Somogyi Néplap, 1967. augusztus (24. évfolyam, 180-206. szám)
1967-08-06 / 185. szám
SOMOGYI KBPI/AP s Vasárnap, 1967. augusztus 4. A viták és a művészi értékek IRODALMI BESZÉLGETÉSEKEN többször vita témája a vita. Gyakran hallható manapság, hogy »a vita ért az irodalmi-művészeti értékeknek«. »Miért nem lehet egy-egy mű vitán feletti, miért nem érdemel meg egy-egy kimagasló alkotás olyan gesztust, mely kizárja a felette való — néha nem is éppen jóindulatú — diskurzust?« De elhangzik olyan megjegyzés is, hogy az igazi sikert az hozza meg, ha vita robban ki egy mű körül: ekkor figyel föl a közönség, és ekkor fogynak el az üzletekből a mű példányai«. Hol van hát az igazság? A Rozsdatemető vitáinak idején vagy a Húsz óra megjelenésekor egyeseknek még úgy tűnhetett, hogy »gyengébb« vagy »kuszább« alkotással kell számolnunk. De már néhány hónap múltával, a viták gazdagabb kibontakozásával világossá vált a művészeti közélet, és a közönség számára is, hogy itt egy új látásmód és világkép született. Mert ezek a művek éppen szokatlanságukkal, újszerűségükkel provokálják a vitát: azzal, hogy egy korábban ismeretlen világot fedeztek föl, olyan eszközökkel dolgoztak, melyek még nem hódították meg a közízlést, melyeknek ízét-varázsát még nem ismeri a közönség és melynek esztétikai normáit még meg kell találni a kritikusnak is. Ha Juhász Ferenc líráját említettük példaképpen, akkor ma már az is világos, hogy költői ér' téke éppen ebben a sokoldalú — néha még »szigorúbb« ellenérzésektől sem mentes — vitalégkörben lett a miénk De még a Hideg napok filmváltozatát is viták fogadtál:. A SZENVEDÉLYES ESZMECSERÉK azonnal kirobbannak, ahol valami igazi érték, újat, szokatlant, gondolatilag-művészileg áttörő erejűt érez meg közéletünk, mert csak az igazán átütő teljesítményekre figyel fel a közvélemény, és csak az ilyen műveknek kell — paradox módon — egy bizonyos ellenállást is legyőzniük. Éppen mert egy korábban ismeretlen szemléletmóddal jelentkeznek, mert szakítanak megszokott látásmódokkal. A vita tehát előre segíti a művészi törekvések újszerűségét: akár eszm.ei, akár művészi-formai ellenvetéseivel. Másodszor: minden új látásmódot teremtő mű — mint például a Húsz óra vagy a Szegénylegények — átformálja eddigi értékrendünket is. Nyilván nem az alapvető mértékegységet, de beideg- zett, esetleg már túlélt ízlésbeli, esztétikai normáink egy része mégis állandóan megújul. Enélkül az együttformálódó, újraértékelésre képes rugalmaság nélkül nem tudnánk tájékozódni napjaink művészetében, és nem is tudnánk élvezni az igazán jelentős új műveket. Ilyen átértékelődési folyamat azonban nem megy simán és harc nélkül: benne óhatatlanul is megütközik a mű és közönség, előítélet és jogos bírálat, régi ízlés és a jövő felől bíráló gondolati magatartás. S hogy végűi is milyennek látjuk, miként fogadjuk el ezeket az új műveket — vagyis hogyan formáljuk azokat a magunk arculatára, hogyan ismerjük föl benne önmagunkat» jelenünket — az már e vitákban dől el. A Hideg napok például azzal vívott ki magának rangot, hogy egy sor túlélt előítélettel szakított radikálisan: egy következetesen új nemzet- és múltszemlélet önvizsgálatát hozta, melynek meg kellett vívnia a maga harcát a közvéleménnyel, megszokott és át nem