Somogyi Néplap, 1967. február (24. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. február 5. Szeberényi Lehel:* fl HÁLÓ N apokig járkált a pók a fejem fölött, mint valami holdbéli lépegető. A fehér falon járkált, mely ferdén hajol az ágyam fölé. Kékesen dereng a ferde fal fölöttem, az én égboltom. A pók köröz rajta. Idegesítő, szorongató, mint egy hidegháború: ki tudja, mikor válik meleggé? Mikor eloltom a lámpám, nem látom a pókot. Várom feszengő, készenléti állapotban, míg éberségem elernyed, s elnyom az álom. Ki bírja tartósan a feszült Idegállapotot? S a pók bizonnyal erre vár, erre az elernyedésre, erre a figyelemkihagyásra. Az éj leple alatt majd aláereszkedik ejtőernyőjén a paplan- dombok közé, a pap lan'■ 'öl - gyekbe. Köröz a pók fölöttem, kiszemeli a mélyben arcom városát. Arcom épületei: orrom, szemem, szám a kiszolgáltatottságtól borzongnak Kerek a pók, tányérakna, hosszú pálcalábai kosarasán ^ Mi több, körbejárta tapogatják az égboltot, kém- holdak antennái. sorra a darulábakat, elmatatott velük. Majd tovafutott, A pok veszedelmes dolog- s megint vissza, a következő gal játszik: halót készít. Úgy lábhoz gondolja, e veszélyes holmi Nem hittem a szememnek. Megmozdult és kifeszült az első toronydaruláb. Mint amit a padlóhoz szegeztek. Aztán Teljesen nyugodt afelől, sz^mben a másik - a «*nlri fik tmmi nem falhoz tapasztó Aztán sorba behajlott a többi térdben — láthatatlan gúzsba. Aztán egyedül reá ártalmatlan, a titok birtokosára. Biztos a dolgában, hogy büntetlenül élhet vele. hogy senki és semmi zavarhatja játékait. A hálóba vetett biztos tudat az övé. A hálóba, melyet azok is behajtottak, amelyek akár a világ fölé teríthet. S előbb kifeszíttettek — a rögannyi áldozatbogár vergődik zftés végett. Aztán nem volt a láthatatlanságig álcázott tovább. szövevényben, amennyit akar, győzze vérüket csapolni. A gombostűfejnyi pókocska felült a ballisztikus gömb teCsapdája nincs? De igen. tejébe, s az zsugorodott, zsuA kör önmagába tér. E gy reggel kifogtam. A pók kalandját zsákmányával. A parányi áldozat hosszú f lábainak kosarában vergődött. Akkora volt az áldozat, mint egy gombostűfej. A pók számos lába: iszonytató .toronydaruk, melyek útra készülő ballisztikus gömböt tartanak: a pók feneketlen ben- dőjét. gorodott, leengedett, mint egy kiszúrt hólyag. A nagy pókot tehetetlensé(Révész Napsugár rajza.) ge messzire vitte a maga házalójától. önhittsége félrerúgptt minden óvatosságot. Ugyanolyan hálóba lépett, amilyeneket ő készít, amire, úgy hitte, csak ő képes. v De mégsem egészen olyan volt e háló. Szövevényében eltért attól, amit ő ismert. Maga volt a dzsungel, kenyérfákkal és kókuszpálmákkal, melyeket befutnak a kusza és erős liánok, és más alattomos kúszónövények. Beléjük gabalyodik a pókláb, és nincs menekvés. A pókocska, a gombostűfejnyi, kinek itt a hazája, s a pálmafák tetejében lakik, ördöngősen bánik a liánnal. A nagy pók nem olvasta Gullivert, hogyan járt Lili- putban. Zsadányi Lajos: FOGY AZ OTTHON Fogy az otthon mint a Hold, Valaha itt kutyagolt, Itt koptatta a cipőt * Madárcsontú kisgyerek... Talán erre ténfereg Bejárva a hű mezőt. Mint az