfő­vel emberré váltak az én sze­memben, mert hitem volt, s mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet emelt fejű fel­nőtt, aki eszével, vagy dere­ka feszítésével, saját maga ke­resi a kenyerét. A zsákolókat bálványoztam leginkább, mert ők találkoz­tak elsőnek a föld tiszta áldá­sával. Ahogy kötözték a zsák száját, olykor kezükbe percent egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint a tenyérbe­szálló katicabogár. Néha la­pátnagyságú tenyerüket bele­merítették a zsákba, s úgy gyönyörködtek a színarany gabonában. Szemem elé emelt tenyér­rel bámultam a • magasban dolgozó kévevágó lányt, tud­tam, hogy a munkája fensé­gesen szép, de azt/is, hogy ha­lálosan veszedelmes. Vesze­delmes, mert a cséplőgép »cé- pafogakkal« megtűzdelt rém- séges sebességgel pörgő dob­járól úgy vágódik vissza min­den idegen anyag, mint a puskagolyő. Mert sok mindent takar a kéve. Törött kaszát, lovak patájáról lehullott sze­rencsepatkót — amely ilyen­kor sezrencsétlenség — félbe törött kaszakövet, éles, hegyes kavicsot, két esztendeje pedig háborúból maradt lövedéket találtak a búzakévében. Az élet kévéje halált takart, még szerencse, hogy észrevette egy okos, ügyes kislány. Csak a kazalosokat nem irigyeltem soha. Jólábú legé­nyek voltak ők is, erősék, mint a fákat nyű vőlő mesebeli ember, hosszú hegyes nyársak­ra szúrtak egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetejére. Nem irigyeltem őket, mert ma is elém villant­ja az idő azt a hórihorgas Kinizsi Pál termetű legényt, aki baromi terhe alatt a föld­re rogyott és vízért sóhajto­zott. A szalma, amit egy pil­lanattal előbb még szinte győr zelmi lobogóként emelt a feje fölé, testét teljesen elborítot­ta, s úgy jött az a sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mint­ha sárgödörből érkezett volna. Ezt a sóhajtást én már soha nem tudom elfelejteni ... E nehéz emlék társaságában álltam, a nyár közepén, hall­gattam a vén cséplőmasina szívverés-ritmusát, amely egyre halkult, lassacskán tel­jesen megszűnt dobogni, mint a kimúló állatok szíve. Tud­tam, jól tudtam, akkor csak azért halkult a gép, mert az ég tetejére kúszott éppen a nap, s a töredezett dűlőúton feltűnt az ebédet hozó asszo­nyok tarka karavánja. Tud­tam, hogy egy szusszanásnyi szünet után, majd ismét fel­mordul a gép, de az már hattyűének, a cséplőgépeit hattyú éneke, mert nehéz, szinte lelketlen munkát ül­döz el a falvak határából a modem világ, a kombájnok csordája, amely oly jószívű, hogy nemcsak zsákba takarítja a termést, de napernyőt is fe­szít a földműves feje fölé... S a nyári emlékre — amely itt maradt bennem és jegyzet- füzetemben, e parányi boldog érzéssel borítok naplófedelet. Ennél a Volga-parti település­nél minden együtt volt: ka­nyargó folyó, fenyveserdő, néhány olyan ház, amely az ötven esztendővel ezelőtti han­gulatot kelti és építészetileg különösen értékes kolostor. — . Meddig Kosztromában? forgattak — Két hónapig. Aránylag kis magyar forgatócsoporttal, mert odakint sokan működtek közre. A külső felvételek hely­színére velünk jött Somló Ta­más operatőr és négy ma­V. BURENKOV: AZ UTOLSÓ TÉLI ÜDÜLÉS Andrej Iljics immár 15 éve mindig februárban vette ki szabadságát, A tervezőirodába n, ahol mint mérnök dolgozott, már hozzászoktak ehhez, sőt örömmel fogadták __ elvégre i s, ki akar télen üdülni? A munkatársak különben Andrej Iljicsről azt tartották: van magához való esze, különc alak. Egyedül élt, bár nős volt. Hasonló dolgokat nehéz titokban tartani, mindenki tud­ta, hogy a bérosztályon levonják tőle a gyerektartást, és el­küldik egy távoli, hegyekbe vesző városba. Ennek ellenére azt, hogy hol tölti szabadságát, nem tudta senki, bár az elején sokan tudakolták, de kitért a válasz elől, a kérdésekre mindig kelletlenül felelt, és végül még ,a legkíváncsibbak is nyugton hagyták. Ezen a télen, mint mindig Andrej Iljics kivette szabad­ságát és elutazott Unalmas emberekkel utazott. Durákot ját­szottak, ettek, majd megint a kártyát vették elő, s ő majd­nem egész idő alatt a folyosóra szorult. Végtelen mezők sik­lottak el a vonat mellett, a nap igájába fogta már őket. Itt- ott patakokat vett észre a hómezőn, mintha valami forrás­ból fakadtak volria. »Milyen lehet most« — riadtan s ugyanakkor remény­séggel gondolt Andrej Iljics fiára, akinek pisze orrai ékesí­tett arcát az üvegre rajzolta. Elém jön? Érdekes, megnőtt-e? Annyira szeretett volna nőni. Andrej Iljics nem tudott másra gondolni, mint a fiára, akihez utazott. Erre várt egész éven át türelmetlenül és fél­tőn: hátha valami megváltozott, és a fiú nem jön elébe az állomásra. Így volt ez minden alkalommal. Csak akkor nyu­godott meg, amikor a szürke peronon észrevette fiát, boly­hos, fejebúbjára tolt sapkájában. Miután megnyugodott, Andrej Iljics fiatalabbnak és erő­sebbnek érezte magát. Könnyedén lelépett a peronra. Az­után homlokon csókolta fiát, s kezet fogott vele. A fiú már a tizedik osztályba járt és felnőttnek tartotta magát. Rendszerint együtt mentek ők, pisze orrúak és kreol bőrűek a városon át a szállodába. Erről a szállodáról az a leegnda járta, hogy egyetlen szög nélkül épült föl. Külön­ben semmiben sem különbözött más vidéki városok szállo­dáitól. Februr 4-én — mikor rendszerint találkoztak — volt a fiú születésnapja. Ezért a kávéházba tértek be. A kis helyi­ségben csend honolt, tisztaság uralkodott. A fikusz levelei otthonosan ragyogtak. Apa és fia a rozoga asztalhoz ültek, feketekávét ittak, süteményt ettek. Andrej Iljics megivott né­hány stampedli konyakot. Ez volt az ő órájuk, csakis az övéké, és ezalatt senki sem férhetett hozzájuk. Halkan, nyugodtan beszélgettek kö­zös dolgokról. Újdonság bőven alradt, hiszen egy év válasz­totta el őket. Levelet egyikük sem szeretett írni, nem tartot­ták az ilyesmit férfidolognak. Csak egyet kerültek el a beszélgetésben. Amikor Ö jött volna szóba, akkor hallgattak. Andrej Iljics fiát látta benne. Világosszürke szemében, elnyúló szemöldökében feleségére ismert. Sőt még a nem megalkuvó, ellentmondani szerető jellem is rá emlékeztette. Ö minden találkozásnál jelen volt, bár a kávéházban senki sem látta. Hiába, az életben nem megy minden simán. Az elválás előtt Andrej Iljics mindig megkérdezte. — Hogy van anyuka? — Köszönöm, jól. Dolgozik... Egyformán válaszolt a fiú, és ezzel a következő napig búcsút is mondtak egymásnak. A lehetőségekhez mérten a szabadság egy hónapját együtt töltötték. Aztán Andrej Iljics elutazott. A következő februárig búcsút vett fiától. A vonat elhagyta a vadrózsabokrokkal benőtt tájat, és rátért, a sima, egyenes útra. Báliról látszottak a kék tónusú hegyek, fejükön fehér sapkával; jobbról egyenes vonalakkal szántva, akár egy tanító füzete, a sztyeppe fehérlett. Az ala­csony februári égen csillagok fehérlettek. Hirtelen tűnt fel a villanyfényben vakító állomás. And­rej Iljics bement a fülkébe. Lassan felöltözött és várta, mikoir múlik el a remegés, és a kalauznő bejelentése után mikor áll meg a vonat. * (Folytatás a S. oldalon) «

Next

/
Thumbnails
Contents