Somogyi Néplap, 1967. augusztus (24. évfolyam, 180-206. szám)
1967-08-20 / 197. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. augusztus ML TABI LÁSZLÓ: Lehetne Kánaán... tétén, dolgozni határozottan, dolgozni eéltudatosanl ö azonban enervált, tutyimutyi, lélektelen ember. Tudja-e ön, gondolt-e már ön arra, hogy milyen tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országost a munkáról lesz szó. De ha azt mondom, hogy a munkáról lesz szó, azon nem értek holmi száraz bölcselkedést a munkáról, még kevésbé értek rajta valamiféle lelkes buzdító szózatot, mellyel nagyobb szorgalomra szeretném ösztönözni az olvasót »— ó, nem, nem ilyesmivel előhozakodni nem is mernék. önök velem együtt tökéletesen tisztában vannak a munka társadalmi jelentőségével, s legalább olyan jól tudják, mint én, hogy a jól végzett munka a szocialista építés alapja, hazánk fejlődésének, az életszínvonal emelkedésének egyetlen biztosítéka. Szóval, csak semmi nyugtalanság, egyetlen szóval sem kívánom nevelni, vagy pláne kioktatni önöket. Már csak azért sem, mert — mint az a továbbiakban a napnál is fényesebben ki fog derülni — erre semmi szükség. Közvélemény-kutatást rendeztem én a lakosság különböző rétegeiben, s ebből mérhetetlen örömömre az derült ki, hogy a tisztességes munka mindenkinek szívügye, annak országépítő jelentőségével mindenki tisztában van. Nagyszerű dolog ez, nagyszerű és örvendetes dolog. De most már itt az ideje, hogy nyilvánosság elé tárjam kutatásaim részleteit, s megosszam önökkel a szívmelengető örömet, amelyben azok nyomán részesültem. Körülbelül két héttel ezelőtt Nehány even belül tejjel- mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik így dolgoznak... nnek az asszonynak — gondoltam magamban, amikor elment — sajnos igaza van. Bevallom, imponált a felháborodása, amelyből félreérthetetlenül csendült ki a szocializmus aggódó féltése. Elhatároztam, hogy közelebbről is igyekszem megismerni őt, s ezért fölkerestem annak a vállalatnak az igazgatóját, amelynél adminisztrátorként dolgozik immár tizenkét esztendeje. A vállalat igazgatója — egyébként jó ötvenes, szikár és komoly küllemű férfi — kérdésemre így felelt: — Hogy mi a véleményem Piroskáról? őszintén megvallva a véleményem meglehetősen vegyes. Jó is, rossz is. Mint ember, mindenesetre föltétlenül korrekt, gondolkodásmódja mindig progresszív. Ügy tudom, harmonikus házasságban él, és példás családanya. Ami azonban a munkához való viszonyát illeti, e tekintetben bajok vannak. Sajnos. Még egyszer sem tudtam belépni a szobájába, úgy, hogy éppen dolgozott volna. Hogy mit csinál? Sok mindent. Kávézik a büfében, cseveg a szomszéd szobában, telefonál a férjének, uzsonnázik. Persze, a vállalat kibírja ezt, hál m nekem egy ismerősöm abban a minisztériumban, mely' felettes hatósága az előbb említett vállalatnak. Találkoztam ezzel az ismerősömmel néhány nappal azután, hogy Piroska felől érdeklődtem az igazgatójánál. Nem tudtam legyőzni k:ván- csiságomat, s megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e közelebbről ennek és ennek a vállalatnak az igazgatóját. Legnagyobb örömömre ismerte. Kérdésemre, hogy mi a véleménye róla, elborult homlokkal így felelt: — Tudjisten. Alapjában véve kétségtelenül rendes ember, mint szakember is megfelelő volna, s úgy hallom, hogy hajlott kora ellenére elsőrendű hegymászó, de a vezetésre nem ideálisan alkalmas, mert puha, nem eléggé határozott, könnyen befolyásolható. Mindebből nem származik valami nagy katasztrófa, mert hiszen a vállalat így sem deficites, sőt a tervét is teljesíti. Hanem a szemlélet! Ezzel van baj! Mert ugyebár mi a szocializmus építésének alapvető feltétele? A jól végzett munka. Dolgozni, dolgozni, dolgozni! Dolgozni lelkiismereból, ha nem lennének olyan sokan, akik így dolgoznak? Az illető, aki ezeket mondta, már nem fiatal ember. Mégis, amikor a Kánaánt említette, arca kipirult, ráncai kisimultak, szeme tűzben égett. Minden mozdulatán érezni lehetett, hogy félti a szocializmust, minden szava erről tanúskodott. Elég régen ismerem őt, s hogy miként dolgozik, véletlenül tudom. Tudom, de engedjék meg, hogy ne beszéljek róla. Nem tartozik ide, és tulajdonképpen nem is lényeges. A tanulság a fontos, az örvendetes tanulság, melyet bízvást levonhatunk valamennyien: hogy tudniillik nem vagyunk közömbösek. Volt idő, amikor azok voltunk. De ez az idő hál'istennek elmúlt. Ma már őszintén szeretjük azt a társadalmi rendet, melyben élűnk. Hiszen féltjük. S az ember csak azt félti, amit a szívéhez közel állónak érez. Igen, féltjük a szocializmust. Sajnos, ma még többnyire a másiktól féltjük s nem önmagunktól — de ne legyünk telhetetlenek. Nem megy minden egyszerre. történt, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozom, fölkeresett engem egy fiatal és rokonszenves nő. Mint elmondta, a felháborodás és a bizalom hozta hozzám: a bizalom, amellyel a közügyekben megharcolt kisebb-nagyobb csatáimat már évek óta kíséri a felháborodás, melyet az kelleti benne, hogy százhúsz forintért hasznavehetetlen selejtet vásárolt egy áruház gyermekjáték-osztályán. — Hót ne essék kétségbe az ember? — . kiáltott föl elkeseredetten, majd így folytatta: — Itt nem pusztán arról van szó, hogy én kidobtam százhúsz forintot, bár egymagában ez is bosz- szantó. Hanem a szemlélet! Hogyan nézi a világot az az ember, aki ezt a használhatatlan árut gyártotta, továbbá az, aki minőségileg ellenőrizte? Hol van a fejük ezeknek, miközben a munkájukat végzik? Mi a véleményük a munkaerkölcsről? Hogyan akarnak szocializmust építeni selejtes, lelkiismeretlen munkával? Ide figyeljen, szerkesztő elvtárs... istennek. Hanem a szemlélet! Hanem a szocializmus elvtársam! A népgazdaság egyensúlya fölemelkedésünk záloga a jól végzett munka, ezt ugyebár ön is tudja. A munka, a munka, a munka! Tudja-e, gondolt-e már arra, hogy milyen tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik lélektelenül, fél kézzel dolgoznak? Megrendültén láttam, hogy az igazgató szemében könnycsepp csillog. Mit bizonyított számomra ez a piciny kis könnycsepp? Azt, hogy ez a rokonszenves ember nem fásult, nem közönyös lélek. Hogy egész szívével, egész leikével átérzi ama feladatok nagyszerűségét, melyeket a szocialista építőmunka a ma emberére ró, hogy szívügye a szocializmus, hogy úgy óvja, ágy félti, mint a szeme világát. Boldog voltam, hogy megismerhettem. Namármost. Járfás József: OLVASÖ LÁNY. BODÓ BÉLA: VALLOMÁS 1. — Ilyenkor — mondja a barátom — hozzák a telefon- számlát. Valahogy el ne felejtsem kifizetni, családi botrány lesz belőle! — Családi botrány? — A kislányom tizenkilenc éves. Kék szeme van, tiszta, mint a nyugodt tó. Ö haragudna nagyon, ha kikapcsolnák a telefont. — Én nem vagyok tizenkilenc éves, a szemem se kék, mégsem örülnék neki. — Persze, de Zsuzsi és Pista mindennap többször is hívják egymást telefonon, Pista például elmondja: ilyen kék szeme nem volt még senkinek, mint Zsuzsinak —, a telefon- számla pedig növekszik. S barátom mutatja a telefonszámlát. Nagy a végösszeg, valóban. — Ez mind szerelem — mondja. Én kétszer telefonáljam egész hónapban a sógo- réknak. A többi: szerelem, Nagy, lobogó szerelem: — Hogy vagy? — Szeretsz még? A kérdés darabja egy forint. Kezdünk számolni, csak játékból: tíz vallomás tíz forint, száz vallomás száz forint, ezer vallomás ezer forint. Hányszor mondják el egymásnak a szerelmesek: — Szeretlek, szeretlek... Ez annyi mint... 2. A fecskének mindig fekete frakkja van, fehér mellénynyel, a barátaim, a medvék többnyire barna bundát viselnek, az őz sem váltogatja a színét — csak nekünk gond, ha egyszer új ruhát csináltatunk, milyen színe legyen? A nők pontosan tudják, milyen szín, milyen fazon a divat, még a gombokat is tudják, a bő szoknyát, a szűk szoknyát, rövidet, hosszút — a nők általában minden rájuk vonatkozó ügyet jól tudnak. Tehát új ruha kell, de nekem. Barna legyen, sötétkék, szürke? — Mondom is a szabómnak: Megnőtt a karom, amióta nem csináltattam ruhát? Milyen tapintatos ravaszság. Mert a hasméretemre kíváncsi 6, megpocakosodtam-e? Mondjam neki, voltam soványabb is, sőt már rongyos is életemben? Ezt mondtam inkább: ( — Hasban megváltásod tani... Nevet. Levettem válláról a terhet. 3. így szól a tréfás ember a villamoson: — Megy ez a kocsi, kénen* a végállomásig? A kalauz felkapja a tejét. Már hogyne menne! Minden kocsi elmegy a végállomásig; aztán megfordul, s megy a másik végállomásig Ilyen a kocsik élete — filozofál, hogy visszaadja a buta tréfát —, ilyen az életük a kocsiknak, csak mennek, mennek, mende- gélnek, két végállomás között, olyan ez — teszi hozzá —, mint az utasok dolga, születnek, élnek, meghalnak, bölcső — koporsó, két végállomás^ Csak az többe kerül, mint egy vonal jegy. — Rendben van — mondja az utas —, de ez a kocsi, amelyen most szerencsém van az ön helyeslése és jegyváltás mellett utazni, ez megy-e a végállomásig? — Szívesen adom rá a becsületszavamat — mondja a kalauz. Nézem embereimet, a tréfálkozóka t. Jól van. Emlékszem, sötét napokra, gyilkos tekintetekre, gyanakvásra, félelemre, pincehomályra, lélekhomály- ra. Jól van most... 4. Színházban vagyak. Jelenet. Bejő egy fiatalember, bejő egy nő, szerelmesek egymásba. Tudjuk ezt az előző jelenetekből. Most szakítani akarnak — szerelmesek szeszélye — de mi, a nézőtéren, tudjuk: dehogyis szakítanak, a szerelem forró. Sőt: ahogyan ez törvény, megcsókolják majd egymást, itt, a nyílt szánén, majd ezer néző előtt — noha a jelenet a darab szerint négyszemközt játszódik. De mégis előttünk ölelik át egymást, várjuk ezt, sőt elvárjuk tőlük. Annyira várjuk — a darabíró érdeme a várakozás felkeltése —, hogy a hátam mögött ülök egyike hangosan megszólal: — Na! ........j ,,, .. Mint aki mondja: gyerünk, ne dacoljunk a végzettel. Mint aki azt mondja: ezt a csókot vártam, mert a színpadi szituáció már régen az enyém, tehát a csók is az enyém, vagy legalábbis nevemben adódik. Hátranézek:, hát egy fiatalember a türelmetlen. Haja a szemébe lóg, mellette egy kislány, szőke. Ügy látszik, a közbeszólót nem kellene nógatni. Csók a színpadon. A fiatalember tapsol. A kislány is. Mindenki tapsoi. (Folytatás a 7. oldalról.) — Fúj, undok vagy — mondta Jutka. — Szellemiekről nem is tárgyalok veled tovább. Inkább csináld meg a vízcsapot a konyhában, ha nem vetted volna észre, már egy hete a fürdőszobából hordom a vizet, mert a csap teljesen tropára ment. — Nahát, ez övön aluli ütés volt — válaszolta Károly. Végtagjaiban lezajlott az anyag átalakulása: az ólmot valami sokkal nehezebb fajsúlyú fém váltotta a térdkalácsaiban, ízületeiben, a tömegvonzás ereje is fokozódott, ha a rekamié rugói nem tartják testét, leszívódik egyenesen a magmáig. — Tudod jól, hogy a vízvezeték-szereléshez nem értek. Egyébként is a falban levő cső menete van megszakadva. Menetvágóm nincs ... —... és mindenhez azért te sem érthetsz, tudom. Nem baj, drágám, majd hordám tovább a vizet vájlingban a fürdőszobából ... —- ezzel Jutka végképp beletemetkezett a vaskos Maupassant'-kötetbe. Az már maga disznóság volt, hogy Jutka egy hetet mondott, az a csap még valamikor a télen romlott eL Ö neki- ugrott egyszer-kétszer, de az a menet tényleg meg volt szakadva, akármennyi kácot tekert a csapra, alattomos rozsdás vízcsík szivárgott a csempére. Végül kidobta a csapot, lezárta ezt a csövet, feladta a harcot, ö sem jóisten, hogy mindent megoldjon. Majd Benő bácsi. De Benő bácsi messze lakik, ki kell szaladni érte egy este a kocsival, s az még csak a megbeszél és4 hogy mikor ér rá. Aztán egy újabb «kiszaladás« a kocsival, Benő bácsi be- fuvarozása, aztán hazaszállítása, aztán a kieszelése annak, hogy minek örülne legjobban az öregúr, mert pénzt nem fogad el, hisz rokonról van szó... Közben egy fél napja elment már az egész vízcsapüggyel külön a házkezelőségen is, ahol megnyugtatták, fél évre előjegyezték mások a kapacitásukat, próbáljon meg szövetkezetei vagy ipairengedélyes kisiparost találni, ha számlával igazolja s kérvényezi, le is lakhatja a csinálta tást. Hát így aztán maradt a csap. És most jött elő újra, mert azt Jutka nem bocsátja meg, ha a szürke eminenciást megfosztják méltóságától, s vissza tessékelik a konyhába. Reggel tehát Károly beült az Opelba, s elhajtott. Benő bácsi száztíz kilós nyugdíjazott kőműves, amatőr vízvezeték-szerelő, az elektromossághoz is ért, a rádiójavitásokról azonban a detektoros, fülhallgatós korszak lezárulásával lemaradt Fő mestersége maga a munka, meztelenül, kedvvel, buzgalommal, derűvel végezve — s hasznosan is: esténként egy műanyagkészítő maszeknál kerek évtizedig megkereste a másik két darab ezrest. Egész életét a munkába sűrűsödve, belealakulva töltötte, természetes közegévé vált, mint halnak a víz. A tréfára úgy fog az esze, mint a vizsla ónra a nyúlszagra. »Csak azért nem mék föl az állásra, mer félek, hogy leszakad alattam ...« — sóhajtja. Szívesen és élvezettel nevet, sajátmagán is, ilyenkor hátraveti fejét, s látni, hogy egyetlen fog sincs a szájában. Károly egyszer elkezdte biztatni, csináltasson protézist. »Affe- nét, van abból nekem három is« — hárította el Benő bácsi. Károly elcsodálkozott: »Hol vannak? ... « Az öreg szőrös állát kapargatta: »-Várjunk csak... Az egyik kint van a sufniban. A másik a padláson, a harmadik az éjjeliszekrény-fiókban ...« Károly hápogott: »-De hát... a műfogsort a szájban ...« »A ménkű, aki belevág... Nem szeretem én azt... Jobban rágom a húst az Ínyemmel...« — azzal hátravetette a fejéit, nevetett, olyan volt, mint egy óriási csecsemő. Most, hogy Károly elmondta a vízcsapot, a megszakadt menetet, gondterhelten csóválta a fejét: »-Minden attól függ, hogy a spingli... No, megnézzük. Gyere el holnap értem, addigra összekészítem, ami kell...« Este Károly hamarább abbahagyta a munkát Jenőéknél, egész nap a rozsdás radiátorbordákat drótkefézte és miniu- mozta, azt hitte leszakad a dereka, kell ez a professzornak, aki lakatosinasként kezd'e a felszabadulás előtt — s vágtázott az Opellal Benő bácsiért, és onnan haza. Jutka mindig kiragyog, ha Benő bácsi megérkezik. »Csókolom, drága sógorkám, de jó, hogy elgyütt« — próbálgatja ő is a nép nyelvét, Benő bácsi stílusát. Az öreg mindjárt munkához lát, közben elégedetlenül dünnyög: »Elgyütt, elgyütt... Már megint az a maga... Mondtam már, aki magázik, az fizet egy liter bort...« Jutka odasúgja Károlynak: »Figyeled, egy Colas Bregnon, irton élvezem az öreget«, aztán hangosan folytatja: »Na jól van, sógor bácsi, mit kíván a bendő bácsi?« A sőgorka a szerszámait készíti, dünnyög: »Előbb dolgozunk, aztán eszünk ... Hol az az istenverte spingli? Bajba leszünk azzal a spinglivel. Nem láttad, Karcsi?« Egy valahai lakatosinasnak igazán kellene tudni, hogy mi az a spingli. Károly hirtelen kimelegszik, rádöbben, elfelejtette, mi az a spingli. A szituáció egyébként tökéletesen ugyanaz, mint inaskorában, Benő bácsi most is ugrasztja a harapófogóért, csőkulcsért, s morog, mi lesz már azzal az istenverte spinglivel, nem akar csempéi is bontani. Munkához lát az öregúr. Jutka duruzsol körülötte, mit főzzön az ő kis sógorkájának? Hosszú csönd. »Mákos tésztát« — közli végül Benő bácsi. Jutka nagy szemeket mereszt: »Mondta Karcsi, hogy az este is volt maguknál ...« »Már megint az a maga« — méltatlankodott a sógor. »Azzal te ne törődj, hogy az este is az volt. Én a mákos tésztát éjjel-nappal megenném. Egyszer dolgoztam a Flammeréknál, azt kérdi az asszony, mát főzzön? Mondom, mákos tésztát. Másnap megint kérdi, mondom neki, mákos tésztát. Két hét alatt megettem nála tizennégy kiló mákot.« — Károlyhoz fordul: »Add már ide a franciakulcsot. Na, most a tizennégyes fogót, aztán a kócot. De élénkedben mozogjon a fiatalúr, most nem a katedrán süketöl a deákoknak ...« Jutka gyúrja a tésztát, közben kaján szemvillanással odaszúrja: »Benő bátyám, ti mért nem tegeződtök Károllyal?« Benő mosolyog: »Félpertuban vagyunk... Én már tegezem őt pólyás kora óta ...« Jutka tovább forgatja a nyársot Károly szívében: »De hát igazibul, sógorkám... Velem tege- ződsz 4.. Karcsikámmal mért nem?« Az öreg kőműves arca morcra zárul, még a keze fejét is meglengeti. »Azt. nem lehet.« Károly dereka leszakad, ő nem avatkozik a vitába. Tudja jól, elmentek az évtizedek, ő Benő bácsinak halálig az a kis- nadrágos kölyök marad, akit egyszer, hogy ne lábatlankodjék körülötte, beleállította térdig a meszesgödörbe, ott ordíthatott, míg az anyja ki nem húzta belőle. Az öreg mellett ő mindig tudatlan inas marad, aki verejtékező homlokkal azt mondja, hogy »nem találom a spinglit«, mert igazában nem meri bevallani, hogy elfelejtette, mi is az a ... Hát egy ilyen alkalmatlan inassal hogyan tegeződhetne össze a tudós mester? ... Benő bácsi behajt egy kónuszos menetű, dupla méretű közcsavart a falba, arra tekeri a kócet, iá a vízcsapot — kész. Gyönyörű. Jön a víz a konyhában, nem kell vájlingban cipelni a fürdőszobából. Az öreg berámolja a nagy lábas mákos tésztát, Károly utálja a mákot, lekvárral eszi a maga tésztáiét. Ezek ketten itt élnek, örülnek egymásnak. S * arra gondol savanyúan: hiába a katedra, az Opel, ebül csak a nőket szabadította fel...
