Somogyi Néplap, 1967. július (24. évfolyam, 154-179. szám)
1967-07-16 / 167. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. július IC ZALKA MIKLÓS: Dobok Indonéziában A távolban dobok peregtek. Fölébredt. Kinyitotta a szemét. Nem rezzent össze, a háta sem borsózott. Feküdt mozdulatlanul, és a sötétbe bámult. A dobok tompán pufogtak, hangjuk olyannak tűnt, mint a távoli égzengés. A ritmust figyelte. »■Ünnepre dobolnak...« A kunyhóban csend volt különben. Hallatszott a gyerek szuszogása, s az asz- szony lélegzése. Az asszony furcsán lélegzett, nyitott szájjal szedte a levegőt. Akkor szokta így, ha ideges. Hirtelen nyilallt agyába: »Nincs is ünnep ...« A gondolatra elöntötte a forróság. A torka elszorult, zihálva kapkodott levegő után. De nem ült föL Az asszony se mozdult A dobok puffogtak. Már tudta, hogy az asz- szony sem alszik. Fekszik, mint ő, és a sötétbe mered, és az ő torkában is ott szorong a keserűség. »Ünnep .. .-* — a szó úgy kóválygott agyában, mint madár az égen. Az asszony karja a testéhez ért, egy pillanatra csak, aztán mindjárt odébb rebbent Utána nyúlt és átölelte. A hajlékony test minden porcikájában reraűgett. A melle hullámzott, gyorsan, ütemesen, akár a kovácsfújtató. A gyerek szuszogott ök hallgattak, ölelték egymást. Az asszony már nem reszketett Ügy kapaszkodott belé, mint fuldokló a deszkába. A dobok pedig egyre szóltak. Méltóságteljesen, mesz- sze hangzón. Ahogy ünnepre szokás összedobolni a híveket. Eszébe villant, hogy őrültség várni. Menekülni kell, rohanni, eltűnni az éjszakában ... Valahová ... Mindegy hová ... Ahová nem jut el a dobszó ... Akár a dzsungel- be. Ott csak tigrisek vannak ... A teste megrándult. Egyetlen lendülettel felült. Az asszony engedte, de maga fekve maradt. — A dzsungelbe ... — susogta az asszonynak. Az asszony felsóhajtott, és ő nem folytatta. Kis szünet után az asszony csak eny- nyit mondott: — Körül... — és ő sem folytatta, hogy a katonák úgy fogják körbe a falut, mint gyűrű az ujjat, és azért sem tett szemrehányást a férjének, hogy hazajött. A dobok mintha az agya közepében pufogtak volna. Megrázta a fejét, lihegve szakadt ki a tüdejéből: — Valahogy ... Az asszony ajkáról kurta, reménytelen sóhaj lebbent válaszul. Később megszólalt: — Nem vagyunk patkányok ... Szó nélkül visszaereszkedett az asszony mellé. Az asszony pedig a karjába zárta, nagyon meghitten, nagyon gyengéden, és jólesett volna megmondania: jó, hogy egymásra találtak — de nem voltak szavai hozzá, csak ölelte hangtalanul. A zörgetésre az asszony összerezzent, egy pillanatra szorosabban ölelte magához, aztán azt suttogta: — Eredj. ö fölkelt, s a bejárathoz lépett Az égboltozaton halvány fényű csillagok pislákoltak, a hold elbújt a Krakatan füstje mögött Hárman álltak a kunyhó előtt Árnyékuk sejtelmesen hosszúra nyúlt, és a nyílásra vetődött. A középső szólalt meg: — Üdvözlünk... — és elhallgatott A hangról ismerte föl: a teherautó sofőrje. A városban együtt dolgoztak, a építkezésén. összehúzott szemmel fürkészte az arcát, de nem tudta kivenni a vonásait — Hisz tudod ... —■ mondta a sofőr, és halkan nevetett zavarában. Tudta. De azért megkérdezte: — Mit?...' A sofőr ajkán újra felhangzott a kényszeredett nevetés. — A közösség téged jelölt ki... Jobb, ha magunk tisztítjuk meg a falut... A katonaság vaktában irtana... — És a közösség biztos benne, hogy én __ A sofőr félbeszakította: — Biztos benne! A dobok pufogtak szüntelen. Ünnepre... »A közösség ... Persze ... Te tudod ...« — gondolta keserűen, s felsóhajtott. »A közösség téged...« A szíve a torkában kalapált: — Menjünk... — a hangja elfúlt, keresztüllépett a küszöbön. De azok hárman csak álltak, és a sofőr ismét nevetett zavarában: — Családostul... Fogai összecsikordultak. A tenyere ökölbe szorult. Visz- sza akart lépni, de az egyik árnyék megmoccant, elállta az útját Bambuszrúd meredt a torka elé. — Nagyon kihegyeztem.. —• suttogta az árnyék tulajdonosa, s hangján majdnem bocsánatkérés érződött összeharapta a száját » a könnyét nyeldeste. — Ne csinálj ostobaságot™ — mondta a sofőr és a vállát vonogatta: — Nincs értelme ... Majd én szólok ... Az asszony akkor már a küszöbön állt, és a gyerek kezét fogta. Ruha nem volt rajta, és a gyereken sem. Végigmérte az árnyékok hordozóit, s a gyerekre szólt: — Jöjj! A hangja ugyanolyan eltökélt volt, mint a járása. A nagy tér felé indult ahol a dobokat verték. A gyerek engedelmesen követte, és 6 is lépkedni kezdett mellettük. A három árnyék felzárkózott mögöttük. A sofőr azt mondta: — Fázni fog... Az asszony úgy ment mintha nem is hallotta volna, és a sofőr folytatta: — Nagyon lehűlt a levegő... — Azokon a hullákon sem volt ruha, amelyeket a folyó kivetett — vágta oda az asszony ingerülten. A sofőr ismét a kényszeredett nevetés mögé rejtette zavarát. A gyerek didergett Ö sem szólt. Eszébe jutott, hogy leüti a sofőrt. Nem haragudott rá. A sofőr ostoba fráter, egy garasért az anyját is eladná. Irni-olvasni is a pénz miatt nem tanult meg. Az útkanyarból visszanézett. A viskó már nem látszott, körvonalai egybeolvadtak a többi szalmatetőssel a szűk sikátorban. A dobok pufogásának üteme felgyorsult, hangjuk ugyanakkor halkabbá vált és élesebbé, s már úgy peregtek, mintha eső kopogna. Az asszony nem fordította vissza a fejét. A gyerek engedelmesen fogta az anyja kezét, kapkodta a lábát, hogy lépést tartson vele. A dobok pergése hatalmas pufanásba torkolt, majd emberek lármája csapott fel, s néhány pillanat múlva a dobok újra kezdték: öblös hangjuk lassan, méltóságteljesen hömpölygött. »Ünnepre ...« — gondolta. Keresztülhaladtak a kis ösvényen a teabokrok között, s amikor a folyóparti ligetbe tértek, a tisztás felé, a gyerek arca felragyogott: — Ünnepelni megyünk? ■ Az asszonynak eszébe jutott: a gyerek néhányszor kérte, menjenek ők is, mint a muzulmánok, ünnepelni Allaht — és nem értette meg, hogy miért nem mennek. Nagyon szerette volna látni, milyen az ünnep, és a többi gyerek sem csúfolta volna tovább, hogy hitetlen. — Meghalni megyünk — mondta tompán. — És akkor mi is várjuk, hogy az angyal belefújjon a kürtbe? Az asszony nem felelt. A dobok újra és újra elhalkultak és felgyorsultak, majd egy-egy óriás puíanás után fel-felcsapott a lárma. Magában számolta, hányszor. »Huszonegy .., Huszonkettő .. A tisztás szegélyén az emberek a fák közé húzódva, mintha cirkuszporond körül guggoltak volna. Itt-ott fáklya égett. Rőt fényük vörösre színezte az arcokat. A térség közepén óriási máglya lobogott. Előtte, nyílegyenes sorban, imaszőnyegeken, ule- mák hajlongtak: Mekka felé. Az imaszőnyegek előtt táncosnők, ünnepi díszben, a dobszó ütemére ringatták testüket. A gyerek önfeledten susogta: — Csodaszép ... ö elfordította pillantását a fák közé. Arcokat akart látni, a guggoló emberek arcát Az ismerősökét.,. Nézte őket, és keserűség szorult a torkába. »Cinkosok ...« A sofőr szamurájkardot tartott a kezében — még a japánoktól zsákmányolták — A fatönkhöz ért a gyerekkel. Az asszony torkából artl- kulátlan hang tört elő. T-site meglódult, a törk felé. Aztán hirtelen szétcsapta karját, megtántorodott. Még két lépést tétt, és a földre rogyott. A bambuszgerely úgy hajladozott az asszony nótában, mint gyenge facsemete a szélben. A szamurájkard élén megvillant a máglya fénye. — Nézzétek, hogy reszket a bűnös! — az egyik ulema kiáltotta, és őrá mutatott Akkor lassú, megfontolt léptekkel elindult A dobok úgy peregtek, mint az eső kopogása. »Ünnep... — gondolta megvetően. — Elkéstünk, és most magatokat is megölitek velünk ...« — gondolta. De nem szólt semmit A tönk előtt megállt odahajtotta a fejét Hallotta a szamurájkard suhogását Amikor a feje lehullott, a dobok egyszerre puffantak, és a tömeg felujjongott Néhányan berohantak a tisztásra, elvonszolták, aztán ismét a dobok... TÉNAGY SÁNDOR: Baj van, ha már megbékélsz Baj van, ha már megbékélsz, ülsz a világ végén, pipázgatsx a klspadon, elhúz fölötted az idő, őszi madárraj, baj van, ha már nem tndsz káromkodni se, asztalra ütni, jöjjön, aminek jönni kell, ilyen az élet, hiába, mit is tehetnék, baj van, ha már kezeid közül kiszalad a gubancos világ, s mint rossz kölykök, kicsúfolnak szerszámaid, tegnapi érveid, baj van, már le sem tagadhatod, a nyár, mint a legszebb családi ünnep összeterel minket, csak te hiányzol, itt zajong város, falu, nincs vége semminek, baj van, a legnagyobb: már nem lüktet agyad, mint a gépház, kisöpörted a munka szemetjét, koszt, gondot, ingerlő gondolatot, közönyöd puha szigetelőanyagára' tömködöd ajtód, ablakod, baj van, a legnagyobb: már nem tudsz elfáradni, zsibbadtan összecsuklanl s aludni úgy, hogy e város legyen a vánkosod és paplanod e meleg, tenyérnyi ország.--------------------------------------1...........................■/