otthon, elfogyott kenyere, vize, s lopott almája is elgurult... Madárfészke leverve, Lakóját ki keresse? Büszke tolla porba hullt. Fogy az otthon, s hallja már, Az emlék hogy muzsikál... Aranyfényű utakon Megy az ember, s verdeső szívében mint búza nő a beérett férfikor. A családi ágy titka Kerék Imre: APÁM Maga alá temetett az idő beomlott lövészárka. Lettél vakító sugárcsontváz: álmatlan éjek álma. Ami még maradt belőled: széttörik az is darabokra. Gyökeret ereszt, kivirágzik az iszony vasleveld bokra. Ekéd, boronád vedlik vöröslő rozsdacsillagot. Az üres istálló falán salétrom virága ragyog. Hangtalanul is tébolyig fokozódó zene: hegedűd itt porosodik. Nincs erőm játszani vele. Hiányod növő súlya földre nyom. másodpercenként megaláz a száguldó óramutatók őrült gépfegyverropogása. Történetünk színhelye egy családi ágy. A vitát pedig a gyerek okozta. No, nem arról, hogy legyen, vagy ne legyen, ez a kérdés már jó ideje eldőlt, mivel Pistike kétéves. Azután kezdődtek a veszekedések, hogy apukája egyéves külföldi kiküldetésbe utazott, s erre az időre hozzájuk költözött a nagymama, hogy ne legyenek egyedül abban a nagy lakásban. Azóta hárman alszanak együtt a családi ágyban. Elférnek, mert készítője jó szélesre csinálta, no de Pistike édesanyja és a nagymama már napok óta haragban vannak, mivel a gyerek újabban éjszakánként mindig a nagymamához bújik. Esténként megismétlődik a jelenet — Ki jön az én házamba? — csalogatja anyuka Pistit. A nagymama tüntetőleg félrefordul jelezve, hogy ő aztán nem kíván vetélytárs- ként föllépni. — Gyere anyukához, gyere csak — hívogatja most már dühösebben Pistikét anyja. A gyerek egyelőre tétovázik, ott fekszik középen. Pistikét végül a saját paplana alá gyömöszöli anyuka. Reggel hiába keresi, ott szuszog a nagymama mellett Egy reggel a fiatalasszony dühösen szólt anyósához: — Rájöttem a dologra. Pistike azon az oldalon szeret feküdni. Estétől helyet cserélünk, végül is én vagyok az anyja — s a győzelem biztos tudatában mór nem is haragudott. Este aztán megtörtént a helycsere. Nem sok eredménnyel, mivel reggelre Pistike ismét a nagymama mellett feküdt. Ez vasárnap történt. A két asszony a konyhában sürgölődött, s alig-alig szólt egymáshoz. Először a fiatalasz- szony törte meg a csendet. — Hiányzik a készletből két csésze — mondta vészjóslóan, de titkon örült, hogy végre beleköthet valamibe. — Talán eltörte a mama? A nagymama zavarba jött. — Dehogy törtem, nézd, milyen vastag anyagból vannak, ha leejted, akkor sem reped szét. — Hát akkor hol van? — kérdezte azért niég egyszer, s már nem is törődött volna tovább az üggyel, ha észre nem veszi, hogy a nagymama gyanúsan elpirul. — Megkerítem, ne félj — mondta hebegve, és kihátrált a konyhából. A fiatalasszony egy darabig töprengett, aztán utána- lopódzott. Így derült ki a családi ágy titka. Hát ezért gurult mindig a másik oldalra a gyerek. A nagymama ugyanis ott térdelt az ágy mellett, és a takaróval elrejtett lábak alól húzta ki a hiányzó csészéket. A fiatalasszony kiáltani akart, de inkább gyorsan visszahúzódott, fezébe jutott, hogy kapóra jöhet majd neki is ez a trükk, ha visszaérkezik a