Somogyi Néplap, 1967. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1967-09-03 / 209. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. szeptember 3. FÖLDES GYÖRGY: akkor is, ha találkoz­tunk, ak­kor is, ha csak hírt hallottam felőle. Talán azért volt nekem any- nyira szimpatikus, mert hal­kan szólt örömében is, bána­tában is, vagy inkább nagy önfegyelemmel hallgatott. Két vásott gyereke sem rontotta meg halk, csendes modorát, sem az alakját: olyan ma­radt, mint amilyen tizenöt evvel ezelőtt volt, amikor férjhez ment Bodolai Jenő­höz. A kedves fiatalasszonyt mindenbe belenyugvó moha­medán természettel áldotta meg a sors; nem szólt sem­miért, nem aprehendált, és közben az idegei felőrlődnek a sok lenyelt bosszúságtól. Vannak ilyen feleségek! Amikor már bizonyságot szereztem arról, hogy Bodo­lai magatartása, enyhén szól­va, nem korrekt az asszony­nyal szemben, beszélgetésünk közben rátereltcm a szót Je­nő viselt dolgaira. — Nincs igaza — méltat­lankodott Julika —, Jenő a legjbbb férj, az utolsó fillé­rig hazaadja a fizetését. Nem mondtam meg Juli­kénak, hogy Jenő a fizetésé­nek egyharmadát eleve le­tagadta, és mindig csak a kétharmad maradékát adta haza az utolsó fillérig, de az asszony vak elfogultságát mégsem hagyhattam szó nél­kül. — És az utolsó fillérig el­számoltatja magát — jegyez­tem meg epésen, mert már köztudott volt, hogy Juliké­nak a kiadásokat be kellett vezetnie a pepita háztartási füzetébe, és a hó végén el kellett számolnia Jenővel. Még a saját keresetéről is számot kellett adnia, ami-ügy an ezerháromszáz forint "Solt. A precíz férj ebben sem ismert tréfát: ha például a hó végén kétszáz forintja megmaradt Julikénak, akkor Jenő a következő hónapra annyival kevesebbet adót a háztartáshoz. miért tűrte Julika ezt a bánásmó­dot, amikor köztudomásúan legalább két- száhuszonöt százalékkal ma­gasabb értelmi képességgel és intelligenciával rendelke­zik, mint férje, aki hallga­tag felesége mellett kedvére sütögethette a maga pcsenyé- jét. Jenő például úgyszólván minden kettős ünnep előtt vidéki kiküldetés ürügyén négy-öt napra eltűnt a fő­városból. — Elég különös — mond­tam egyszer az asszonynak —, hogy Jenő pont húsvétkor utazik vidéki kiküldetésbe. — Mi van ebben különös? — kérdezett vissza Julika. — A hivatal az Jiivatal, a kö­telesség, az kötelesség. — De öt napra ment, ara­nyos Julikám — gyötörtem tovább az asszonykát. — A i húsvéti ünnepeket sem tölti itthon. — Bízom az én drága Je­nőmben — zárta le a be­szélgetésünket Julika. Nem vitatkoztam tovább, pedig nagyon jól tudtam, hogy Jenő önmagát küldte ki Dunaújvárosba, mert ott na- gyorj szépek a szállodai szo­bák; és nem is egyedül uta­zott oda... Dehát Julikénak — aki egyébként egyenesen felkért a baráti és őszinte véle­ménynyilvántartásra — nem lehetett a szemét felnyitni. — Milyen nagyszerű em­ber az éh Jenőm — sóhajtott fel Julika az egyik tavaszi vasárnapon, amikor megláto­gattam őket. — A vállalata most is kéthetes jutalomüdü­lésre küldte a Keleti-tenger­hez. — Gratulálok — örvendez­tem —, ez valóban nagy ki­tüntetés. — Jenő, mellettem az öb­lös fotelben, elégedetten szür- csölte a feketéjét Aztán kel­lemes két hetet jutalom­üdült a tengerparton, míg Julika otthon, a szép kortes lakásukban a gyerekekkel töltötte jól megérdemelt nyá­ri szabadságát. — Jenőt két hétre Moszk­vába küldték tanulmányútra — dicsekedett ismét Julika, aztán boldogan mutatta, hogy milyen meleg hangú la­pokat ír kellemes kikülde­téséből. Később hasonló lapot ka­pott Julika a Dalmát szige­tekről, a bolgár +engerpart- ról, a lengyel országnézésről, a Magas-Tátrából, majd egy alkalommal a hófödte román Kárpátokból is, ahol alkalma volt ismét két hétig a vál­lalat költségén világot látni. — Kevés embert ér ilyen gyakran kitüntetés, mint az én Jenőmet — kérkedett Ju­lika, de őszintén szólva, nem láthattam a leikébe. Nemrég, az egvik este csen­gett a telefonom. — Képzelje — hallom Ju­lika izgatott hangját —, a férjem iratait rendezem ép­pen, és találtam ... Nem fejezte be a monda­tot, de egy pillanatnyi szü­net után így folytatta: — Jenő eg” piszok alak. Jenő egy utolsó csirkefogó — és belezokogott a telefonba. — Mi történt, Julika? — érdeklődtem. — Mondja már meg végre, mit talált az ira­tok között? — Képzelje, néhány TBUSZ-nyugtát találtam a különböző társasutazásokról. Négy- és hatezer forint kö­zött, utanként. Két hét a Ke­leti-tengeren, a Dalmát par­tokon, Várnában, Moszkvában, Leningrádban, a Magas-Tát- rában, Varsóban. Becsapott a -•azember — zokogta ismét Julika — Tehát egyszer sem volt jutalomüdülésen. — Dehogynem. Saját ma­gát jutalmazta — mérgelő dött Julika. — Abból a pénz­ből, amit tőlem rendszeresen elvont — És most hol van Jenő? — Mátrafüreden, de igazi jutalomüdülésen! Holnap jön haza az a csirkefogó. Elvá- lok tőle! Még ma sem tudom, hogy Jenő miként ma­gyarázta meg a bizonyítvá­nyát, de amikor legközelebb találkoztam Julikéval, mele­gen üdvözölt és boldogan mesélte: — Mindig mondtam magá­nak, hogy nincs több ilyen nagyszerű férj, mint az én Jenőm. Amint hazajött Mát- rafüredről, gyönyörű kötött­ruhával lepett meg. Derék feleség ez a Julika, De ezek után én még Mát- rafüredet sem hiszem el en­nek a gavallér Bodolainak. MINDIG ÖRÜLTEM ■TÚLIK AN AK, MINDMÁIG NEM TUDOM MEGÉRTENI, JULIKA LETETTE A KAGYLÓT. nagy magyar regényíró akármilyen komoly és magába zárkózó ter­mészet volt, tudott tréfálkozni is. Átható tekintetű kék szeme körül ilyenkor finom ékbe sza­ladt össze néhány ránc. és ilig észrevehetően fölfelé reb­bent vaskos bajusza vége. Nevezetes felvidéki előadó- kőrútján 1927 tavaszán látoga­tott el Rimaszombatba máso­dik feleségével, Simonyi Má­riával. Ady-vita zengett a •»Görnör« hasábjain, a konzer­vatív püspöki udvar és a volt megyei urak bojkottra készü­lődtek. A fiatalság fejedelmi fogadtatással, három deputá- cióval, felvirágzott négyes fo­gattal és fáklyás zenével húz­ta keresztül a gyepes fejnek botrányos tervét. en a magyar követséget is föl­kereste. Akkor már sok ma­gyar élt a fővárosban. Még volt két óránk, beül­tünk a Blauer Sternbe. Soká­ig diskurltunk komoly témák­ról. Hogy javasolni fogja a kö­vetnek: létesítsenek Prágában »•Magyar Házat« magyar ven­déglővel, nyissanak óvodát, magyar elemi iskolát. Néhány asztalnál már gyü­lekezni kezdtek az étterem vendégei. — Megmondom, melyik asz­talnál miféle náció fiai ülnek — mondta pajkos hangon, és felém vágott a szemével. — Kitalálom. Elhiszed? Kez­dem ... sb gemlékezetesebben ak- L/ kor tréfált meg, mikor Pesten az »Űri muri«-t adták. Nekem, Balogh Edgárnak és még néhányunk- nak jegyet adott a színházba. Mi rajongtunk a regényért, de jóval kevésbé a színdara­bért. Le is pocskondiáztuk hal­kan. Hogy milyen más a re­gény Rozikája, kifogásoltuk Zoltánnét is, a hepiendes be­fejezést is. Miért próbálkozik mindig színdarabírással? Röviden szólva: alaposan le­szedtük a darabról a kereszt­vizet. De micsoda rémület vett rajtunk erőt, mikor a második MÓRICZ ZSIGMOND TRÉFÁLKOZIK 25 éve hunyt el Móricz Zsigmond a magyar realista prózairodalom ki­magasló képviselője. A Rima-parti városban dél­után az egye­temistákkal vá­rosnézésre in­dult. A kira­katokat és az árakat vizsgál- gatta. .4. mű­vésznő a szál­lóban pihent. Mi nem na­gyon lelkesed­tünk második házasságáért. Azt a fiatal színésznőt »gondoltuk« neki, akivel a fáma szóba hozta. MóSczné- nak pedig csupán Jankát is­mertük el. A hosszúra nyúlt séta után hazakísértük a szálló kapujá­ig. A kézfogások után hátrave- lette a fejét, botjával oldalt szúrt a járdára, és körbe jár­hatta rajtunk a szemét, átható szúrós nézésével. — Hdí a művésznő? Meg­feledkeztetek róla? Nem értettük, zavartan ösz- szenéztünk. — Mit üzentek neki? Se virág, se semmi? lrultunk-pirultunk. De nem válaszoltunk. És megjelent arcán a huncut mosoly: — Na, nem baj, majd én... — nyúlt a felöltője belső zse­bébe, és előhúzta a kis ibolya­csokrot, amelyet órákkal az­előtt a piac sarkán vett. — Azt mondom majd, ti küldté- tek! — és faképnél hagyott bennünket. * * * ikor országos reakciós Hajszát kiváltó prágai látogatásakor engem megkért, hogy le­gyek kalauza, kötelességszerű­Egy félreeső sarokban ül­tünk. A beszélgetések hang­foszlányai sem hatoltak odáig. Kíváncsian vártam. — Annál az asztalnál — mutatott balra —, azok cse­hek ... Amott, két asztallal odébb meg németek ... Igaz? Ellenőriztük a főpincérnél. Eltalálta. — És annál az asztalnál — bökött az áliával egyszerre a túlsó sarokra — magyarok. Odanéztem. Megint eltalál­ta. Megismertem az egyik gö- möri magyar »szenátor«-! — Ördögöd van, Zsiga bá­tyám? Hogy találtad ki? Kurtát, kedveset nevetett — A csehek a krigliket ösz- szetolva koccintottak a sörrel, és az a bajszos a kezével le­törölte a habot. A németek ivás előtt a mellük elé emel­ték a korsójukat csak aztán itták ki. Az a két úr pedig csak fogta, ivott, és a baju­szán hagyta a habot. Magyar ember nem törli le, legfeljebb lenyalja... szünetben■ megláttuk, hogy a mögöttünk levő széksorból lo­pakodik ki az előcsarnokba! Megrökönyödtünk. — No, most mi lesz? — el akartunk somfordálni, hogy ne találkozzunk vele. De 6 megvárt és magához intett: — No, hogy tetszett, fiúk? Csak hápogtunk, habogtunk, közhelyeket makogtunk. — Mindent hallottam... Mögöttetek ültem — kunco­gott. — őszinte kritikára vol­tam kíváncsi. Majd a föld alá süllyedtünk zavarunkban. Rettenetes volt. De ö elmosolyodott. — Megtudtam, amit akar­tam ... Egyet értsetek meg: kell a színdarab is, hogy új regényt írhassak. — Majd ko­molyra fordította a szót: — Család, feleség, gyerek, a ker- tészné ... Nekem hét nőt kell eltartanom. Leforrázva, meghatódva néz­tük a cipőnk orrát. Győry Dezső A (Folytatás a 7: oldalról) Végre a kalauznő kinyitotta a nehéz ajtót, és Andrej Iljics türelmetlenül a peronra ugrott A fiú nem volt az ál­lomáson. Négy perc múlva a vonat tovább indult. A kicsi állomás kihalt lett. Andrej Iljics egyedül maradt. Hátulról valaki váratlanul könyökéhez nyúlt, s az is­merős távolról jövő hang szinte rebegte: — Jó napot, Andrej. — Zsenja? Nem, ő ' semmit sem változott ez alatt az idő alatt. Ugyanazok á szemek, s most is mély, hidegnek tetsző tűzzel csillantak rá. Széles ajka mintha minden percben arra ké­szülne, hogy mosolyra nyíljon. Nem, semmjt sem változott. Szeme sarkából most is fény csillan, s fut tova. A hangja viszont mélyebb és nyugodtabb lett. De hát ő sem az az Andrej, aki 12 éve volt. Az idő rohan... — Lenja beteg — mondta ő. — Azt kérte, jöjjek eléd. Remélem, nem neheztelsz ezért. —Mi van vele? Csak nincs valami komolyabb baja? — kérdezte Andrej Iljics, s alig tudta elkerülni az asszony te­kintetét. — Torokgyulladás. De az utóbbi időben gyakran beteg volt, ezért az orvos tanácsolta, maradjn otthon. Sajnálatos, hogy ez a ti hónapotokban történt. De menjünk, valószínű türelmetlen már. Nem felejtetted el az utat? Andrej Iljics hallgatagon intett a fejével. Jól emléke­zett az útra, melyen valamikor a háborúba indult, majd visszatért, hogy néhány óra múlva végleg eltávozzon. Sok családot választott szét a háború. Még dal is járta akkor­tájt ... »A háborúból jött a kapitány Akit a küszöbnél asszonya nem várt...« öt, Andrej Iljics főhadnagyot sem várta felesége a kü­szöbön. Később hallotta, hogy neje nem talált boldogságra a másiknál, és otthagyta. Módja lett volna a visszatérésre, de ez minden évvel nehezebbnek, lehetetlenebbnek tűnt — Üj filmszníház — mondja Zsenja. — Emlékszel? Itt volt az Építők Klubja, ahol először filmet néztünk . .. Andrej Iljics végignézett a csupa üveg, csupa beton új épületen, és mosolygott. Emlékezett, mindenre emlékezett. Ott, a kanyaron túl állnak a nyárfák. Azok árnyékában csó- . Vf.1 iw.t 1 ‘ -y ^ . .... »Istenem, micsoda szentimentalizmus« — sóhajtotta iro­nikusan Andrej Iljics, s ennek ellenére arra várt, hogy az öreg nyárfa viruljon még Befordultak a sarkon, és Andrej Iljics megkönnyebbülten sóhajtott. A nagy nyárfa hatalmas ágaival a helyén áll. Az ősztől örökölt, dércsípte levelek a fényben olyannak tűntek, mintha rézből munkálták volna őket. A gyenge szélben szin­te csengett a hangjuk, s a dér ezüstös leple szóródott szét róluk. Mikor a fához . tek, megjegyezte: — Te olyan vagy, mint... — Nem, válaszolta ő — mi már olyanok vagyunk... A fiú az ágyon feküdt, sovány, hosszúkás arccal, sállal a nyakán, örömmel ugrott apjához, de váratlanul megder­medt, és anyjára nézett. Édesanyja elfordult, majd a kony­hába sietett Megölelték egymást, és Andrej Iljics szinte beleborzongptt fia meleg kezének érintésébe. Nemcsak hallotta, érezte is fia szívének dobbanását. Hirtelen figyelmesen körülnézett Régen nem járt már itt! Az ággyal szemben három fénykép függött. Lenjáé, Gagariné s az övé, Andrej Iljicsé. Mellén gép­pisztoly, háta mögött a Reichstag füstölgött Zsenja jött be. — Nos, a férfiak kibeszélték magukat? — kérdezte. Igyunk valamit? Éjfél felé járt már, mikor Andrej Iljics indulni készült. Komótosan fölvette