Somogyi Néplap, 1967. július (24. évfolyam, 154-179. szám)

1967-07-23 / 173. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. július tX. A-f reg Pálos Péter ve- m' J tett még egy kiá " ■ takarmányt a ló­nak, azután bement a sárga homokkal felszórt kiskonyhába. A készülődés izgalma piros rózsákat rajzolt asszonya megfonnyadt arcára. A kendőt letette Johanna, csak a fityula volt a fején. Elől látszott, hogy valamikor sűrű fekete haja meg is ko­pott, meg is fogyott már. Az orra hegyén régi drótkeretes szemüveg volt, azon át né­zegette a húzóskilón a voná­sokat. — Negyvenöt dekának kell lenni, ez van a receptben. Nem olyan sok tortát csinál­tam én még. Nézd meg, a negyvenöt dekán áll? Az emb^r ledobta a kalap­ját, régen volt szőke haja fehéren bodorodott a halán­tékán. Megfeszült figyelem­mel nézte a vonásokat, ahogy lehajolt, mind erőseb­ben piros, majd lilás lett a feje. Aztán fölegyenesedett. — Add ide a szemüveget. — Már te sem látod, igaz-e? — Mert olyan berozsdáso­dott ez a kiló. Negyvenötöt kell lennie? — Igen. — Ott van. öntsd! —meg­fogta a kilót. — Te nem tudod — kér­dezte az asszony —, Margit melyik rétest szereti? Vagy az almást, vagy a meggvest. nem szereti. Imre mindent megeszik. — Nem tudom, azazhogy amikor a Rácz Julis lakodal­mában voltunk, emlékszel? Amikor a Rendek Bandi volt az öreg vőfény, olyan rigmu­sokat még azóta sem mond­tak. Az volt az igazi! Ezek a mai lagzik, ezek meg nem is lagzik. Igaz is, azon a la­kodalmon a Harangozó Gyur­kával táncoltál. De úgy fo­rogtatok, hogy az sehogy sem tetszett nekem. Az öregasszony kezében megállt a kanál, amivel a lisztet szedte a fehér vászon- zacskóból, az arcán egy kis büszke mosoly jelent meg. — Eredj már — szabadko­zott —, tudhatnád, hogy az csak egy tánc volt fár harmincöt éve annak a nagy tán­colásnak, de az ura még mindig emle­geti. Azért jólesett az öreg­asszonynak, hogy nem felej­tette még el az ember. . — Inkább — folytatta az öregasszony — azt mondd meg, Margit ott milyen ré­test evett? — Ja, a Margit? Meggyest. — Honnan tudod ilyen biz­tosan? — Én melyiket szeretem jobban, hm? — Az almást — No, a Margit előtt mind megmaradt az almás, előttem meg a meggyes. Akkor meg­cseréltük a tálat, érted? — Jójó. Kisvártatva újra kérdezett az öregasszony. — Amikor öt éve Szter- gomból itt voltak az unoka­bátyád családjai, mit is mon­dott az a kis fiatalasszony, amikor evett a tortából? — Azt hiszed, én minden­re emlékszem. Az öregasszony jól tudta, hogy emlékszik. Másra sem emlékeznek, csak a ritka ven­déglátásokra. Csak egymás szavaira emlékeznek. Gyere­kük nincs. Azért is szeretik az Imrééket jobban a többi rokonnál. Azoknak sincs gve- rekük. Margit fölnevelt egy árvalányt, szépen férjhez ad­ták. De azért Margit is csak azt szokta sóhajtani: »-Nekem nem volt gyerekem.« Johán- nának volt. Egy kislány, le­forrázta magát hároméves korában. Beleült a forró le­vesbe, amit hűlni tett le Magdus, Péter húga, amikor megfőzte a vacsorát Johán- náék dolgozni voltak a ha­tárban, este tudták meg, akkor már halott volt a ki­csike. Erre lidércnyomásos volt emlékezni. Beszélni nem is szoktak róla. De Johanna még néha most is fölriad iszonyú gyereksírásra. És Pé­ter is van úgy, hogy egy-egy álmatlan éjszaka után, ha nehézkesen leszáll az ágyról, sóhajtozik, a szeme alatt da­gadtak a ráncos táskák. Ilyenkor mind a ketten jn ugyanazt gondolják, ugyan­arra emlékeznek. Több gyerek nem lett. Is­ten mentsen attól, hogy Pé­ter két-három éves kislányt meglásson. A kisgyerekes ro­konokat nem szokták meglá­togatni, sem vendégségbe hív­ni. Kavart a berakott tűzhe­lyen fortyogó krémen. — No, eszedbe jutott-e már? — Csalt nem azt akarod hallani, amikor azt mondta Klári, hogy »Johanna néni, én soha nem tudom ígv meg­csinálni. Ez jobb, mintha a cukrászdából hozatta volna. Van valami igazi házi íze«. — Jgy mondta? — így. — Azért a rétes az igazi. — Meg a kelt kalács. — A lónak vetettél? — Adtam. — Ki feji meg a tehénkét? Az ember fogta a sajtárt. — A malacok is kaptak már — szólt vissza az ajtóból —, a kacsákat megsütötted? — Hogy sütöttem volna?' Nincs énnekem ezer kezem. — Pedig az Imre úgy sze­reti, ha jó pirosra sül. — Már föl van pucolva. Ha megfejtél, vágd le azt a kakast, amit levesnek szán­tál. — Két jércét meg rántsál. — Tudom, tudom. Nincs ezer kezem, mondtam már. — Jó lenne, ha itt marad­nának pár napig. — Négy-öt napig ellehetné­nek, addig a szomszéd is vi­gyáz a disznókra. /M z öreg kiment fejni. —-4M- Az öregasszony CS í' sürgött-forgott a konyhában. A ré­tes olyan lett, hogy szinte kí­nálta magát. A tortát meg­töltötte, vajjal kicifrázta a tetejét. Ráírta, hogy »-Bú­csú«, meg egy kicsit meggör­bült nyakú galambokat is mintázott rá. Amikor meg­mutatta az embernek, öreg Pálos Péterben eluralkodott a megelégedés, ügyes asz- szony a Johánna, pedig már nem fiatal, mégis úgy süt- főz, hogy az embernek ösz­szefut a nyál a szájában. A galambok is tetszettek az öregnek, de palástolta: — Eléggé szép. — Miért, láttál már szeb­bet a Margitnál? — Nem. Csak a falon van ilyen. Dehát azt piktor csi­nálta. — Én meg nem vagyok piktor. — A kacsát megfor­gatta a tepsiben, nagyot sis- tergett a zsír. Ki is fröcs- csent. — Hát azért mondom, eléggé szép. — Eléggé? f) jfél lehetett, vagy g! el is múlt már, C _s amikor lefeküdtek. A nyitott ablakon behallatszott az istálló körül őgyelgő Bodri ugatása. A szomszéd tanyába való kutya hangját is hallották. Még odaszólt az öregnek az asz- szony: — No, ez a nap is elmúlt. — El. — Mikor is jön a busz? — Nyolc órakor. Fél nyolc­kor befogok. — A posztó ruhádat dél­előtt kikeféltem. Nagy Faddi Éva: A BÚCSÚ — Aha. — Az öreg rozsét hozott be, a tűzre dobálta. Az asszonyhoz fordult: — Tudod-e, hogy Margiték gázzal főznek? Az öregasszony egy Ideig hallgatott. Ezt előbb meg kellett emésztenie. — Jól ■van. Faluban laknak. Nincs ott olyan sok tűzrevaló. Itt meg nem is tudnál mit csi­nálni az ágakkal, ha nem tüzelnéd el. A kakast meg- kopasztotta, meg kiszed­te a belét. Beletette egy éte- lesbe, és az öreg kötélen le­engedte a gémeskútba. Nem lesz anna ott semmi baja. A jércéket kirántotta, de már tizenegy óra volt. Meg-meg- botlott az ágakban, amit az ember a tűzre hozott. A pet­róleumlámpa alig pislákolt. Mire minden zsíros edényt elmosott, az öreg elbóbiskolt a széken. Az asszony be­ment a tiszta szobába a lám­pával. A padlót m^g tegnp felmosta. Az ágyneműek is tiszta, napon száradt szaga volt. Imréék holnap Itt al­szanak. A középső szobában meg­vetette az ágyakat. Az öreg ember közben fölébredt a kis­konyhában, és a maradék meleg vízben megöblögette a lábát. Még az asszony is le­mosta egy kicsit magáról az izzadtságot. Az ember emlé­kezett, hogy mindig tiszta asszony volt Johánna. — Aludjunk! Vasárnap kora reggel Mar­git megetette a csirkéket. Beszólt az urának: — Nem mondtad biztosra. — Imre öreges léptekkel jött ki a ház elé egy szól alsóban, pa­pucsban. — Nem hát! Azt mondja Péter a piacon, »Ma itt vol­tunk egy hétig tavai. Remé­lem, lesztek olyan jók, hogy visszaadjátok?!« — Mit mondtál? — Majd egyszer elme­gyünk. — Mit szólt? — Mikor? Itt a jó alka­lom, gyertek el búcsúra. Mi­re én: »Talán«. Máskor jobb lenne, sok a munka. Azzal a busszal is most rázassa magát az ember? Ügyis úgy elfáradtak a lá­baim. Most is olyan dagadt, pedig még csak reggel van. — Ami azt illeti, nem lett volna rossz. Egy kis vigas­ság nem árt. Jó bora van a Péternek — vélekedett az ember. — Lehet, hogy hazajön a kicsi is, — A Mariska fia? — Az unokánk. — Azért szép kisgyerek lett, igaz-e? Tudod, kire ha­sonlít? — Kire? — Az én apámra, — Elmenj már! Mariska semmiképpen nem rokonunk. — Mégis. — Ugye nem várnak a Jo- hánnáék minket? — Hát?! — Csak nem készített! Hát nem úgy beszéltél, mint aki elmegy? — Csak tán nem. Ebédre mit főzöl? — Paprikás csirkét. A kicsi mégsem jött be, pedig még a combokat is félrerakták az ebédnél. Az­tán pihentek egy kicsit. Va­sárnap délidőben úgysem mászkál egyetlen lélek sem a faluben. Aztán Imre elment a testvére fiához, hogy segít­sen bepermetezni a szőlőt, mert az öreg már nem bírja magát. Az öregasszony a másik utcába készülődött. Halott volt az egyik háznál. Nevezetesebb temetés nem esett meg a Margit nélkül. Erős, telt hangján olyan szívszaggatóan tudta énekel­ni a siratóéneket, hogy senki sem versenyezhetett volna vele. Az öregasszony szíve­sen vette, ha meghívták egy- egy halotthoz. Az évek so­rán arnyira megszokta a koporsó látványát, hogy egy­általán nem keltett benne borzongást vagy rossz érzést. azafelé a sarkon összetalálkozott Im­rével. Ballagtak egymás mellett. Az asszony fekete liszterruhá- ban, jó sok alsószoknyában. Az ember csizmája úgy fény­lett, hogy akár meg is lát­hatta volna magát benne. — Te — mondja egyszer csak Margit —, valaki áll a kapunkban. — A Péter! — ismerte föl az ember. A várakozó láttán az asz- szonvnak megsajdult 3 szíve. Johánna mégiscsak készített. — Ezek vagytok ti, test­vér — mondja öreg Pálos Féter. És fölemelte a fejét, hogy Imre szemébe nézzen. A másik két öreg megdöbbent. Csupa könny volt az arca. — Istenem, istenem, nem illik ez tehozzád! — tördelte a kezét Margit. Hatvankilenc éves, különben egyenes tar- tású ősz ember Pálos Péter. Imre átfogta a vállát. — Fáj egy kicsit, testvér, az asszony lába. — öregeknek mindenük fáj már — mondta Péter nem engesztelődve. — Gyerünk beljebb — nyitotta ki a kanut Margit. — Hogy jöttél át? JVri. Tő TŰM PÁLYAVÁLASZTÁSI TANÁCSADÁS Mi az oka annak, hogy a pályaválasztási tanácsadás nem elég eredményes? Talán a szükségesnél kevesebbet foglalkoznak ezzel az évről évre visszatérő nagy jelentőségű problémával? Ellenkezőleg! I Szerintünk az a baj, hogy a kérdéssel maszek alapon foglal­kozók száma messze felülmúlja a szükségletet. Nálunk