férje... Benedek B. István 1. Figyeltem az áldozat kitörési kísérleteit. Szurkoltam neki. Makacsul ragaszkodott az életéhez. El-eljutott a pók lábaihoz, melyek körbefogták, miként egy fogolytábor kerítésoszlopai. Sose jutott túl a lábakon. Azok nyugodtan, biztosan álltak a helyükön, s némi söprögető mozdulatot téve mindig visszaterelték a halálraítéltet. És az még mindig nem adtá fel. Nem fogadta el a reménytelent. Magam restellkedtem a nagy és hatalmas pók helyett, együtt éreztem áldozatával, a parányival. Pók volt az is, a pókok nagy családjából. Egy másik ravaszhoz tartozott: a kistestűek- hez, melyeknek hasa nem nagyobb egy sovány pontnál, s végtagjaik fölöttébb kurták és cingárok, majdnem jelentéktelenek, és színezetükben is mutatnak eltérést. Hanem odanézzetek! Sikerült? A pókocska kitört a lábak zord oszlopai közül. Gombostűfejnyi fekete pont, nyargal tova a fehér falon. A nagy pók ezt engedné? Hogy nem mozdul utána, egy lábát se mozdítja? Hagyja futni? A nagy pók biztos a dolgában, fölösleges mozdulnia. Örömünk korai volt. A kicsi pók visszafordul. Arasznyi utat ha tett. Visszatér végzete kosarába. Visszahúzta a nagy pók, a hatalmas. Zsinóron tartja, ahogv mi a csirkét, és engedi bóklászni kicsit. A körön belül, melynek a zsinór a sugara, járhat-kelhet. A zsinór rándulása figvelmezteti, meddig ér a szabadsága. Üjra meg újra engedi arasznyi utakra. Ejnye, de sűrűek lettek ezek az utak! Jobban odafisveltem. s nem mindennapi élményben volt részem, mely fonákjára fordította kommentárjaim építményét. O súdásom azzal kezdődött, hogy a pókocska gyanúsan sokat szaladgált kosarából ki, kosaráA nádas szélén feküdtünk, közvetlenül a víz mellett, egy rakás sóder tetején. Kék vad- liliomot találtál, és a kavicsok közé állítottad. — Mint egy kereszt. Mint egy gyermeksír és rajta a kereszt — mondtad. — Rajta ülünk a gyereksíron — folytattad makacsul, és hogy nem válaszoltam, hogy szememet sem nyitottam ki, úgy feküdtem tovább, hát abbahagytad. Később félkönyékre támaszkodva felültem, és azt mondtam: — Ha nem tudnám, hogy makacs képzelődéseidnek értelme is. van, azt hihetném, még mindig gyerek vagy. — De te már gondoskodtál róla, hogy ne érezzem magam gyereknek. — Mit akarsz ezzel mondani? És miért képzelődsz egy rakás sódert látva gyermeksírról? — Tudod te azt nagyon jól. — Aztán rám néztél: — És most? 0./jiingjj.ízzadé- k 2. Vastag, csillogó hó borította a híd korlátját, és a frissen hullott hóba valóságos lépteink árnyéka legalább néhány órára belevésődött. Fáztunk. A híd alatt, a lábunk alatt szerelvények tolattak, távolabb füttyszó csattant, akár egy-egy szabadjára engedett vagon. — Soha nem szerettem ezt a hidat, még a környékét sem, de ezentúl... — Ne fogadkozz! — szakítottalak félbe. — Ez a híd akkor is csak egy híd. — Neked. De nekem ezentúl úgy tűnik, mintha kettőnket kötne össze. Nemcsak azért, mert te a híd egyik oldalán laksz, én meg a másikon. — És ha elköltözöm innen, ha másutt fogok lakni, ha elutazom? — Akkor felrobbantottad azt a hidat. És én majd csodálkozom, hogy a levegőben emberek járnak és autók, hogy a mozdonyok füstje nem száll az ég felé, hanem szomorúan és megtörtén a sínek közé csapódik. És nem felejtheted el azt sem, ma este te akartad, hogy erre jöjjek. — Sétáltunk, és hideg volt — próbáltam védekezni —, mert szemrehányást éreztem a hangodon. — Én nem akartam hozzád menni. — A híd korlátján hirtelen végigsimítottad a kezed, és tenyeredben olvadt gombóccá szorítottad a havat. — Látod, így szorítottál te is össze engem. — Csak magamhoz szorítottalak. — Nem értem, miért pont te csinálhattad ezt velem? — Mert most volt szükséged valakire. Rám. — Valószínű, nagyon sokat kapok még tőled, de egy idő múlva, évek múlva csalódással gondolok rád. Nincs meg benned egészen az, amit az ember kíván — mondtad szemrehányás nélkül, de szór morúan. Zavarba jöttem, bennem valóban nincs meg az, amit egy magadfajta lány kíván. Te nyugalmat és biztonságot akarsz, de ez nem tőlem függ. — Egy nemzet függetlenségének előfeltétele — kezdtem feléd fordulva magyarázni, hogy értsd, mire gondolok — az egyén politikai és érzelmi szabadsága. Mindannyian kamaszkorunkat éljük, esetlenül és vitatkozva, mint a kamaszok. — Mi közöd neked ehhez? — Legalább annyi, mint neked. — Ügy látom, szereted po- litizálgatással elütni a dolgot, ha nem tudsz valamire válaszolni. Attól félsz, hogy követelek majd valamit? — Mit? — Ne félj, tudom, hogy gyáva vagy velem élni. — Nem vagyok gyáva,, csak még határozatlan. — És most? — kérdezted idegesen, aztán hogy egy *zót se szóltam, a tenyeredben nünket a vonat onnan, ahol szétolvadt hógolyót a sínek fejünk fölött a nap izzott, és közé dobtad. lábunk előtt víz tocsogott. 3. 4. Ha az ember feje fölött a nap izzik, lába előtt víz tocsog, szeretné megállítani a földet, hogy leszálljon róla, megállítani az időt, hogy a napot még véletlenül se takarja felhő, és szeretnéd, hogy mindig így legyen: feje fölött a nap, lába előtt a víz és úgy feküdjön, mint az anyaöl: jótékony, bódító és biztonságos, mint később a szeretőd vagy asszonyod öle, menedéket ad, ha nem tudsz magaddal kibékülni. Ha sok szeretőd volt, csak egy-egy éjszakád emlékébe kapaszkodhatsz, görcsösen visszaálmodva'a biztonságos öl szorítását, de ha sok szeretőd van, nem érdemied meg, hogy nap süssön fölötted, hogy lábad előtt víz tocsogjon, hogy úgy feküdj a földön, mintha semmi elintézni való dolgod többé nem lenne. A férfiasság lényege: kaland és hűtlenség, önmagukat hajszoló férfias férfiak szánalmas tülekedése, hogy soha ne idegen, de a nőnek ágy- tól-asztaltól férfija legyen. És szeretők lesznek, és nem idegenek, és férfias férfiak lesznek, akik házasságra soha, de menedéket adó ölre bármikor számíthatnak. Szerencsétlen férfias férfiak lesznek. A halál az az ár, amit az ember magasabb idegrendszerének fejlettségéért fizet. Önszántadból meghalni, mert azt hiszed, férfiasságod vagy nőiességed, mert azt hiszed, hétköznapjaid kudarcának egyetlen bizonyítéka ez; mert azt hiszed, az önként vállalt halállal valóban magasabb idegtevékenységed bizonyítod. Sajnálatra méltó, de érthető, nevetséges, de egyszerű érv. Te is így akartál érvelni, emlékszem, nekem, a férfias férfinak, mikor visszahozott benMikor a vonat az állomásra ért, leszálltunk, és_ a kijáratnál barnult arcod idegesí- tően bánatos mosolyával elváltál tőlem. Nyugodt és meleg délután volt az állomáson. A vonattal is csak néhány ember érkezett. A vonatban izzadtunk, és alig beszélgettünk. A nádas szélén az a sóderhalom a kavicsok közé állított vadliliommal fenyegetően ágaskodott közöttünk, és bármit mondtam volna, tudomásul kellett volna vennem ideges, kapkodó mozdulataidat, szaggatott mondattöredékeidet. Akkor csak neked volt jogod beszélni, de te többnyire hallgattál. A zavart védekezés nem kielégítő és megnyugtató magyarázat, ha egy fiatal lány gravid lesz, ezért inkább hallgattam. így fogalmaztam magamban: -gravid lesz« mintha orvos lennék. Talán ezért, talán másért, kiszáradt, tudálékos kórónak éreztem magam, ha emberi tulajdonsággal föl lehetne ruházni egy kiszáradt kórót. Hogy nem élhetünk pillanatnyilag együtt, erre csak egy magyarázat van: majd ha a többiekkel együtt én is kinőttem a kamaszkorból, nem a biológiai (mert azon már jó néhány évvel túl vagyok), de a társadalmi kamaszkorból. De most nincs magyarázat, csak tények vannak: mindent elintéztünk, mindkét nap bent voltam nálad a kórházban, és ezen a három napon is túl vagyunk. Ezek tények. Hogy neked mit jelentett ez a két nap, tudom. Hogy ez is sóderhalomként, a kórházi, a vizsgálati és az egész intef- ruptio alatti emlékeid szörnyű színű, apró kavicsaiból álló sóderhalomként terpeszkedik az emlékezetedben, azt is tudom. Talán most már megértenéd, ha magyaráznám a tényeket, most már túl az ijedtségen és félelmen. Nem felelőtlenség, de épp hogy felelősség kell ehhez is, akár egy embernek kiadni a könyvét, hogy keressen másutt munkát, akár ahhoz, hogy végre megtaláld az életformád, amire azt mondhatod: ezt akartam, ennyi vagyok, ennyit érek. De a tények akkor is tények maradnak. Magyarázattal vagy magyarázat nélkül a csupasz valóság: adok, amennyit adok, és kapok, amennyit kapok. Hát erről akartam mégis magyarázkodni, ezért készültem hozzád. Aludtál. A szobában a redőny leengedve, pedig még csak hét óra volt. Az arcodon látszott, sírtál. A nedves zsebkendő gombóccá zsugorítva a jobb tenyeredben, mint télen az a hócsomó, amit a híd korlátján kapartál össze. Az éjjeliszekrényeden félig telt vizespohár és altató. Tar- dyl. Délben vetted be mind a tíz darabot. Az üveg másik felét már körábban, lefekvés előtt szedted be darabonként. 5. Mikor néhány nappal később a teraszon ültünk, nyári ruha volt rajtad, bár alig kivágott, még kamaszlány melleid sem látszottak, hirtelen azt kérdezted, a szádban tartott szalmaszálat kettétörve, mert limonádét ittunk. — Ha választanod kellene, süket lennél, vak vagy néma? — A beszéd az egyetlen lehetőségünk, hogy megváltsuk magunkat, és megértessük magunkat másokkal. — Hogy kimagyarázhasd magad, például nekem — csattant idegesen a hangod. — Hát tessék, túl vagyok rajta, beszélj! — És most? — kérdeztem, azt hiszem, nagyon bizonytalanul, mert ismét türelmet és időt kellett volna ké/nem tőled, mert jó néhányan egyelőre erre vagyunk kárhoztatva. De ez természetes. Csak éppen magamban még azt is gondoltam: remélem, egyszer felpattan a kagyló héja, és gyöngyöt talá'"nv Győrffy László