gondolt anyaggal, sőt még irodalomtörténeti múltunk néhány tévhitével is. A viták értékfelfedező és értékeket elsajátító szereoe mögött még egy másik probléma is rejtőzik. Kgy-eav jelentős alkotás sokféle művészi áramlat, sokféle ízlésbeli norma közegébe lép be. és ezeknek az áramlatoknak mindegyike másképp saiátít.ia ki magának az új művészi alkotás értékeit, és rajta másképp és másképp méri önmagát is. S itt éppen e sokféle közeg kívánja a vélemények cseréjét, koneeociók öntisztító hatású ütközését. MI LEHET A FELADATA EBBEN A KÖZEGBEN a marxista írói magatartásnak és kritikának? F.gvfelől nemcsak az igazi értékek teremtésére és—védelmére kell berendezkednie, hanem az értékek offenzíváiára is. ami nélkül aligha kénzelhető el szocialista kultúránk fejlődése. Másrészt a műveket követő vitákban értő módon k°ll kiemelni az esetleg legszokatlanabb művek értékeit és vitába szállni visszás, esetleg kiforratlan, vanv éonen ideológiailag bizonytalan gondolati tartalommal. Ha sikerül esrv ilven sokféle iránvból összeálló, a marxista gondolat köré csoportosuló folyamatos és széles körű vitaatmoszférát teremtenünk, akkor művészeti közéletünk »magasabb osztálvba léphet«. Almás! Miklós FARKAS BÉLA? PIACON DÁVID JÓZSEF: mm Öregember a hegyen (Szekeres Emil rajza.) Apáti Miklós: Néha rám nyit I Kecsegtettél egy más világgal, lámpás estékkel, vacsorákkal, | meleg, ártatlan kenyerekkel, j csillagban,, bízó szerelemmel, nyugalmas, lassú álmodással, fői-föl gyúló gjyümölcsfaággal. Lámpás estéid, vacsoráid tompa izzása néha rám nyit: topog, zörget, neved kutatja, s nem vagy sehol. Ezer alakban futsz előlem. Ártatlanságod, ahogy a május elvirágzott. szőlőkben húzódó táligaútról a lombok közül kikandikáló sárgabarack térített le. Valami kamaszkori csintalanság bújt belém, s eszem ágában sem volt tiltakozni ellene. Gusztusos-hamavsam kellette magát az a gyümölcs, hát a fához léptem. Nyálcsordító mohósággal két szép szemet már be is faltam, amikor ész- 'evettem az egyik tőke nyakánál ülő öreg parasztot. »Na, zsivány — gondoltam ijedten — most lépre szaladtál.« Zavaromban szólni sem tudtam, de az öreg komótosan kivette szájából a pipát, és barátságosan mosolygott: — Falatozzék csak nyugodtan. — Inkább elszaladni szerettem volna, nem a pár fil- lérnyi kártétel miatt, hanem mert felnőtt, s kopaszodó ember létemre sem tudtam ellenállni a kísértésnek. — Valósággal megfogott ez a szép gyümölcs — próbáltam tréfával elcsapni a kínos pillanatokat. — Falatozzék csak — bólogatott az öreg, s mintha semmi sem történt volna, a pipájával kezdett bajlódna. Néhány szem barackot levet- '.em még a fáról, aztán odakuporodtam az öregember mellé. Cigrettával akartam engesztelni, de nem fogadta el. — Nem azért... — magyarázta —, hogy megs értsem, de a pipánál nincs jobb. Ezt már csak akkor cserélem föl, ha a mennyországba jutok, s ott is szagos szivarra, mert gondolom, hogy az isten angyalai nemigen tűrik a pipafüstöt. Szegény jó Terkám se bírta, pedig ő aztán messze állt az angyaloktól... — Házsár tos asszony volt? — Nem a, csak a pipafíis- töt nem szívlelte. A tüdővész vitte el... Részvéttel hallgattam. Rövidke csend után megjegyezte: — Még élhetett volna, — Egyedül van? — Egyedül. — Gyerekek? Lemondóan intett. Mereven bámulva a völgyre, s távolabb a hamvasan kéklő dombokra. Vártam a válaszát, de mintha lent a kaszálókon púposodó boglyákat számolta volna. Szerettem volna valahogy megvigasztalni, mert éreztem a bánatát, de hirtelen és hangosan elnevette magát. — Olyan az emberfia, mint a fán a gyümölcs — mondta —, ha megérik, elválik. De hát mit tegyen a fa? Üjra csak teremni kell neki, amíg ki nem szárad, s tűzre nem vetik... Hát ilyen az élet... Bizonygattam, hogy amíg ide a hegyre föl tud lépkedni, nincs nagyobb baj. Hát, ha még egy kupa borral is megbirkózna ... — ... szén már megkínáltam volna az urat — értette célzásnak a bor említését. — Tavaly nemigen termett, s az is olyan volt, mint a csiger, hát azt adtam oda a gyerekeknek, ami a harmadéviiről maradt. — Odaadta? — Mit csináljak? — nézett rám egy kicsit szemrehányón — üres kézzel nem engedhetem vissza őket. — Aztán magának hoznak-e valamit? — Bőven — integet a kezével —, meg küldenek is. Aztán vinnének magukhoz a városba. Az idősebb fiam Pestre, az egyik lányom Komlóra, a másik Győrbe. Még a legkisebb is hívott már Kanadába. — Miért nem megy? Ügy nézett rám, mintha a barackfáját szőlőstül, pincéstül együtt hónom alá kaptam volna és szaladnék. Sokáig nem is szólt. Kiverte a hamut a pipájából, s mintha más dolga sem lenne, csak azzal bíbelődni, újra rátömött. Figyeltem az arcát. A kiálló csontokon sárgásbarna bőr gyúródott. Szögletes állón egyhetes deres szakáll. A nyakán is mélyen barázdált a bőr, csak a homlokán feszes, noha ott is elvégezte már mélyszántását az idő. Szerettem volna sok mindent tudni, s mintha csak megérezte volna, így szólt: — Mart úgy van az ember néha, mint a kutya. Oldalt sompolyog a világtól... Ha nézem ezt az új világot, s azokban a piros cserepes, szép új házakban — mutatott le a völgyben húzódó falura — a most induló Fiatal életeket, hát azt mondom, jól van. Már ennek így is kell lennie. A mi időnk lejárt. Szerelj le, vén huszár. — Sírva fakaszt! — No, az baj — fordult felém mosolygós arccal —, mert a férfiember, ha lehet, a saját temetésén se bőgje el magát. Ezen máir csakugyan nevetnem kellett. Aztán szedelöz- ködtem, mert közben eljárt az idő. A nap már a csipkereki erdőkön is túllépett. — Ha nem sérteném meg, haza várnak. — Akit hazavárnak, nem szabad tartóztatni — feltá- pászkodott az öreg Mondta, hogy szedjek a gyümölcsből. — Tán még gyereked is vannak? Mondom, hogy négy is, s mind szép. Mélyen ülő kék szeme elhomályosodott. Felágaskodott ő is az alacsonyabbra hajló ágakhoz, s szedte a barackot a gyerekeimnek. Búcsúzkodásnál mintha támaszkodni való bot után kapna, megfogta a karomat: — Ha nem sérteném meg, még egyszer tudakolnám a nevét. Megmondtam. Sután, esetlenül kapott napszítta kalapja után. Szikár alakja mintha jobban meg- gömyedt volna, s így szólt: — Akkor írja meg. Olyan ez a hely, mint maguknak városon a strand, a színház vagy a kávézó — körbemutatott a valóban festői tájon. — Olyan ez nekünk, véneknek. Elhallgatott. Nyújtotta a kezét André Maurois:* 4 VÉGRENDELET Amikor a chardeuili kastélyt egy idős, pihenésre és nyugalomra vágyó gyáriparos Vette meg, az egész környék arról beszélt: mennyi fényűzéssel és milyen jó ízléssel állítják helyre az öreg épületet. A Párizsból jött építőművész még a Loue folyó völgyét is elrekesztette, így mesterséges tavat nozott létre, és valóságos kis Versailles-t varázsolt Chardeuilből. A perigord-iak bizalmatlanok az újonnan- jöttekkel szemben, és senki sem tudta közülük, ki lehet ez a Madame Bernin, a ház úrnője. 35 évesnek látszott, a férje pedig hatvanötnek. Az asszony nagyon csinos volt, és még a falusi magányban is naponta háromszor átöltözött. A helybeliek arra g >n- doltak, hogy a hölgy talán nem is a felesége Bernin-nek, hanem a szeretője. Amikor Madame de la Guichardie, a környék előkelőségeinek királynője megerősítette, hogy Madame Bernin valóban Madame Bernin, és hogy szerény, tisztességes polgári családból származott, valamennyien elfogadták ezt a tényt. Gaston és Valentine Romilly, Berninék legközelebbi szomszédai — mivel Berninék is letették náluk névjegykártyájukat —, elhatározták, hogy viszonozzák a látogatást. Különleges szívélyességgel fogadták őket, hiszen a legelső vendégek között voltak. Ott tartották őket teára, és felajánlották, hogy körülvezetik őket a kastélyban, a kertben, a gazdaságban. Bernin mindenható gyárigazgató korából megőrizte tekintélyt parancsoló modorát és azt a szokását, hogy az általa kevésbé is•André Maurois 1885-ben született Elbeuf francia kisvárosban. Müvei között találunk elbeszéléseket, regényeket, színdarabokat és életrajzokat. Franciaország német megszállása idején részt vett az ellenállásban. 1939-ben a Francia Akadémia tagjai sorába választotta. mert témákról is ellentmondást nem tűrő hangon nyilatkozzék. Egyébként derék embernek látszott- Valentine-t meghatotta a kicsiny, kövérkés, bájos és vidám felesége iránti gyöngédsége. De Madame Romilly szinte fuldokolni kezdett, amikor az első emeleten tett látogatásuk után — miután megdicsérték a házban tapasztalt, csodával határos változásokat, a vastag falak közé befészkelt kicsiny fürdőszobákat, a tornyokba utólag beépített felvonókat — a dicsérő szavakra Madam Bernin így felelt: — Igen, Adolphe ragaszkodott hozzá, hogy minden tökéletes legyen ... Pillanatnyilag Chardeuil csak az egyik vidéki házunk, de Adolphe tudja jól, hogy az ő halála után, adja isten, hogy minél később legyen — én itt fogok élni; és ő azt akarja, hogy minden kényelmem meglegyen, akárcsak egy városi házban.... Talán tudják önök is, hogy az előző háza '•'■üból több gyereke van... Így tehát elővigyázatosnak kellett lennie: Chardeuil-t az én nevemre íratta. A kastély melletti réten állt egy régi pajta, s azt istállóvá alakították. Gaston megcsodálta a lovak szépségét, a szerszámok, nyergek tökéletes tisztaságát. — A lovak az én legfőbb kedvteléseim — mondta Madame Bernin lelkesen. — Papám a vérteseknél szolgált, és a bölcsőből egyenesen lóhátra ültette a gyerekeit. Megsimogatta az egyik ló csillogó tomporát, majd felsóhajtott: — Persze, nagyon költséges lesz fenntartani az istállókat.. . De Adolphe erre is gondolt. A végrendeletében külön alapítványt tett arra, hogy Chardeuil-ban lovakat nemesítsenek ... Ez az alapítvány az én örökrészemen kívül van, ugye, Adolphe? Es így ezután nem kell adóznom, értik ugye? A kert még nem volt egészen kész, de egjr nagy négyszögletes medence közepén kis mesterséges sziget vonta magára a figyelmet, másutt pedig gesztenyefasor vezetett