mindenki valóságos belső titkos pályaválasztási t*"* esős, ha szóba kerül, hogy. mi legyen a gyerekből: emberek ők. Amikor élérkezik az íaeje, »körüinezhek a plac- con«: melyik az a szakma, ahol pillanatnyilag a legjoobak a ke­reseti lehetőségek, ahol a leg­több mellékesre van kilátás. Mert ők, ha törik, ha szakad, megalapozzák Julika jövőjét. Haad bőgjön csak, hogy ó utál­ja a női fodrász mesterséget, ápolónő szeretne lenni, erre érez elhivatottságot, ők döntenek, punktum. És aztán Julika fésül szomorúan, tupíroz elkeseredet­ten, berak bánatosan, a vendé­gei utálják őt, ő is a kedves vendégeket, és rövidesen a vá­ros leghírhedtebb hajgubancoló- jává válik . . . És itt vannak Nagyék, az örö­kösödési szemlélet rabjai: >*-A nagyapám is tortadíszkészítő volt, én is az voltam, a fiam­ból is azt nevelek!-« Függetlenül attól, hogy ilyen szakma nem is létezik! Kisséknél az az elv uralkodik, Gyanús érdeklődés. _____________ __ __ . Másutt az íróasztalt vagy a fe­s ogy csak falun ne maradjon a hér köpenyt tekintik a gyerek gyerek, kapaszkodjék meg városban, verjen ott gyökeret. jövendő gául. boldogulásának zálo­MRrtFI nrgv — No, mi lesz belőle? Ezerből az egész életre szóló elhatározásokból többnyire csak annak a szava nem hallatszik ki, akinek az életére szól ez az el­határozás. A pályaválasztóé t Olyan «-pályaválasztó-« az ilyen fiatalember, mint amilyen sza­badon fut a vonat azon a sín­páron, amire ráállították a for­galmisták. E hasonlat — sántít. Márcsak azért is, mert ők szak­emberek, ismerik a pálya köny- nyű és nehéz szakaszait, a moz­dony teherbírását stb., és ha nem is kérdezik meg a vona­tot, többnyire jól igazítják el. De honnan tudná például Tusi néni, hogy milyen feladatok várnak egy matematikusra? Fejtegetéseink során eljutot­tunk a probléma sarkalatos pontjához. Nagyobb beleszólást a gyereknek, a tanárnak, a ne­velőnek, a szakembernek a leg­alkalmasabb szakma, hivatás megközelítésében, kiválasztásá­ban. Tusi néni látogatóba érkezik, elmondja, hogy mi újság a kör­nyékükön, aztán térdére ülteti unokaöccsét, a hatesztendős Pistit, gyönyörködik benne egy ideig, majd kijelenti: Szakasztott olyan a homloka, mint szegény megboldogult Jenő bácsié volt! Nézzétek ezeket a dudorokat. Jobbról is, balról is! Tusi néni látnoki szavai után az egész család más szemmel nézi Pistit, mint azelőtt. Napközben többször is áhitatos csodálattal szem­lélik a dudorokat. Ez a fiú tudós lesz, hírt és dicsőséget szerez a Kufcsák névnek! És miközben Pisti Istvánná cseperedik, a Kufcsák família, semmi áldozattól vissza nem riadva, mint ezer lóerős moz­dony, úgy tolja a matematikus P ályára, amihez pedig szegénynek sem tehetsége, sem kedve, se adottsága nincsen, a dudorain kívül. Géplakatosnak menne a legszívesebben vagy műszerésznek, de meg­mukkanni sem mer, hiszen tőle várja az egész kiterjedt rokonság, hogy Euklidészt és Einsteint még tovább fejlessze. Hát kínlódik az előkészítőn* é* hősiesen elvérzik az egyetemi felvételin . .. A döntő SZÓ. — Mi akarsz lenni, fiam? — Tessék megkérdezni a mamától! Kovácséknál egészen más a helyzet, ők nem döntik el már kiscsirke korában, hogy mi le­gyen a lányukból, ők nern kergetnek csalfa délibábot. Gyakorlati gondolkodású, józan — Mi lesz itt, ha mindenki egyetemi gólya akar lenni? Irta: Kürti András Rajzolta: Fülöp György — Délután fogadtam egy taxit a buszállomáson. — Üristen! Az száz forint — kiáltott fel az asszony. — Látnátok csak a Johan­nát — újra elgyengült ax ember. —Elmegyünk, kipótoljuk — igyekezett az öregasszony, mert szörnyű síró férfit látni, még ha hatvankilenc éves is. — Mikor? — éledt föl az ember. — Jövő vasárnap —mond­ta Margit, ha már á-t mon­dott, bét is kell. — Kezet rá! — vídámodott meg egészen öreg Pálos Pé­ter. A galambos tortát rögtön megették hárman. A többit félretették. Az esti vonattal visszament az öregember Johannához. — Négy napig maradtok legalább! — kiáltotta még a vonatból 1 - És a következő szombaton az öregasszony megint kipirultan forgolódott a konyhában, a földet most is beszórta mázolás után sárga homokkal. Most a leg­nagyobb fiatal pulykát vág­ta le. Galambból gondolta a levest. Az öreg már be is készítette a kötött üvegekben a bort a pincéből. Talán meg is húzta néha, mert igen fütyörészett, danolászott. — Lehet ám, hogy mégis nagyon fájt a Margit lába — így az öregasszony. V — Biztos. — Emlékezz csak, hogy a te hátad is hogy fájt május­ban. — Előfordul. Hatvannégy éves a Margit. — Most kelt kalács lesz. Ré­test nem sütök. A tortát meg hosszúkásra csinálom. Cukor- mázat rakok a tetejére, ne­hogy azt higgyék, hogy csak egyfélét tudok. — Azért galambot is lehet­ne rajzolni rá. Az asszony mosolygott maga elé, aztán mégis kibökte: — Most rózsát is rajzolok rá. Körben. — Az nehezebb. — Majd meglátod, milyen szép lesz. Az öreg meghúzta az üve­get. Csettintett. /i/t eg ne ártson — ____ /KB intette az v_/ m t öregasszony. — Mint a Panka Berci lakodalmán. Igaz is, te akkor úgy néztél a mo­gyorós Kiss Annára, hogy majd kiestek a szemeid. — No — sértődött meg az öreg majdnem. — Igen, lehet, hogy inkább az nézett rád. Meg az a kis pendelyes Jula is a szomszéd tanyáról. Valahányszor itt vitt al az útja, alig akart elmen- ■ü, úgy lesett rád. Pedig már jinbernyi ember voltál. Tíz­éves házasok voltunk. Ezt még a piacon is beszélték. Az öreg ilyen formában már szívesen hallgatta a visz- izaemlékezést. A bor is mele­gítette Feledtette a derékfá­jásokat, a fogyó életet — Hát tehettem én arról, hogy megnéztek? — szabad­kozott. Az öregasszony mosolygott. Újra megkérdezte: — Biztos, hogy ma eljön­nek? — El hát. — Ügy lehet, a múltkor is el akartak, csak nem volt jár­mű. — A busz? — vetett ellent az öreg. — Akkor meg nem akartak üres kézzel jönni. Lehet, hogy pénzük nem volt Mindig ilyen volt Johánna üatal korában is. Addig-addig beszélt szöszmötölt, míg a vé­gén mindig helyreállt a rend, és szívből lehetett nevetni az érkezőkre. / É/1 ég mielőtt ágyba Imi kerültek volna, a máz tetejére rá­nyomta vajjal: Pótbúcsú. Az öreg már nem is látta, lefeküdt Elfújta a lámpát az öregasszony, elké­szítette a posztóruhát, meg a maga régi fekete selyemszok­nyáját — Apja! —. Uhüm — szólt a fal felől az öreg. — Én is elmennék a busz­hoz veled. Az öreg egyik kezével az asszony felé nyúlt. Tenyere érdesen simította a finom ráncokkal teleszőtt arcot, és megállapodott a sovány kon- tyon. Ez jobban esett minden igenlő válasznál. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents