Somogyi Néplap, 1967. február (24. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-05 / 31. szám

Nemes György:

BŰNÖS SZEMLÉLŐDŐ

M

int apa. megértem John Steinbecket. Az amerikai irodaiam büszkesége, a No- bel-díjas író Dél-Vietnamba utazott, hogy találkozzék fiá- val, ifjabb Johnnal. Ifjabb John tagja annak a hónapról hónapra nagyobb létszámú hadseregnek, amely minden eszközzel meg akarja törni agy kis nép ellenállását. A katonai szolgálat általában nem köny- nyű, békében sem, babonában meg egyenest veszedelmes. Az apák, bármily kemények, edzettek, ha olyan tough guy-ok is — belevaló fickók, ahogy Amerikában mondják —, mint a sokat próbált John Steinbeck, érthetően aggódnak háborúba hívott fiúikért A délvietnami katonai szolgálat kockázatos. Az amerikai hadügyminisztérium épp a minap tette közzé a dél-vietnami haderő (alkalmasint szépített) veszteségeit. Ebből az derül ki, hogy egyedül 1966-ban háromszor annyi amerikai katona halt meg és sebesült meg, mint a háború kezdete óta 1965-ig eltelt öt óv alatt

Mint apa megértem azt az örömet is, mely az írót elöntötte, mikor sugárhajtású gépen leszállt a katonai repülőtér betonjára, és ott (most idézek id. J. S.-nek a New York Herald Tribüné—Washington Postban megkezdett dél-vietnami riportsorozata közvetlenül újév után megjelent első cikkéből) »katonai munkazubbonyban, sáros csizmában, vállán fegyverével, mellyel szinte eljegyezte magát, az álmatlanságtól szürkén, nyúzot- tan várt ránk fiúnk és örökösünk, John«.

John és a többi Jolin alighanem hónapok óta van távol; előfordulhat, hogy egy ilyen Johnnak — ha nem is ifj. J. S.-nek — szüleihez írt levele még úton van, őt meg bajtár- sai, ha holttestét meg tudják menteni, az amerikai csillagos lobogóval letakart katonai ravatal előtt már el is búcsúztatták örökre.

hogy az apák helyett előbb a fiúknak — még sok-sok amerikai fiúnak — kell meghalnia?

Ezt tehát már nem értem ahogy azt sem: miért szándékozik Steinbeck (mint első tudósításában közli) »később valamikor, ha már nem állíthatják haditörvényszék elé, és vietnami polgári vonalon sem indíthatnak eljárást ellene, megírom John fiam életét, s hogyan töltötte szolgálatát Keleten«. Hát John s a többi John elkövet olyasmit, amiért haditörvényszék elé lehet állítani, vagy vietnami polgári vonalon lehet eljárást indítani ellene? Egyáltalán mért ' van immár csaknem félmillió amerikai John Vietnamban, és mit csinálnak ott?

Cgy másik amerikai tudó- sító, aki szerkesztőnek csaknem olyan rangos, mint Steinbeck írónak, Harrison E. Salisbury a konkurrens tőkés lapban, a The New York Ti- mes-ban épp mostanában leplezi le, mit csinálnak az amerikai katonák Vietnamban: a katonai célpontok mellett kímélet nélkül irtják a polgári lakosságot Észak-Vietnamban.

Steinbeck az első cikkét ért szovjet bírálatra válaszul felszólította a Komszomolszkaja Pravda munkatársait: menjenek el Dél-Vietnamiba, és akkor a saját szemükkel győződnének meg arról, hogy valótlan, mintha nők és asszonyok amerikaiak vagy dél-vietnamiak katonai célpontjai lennének.

Kinek higgyünk innen távolból? Én elhiszem, hogy Steinbeck rövid dél-vietnami tartózkodása alatt nem látta nők és asszonyok meggyilkolását. De vajon ez cáfolja-e azt, amit Salisbury látott Észak- Vietnamban?

