Somogyi Néplap, 1967. július (24. évfolyam, 154-179. szám)

1967-07-02 / 155. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. július t A vekker kíméletlenül csö­römpölt. A férfi kicsit bosszú­san nyújtózkodott: nyakon ra­gadta a nekivadult masinát, egyetlen mozdulattal torkára forrasztotta a hangot, aztán csak úgy sötétben lelépett a rekamiéról, és a csizmanad­rágja után nyúlt. Bement a fürdőszobába, megmosakodott, aztán, hogy a még alvó kis­gyereket föl ne ébressze, láb- újjhegyen kióvakodott a konyhába. A lámpa kora reggeli, hu­nyorgó morcos fényt hintett az asztalon meg a tűzhelyen tornyosuló mosatlan edények garmadájára. Az abroszon tegnapi száraz kenyérhéj, morzsa, üres, olajosán csil­logó szardíniásdoboz, fony- nyadt uborka, laposra facsart citromhéj, s nem törölt cit­romlétől lilászöldre színező- dött pengéjű, fanyelű kés ár­válkodott — Micsoda szemétdomb! — mormogta a férfi és szája szögletén mély, keserű ránc jelent meg. —Persze a moso­gatás nincs ínyére a felesé­gének, minden reggel új edényt vesz elő a tejnek, a szennyes meg csak szaporo­dik. A kora reggel tömör szür­ke színe lassan megfakult, egyre világosabb lett. A ház még csendes volt. Az órájára nézett. Hat óra. Valahol a hátsó lakásban, Kedrovéknál ajtó csapódott, s a fáskam­ra felől a véletlenül bezárt* macska dühös nyávogása hal­latszott; majd a vaskapuban megcsikordult a nehéz kulcs, aztán újra csend lett. Cigarettát vett elő. Rágyúj­tott. A hosszan kifújt füst az ablaknak ütődött, eleinte go­molyogva, majd egyre jobban nyújtózkodva elillant a nyit- vahagyott kis szellőzőablakon át. Az utcán kocsi zörgött. A koránkelő öregasszonyok áruval megrakott kosarait vitte a piacra. — Valahogy nem jól men­nek a dolgok. Azelőtt más volt, egészen más. — Leverte a hamut cigarettájáról és .mélyet szippantott. — Ax éle­tük furcsán kihűlt, olyan lett, akár csak ez a mosatlan edé­nyekkel zsúfolt, barátságta­lan kicsi konyha. Azelőtt nem ilyen, volt Irina, a felesége. Törődött vele, a gverekkel a háztartással, de egy idő óta mindent elhanyagol, csak a vállát rándítja, lebiggveszti a száját. Igaz, ho°y amióta a tanácshoz került a kulturális osztályra, több a munkája, hiszen mindenüttt akad bőven tennivaló, de mégis. Az a biztos erős szál, amely ösz- szekötötte őket, mintha meg­pattant volna. Üjabb cigarettára wúitott. Agyában egymás után buk­kantak. fel az elmúlt hónapok eseményei, amelyek kellemet­len, bántó fáió kis tüskéik­kel újra i'ölingerelték. A kül­földi út nyáron egyedül, a kései, gyakran éiféli haza.iár- kálások, az önnállő szíházba. klubba járás, az otthoni dol­gok elhanyagolása. a szom- bat-vasárnaui kirándulás a vezetőséggel, amikor két na­pig étel nélkül maradtak ott­hon a kisgyerekkel, mert Iri­na nem főzött meg előre. És a vidéki kultúrelőadás, ami­kor későn jött haza, éjfélkor, mondván, hogy defektet ka­pott a kocsi, és másnap ki­derült, hogy már este nyolc­kor otthon voltak. »-Nemtö­rődömség, a szeretet hiánya« — gondolta a fiatal férfi és összeborzongott, mintha fázna. Lassan kivilágosodott. Már a harmadik cigarettát szívta. Tekintete komoran, kicsit bi­zonytalanul és segélykérőén meredt előre. Érezte, hogy tehetetlen és tanácstalan, szo­rongó érzés vett rajta erőt, mint nem is olyan régen az iskolában a tábla előtt, ami­kor nem tudott megoldani valamilyen feladatot. — Váljunk el? — döbbent bele a kérdés: Mi lesz a kis­gyerekkel? Csak ő látná ká­rát, pedig ő semmiről sem tehet. Meg kell próbálni szép­szóval, nyugodtan, türelem­mel. Igen, így kell tenni. Ez az egyedüli helyes út. Megkönnyebbült a gondo­lattól, a bizakodó öröm átjár­ta, mint valami erős tüzes ital jótékony melege. Bízott benne, hogy minden jóra for­dul, mert szereti, mindannak ellenére, ami történt, most is nagyon szereti Irinát. A konyhaszekrényből ke­nyeret vett elő. Levágott egy darab szalonnát, a kamrában az üveg aljáról előhalászott egy kövér kovászos uborkát, az egészet egy szalvétába csa­varta és a táskájába tette. Aztán a tűzhelyhez ment, kiszedte a hamut, begyújtott, és a leütött zománcú lábos­ban vizet tett föl melegedni. A tűz lassan, pislákolva égett, a nedves gyújtós sziszegve könnyezett. — Még itt vagy? — kér­dezte a fiatalasszony, ahogy a konyhába lépett. Szempillá­ján még ott ült az álom, szorosan összefogott pongyo­lája vállán parányi tollpihe billegett. — Csak hétre megyek — mondta Igor, és várakozóan nézett Irinára. De Irina nem szólt, csak nagyot ásított, aztán a tükör elé állt, és a piros nylon kefével a haját kezdte gon­dosan fésülgetni. Azért néha elmosogathat­nál — szólalt meg a férfi, kicsit szemrehányó hangon. — Örökösen csak azt fú­jod, te is nyugodtan megcsi­nálhatod! —i vágott vissza az asszony. — Mindent én csi­náljak? — Persze a klubban üldö­gélni könnyebb... — A régi lemez. — Értsd meg. ez nem me­het így tovább! Olyan a la­kás, mint a szemétdomb, nem főzöl, nem mosogatsz, elmász­kálsz, későn jársz haza — és hazudsz! — mondta a férfi elfojtott indulattal. — Persze mindenben én vagyok a hibás! — kapta föl hirtelen a vállát az asszony, és a kefét az ablakra dobta. mit akarsz tulajdonképpen? Tudod egyáltalán? Vagy ne­ked tetszik, hogy anyának hol ez hol az súgja oda a bolt­ban, itt meg ott láttak és persze a tanácselnökkel?! Azelőtt egészen más voltál! Én nem tudom mi, tán a dicsősség szállt a fejedbe, a kényelmes jólét vette el az eszedet?! — Ugyan, hagyd az ostoba­ságokat! Különben is unom már ezeket a cirkuszokat. Ha — De hogy te durváskodsz, goromba pokróc vagy, károm­kodsz, türelmetlen vagy a gyerekkel, ez persze semmi! — Igaz — mondta a férfi, mintha egy kő hullott volna ki a szájából, és látszott, hogy kegyetlenül birkózik in­dulatával, próbál higgadt, nyugodt maradni. — De hát (Stotz Mihály rajza) nem tudod megérteni, hogy az ember el van foglalva, ezer hivatali gondja-baja van, ak­kor mit magyarázzam. — Nekem is van dolgom, több mint neked, mégis kellő időben itthon tudok lenni! — A férfi hangján érződött, hogy lassan elveszti a türel­mét, de még tartja magát. — Unalmas ez az egész! — vetette oda az asszony csak úgy félválláról, és cigaret­tára gyújtott. — Csak ez az átkozott ma­kacsság ne volna benned! — csattant föl a férfi, és türel­mét vesztve öklével a levegő­be sújtott. — De, ha egyszer elfogy a türelmem: nagyon ráfizetsz, én véget vetek en­nek a nyomorult, semmilyen életnek! A tornác ablaküvege meg­koccant. — Itt az öregasszony, hozd be a tejet — biccentett az ablak felé a férfi, és a tás­kája után nyúlt. Irina kinyitotta a konyha- szekrény alsó ajtaját, és ke­resgélni kezdte a tejesláLast. Egyre idegesebben turkált a csörömpölő serpenyők, fe­dők, apró edények között. Az ablak újra megzörrent. — Jöjjön mór kedves azzal az edénnyel, mert sietnék — türelmetlenkedett Szomova, a tejesasszony. — Rögtön, csak egy lábast kerítek — mondta idegesen a fiatalasszony, és a kamrába sietett. Üres kézzel tért visz- sza. — A kis piros fazekat nem láttad? — kérdezte zavartan a férjétől. — Ott van, csupa kosz — bökött az edényhalom tetején kuporgó fazékra Igor, és szeme dühösen szúrt Irina felé. A fiatalasszony föltépte a konyhaszekrény minden ajta­ját, remegő kézzel, kapkodva turkált a zörgő tányérok, edé­nyek között, de hiába. Sehol sem akadt egyetlen akkora tiszta edény, amibe az egy liter tej belefért volna. — Gyalázat! — ropogtatta a szót a férfi a foga között. — Lesül a bőr a pofámról! Tessék! Vidd ki a mosdótálat vagy a virágvázát, hátha na­gyobb lesz a dicsősség! — Szavai kegyetlen erővel vág­tak végig a tehetetlenül kap­kodó asszonyon. Aztán hirte­len mégis megsajnálta. — Ott a vizeskancsó a tál mögött. Az asszony mint zuhanó a kötélért, kapott az üvegkancsó után. — Legalább öblítsd le hi­deg vízzel — suttogta a férfi fojtottan. — A kisgyerek egészen összekente. Siess! A vénasszony, az indulatos szavakat hallva, még a nagy sietségről is elfeledkezve, kan­di szemmel bámult befelé az ablakon. Irina sietve, gyorsan mosta az üveget. A kancsón végig- siklott a csapból kizuhogó vízsugár, s amikor eljött a csaptól, a lámpafényben ezer színben ragyogtak föl az üvegedény oldalán remegő apró vízcseppek. Meg se tö­rülte, csak úgy hamarjában kifordult vele a tornácra, hogy minél előbb túladjon a kiváncsi pletykafészek asz- szonyon. A hirtelen fordulástól, vagy talán a víztől a kancsó hirte­len kicsúszott a kezéből és hangos csattanással ezer da­rabra tört a tornác kőkoc­káin. Irina egyetlen hangot sem tudott kipréselni a torkán. Csak állt egy kicsit görnyed- ten, tehetetlenül, szeméből nagy kövér könycscppek gör­dültek ki s futottak végig el­sápadt orcáján. A szobában — talán a zaj­tól — hangosan fölsírt a kis­gyerek. Az asszony, ahogy meghallotta a gyereksírást, öklét a szeméhez kapta, és befutott a szobába. — Nahh! — szakadt ki a nehéz elkeseredett sóhaj Igor melléből, aztán aktatáskája után nyúlt és kilépett a kony­hából. A verandán egy pillanatra megtorpant, tekintete a kövön szerteszét heverő, tompán csillogó üvegcserepekre té­vedt. Ahogy nézte a villogó tűhegyes, borotvaélű szilánko­kat, hirtelen az jutott eszébe, hogy az ő fiatal életük is ilyen gyorsan, ilyen váratla­nul hull talán szét apró dara­bokra, ha nem vigyáznak. — Este menj el a gyerekért, mert nekem vezetőségi ülé­sem van — szólt be halkan a nyitott szobaajtón a felesé­gének, aztán a talpa alatt sikoltva csikorduló üvegcse­repeken keresztül gyors lép­tekkel elindult az utcaajtó felé, ügyet se vetve az ijedt­ségtől száját tátó, riadtan pis­logó meghökkent öregasszony­ra. (Fordította: Raáb György) Somogyi Pál: EMBEREK VAGYUNK E gy ködös kora őszi éjszaka Krasznov generális fehér ko­zákjai meglepetés­szerűen körülzárták és el­foglalták Jeiszket, a kis Azov- parti várost. Még aznap megkezdték a hajszát, a re­torziót a bolsevikok, vörös­katonák, a »gyanús elemek« ellen. Én ebben az időben egy bútorgyárban dolgoztam, amelynek munkásai bolsevi­kok voltak, magam is részt vettem a mozgalomban, így a helyzetem veszélyessé vált, el kellett tűnnöm. Kimentem régi lakhelyemre, a hadifo­golytáborba, mely a város végén, a tengerparton volt. A lágerben öt-hatszáz német és magyar hadifogoly élt, köztük két földim, a kis köpcös, fekete bajuszú szabó, Bezur József, és Torma Já­nos, a sovány, földbarna ar­cú, nyurga kőműves. Az első napon Bezur mellett a sza­bóműhelyben húztam meg magam. De ez nem bizo­nyult jó fedezéknek, gyak­ran bejártak ide a tisztek. Ezért Torma, a láger kőmű­vese magához vett cüláger- nek, mert úgy gondoltuk, hogy munka közben senki­nek sem lesznek feltűnő. Ment is a dolog szépen néhány na- oig, míg a kozákok ki nem jöttek a lágerbe. Egy Hans ne­vű német őrmester és Honfy Endre főhadnagy, magyar tiszt, segített nekik kiválo­gatni a »vörösöket«. Lökdös- ték, pofozták, rugdosták a nekik gyanús embereket. A kozákok mi mellettünk, dol­gozó kőművesek mellett el­haladtak. ránk se néztek, de Honfv főhadnagy űr, akivel együtt voltam a harctéren, jól ismert, megállt előttem és rém pM’btott: — k egy disznó vörös! Torma mellém állt! — Tévedés! — mondta. — Ez velem dolgozik. De hiába, a tiszt a tiszt szavára hall­gatott, elcibált a fal mellől, s odataszított a kiszemeltek közé. Torma a lágerparancs­nokhoz sietett, hogy ér­dekemben tegyen valamit, de a parancsnok meg sem hall­gatta. Már harminchétén áll­tunk a lágerudvaron, csüg­gedten, némán, elkészülve minden rosszra. Mikor elhaj­tottak bennünket, a kapuban a többi búcsűzkodó fogoly közt állt kétségbeesett ábrá- zattal Bezur és mellette Torma János. Bezur hozzám sietett, és egy darab kenye­ret nyomott a markomba. — Vigyázz magadra — suttogta. — Isten veled, öcsém! — ölelt meg Torma János, és beesett, sápadt arcán lefu­tott egy könnycsepp. Az utcán az orosz embe­rek legtöbbje részvétteljes szemmel nézett ránk. Voltak, akik ismerősöket leltek kö­zöttünk, hozzánk siettek, de a kozákok durván eltávolítot­ták őket. Az egyik sarkon megpillantottam Ványkát, a szőke asztaloslegénvt, aki­vel egy munkahelyen dol­goztam. ö is észrevett en­gem, és szemmel láthatóan elsápadt. S mikor a kozákok nem figyeltek, hozzám sie­tett, és remegő hangon mondta: — Pável, szökj meg. Szök­TPfciT^- ynoó A*""-1*- •> Iáiba hajtanak benneteket... S mielőtt távozott, közel ha­jolt hozzám, és izgatottan a fülembe súgta: — Szökj! V ányka izgalma még jobban felkorbá­csolt. Tudtam, de­rék ember. Ha ő ennyire izgul, bizonyára nagy a baj. Eddig a szökés gon­dolatával nem foglalkoztam. De most láttam, hogy egyet­len kiút a szökés. A körü­löttem levőknek, magyarok­nak és németeknek is to­vább adtam: »Szökni min­denáron, mert nagy a ve­szély«. De sűrű a kozákgyű­rű, három-négy lépésre egy- egy fegyveres. Estefelé volt, még világos, így az állom- sig senki nem kísérelte meg a szökést. Az állomáson üres vagonok előtt álltunk meg. A távolabbi kocsikból most hajtották ki a marhákat. Sö­tétedett. Az ég is beborult. Lassan szitálni kezdett az eső. Mi álltunk, vártunk, mi lesz a sorsunk. Szökj!..., a halálba baitanak. Hallottam szüntelenül Ványka hangját. A városban elfogott, bolsevi­kok közül sokat legyilkoltak. A lövöldözések zaja a láger­ba is baba 11 átszőtt. Szökj! — éreztem Vánvkn ingatott, for­ró leheletét. Nem hagyott békén a gondolat, elhatároz­tam. akármi lesz. megszö­köm. Az eső esett. ewre iobban, sankámró! a nya­kamba ecurgett a VÍZ. Teüe- sen hecötéfedett. A kozákok behúzódtak a vagonok met- 1A Vnmf ne £-/aannk. Mi áll­tunk a szabad ég alatt, áz­tunk és vártunk. A hátam mögött egy villanypózna. A lámpa nem égett. A pózna mögé húzódtam. Körülnéz­tem, senki sem figyelt rám. Szakadt az eső, a fogam va­cogott, de nem éreztem a hideget, tüzelt a szökés láza, a halálos veszedelem. Le­guggoltam. köpenyemet a fe­jemre terítettem és lekúsz­tam a nem messze levő árokba. Az árok derékig ért, vizes, nedves volt. Az ide­geim pattanásig feszültek. Féltem. Féltem, hogy észre- vesznek s rám tüzelnek. De a félelemnél is nagyobb volt az elszántságom. Négykézláb kúsztam tovább. Képzele­temben már láttam magamat megsebesültén, vérben fet- rengeni. Kúsztam a vizes árokban a város felé. Időn­ként visszafüleltem, de ve­szélyes zajt nem hallottam. Szakadt az eső. A szél is feltámadt. Puskalövés dör­dült, és nyomában éles jaj- kiálltás. Mi ez? Bizonyába va­laki megkísérelte a szökést és észrevették. Lapultam az árokban. S amikor ismét be­állt a csönd, továbbkúsztam. E ' értem az első há­zat. Besiettem a kapu alá. Leráztam magamról az isza- nos, nyúlós sarat, vizet, vala­hogy rendbeszedtem magam, s kiléptem az utcára. A ° sö­tét utca teljesen üres volt. Továbbmentem. Mentem, ma­gam sem tudom hová. A vá- r-^ct íai icmertern, hisz már három éve ott éltem. Hová menjek? Eszembe jutott az egyik hadifogoly ismerősöm, akit Sáska Péternek hívtak, szabó, a bolsevik uralom alatt megnősült, egy fiatal orosz varrónőt vett el. Ott voltam a lakodalmán, jól emlékszem az utcára, a házra, öt keres­tem föl. Megriadt, amikor meglátott, de beeresztett. Ledobtam gön­ceimet, megmosakodtam, szá­raz ruhát vettem föl. Sáska ruháit. Közben a felesége is megjelent. Elmondtam neki, miről van szó. Sáska Péter reszkető ajakkal könyörgött, hogy menjek tovább, mert őket is bajba sodrom. — De hová? Élfognak és ... — Itt marad — szólt közbe az asszony. — Segíteni kell egymáson, emberek vagyunk.. H etekig éltem Sáská- éknál minden baj nélkül. Mindaddig, amíg a bolsevikok ismét visszafoglalták a várost. Nemsokára, amikor a forra­dalom szele kissé megtisztí­totta az utat Jeiszktől Ma­gyarországig, hazajöttem. — Később Kaposváron ta­lálkoztam Torma Jánossal. A beesett arcú, nyurga kőmű­ves megdöbbent, amikor meg­látott, összecsapta a kezét. — Jézusom, hát te élsz? — Megöleltük egymást. Elmond­ta, hogy ők Bezurral engem már régen eltemettek, elsí- rattak, mert annak idején azt beszélték, hogv a har­minchét vörös hadifoglyot a kozákok kivitték a városból, összekötözték őket. és egy erdei tisztáson lelövöldözték, lekaszabolták valamennyit. — És te, itt vagv. alig hiszek a szememnek. Hosszasan né­mán nézett rám. vénülő, nedves barna szemében fel­csillant az öröm.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents