Somogyi Néplap, 1967. augusztus (24. évfolyam, 180-206. szám)
1967-08-06 / 185. szám
Vasárnap, 1967. augusztus 6. 7 SOMOGYI NÉPLAP Gulyás Mihály; A „MÉREQZSÁK"... A törzsökös ingázók nem szoktak udvariaskodni, ha egyszer leültek, csak otthon álltak fel. Takarékoskodiü kell az erővel. Zoli átadta a helyét Évának, pedig törzsökös ingázó volt. Ezzel kezdődött az ismeretségük. Amikor eljegyezték egymást, Zoli karórát ajándékozott Évának, Éva nyloninget Zolinak, s azt mondta: — Szeretném én mosni. Zoli megértette, mire gondolt Éva, mosolygott és csendesen megjegyezte: — Ez csak tőled függ, Éva — majd gondterhelten fűzte hozzá. — A vonat hozott minket össze, de kutya portéka a vonat, el is választhat. Éva boldogan nevetett, nyugalom szállta meg a lelkét — vőlegénye féltékeny .. Zoli technikumba járt, esti tagozatra, hetente kétszer a városban maradt, bátyjánál aludt. Éva ilyenkor egyedül utazott haza-vissza. Nem volt egyedül Éva, ismerősökkel utazott, ismerős legényekkel. Éva úgy tartotta a kezét, hogy lássák ujján a karikagyűrűt, hagyjanak neki békét. »Foglalt!« De nem hagyták békén. A szemben ülő legény szépmívű, gömbölyded térdére tenyereit. Éva ijedt, hirtelenke- dő mozdulattal leseperte a kötekedő kezeket, s ingerülten kiosztotta: — Minden a szemnek, semmi a kéznek! A legény fintorgott — Kinyílt a csipád. Kisvártatva összekacsintott cimboráival, és belekezdett egy tanmesébe. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy felvágós lány, aki, mihelyt karikagyűrűt húztak az ujjúra, elkezdett nagyképűsködni. Régi barátait kutyába se vette, elnézett a fejük fölött. Teltek-múltak a napok, hétre hét jött, hónapra hónap. A büszke lány már az esküvőjét várta, amikor beütött a baj. Fiúját más lánnyal látták, kéz a kézben, s mire észbekapott, legurult az ujjúról a karikagyűrű. De akkor már egészen magára maradt a felvágós lány, elüldözte maga mellől régi cimboráit. Sírt- rítt a büszke lány, könyör- gött a legényeknek, ne hagyják pártában, nem akarja élete végéig a petrezselymet árulni... Éva, bár rogyadozott a fáradtságtól, felpattant ültéből, a sok közömbös, morcos ingázó közé furakodott, elrejtőzött a gonosz élcek elől, de oda is utána röppent a régi cimborák fullánkos nevetése. És Éva megpróbált a régi lenni, könnyed társalgó, megjegyzéseken vihogó. Borzasztóan nehezére esett, de úgy érezte, ezt kell tennie. Szülei már nemegyszer illették szemrehányással, hogy még mindig nem tudott férjet fogni magának, s a faluban rekedt vénlányokkal példálóztak. Éva félt, hogy beteljesedik fölötte a tanmese végzete, Zoli egyszer. ... A féltékeny Zoli egyszer meglepte tanítási napon. Nem ment iskolába, meg akarta tudni, hogyan viselkedik az ő menyasszonya, vajon változott-e, kiosztja-e az ingázók szemtelenkedő tolakodását? Amikor Éva leszállt a vonatról, Zoli eléje toppant. — Mindent láttam — mondta zordan. Éva szemét elöntötték a könnyek, és még azt sem várta meg, hogy kettesben maradjanak, sírva panaszkodni kezdett. Az volt ennek a szaggatott, alig érthető monológnak a lényege, hogy váltsa meg őt Zoli a terhes mátkaságtól, vegye el minél hamarabb, mert nem áll jót magáért, nem bírja a legények vaskos tréfáit, ha kezükkel érintik, mintha tüzes vassal érintenék, talán a bőre is felhólyagzik. Zoli azonban elfogult arccal, érzéketlenül hallgatta menyasszonya sirámait, a féltékenység és a férfigőg kegyetlenné tette. — Hiába beszélsz — pattogott —, úgy viselkedsz, mintha nem is volnál menyasszonyom. — Félek, hogy elhagysz — szipogta Éva. — Hát minek nézel te engem, huligánnak? — Volt már rá példa. — Ügy viselkedtél, mint egy.... — Zoli habozni látszott, aztán csak kimondta, amit gondolt, — igen, mint egy ringyó. Éva elengedte ökölbe szorított kezét, bele Zoli képébe, teljes erőből, hogy egyetlen ütésbe sűrítse dühét. — A guta üssön meg! — sikította eszelősen, és mint akit nyílból lőttek ki, eiira- modott, neki az elnéptelenedett dűlőútnak, mely hamvas vetések között kígyózott a távoli falu felé. Zoli még látta, hogy lekapja cipőjét, úgy könnyebb a futás. Már éppen tapogatni akarta az ütés helyét, amikor Éva hangját vélte hallani. Fülelt, és az alkonyodó ég alatt elrongyolt hangfoszlányok szálltak feléje: »Szeretlek, te piszok ... tudd meg.... keress magadnak feleséget.... Ganéj... Odalököm magam az első gyüttmentnek...« Zoli hirtelen lekupor ,dott, kifűzte cipőjét — valójában ő is mezítláb tudott igazán futni — és usgyi, hatalmas bakugrásokkal Éva után vetette magát. Amikor a lány észrevette, beszaladt a kötözésig érő búzába, és csakhamar nyoma veszett. Paraszt- lány volt, tudta, hogyan kell futni a búzában, hogy ne maradjon nyom utána, a félrehajtott kalászok ismét talpra álljanak. Közben megsűrűsö- dött az alkonyat, a maradék nyomokat is eltüntette az este, és Zoli tanácstalanul állt meg a hallgatag búzatábla mellett. Most hová, merre? Amikor megszólalt, méze volt a hangjának: — Ne bolondozz már, Éva! Gyere elő. Mindent visszaszívok. Szeretlek, te kis méregzsák. Hadd legyek én az az első gyüttment... Elhallgatott, várta, hogy visszhangja kéljen szavainak. Semmi nesz. Ügy látszik, gondolta, szónoklatom nem volt elég hatásos, nem ugrasztottá ki a nyulat a bokorból. És könyörögni kezdett az elfeketedett, végesincs búzatáblának. Zajosan bizonykodott, mennyire odavan Éváért, a világ legis-legaranyosabb teremtésének tartja, még azt is megérti, hogy kacérkodik a régi legénycimborákkal, hiszen fél, hogy elhagyja, ö? Hát hogy gondolhat ilyet?! Soha, ebben az életben, ásókapa.... Zoli belemelegedett mondókájába, nem vette észre, hogy egy nesztelen árny suhan elő a búzatáblából tőle vagy húsz méterre, s meghajolva a falu felé indul, mind i szaporábban kapkodva lábát. S mert rimánkodása hiábavalónak bizonyult, szomorúan legyintett, és mondta a búzának, visszamegy az állomásra, a következő vonattal hazamegy. Holnap is nap lesz, s neki dolgoznia kell. Ügy is tett, ahogy mondta, bár reggel nem ment be munkahelyére — a vonatnál várta Évát. Lehorgasztott fejjel, bűntudattal köszönt rá: — Szervusz, Éva! A lány úgy tett, mintha nem venné észre. Felvetett fejjel, közönyösen húzott el mellette. Zoli rántott a vállán, nyelt egyet, és gyors léptekkel a nyomába szegődött. Amikor megérintette a karját, a lány rávetette szomorú tekintetét, s csak ennyit mondott: — Megbántottál. — Egész éjszaka nem hunytam le a szememet — tért ki az egyenes válasz elől Zoli. Éva hirtelen megtorpant, felnyúlt Zoli arcához, melyen egyre halványuló folt látszott, és szánakozva kérdezte: — Fájt? A legény megölelte a lányt, s csendesen duruzsolta: — Te kis méregzsák, te... M. Iszakovszkij: SZÜLŐFALUMBAN \ pásztorkürtből búg a bánat S megint a rét fölött lebeg. Mint lomha lúdsor, imbolyogva Vonulnak fönt a fellegek. Henyén bolyongok erre-arra E régen ismert tájakon. Milyen csodát fürkésszek itt lenn? Mit várok? — Én sem tudhatom. E falvaknál, e kis folyónál Hol szűk ösvényeken megyek, Nem látok régi ismerőst már, Rokont, barátot nem lelek. Sokan hagyták el már a házuk — Hol járnak? Mit ialáltak ott? Volt épp elég, ki itt közelben Kétölnyi mély lakást kapott. Milyen csodát kereshetek még, Szülőfalum, te hű vidék? De innen mentem el fiadként, S tavaszkorom itt múlt ki rég. Kimúlt — hisz, úgyse volt aranykor Kimúlt — fakón, zenétlenül. S habár ilyen volt, ámde mégis Nekem ma frissen felderül. S örökre drága már e tájék Erdőivel, mezőivel, És minden völgy, halom, folyócska A tűnt tavaszt idézi fel. Habár minden nyom elmosódott És sok kis emlék elveszett — E keskeny út messzebbre szólít: Fenséges cél felé vezet. (Frányó Zoltán fordítása.) 30 esztendeje született Franyó Zoltán romániai magyar költs, műfordító és tanulmányíró. Versei publikálásával kezdte irodalmi pályáját, majd különféle lapok és folyóiratok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Fő hivatásának azonban a műfordítást tekintette: több ezer verset ültetett át magyar nyelvre. 1958—60 között adták ki műfordítói életművének három vaskos kötetét. Évezredek húrjain címmel. Ebből vettük Mihail Iszakovszkij fenti versét is. A VALÓ OK park végébe. Itt egy sor kis ház állt, a pe- rigord-i parasztházak stílusában építve. — Ezt a falucskát nem is ismertem — szólt Valentine. — Ez nem falucska — felelt Madame Ber- nin nevetve —, ezek cselédházak. Adolphe ötlete volt, hogy így építsük fel őket. És mindjárt megmondom azt is, mi ebben a zseniális. Szolgál nálunk néhány cseléd-házaspár, akiket akkor is meg akarok tartani, ha majd egyedül leszek.... Nos, Adolphe mindegyikükre ráhagyja a házat, amelyben lakik, de azzal a végrendeleti záradékkal, hogy elveszti a tulajdonjogot, ha kilép az én szolgálatomból. Ily módon nem csupán hozzám köti a cselédeket, hanem könnyebbséget is nyújt nekem: hiszen a bérük egy részét megkapják anélkül, hogy én egy sou-t kiadnék. Ez nekem kitűnő garancia. És ez is az örökrészemen kívül van, a gyermekei egy szót sem szólhatnak. — Gondolja, asszonyom? És ez törvényes így? — kérdezte Gaston Romilly. — Ó, uram, ön nem ismeri Adolphot... Ö az ügyvédjével együtt pillanatok alatt megtalálta a megfelelő megfogalmazást. Nem is tudja elképzelni, hogy a mackós külseje mögött mennyi figyelmesség lakozik, ugye Adolphe? Karját az öregúréba csúsztatta, aki gyengéden dünnyögött valamit. A séta hosszúra nyúlt, mert a vendéglátók nem engedték el sem a tejüzem, sem a tyúkfarm megtekintését. Amikor Romillyék végül helyet foglaltak a kocsijukban, megszólalt Valentine: — Nos? — kérdezte. — Mit szólsz hozzájuk? — Bernin tetszett nekem — felelte Gaston. — Nyers, nagyon önelégült, de azért rendes ember.... A nő kicsit bizarr.... — Bizarr? — kérdezte Valentine. — Én ijesztőnek találjam. így a végrendelet, úgy a végrendelet. .. »Amikor egyedül leszek«. »Isten adja, hogy minél később ...« így beszélni egy szerencsétlen ember előtt arról, hogy mi lesz a halála után! ... Nagyon kínos. Sokáig csendben voltak, míg az autó lassan haladt a ködben. Gaston figyelmét lekötötte a vezetés, márcsak azért is, mert az utat elárasztották az iskolás gyerekek. Végül megszólalt: — De hát azért... — mondta Gaston. — Józanságra vall, hogy így gondoskodott a feleségéről. Amikor őket hallgattam, magunkra is gondolnom kellett. Helytelen volt, hogy nem csináltam végrendeletet. Most majd utánanézek. — Micsoda ötlet, drágám! Egészen rám ijesztesz. Különben is én fogok előbb meghalni. — Miért? Azt nem tudhatod. Fiatalabb vagy, mint én, és semmi bajod... Én viszont ... Hallgass! Te is csak képzelt beteg vagy. Remekül tartod magad, és én különben sem akarlak túlélni. Milyen lenne az én életem tenélküled? Meg is ölném magam. — Hogy beszélhetsz ilyen butaságokat, Valentine? Nagyon jól tudod, hogy az ember nem hal bele a gyászba, bármily fájdalmas legyen is. És neked nem csupán én, vagyok: ott van Colette meg a férje és az unokáid— Colette-nak nincs szüksége ránk. — Ez igaz. Már csak ezért is gondoskodnom kell rólad, ha bármi történnék ... Hallgattak, mert az autó sűrű, gomolygó ködfelhöbe került. Aztán megszólalt Valentine, egészen halkan: — Az biztos, hogy ha balsorsom úgy hozná, hogy túléllek néhány hónappal, nyugod- tabb lennék, ha volna... Na, nem végrendelet ... Az olyan baljóslatú . . - Nem. .. . Csupán egy kis papír, mely tanúsítja, hogy Preyssac és környéke mindenképpen az én tulajdonomban marad halálomig. A vőnk nagyon rendes ember, de hasonlít az apjára... Szereti a földet... Elképzelhető, hogy ki akarná kerekíteni a birtokát az én rovásomra ... Ez rosszul esne nekem . .. — Nem szabad, hogy ez megtörténjen — mondta Gaston némi szomorúsággal. — Hajlandó vagyok bármilyen papírt aláírni és még arra is, hogy végrendeletileg hagyjam rád Preyssac-ot. Csakhogy nem ellenkezik ez a törvénnyel? Ügy értem, nem nagyobb Preyssac értéke, mint a te részed? — Egy kicsit, de azt könnyű elintézni — szólt Valentine —, amikor csak akarod. — Hogyan? — nézett föl a férfi. — Te már beszéltél erről Passaga közjegyzővel? — Oh, csak úgy kutyafuttában — mondta Valentine. Fordította: Zilahi Judit — Tisztelt bíróság! Mint keresetemben is kifejtettem: válni kívánok feleségemtől. Az ok, hogy nejem teljesen elhidegült tőlem. ... Nem, nincsenek konkrét bizonyítékaim, de ezt az ember megérzi, kár, hogy a tisztelt bíróság nő, így nehezebben érti meg a szempontjaimat. Tízéves házasok vagyunk. Ennyi telt el, megértésben, szeretetben, boldogságban. A dolog körülbelül egy éve kezdődött... Elöljáróban azonban el kell mondanom, hogy imádom a csirkecombot. Mikor elvettem Elvirát, anyám elmondta ezt neki. Akkor az álnok lesütötte a szemét és áhítatosan rebegte, hogy es direkt szerencse, mert ő ki nem állhatja a csirkének a combját, csak a hátát, meg legföljebb a szárnyát tudja megenni. Akkor éreztem, minket az isten is egymásnak teremtett, éppen olyan, mint az anyám. Minden vasárnap csirkét vágtunk. Nekem jutott a két combja és a melle, ő ette a hátát, szárnyát és az aprólékját. Sosem szóltam érte'- hadd egye, ha egyszer azt szereti. Az ember fisztelje a házastársa ízlését, még akkor is, ha nem egyezik az övével. Egy évvel ezelőtt történt. Későn mentem haza, a vacsorám az asztalon volt. Én sosem kívántam tőle, hogy megvárjon a vacsorával. Olyan enyhe szalonmólém volt, de azt azért észrevettem, hogy a csirkepörköltben nincs comb, nincs melle húsa. Egy hatalmas csontos hát és két szárnya úszkált a piros zaftban. Már akkor sejtettem, hogy ez nyílt támadás. De az is eszembe jutott aznap, hogy egyszer ő is megkóstolhatja a combot is... Bár az egyiket azért meghagyhatta volna. Nem vagyok önző, tessék elhinni. Ha odaáll elém és azt mondja: — Te Jenő, én is megszerettem a combot, ezentxíl egyik legyen a tiéd, a másik az enyém.... Hát tessék elhinni, beleegyezem, elvégre emberek vagyunk, nem igaz? — De így? Se szó, se beszéd! Érthető, tisztelt bíróság, hogy ekkor már megfogalmazódott bennem a gyanú: ennek a nőnek van valakije. Annak adja a combokat. Csak erre gondolhatok, kérem, miután ő az én szegény anyámnak is megvallotta, hogy ki nem állhatja a csirke combját. Igen! Csakis a szeretőjének adja ezeket a finom falatokat.... Ekkor már nem lepleztem a sértettségemet. Egy hűtlen asszony ne várjon jó szót az embertől. Én nem vagyok naiv kérem. Tudom, minden szerelemnek vége szakad egyszer, nekem is voltak botlásaim, kérem.... Na de ez több a soknál. Ez nyílt kihívás, durva árulás, még szerencse, hogy szegény édesanyám nem érte meg... Azután nagyon rosszul éltünk. Sosem emlegettem neki a csirkecombokat. Többször sütött rántottcsirkét, és újra nekem adta a combokat. Ekkor azonban én már óriási önuralommal, eltoltam magam elől, és azt mondtam: — Add a szeretődnek! Képzeljétek el. Megjátszotta, hogy sír. A comb ott állt napokig az asztalon. Azt hitte, ezzel eltereli a figyelmemet. Ennyit tudok előadni, tisztelt bíróság, és kérem a válás kimondását, Ekkor a bíróság az asz- szonynak adta meg a szót: — Én nem tudok mit mondani. ... Én. .\ Tetszik tudni, hiszen a tisztelt bírónő is nő. .. Ez abban az időben volt, amikor csak azt a Mirelit fagyasztott csirkeaprólékot lehetett kapni... • ősz Ferenc BESZÉLGETŐK (Mohácsi Regős Ferenc raja».) A