Steinbeck meglepő nyerseséggel dialektikus dementiá- nak nevezi az őt ért bírálatot, pedig az nem az írónak, hanem a műkedvelő lövésznek szólt. Steinbeck ugyanis első tudósításában némi kérkedéssel — ami még egy 65 éves író részéről sem magyarázható — arról számolt be, hogy egy helikopteren, mely harci küldetésben volt, »megtiszteltek azzal, hogy megengedték: a négyes ágyúból én lőjem ki az első sorozatot«. Steinbeck »■büszke pillanatnak« nevezi «it, s örül, hogy neki ajándékozták a lövedék hüvelyét: vigye haza. A hüvely most a kezében van — ez ténykérdés valóban. De hol vannak az első sorozat lövedékei? Hová fúródtak? Ezt már aligha követhette nyomon az író, ahogy nem lehet követni az íród lélek röptét és becsapódásait sem.

LI a követni lehetne, tán 1 ’ ezt is megértenénk, Steinbeck most arra büszke, hogy ő is fegyverből lőhetett Vietnamban, s dél-vietnami tartózkodása további programját így körvonalazza: »Soha nem rokonszenveztem valami nagyon az ártatlan szemlélő- dokkéi. Ha szükséges, bűnös szemlélődő leszek.«

Ez nyílt beszéd!! Ha egy rangos írói életút végén nem nagyon fölemelő program is, de legalábbis meghökkentő. Akik három évvel ezelőtt sort álltak — legalább ezren voltak — Budapesten az Európa Könyvesbolt előtt, hogy a hozzánk látogató író kézjegyével lássa el szeretett Steinbeck-könyvü- ket, lehet, hogy némi csalódást éreznek majd, ha e cikket Olvassák. Magam is csalódást érzek, pedig az Írószövetségben tett látogatása során nem kevés megilletődötitséggel hallgattam ifjúkorom nagy irodalmi élménye, az Érik a gyümölcs és az Egerek és emberek írójának okos, ironikus, ön- ironikus, játékos szelleméről árulkodó szavait Megjelenésük után sok-sok évvel Steinbeck leleplezte: milyen körülmények között írta második világháborús tudósításait. Kiderül ebből az önle- leplezésböl, hogy a cenzorok, a hadsereg-parancsnokság, az újságok s legszigorúbban a harcias civilek irányították a haditudósítók tollát. »Mindany- nyian a Háborús Erőfeszítés gépezetének alkatrészei voltunk. Egy ütemre léptünk vele, sőt, mi több, cinkostársaivá lettünk.« Ezt 1958-ban írta Steinbeck összegyűjtött haditudósításainak kötete elé. Azóta csak nyolc év telt el. Az Amerikai Háborús Erőfeszítés ma Vietnamra összpontosul. Mitől változott volna meg a cinkosság, no és az igazság tálalásának rrlechanizmusa? Ezért csak sajnálni lehat Steinbecket, hogy önmaga leleplezése után újra magára öltötte — immár öregen — a haditudósító 'katonai munkazub- bonyát

Az író egykor megírta látomását: mi lenne, ha egy szörnyű hatalom, egy kitalált ország — eredetileg Amerika — egyik városára támadna? A haditudósító most természetes- nek találja, hogy Amerika egy nem kitalált országra támadt, s ő maga is büszke, hogy lőhst- te ezt az országot

Az író részt vett Gadsdon falu 30 új házának felavatásán, és méltatja ezt az építést, de nem vesz tudomást azokról a falvaikról, amelyeket ugyanakkor amerikai repülőgépek romiba döntöttek.

Az író megrója azokat, akik Amerikában tiltakozó plakátokat festenek és hordoznak körül; szerinte ezzel az óriási energiával egy sereg nyomorúságos embert lehetne kisegíteni a kátyúból.

E

z bizony nagy változás, hátatfordítás a haladásnak. Mit tehetünk ezek után mi, a nagy író tisztelői, hívéi, olvasói? A mű, hisszük, elválik alkotójától. A Stein- beck-oeuvre maradandó, megrendítő híradás a Salinas völgyéről, az amerikai haladó irodalom jelképévé nőtt vándor- csavargóikról, az író ifjú korát idéző Kaliforniáról, Tortilla Flat spanyol—indián—mexikói keveredési! kedves paisanóiról, a kisemmizettekről, az elnyomottakról. Az öreg, kalandkereső, kérkedő író ezt az életművét semmiféle ágyúsorozattal nem tudja szétlőni.

De Vietnam igazságát sem'....

KOVÁCS JÓZSEF: BOHÓC

Szirmay Endre:

VÁNDORÚTOK

Amióta anyám kezén vezetve megtanultam a lépést, és ordas sziklákon csodák világa felé űzött a vágyam, járom az utat külső és belső törvény parancsa szerint;

porban poroszkált, iszapot kavart, köveken vérzett a lábom, de visszafordulni a ködön át sehonnan, sohase vágytam, sorsot terelő járatlan utakra lobogó vér tüze vitt.

Am az élet egyre többször vágott arcomba sárviharával, társaim lettek a csönd, a döccenő gödrök, az örvénylő gond, az engesztelés vízesése fehérre csiszolta a csontom;

a gyermekkor fényeitől háborúk halálmenete űzött, hajsza, menekülés, vad rohanás derékba törte a ritmust, hörgő üvöltés rémemlékeit most is torkomra fojtom.

Végigtiportam az évek semmibe vesző útjait rendre, elvergődtem a vak tilalmak léleksebzö zegzugain át a szabad homlokú emberiség sugárút rengetegébe;

mert innen mérik mindenki szívéhez a friss életütemet,

innen terelik a tegnap és holnap acélívei alatt

minden álmunkat, ami ezután szemünk sarkába se fér be.

XJtitársaim lettek immár csalhatatlanul valahányan: a tejízű reggel, a sós nappalok, a frissen szántott este, a fésűs szél, a doromboló vizek, a bölcsen konok hegyek;

én úttalan utakon is mindig feszesen lépem a ritmust, elébe vágok a morc halálnak, hogy végig járhassam a sort, és tévelygés nélkül, dudorászva előre megyek, csak megyek.

Az apák aggódása tehát ** ilyen esetben mindig jogos, s itt Hérodotoszra szeretnék hivatkozni. Azért éppen a történetírás atyjára, mert Steirtonrk egyszer — saját vallomása szerint — mint a második világháború haditudósítója úgy akarta kipróbálná a katonai cenzorok éberségét, hogy Hérodotosznak a görögök és perzsán «zalamiszi csatájáról írott beszámolóját adta le haditengerészeti tudósításként. Nos, ettől a Hérodotosztól, aki+ Steinbecket oly jól ismer, tudjuk, mit mondott Kroiszosz, mikor a perzsák királya kegyelemből leléptette őt az elemésztósre rendelt máglyáról: »Senki sem oly esztelen, hogy a háborút válasz- sza béke helyett, ebben (mármint a békében) ugyanis a gyermekek temetik el az apákat, abban (mármint a háborúban) az apák a gyermekeket.«

Az élet rendje, hogy előbb az apák haljanak meg; ezt a rendet a háború felborítja. Mi az oka hát, hogy ez a rangos és kiváló író, aki a kaliforniai agrárpfoletárok hányattatásának megrendítő ábrázolásával kezdte írói pályáját, a progressziónak ez a szívós harcosa, aki a Lement a hold-ban a fasizmus tagadásának íród fegyverét ragadta meg, mi az oka, hogy a második világháború Angliát, Afrikát és Olaszországot megjárt haditudósítója, aki a fasizmus fölötti győzelemért forgatta tollát — most katonáskodó fia meglátogatása alkalmából egyszerre hangot váltott. és a vietnami konfliktus háborús megoldásának krónikása szerepében jelentkezik, végeredményben olyan szerepben, mellyel tudomásul veszi,

GYANÚM TÄMAD, ha kritikusok egyöntetűen mentegetnek valamit. Hiszen ami jó, az nem szorul rhentege- tésre, sőt, ami kevésbé jó dolog, csak valamennyire jó, az sem szorul rá, mert azt még szemrebbenés nélkül lehet dicsérni is. Ezért fogtam gyanút, amikor a krimi ügyében felhangzott a mentegető kórus. De csitítgattam gyanakvásomat, mert egyhangúlag azt állították, hogy a krimi kitűnő rejtvény. Mindig szerettem a rejtvényt, a logikai játékot — már diákkoromban a többismeretlenes egyenlet volt a legkedvesebb szórakozásom —, szorgalmasan nézegettem tehát a krimiket én is. Csakhogy ezekből a krimikből többnyire éppen az hiányzott, ami az ész- torna első számú kelléke: a logika.

De feltűnt nekem még valami más is. Éspedig az, hogy jó ideje nem tájékoztatott már a sajtónk: mennyi a

gyilkosság napi adagja az amerikai televízióban, hogy tudniillik hány embert lőnek le, vernek agyon, kínoznak halálra válogatott módszerekkel a televízió képernyőin. Emlékezzünk csak, mennyi okos fejtegetést olvashattunk egy időben az amerikai krimiőrületről: milyen hatással van a bűnözésre, elsősorban a fiatalkori bűnözés terjedésére. S ,ami még ennél Is veszedelmesebb következmény: a szériásított bűnügyi piíf- puff történetek, amelyekben ember nincs jelen —- érző, szenvedő, örömökre vágyó; tervekkel, szándékokkal, életkedvvel teli, családjához, szeretteihez ezer szállal fűzött

Fekete Gyula:

HOCVAN

ember nincs, csak mozgó céltáblák és érzéktelem pofozóbábuik vannak — az efféle történetek észrevétlenül adagolják élvezőikbe, különösen a fogékonyabb fiatalokba az embertelenséget. Úgy is mondhatjuk: állatiasságot, hiszen az állatvilág törvényei uralkodnak itt: az erősebbek, alattomosabbak, gyorsabban ölök jogrendje. Olvashattunk nyugati lapokból fordított színes tudósításokat is rablókról, gyilkosokról és egyéb bűnözőkről, akik saját bevallásuk szerint a moziba jártak iskolába, s ott is képezték tovább magukat: bűnügyi filmekből tanulták a szakma legmodernebb fogásait.

Nos, az ilyen fejtegetéseket, amelyek sommásan elítélték magát a műfajt, igazságtalannak éreztem, és ma is annak érzem. A krimi és a piff-puff filmek műfajában is akadnak művészi rangú — sőt: a humanizmust sem sértő — alkotások; száz film közt — gondolom — négy-öt ilyen is kerül. Könnyen lehetséges persze, hogy a többi kilencvenöt az említett következményekkel jár, újabb fejtegetéseket erről — mondom — nem olvastam. viszont a régi fejtegetések cáfolatával sem találkoztam sehol.

VARHATÓ EZEK UTÁN,

hogy most vágok bele az üstdobba, és meghirdetem a

NÉZZÜK A

harcot a krimi kiátkozásáért és száműzéséért. Szó sincs erről. A népszerűtlenséget még csak vállalnám, de ostoba azért nem szeretnék lenni. Vegyük csak azt: tisztában vagyok vele például, hogy 3 szesz rengeteg bajt, szerencsétlenséget okoz. Emlékszem a plakátra — különben azt is régen láttam —: »Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt!« Helyreigazítanám ugyan, mert nem általában az alkohol, hanem az alkoholizmus öl, butít stb., de ez valóban így igaz, a szesz rabjai mérhetetlenül sok kárt, bajt, szenvedést okoznak maguknak is, családi, társadalmi környezetüknek is. Benne vagyok mindenben, amit az alkoholizmus visszaszorításáért tehetünk, ám vaskos ostobaságnak tartanám, ha valaki az »öl, butít, nyomorba dönt« lényeire hivatkozva a szesztilalom követelésére indítana mozgalmat.

Vagy itt van egy másik káros szenvedély, amelynek magam is hódolok: a dohányzás. Hódolok, de legalább némi mérsékletre szorít az a tudat, hogy káros, hogy a statisztika szerint tíz évvel megrövidíti a várható életkoromat, és harmincszorosára növeli az esélyem a rákra. Minden ésszerű indok a dohányzás ellen szól tehát, mégis azt mondom: balgaság volna a betiltását követelni.

KRIMIT?

A szenvedélyek .megítéléséhez a jelek szerint nem elégségesek az ésszerű érvek. Márpedig a kalandnarkózis valanü hasonló kategória. Nagy közönsége szerveződött: villamoson, hivatalban, öltözőben, pult mellett, munkapadnál találgatják, ki a gyilkos, villanyoltás után kamasz Bel- phegorok szövik ábrándjaikat.

AMIT ANNYI ÁLLAMPOLGÁR IGÉNYEL ilyen erősen, nincs jogi alap azt megtagadni. De kinek a megnyugtatására, kinek a nyugtalan!'tására elárulhatom:

nem fog ártani a kritika a krimi népszerűségének. íme: százezer hektoliter számra isszuk a sört, noha nem lebeg a fejünk fölött a valamikori félrevezető jelszó: -A

sör folyékony kenyér!« Hát nézzük a krimit is anélkül a tévhit nélkül, hogy az: tömény kultúra. El fogjuk viselni. ha a kritika félreérthetetlenül kimondja, hogy a piff-puff bűnügyi történeteknek általában semmi közük a szocialista szellemű kul- túrálódáshoz, és az esetek többséeében az ártatlan szórakozáshoz sincs közük, minthogy elég gyakran ártalmas szórakozás, és társadalmi következményeivel számolni kell. Mellette szól viszont a tömegigény.

Nemcsak a gyógyszeripar dolgozik kétkeresztes szerekkel; a művészet és az irodalom alapanyagai közé is tartoznak effélék. A romantika

például ellenállhatatlan hatású, és a legkérgesebb közönyt is feloldja; vagy nevel, vagy elnevel. A romantika humanizmusa nagyszerű emberi tulajdonságokat bontakoztat ki, a pisztoly, a tőr, a durva erőszak romantikája viszont a legaljasabb ösztönök tápanyaga. Ezt is, azt is könnyű megismerni a hatásáról: mihez csinál kedvet.

SZERENCSÉRE NÁLUNK

nem az üzletemberek szabad vadászterülete sem a szórakoztató művészet, sem a szórakoztató ipar. De ennek ára is van, és nem elhanyagolható ára: nálunk tudniillik a szocialista kultúra pénzügyi alapjából szívja a nedveket a tőle idegen szellemű szórakoztatás is. Nálunk tehát ráfizetéses, mégpedig a kultu- rálódás és a nemesebb szórakozások rovására. Fordítva ez’ célravezetőbb: a francia Tusson lelkésze krimiket ír, hogy jövedelmükből fölépíttesse az iskolát; de már az ókori görögök is a viadalok bevételeiből fedezték a tragédiák költségeit. Nálunk viszont, mivel a jegyárak többnyire az elemi kiadásokat sem fedezik, nemcsak a másutt jövedelmezőbb, ártatlanabb és szükséges, szórakozásokra fizetünk rá — például: táncrendezvényekre, sőt a Csárdáski rálvnőre, minden néző után 25 forint nyolcvan fillért —, hanem a lesrosz- szabb krimikre is, melyeknek a létét egyetlen dolog indokolja: a kivételesen nagy haszon. Olyan ez. mintha, «zabad cikké tennénk a morfiumot. éspedig az. egészségügyi költségvetésből dotál*, mélyen leszállított áron