Somogyi Néplap, 1967. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1967-09-17 / 221. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1961. szeptember CT. Holdfényben (Kovács József festménye) Taszosz Livadiíisz:* ARS POETICA Tanulatlanok számára írok — füstök marta szemű, késő este hazatérő munkásoknak, s nektek parasztok: emlékezzetek csak a kocsmákban töltött háborús téli éjszakákra, mikor a távolból már hozzánkig ért az ágyúszó. Neked írok, ki fogod a röpcédulákat, s széthinted magvát verseinknek. A bányászoknak, a mosónőknek, a napszámosoknak nektek, bajtársaim .a halálban, elvtársaim a hitben és reményben, kikkel összeforrtunk, mélyen s elválaszthatatlan, akár az asszonyokkal. Ha meghalok, s porszemnyi sem marad belőlem utaitokon, az én egyszerű s reményes könyveimnek mindig akad hely a nép gyalulatlan asztalain a szerszámok és a kenyér között. KÜZDÖTTÜNK A szabadságért küzdöttünk, igen. S ezenkívül: gyerekkori játékaink sikátoráért, anyánk csöndes sírhantjaiért, s lombkoronájáért ama fának, ahol először csókolóztunk. (Papp Árpád * BeböptönztStt görög költő fordításai) Bál után (7. oldal folytatása) — Kint is ilyen meleg van? — kérdezte a fiát. — Ilyen — felelte — és fordult egyet, mintha mutat­ná, hogy aludni akar. —• Aztán mennyit költöttéi? — ült fel az ember az ágyon. A fiú morgott, mintha aludna. — Egy tízest. — Hallgatott egy ideig, majd leszállt az ágyról. Aztán csak úgy me­zítláb kiment. — Hát te hova mégy? — mordult rá az apja. — Ki! Visszajött, és újra úgy tett, mintha aludna. Az öregek szintén. Horkantottak, szu­szogtak, forgolódtak egyre. Talán el is szenderedtek már, amikor megint leszállt a fiú az ágyról. Nem kérdezték hova megy. — Mit ittatok? — szólt rá az apja, ahogy visszajött. — Mit ihat az ember egy tízesből? Sört! — Ahá! — dünnyögte az apja. Meg is virradt már, ami­kor harmadára ment ki a fiú. Ahogy kilépett, az apja megint felült az ágyon. — Na! — szólt az asszony felé. — Nekem mondja, hogy egy tízest ivott meg Hát hol van az a kocsma, ahol egy tízesért annyi sört adnak, hogy háromszor kelljen ki­menni utána? Csak legyen reggel, majd megszámolta­tom én! Az asszony nem szólt sem­mit. Feküdt moccanás nélkül. A z ember el sem aludt, várta, leste a reg­gelt, hogy majd megszámoltatja a fiút. De szi­gorúan! Ügy, hogy megemle­geti! Kirakatja az asztalra a fiúval a megmaradt pénzét. És miféle intelmeket mond majd neki. Megleckézteti. Így kell, mert másképp ha­mar elkanászosodik ebben a korban. Tudja magáról... Az asszony ezalatt egyre azon töprengett, miként tud­na negyven forintot becsúsz­tatni a fiú zsebébe, hogy ne venné észre az apja. Csak a fiú aludt mélyen és nyugodtan. Azt álmodta, hogy pénzt szed ki a zsebé­ből, rakja az asztalra, az apja meg csóválja a fejét és ámuL BENEDEK B. ISTVÁN: Élete első randevú­jára 22 éves korában indult el Török Zol­tán. Az elsőre még siet az ember, ő nem akart elmenni. Félt. »•Látod, ilyen a csók!« De aztán mégis el­ment, mert az első rande­vúra mindig elmegy az ember. Telefonon ismerkedett meg a lánnyal. Bár ehhez álta­lában nem szükséges tele­fon, hiszen annyi ilyen alkalom kínálkozik. Például elmegy az ember táncolni, vagy megtetszik neki egy lány, hát akkor elmegy hoz­zá és így is jó, mert ha otthagyja, akkor úgysem ért volna az egész semmit Török Zoltán esetében azonban úgy látszott, hogy ez a legjobb alkalom, mert ő még sohasem ismerke­dett meg lánnyal. Se így, se úgy, Zoltán ugyanis vak volt. Így is született, le­hunyt szemmel. Szüleivel élt, akik mindent megad­tak neki, csak hát nem na­gyon ismert lányokat. Egy­szer igaz, megcsókolta őt egy lány. A Balaton partján nyaralt, és minden este kint üldögélt a ház előtti pádon. Mindig egyedül, egyszer azonban mellé ült egy fia­tal lány. Beszélgetni kezd­tek, és a lány megkérdezte tőle, milyen érzés semmit se látni. Aztán azt is meg­kérdezte, tudja-e, hogy a Keskeny lányok és fiúk csókolózni szoktak. A lány 16 éves volt, Zoltán 21; nem tudott mit Válaszolni. A lány ne­vetett, és Zoltán érezte, hogy két kéz fogja körül, s ez a két kéz forró, és egé­szen hozzá simul, aztán a lány is egészen hozzásimult, aztán megcsókolta őt a lány. Néhány pillanatig tartott az egész. A lány felugrott, és már távolról kiáltotta: »Látod, ilyen a csók!« Nagyon jó szórakozásnak tarthatta ezt a dolgot, és bizonyára többször is elme­sélte aztán barátnőinek. Telefonközpontban dolgo­zott, és ez azért, is nagyon jó volt. mert itt sokszor durván beszéltek vele az emberek. Természetesen csak azok beszéltek így ve­le, akik nem ismerték, de éppen ezért volt jó. Sokkal jobb, mint amikor udvaria­san szóltak hozzá. »Tessék csak jönni, majd én átkí­sérem. Merre megv? Óh, én is arrafelé, csak karoljon nyugodtan belém«. Az a lány, akit telefonon ismert meg, nagvon ingerült han­gon beszélt vele. Azon a napon többször is jelentke­az utca zett, és mindig siettette. Kel­lemesen csengett a hangja. Zoltán csak később lepő­dött meg, mert amikor a lány megint hívta, akkor azt mondta hogy ne kap­csoljon senkjt, mert vele akar beszélni. Telefonköz­pontost csak ritkán hívnak, őt pedig soha, mindig a »melléket« kérik. Most a lány vele akar beszélni, és bocsánatot kért, hogy dél­előtt úgy siettette, »de hát biztosan megérti, olyan ne­héz napunk volt«. Zoltán nem tudta, mit válaszoljon. A lány nem tette le a kagylót. Miért ilyen szomorú a hangja? Ilyet még senki sem kérde­zett tőlem. Hallgatta, hogy a lány beszél, és elfelejtett sok mindent, még azt is, hogy »Látod, ilyen a csók«, mert a lánynak na­gyon kedvesen csengett a hangja. Már félórával a megbe­szélt idő előtt ott állt és várt. Az utca néptelen volt, de éppen hét órakor lépé­seket hallott. Elmúlt tíz perc. Egy hirdetőoszlop állt közöttük. Ketten, ha talál­koznak, akkor együtt men­nek tovább és összesimul­nak. »Bújj hozzám, és hajtsd a vállamra a fe­jed.« »Látod, ilyen a csók.« Zoltán nem mert szólni. A lány is várt. Ket­ten, ha találkoznak. »Hiszen ezért jöttem. Te is megígérted, olyan szomorú volt a hangod. A lány körül­nézett, de senkit sem lá­tott. Hét óra 11 perckor Zoltán ismét hallotta a lépteket. Távolodtak. Kiáltani szere­tett volna. A fehér bot ki­esett a kezéből. Elindult a hangok felé. Kitárta kar­jait, és úgy érezte, nem kell a fehér bot, ő lát, min­dent lát, a lányt is látja, és nem lehet, hogy sohase találkozzanak. A zajra megállt a lány. Mit látott? Fekete szem­üveg, kitárt karok, és egy földön heverő fehér bot. Gyorsan lehajolt, fölvette és átnyújtotta. »Ne haragudjon, nem vettem észre, hogy itt volt. Átkísérjem?« »Az a hang volt, szólj már!« »Lá­tod, ilyen a csók!« Nem szólt. A lány átkísérte a túlol­dalra egy vak embert, és közben többször is vissza­nézett. Ahogy mentek, a lány belekarolt »Most me­gyünk, megyünk, soha nem ér véget ez az út!« Keskeny volt az utca .. 1 hamar véget ért. Somogyi Pál: A NÁDASDI ERDÖSZÉLEN Hír: A KISZ Latinka-békemenetet szervez a Nadasd] er­dőben levő mártír-emlékműhöz. Ebből az alkalomból kö­zöljük a szerző egyik novelláját. L atinka Sándort egyes cellába zárták. Amint a bör­tönőr kinyitotta a cella ajtaját dohos, vérbűzös levegő áradt ki Latinka belépett. Körülnézett. A zárká­ban sötét volt, csak a tenyérnyi vasrácsos ablakon át szű­rődött be némi világosság. Leroskadt a csikorgó vaságy­ra. Most valaki a benéző lyukhoz lépett, és beszólt hozzá: — Vigyázzon az életére ... Innen a halálba visz áz út. Latinka fölkelt, és az ajtóhoz lépdelt. — Ki az? — választ azonban nem kapott. A távolodó -lépések zaja is elhalkult Csönd lett, dermesztő, kínos csönd. Tudta, hogy az ismeretlen igazat mond. »Innen a halálba visz az út...« Soha nem érzett bántó izgalom vett rajta erőt. Az ablak­hoz sietett, ösztönösen menekülni szeretett volna, pedig jól tudta, hogy az teljesen lehetetlen. Kinézett az ablakon. Kintről, a börtön szomszédságában levő tiszti kaszinóból kurjantások, hangos nevetés, vad tivornyázás zaja hallat­szott Ellépett az ablaktól. Nem bírta ezt hallgatni. Az aj­tóra esett a tekintete. »Innen a halálba visz az út« — fu­tott át ismét az agyán. Nagyon rossz volt erre gondolni. Fiatal életének szomorú filmje pergett le lázas képzelete előtt Látta magát mint kis virgonc, kócos proligyereket a város végén a pajtásokkal. Aztán a keserves diákévek... Inasévek. Hányódás, vergődés... A sok-sok éjszakai ta­nulás, az érettségi vizsga, külföld... háború. A forró, nagy napok, a forradalom... Feleségének és kisfiának kedves arcát látta maga előtt... Aztán ismét rázuhant a valóság: a börtön, az egyes zárka. Daru tollas zsivány ar­cok. Fegyver, vér, sírgödör, feneketlen sötétség... El akarta űzni ezeket a víziókat, de csak gyötörte, nem hagyta el a rettenetes látomás. Kiről oly sokat tanult, kiről oly sokat olvasott és hal­lott, aki ragyogó példaképe volt: Leninre gondolt. Szíve megdobbant. Érezte, zúzott arcán perzselni kezdenek a iáz- rózsák. Izmaiba visszaköltözik az erő. Kiegyenesedve, ke­ményen lépdelt a cella közepén, és hallotta, amint re­cseg, ropog a korhadt padló a lába alatt... t-\ übörgő kocsi állt meg a börtönépület előtt. Cslz- mák kopogtak a folyosón, a vaslépcsőkön. Zárka­ajtók nyíltak és csapódtak be. — Készüljön, velünk jön — recsegett egy rekedt hang. — Hova? — Kihallgatásra. — Éjnek idején? — Most. — De hisz engem már kihallgattak. Hova visznek? A tisztek válasz helyett kezére, lábára bilincset ver­tek, majd körülvették, és kikísérték az utcára. A kapu előtt hatalmas, zárt rabszállító kocsi állt, abba tuszkol­ták be. Szalma, Tóth és Levin már benn ültek összelán­colva. — Hová visznek? — Mi lesz? — kérdezték a belépő Latinkát, de ő nem felelt, nem tudott mit felelni. Egy pár pillanat múlva az óriás termetű Farkas Ist­vánt, a mezőgazdasági ügyek Vezetőjét tuszkolták be. Aztán nagy zuhanással rájuk zárult az ajtó. A kocsis szólította a lovakat, elindultak. Előttük, utánuk autó ment, megrakva tisztekkel. A dübörgő kocsi zajától egy­más szavát is alig értették. — Mi lesz? — Ki tudja. — Ez az utolsó utunk .. — Ami tőlem telt, megtettem — mondta Latinka in­kább önmagának. Teste sajgott, fájt a verésektől, súlyos, nehéz volt minden tagja, de a szívét könnyűnek érezte. Bensőjét valami eddig nem érzett melegség, a büszke­ség, a diadal érzése töltötte el. — Vérünk nem hull hiába, gyermekeinknek boldog­ságot terem majd ez a föld. — Tisztán állunk a jövő előtt — sóhajtotta Tóth Lajos. Több szó nem is esett köztük. Halálra szán tan, maguk- baszállva ültek a nagyokat zökkenő kocsiban. Talán félóra sem telt el, megállt a kocsi. Itt vagyunk — hallatszott a rekedt hang. A tisztek leugráltak az autókról, kinyitották a kocsi ajtaját, és kiszólították a foglyokat. Erdő közepén álltak, körös-körül suttogtak a magas, sötét fák hold-ezüstözte levelei. A tisztek nagy sietve egy magasabb helyre gép­puskát állítattak fel. Lövésre kész fegyverrel gyűrűt al­kottak a foglyok körül... A kezekről leszedték a bilin­cseket, s a kocsiba dobták, a láncok csak a lábakon csö­rögtek. — Ki hol áll, ott megássa a saját sírját — parancsolt az egyik. A foglyok akaratlanul összenéztek. A hold kibújt a felhők mögül és megvilágította a szürkés-sárga arcokat, melyeken ott ült az elszántság keménységé s a szemekben valami izzó, büszke tűz. Egyébként a verések­től és az izgalomtól kimerülve, alig álltak a lábukon. El­sőnek Farkas kezdte el az ásást. — Essünk át rajta, elvtársak mielőbb. Ásták a földet, nehezen, kínosan, szótlanul. A tisztek nevetgéltek, fütyörésztek körülöttük. Néhá- nyan az autó mellett álltak, bort ittak és trágár vicceket mondtak egymásnak, melyre hangosan felröhögtek. Levinnek a vallatásnál kicsavarták a jobb karját. Egy kézzel ásott. Szörnyen szenvedett. Felszisszent, feljajdult minden mozdulatnál. A szája szélét már véresre rágta fáj­dalmában. Majd remegni kezdett egész testében és össze­esett. — Állj, zsidó! — rontott rá két tiszt és kicsavart jobb karjánál fogva felrántották. — Ja-aj! — sikoltott Levin. — Itt is szimulálsz? Talán majd én ásom meg a sí­rodat? ! Levin reszketett, ásni próbált, halálsápadt arcát hi­deg verejték lepte el, leroskadt. — Vágd agyon a cafat zsidaját! — bődült a rekedt hangú. Suttyogtak a nádpálcák ... — Ki van csavarva a karja. Hát nem látják?! Emberek maguk? — kiáltott a tisztek felé Tóth Lajos. — Csönd! — ütötte gyomorba puskatussal a vézna embert az egyik tiszt. Tóth hosszasan felnyögött, és ösz- szeesett. — Állat! — tört ki Farkas István és a holdfényben megvillant az ásója. A tiszt félreugrott. A többiek Far­kast# hátulról leütötték és több lövést adtak le rá. Farkas István testéből lövellt a vér. Szó nélkül végig­nyúlt a félig kiásott gödörben. a parancsnok Latinkához sietett. Kezéből kivette az ásót, leszúrta a friss földbe, karonfogta és félre­vezette. — Sokat hallottam magáról — mondta halkan, hí­zelgőn. — Kár magáért. Családja van, felesége, gyereke.. Fiatal. Sajnálom magát, hisz ön is tiszt volt a harctéren... Segíteni akarok magán. Persze ehhez az kell, hogy ön is a segítségünkre legyen egyben-másban. Érti? No, beszél­jen ... — A kezükben vagyunk, azt tesznek velünk, amit akarnak — kezdte csendesen Latinka, aztán fölegyenese­dett, fejét felemelte, és úgy folytatta: — Agyonvernek, agyonlőnek, mindegy. De engem, min­ket meghajtani, árulóvá tenni, nem ezt nem éritek meg soha!... A tiszt fölemelte revolverét. Latinka szeme előtt a lövés tüzében megvillant a gyűlöletes karvaly ábrázat. Fájdalom hasított a mellébe. Elsötétedett előtte minden. Megtántorodott, elesett. Kimúló öntudata egy képet idé­zett fel: fehér hajú anyókát, és ezt a sokat hallott anyai szót: »Fiam«. A tisztek sortüzet adtak rá. Ez gondolata utolsó szik­ráját is kioltotta. Mire a teli hold lágyarany arca előtűnt a keceli dom­bok mögött és felütötte életpiros fejét a pirkadó nap, mely most olyan volt, mintha a mártírok vérébe mártot­ták volna — az öt kommunista félig élve, félig holtan el volt földelve. Azóta harmatkönnyével gyakran megsiratja őket az ég. És minden tavasszal színes virágaival borítja el jel­telen sírjukat az édes anyaföld. Harcos életükről, hősi ha­lálukról lelkesítő, igaz, szép történeteket beszélnek a so­mogyi parasztok, kovácsok, kőművesek és a halkan suso­gó sudár jegenyék.

Next

/
Thumbnails
Contents