kabátját, majd a sapkáját kereste. — Édesapa, és ha te... — mondta a fiú. — Nem, nem. Jobb lesz, ha holnap jövök. Hány órakor kelsz? Nyolckor? Rendben, kilenckor it.t leszek ... Zsenja kijött a tornácra, hogy elkísérje. A hold körül ezüstös kör remegett. Lábuk alatt a hó csikorgott. Andrej Iljics nem nézett hátra, de érezte, hogy Zsenja nagykendőbe burkolózva a tornácon áll, szomorúan nézi őt. A szálloda rideg volt és üres. Andrej Iljics sokáig nerr tudott elaludni. Fel-alá járt a kicsiny szobában, a magányos­ság érzése kínozta. Egyik cigarettát a másik után szívta, míg a szobát be nem vonta a füstfátyol. Akkor kinyitotta a szellőző ablakot, majd lement a büfé­be. Konyakot ivott, az időjárásról beszélgetett a büféssel, meghallgatta a tájékoztatóját a város legfrisebb eseményeiről, aztán ő mesélt el néhány új viccet. Ez sem segített. Vissza­ment a szobájába. Sokáig állt, homlokát a jeges ablakhoz támasztotta. Ab­ba az irányba nézett amerve fia és volt felesége aludtak. A házak teteje ragyogott a holdfényben. A havas háttérben jól kivehetők voltak a nyárfák. A távolban a város szélén szün­telenül, nagy zajjal robogtak a gépkocsik. — Mégiscsak ostobaság — mondta szomorúan Andrej Iljics, és befeküdt a hideg, mosókonyha szagú, idegen ház illa­tát árasztó ágyneműbe. Sokáig hánykolódott még, eszébe jutot­tak elvtársai, akik meghaltak, és az is, hogy az életben ma­radottak is messze kerültek egymástól. Amíg fia beteg volt, mindennap meglátogatta. Aztán mi­kor felgyógyult, a fia jött hozzá a szállodába. Láthatóan megemberesedett, és már nem bámulta apját, amikor beszélt, sőt esetenként vitába is szállt vele. Andrej Iljicsnek tetszett ez. Elutazása előtt a fiú otthonába hívta. Nem egyszerű dolog beszélni, ülni az asztalnál azzal az asszonnyal, aki oly sok boldogságot adott, hogy aztán vissza­vegye. Andrej Iljics kellemetlenül érzete magát, és már meg­bánta, hogy eljött, amikor a hegyekre terelődött a szó. Fia a lelkesedéstől fűtve mesélte, milyen kellemes ott nyáron. Az­tán váratlanul megjegyezte: — Apu, nyáron, júliusban vedd ki a szabadságodat. El­megyünk együtt a hegyekbe. El tudsz jönni júliusban? Anyu is akkor kap szabadságot. — Igen — mondta Andrej Iljics, és őt, az asszonyt nézte. Alig láthatóan mosolygott. Idegen valószínű nem vette vol­na észre azt hiszen annyi volt az egész, mint amikor a víz fodra rezdül, de Andrej Iljics felfigyelt rá. — Természetesen júliusban jövök. Okvetlenül horgászunk majd — mondta. A vonat sebessége gyorsult. A peron szélén állt a fia és felesége, akinek még nem bocsátott meg. A fiú integetett és valamit kiáltott, Zsenja csak állt és Andrej Iljicset nézte. És ettől, hogy annyi év után először kísérte ki őt az állomásra, örömteli, riadt érzés fogta, el. A tél utolsó hónapja végéhez közeledett, mindenütt a tavasz lehelete érződött. A vakító napsugarak hatására az ablakon nagy páracseppek keletkeztek. Az égbolt, a hegyek mögött türelmetlenül kéklett. Andrej Iljicset homályos remény hulláma öntötte el, mintha mély álomból ébredt volna a gondolat. El is tű it, de valami itt maradt. Egyet biztosan tudott: véget ért utolsó téli szabadsága. Oroszból fordította: Bányász Bél*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents