Somogyi Néplap, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-29 / 25. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 19CT. január 89.

ME(J NEM ALUDTAM,

nemrég raktam le a könyvet. és oltottam le az olvasólámpát. Forgolódtam, idegesített a párna friss huzata, a műanyag takaró szőre, az asszony egyenletes, egészséges szuszogása, az óra ketyegése, a sötétség. Megint sok feketét ittam, két csomag cigarettát Szívtam, dolgoztam is valamit, összevesztem négy kollégával. Kétszer határozottan éreztem, hogy nincs igazam, de nem volt erőm a fölismeréshez. Hiú vagyok, öregszem. A gondolat szíven ütött, eddig is éreztem az

idő múlását, de most másképpen. Nyoma sem volt a rezignált beletörődésnek, megijedtem, szívemben szirénák üvöltöttek, felültem, remegő kézzel kerestem a lámpa gombját. Rágyújtottam, kimentem a fürdőszobába, és

a tükörben megnéztem a

hajamat, tömött, szőke; ezüst nem szürkíti még, a szarka- lábak szemem körül nem veszélyesek, tokám — ahogy feltartom a fejem — nem is látszik. Aztán a profilomat vizsgáltam, majd ismét a

szarkalábakat. Kimentem a

konyhába, hogy senkit se zavarjak. Az égő cigarettavégről rágyújtottam egy másikra, a füst savanykás, keserű volt. Pedig már az iménti pániktól megszabadultam. Hiszen alig változtam húszéves korom óta; igaz, az ötödik X-be járok, de a vitalitásom ;.. Száz méteren alig néhány másodpercet romlottam.

Ne ámítsd magad, öregfiű, szólalt meg bennem egy hang, önmagad nem csaphatod be.

MI VAN velem;

skizofréniás? Kettéhasadt a tudatom, és most ketten beszélgetünk, vagy ők beszélnek ketten, és én vagyok a kívülálló harmadik? Holnap, kimegyek, megvizsgáltatom magam.

No, látod. Intett az Iménti belső hang, ezért nem lehetsz te már húszéves, mert az első gondolatod a betegség.

A húszéves is félti az

egészségét, az életét, vetettem ellene bátortalanul.

4: Igen, de nem úgy, mint most te félted magadat Húszéves korodban azt hitted, hogy csak izmaid vannak, és vártad, hogy a szívedbe lőjön az Ámor. Türelmetlenségedben aztán te nikotinnal, koffeinnel és alkohollal lövöldöztél a szívedbe, s minden pohár és cigaretta telitalálat volt Tudom, dolgoztál is sokat, idegeskedtél, a háborút is megjártad s a hadifogságot. Igen, ezek is hozzásegítettek, hogy ma már azt is tudod, sőt érzed, hogy van szíved, májad, érrendszered, és te fél szemmel, befelé ezekre figyelsz. A bacchanáliák után lelkifurdalásod van. másnap megméreted a vérnyomásod. Ha túl zsírosat eszel, eszedbe jut az érelmeszesedés, és az étel savanvodik a szádban. Rosszkedvűen felállsz az ebédtől, rágyújtasz, ettől még rosz- szabb lesz a közérzeted, a cigarettát földhöz csapod, az idegességtől a gyomrod zubo- rog...

Suha Andor:

FÉLIDŐ

AZ. liVLhjL\ i VIZSGÁLTAD

magad a tükörben. A kép nem rossz, csak nem teljes. Nézz bele ebbe a tükörbe is, amit én tartok eléd. Látod ezt a piros foltot itt? Mozog Ez a szíved. Az egykori szerelmes jószág 1960-ban angina pectorisos rohammal tiltakozott életmódod ellen. Ez volt az első csöngetés. Utána titokban szégyenkezve két- óránként szedted a Nitro- mint, és elolvastál minden könyvet, amit Magyarországon a szívműködésről és a szívbetegségről kinyomtattak. Egyik orvostól a másikhoz rohantál, hogy ellenőrizd, igazat mondott-e az első. Örült állapotba hajszoltad magad, nem lehetett előtted szívbetegségről beszélni.

Itt a tükör jobb sarkában az a szürke pont az Eiffel- torony. Kimentéi Párizsba, és ahol az emberek rohantak az életet habzsolni, te búskomorságba estél; egy hétig nem mozdultál a szobádból, orvost hívattál, ez rád nézett okos szemével, beültetett a kocsijába, és megmutatta Párizst. Te kérdezted, igaz-e. hogy Van Gogh is őrült volt. Az orvos nevetett, és a te erődből csak annyira tellett, hogy nem vágtad képen, Még éjszaka hazautaztál, megnyugvást persze itthon sem találtál. Az idegklinika állandó páciense lettél, marékszámra szedted a Rau- sedilt, a Phipolphent, a Hybemalt, éjszakára az altatót Ekkor eszedbe jutott, hogy húszéves korodban az éjszakák milyen szépek voltak. Megpróbálkoztál a natúr gyógymóddal is. de a szerelemnek nem volt íze, izgalma, és te közben hidegen figyelted magad.

A májad még tartja magát valahogy. A lép funkciójával nem is vagy teljesén tisztában, csak annyit tudsz róla, hogy tíz éve szúr, fáj ott a bordák alatt baloldalt. Fogaid még fehéren villognak, de már sok a tömött, és szerencsés vagy, nem látod őket. Szemed még messzire lát, de már világosabb, mint gyermekkorodban volt.

ALLJ tarn, ft

úeg verejtékes kezemmel a hajamba túrtam.

Én az időt nem tudom megállítani, miért csak rólam beszélsz, nézd meg az emberek, milyen balgák. A nem létezőt, a semmit Omegával, Schaffhausennel mérik, Aranyból készítik az órákat, ajándékba egymásnak ezzel kedveskednek: nesze, mérd a perceket, órákat, mérd életed elmúlását. Ugye, milyen szép, csinos fazonú és milyen lapos ez a halálmérő? Huszonegy köves. Hatezerért vettem, vigyázz rá, hogy kitartson. Hogy mindennap mérni tudd; egy nappal öregebb lettem.

Mindenki siet az élete végéhez. Én sem vagyok különb. Miért is volnék? A

gyermek felnőtt akar lenni. Ha felnő, és dolgozik, várja a hét végét, az ünnepeket, amikor szabad, aztán a nyugdíjat. Minden ünnep érkezése a vég hírnöke, a nyugdíj pedig maga a halál. Nem klinikai, nem biológiai, hanem erkölcsi. Nem kellek, megvannak nélkülem is, a munkám nélkül is. Mindany- nyiunkat becsap az idő, a ahogy múlik, kopunk, és ez a kopás az ára az egzisztenciának. Drága ár. Húszéves korodban bohó vagy, jók az izmaid, feszül benned az élei, az egyetemre jársz, mindig éhes vagy, de kevés a pénzed. Munkás vagy esetleg, de még kezdő, és a helyzet majdnem ugyanaz. Negwen- ötven éves korodig rohansz az életért. Igazgató leszel vagy főmérnök, jó szakmunkás, de közben egy kicsit elkopsz, és ha éhes vagy, van mit enned, de már vigyázol magadra.

És hiába vádolsz engem, barátom, tudom én jól, hogy igazi ellenfél önmagam számára én vagyok. Csak én tehetem tönkre magamat. De az időt nem kalkulálod be? Nemcsak én félek az öregségtől, sőt az én félelmem nem is olyan veszélyes. Amit én érzek, mindenki érzi ebben a korban. És van, aki sokkal csúnyábban reagál. Idős hölgyek ledér ruhákban mutogatják petyhüdt bájaikat. Koros férfiak hasukat behúzva letkist táncolnak fiatal partnereikkel, és beteges nosztalgiával sóvárogják ifjúságukat Én nem akarok

ismét fiatal lenni, én most ötvenéves koromban szeretném megállítani az időt Tudod, amikor a száz métert

még elég jó idővel futom,

de amikor már tudom értékelni az élet szépségeit, érzem a munkám ízét és gyümölcsét, amikor a társadalomnak nemcsak adnom kell, de valamit már én is kaphatnék. És adni és kapni szeretnék, amíg én akarom ...

— szólt ismét tudatNE VÁDOLJ

társam, a hang. Azok is emberek, és a te értéked is mindössze ennyi. Nem bújhatsz az ő hibájuk mögé. Egyébként is az ő szemükben te pontosan olyan vagy, mint a tiédben ők. Ne akard a mindenség törvényeit elrontani önzésből, úgysem sikerül. Ezt lásd be, és akkor nem idegesíted magad. És tőled, egyedül csak tőled függ, tudsz-e a szónak rangot adni: ember; vagy megfosztod magad ettől?

Kétszer senki sem élhet, de az élet két félidőből áll. Az első félidőben rúgtál magadnak néhány öngólt, lásd be, öregem, ha a másik félidőben is így futballozol, kiesel a bajnokságból. Pedig ebben a bajnokságban minden embernek benn kell maradnia.

Ne lázadozz; ne ámítsd magad. Tedd félre a hiúságot, próbálj meg okosan, emberhez méltóbban élni, mert emberhez méltatlan a gyávaság. Az életet végig kell csinálni. Most pedig menj, és nézd meg szépen a kisfiad leckéjét, ott a táskája, segíts neki, hogy különb ... tudod ...

Hajnal Gábor:

TÉLI DALOK

Szűköt vinnyog a izéi s némán lerogy '

o csend megmarkol marja szememet

a sápadt égkupola csupa vacogás csak hó és j°q és szikla van köröttem

A hó lila fénye zuhant rám megállók a rét közepén tujákon a hó pamacsokban * a tölgy gäbe mind csupa fény lebeg feketén a fehérben nagy varjú rikoltva felém. Megindul a hószakadás és előttem utat betakar a csend puha szédületéből szorongva riad fel a dal derengve a tél közepében az úttalan élni akar.

3.

Ma tavaszízekkel teli a januári levegő ilyenkor már a hóvirág gyorsan bújik elő.

Süss januári nap reám hóvirág nézz át minden mosolyon ilyenkor titkon lomb dereng a fán s régi csavargásokról álmodom.

A köd elillant még a tócsa is csupa ragyogás megváltozott a világ tegnap óta a gyökerekben fölébredt a vágy.

Somogyi Pál:

NAGYAPÁM

Az én szépszavú nagyapám, Inai roskadnák, ha jár, Ebédje könnyű, lágy ételek, Ebéd után el-elszendereg.

Almai ha visszajárnak,

Mesét mond az unokának, Hősi időkbe merül,

Halvány arca kiderül.

Nagy-nagy szeretetve vágyik, Igaz szóra, mely nem ámít, Orvosságra, mely gyógyít,

A sok-sok bajra gyógyírt.

Délután mindig sétára k És ha a parkból hazatér Vacsorára bögre kávét kér,

S halk sóhajjal aludni tér.

Egy kis nyelvművelés

Megmondtam —

„meg lett

Igen gyaíkran hallhatunk efféle beszédet: »Hányszor meg lett neki mondva! Naponként meg van neki mondva! Hiába!«; »Majd el lesz intézve«. Nemcsak hallaná lehet, hanem olykor már nyomtatásban is elénk merészkedik az ilyen idegenszerűség. Mi is hát a hi- ba? Már sokszor írtak, beszéltek róla nyelvművelőink, de — sajnos — kevés a létatja. Hogy szavam többet nyomjon a latban, mindjárt nagy költőnket, Arany Jánost hívom segítségül. Mert sok egyéb közt ezzel a nyelvi hibával is foglalkozott a Toldi szerzője. »Tücsök és bogár« című feljegyzésednek 23. számú darabjában arról panaszkodik, hogy fölkapták a lesz segédigés szerkezetet a divatból akkortájt kikopó -atik, -étik, -tátik, -tetik képzős szenvedő igék pótlására. Ezt a példát említi: »A tanácsban el lett határozva.«

Hangsúlyozza, hogy használhatjuk a van, lesz igét is a -va, -ve képzős határozói igenévvel, de csak akikor, ha a történésnek, a cselekvésnek bevégzett- ségén, az állapoton van a hangsúly. Majd így folytatja s vonja le következtetését: »De minden perfectumot [azaz igeragozásbeli múlt időt], derűre borúra, lesz segédigével csinálni, teljes barbarismus. Vagy nyelvünk felbomlásnak indúlt már? Igazán arra mutatnak az ilyenek; „ő el lett fogva; ő el van utazva!”«

Láthatjuk, mennyire veszedelmesnek ítéli Arany ezt a hibát, amellyel bizony ma is lépten-nyomon találkozunk. Sokan tudnak már róla, hisz jó tanítók, tanárok eleget javítgatják az iskolában. Még sincs rendiben a dolog. Némelyek tudniillik félreértik azt a szabályt, amelyet Arany is így megfogalmazott, s üldöznek minden olyan kifejezést, amelyben a van, volt, lesz (ez az úgynevezett létige) a -va, -ve képzős határozói igenévvel van egybeszerkesztve. (Például ezt a van egybeszerkesztve szókapcsolatot is megrónák az ilyen »félig-meddig értesültek«.) Kezemben volt egy nyomdai kefelevonat; valamely kiadói vagy nyomdai dolgozó aláhúzta benne egy nyelvésznek következő kifogástalan mondatát: »Az egész kis cikk ... jól van megírva.« Neki nem tetszett a jól van megírva, azt jegyezte oda melléje: »Germanizmus!« (Nekem ezt a felkiáltójeles megjegyzést kell megfelkiáltó- jeiezmem!) Előbb Arany János szabályát idéztem, most hadd írjak ide igazolásul egy mondatot őtőle magától: »Mind a három jól van mondva magyarul.« (Ezt írja költőnk három póldamondatról Visszatekintés című cikksorozata IV. részének végéhez fűzött lapalji jegyzetében.) Ez a jól van mondva ugyanaz a szószerkezet, mint a jól van megírva, Arany, az előbbi szabály fogalmazója mégse riadt vissza tőle. Épp azért nem, mert a szabály úgy helyes, ahogy ő megírta, és ahhoz igazodott.

Föntebb beleakadtam a »Naponként meg van neki mondva!« nyilatkozásba, most meg helyeslem a jól van mondva kifejezést! Hát hogy vág ez össze? — kérdik bizonyára többen is, akik hajlandók igazat adni annak, aki nem hagyta jóvá a jól van meoírvá-t.

Ha ezt mondjuk: elutazott, elment, ez a legtöbb magyarul jól tudó embernek nemcsak azt jelenti, hogy az igével kifejezett történés befejeződött, hanem azt is, hogy a bekövetkezett állapot most is tart, vagyis hogy az illető most úncs itt. Nem szükséges az e! >an utazva, az el van menve (!) serkezettel nyomatékosan kifejeznünk az állapotot. Aki

1 mégis így mondja, azt mél ián érheti megrovás. Előfordul azonban, hogy szükségesnek

mondva”

látjuk az állapotnak külön hangsúlyozását, főleg olyankor, amidőn az ige múlt idejű alakjának és -va, -ve képzős határozói igenevének jelentéstartalmában némi különbség alakult ki, legalábbis egyvala- mely helyzetben, szókapcsolatban. Más jelent ez: Az üzletet bezárták, mást ez: Az üzlet zárva van. Megfigyelhetjük ezt a következő mondatban: Mikorra odaértem, (már) bezárták az üzletet; helyesebben: Mikorra odaértem, (már) zárva volt az üzlet. Természetesen ez is helyes, de egészen más az értelme: Mikor odaértem, elekor zárták be az üzletet.

Talán még világosabbá lesz a dolog a következő példával; Mindig ki vagyunk téve valami veszélynek; ez csakis így helyes, nem pedig emígy: Mindig kitesznek bennünket balami veszélynek; ez csak akkor helyes, ha konkrét személyekre vonatkoztatjuk, nem általános alanyú mondatnak tekintjük. Rendszerint még inkább így vagyunk az olyan mondattal, amelynek nem tárgyas, hanem tárgyatlan igéje van: (megelégedett voltam vele; helyesebben: meg voltam vele elégedve. (Azért is terjed újabban az elégedett vagyok rele-fajta kifejezés, mert babonából kerülik az emberek a határozói igeneves szerkezetet, s ezzel gyakorta valóban idegenszerűségbe esnek.)

Van, amikor mind a kétféle szerkezet használata egyformán jó; így is: Zöldre festették a rácsos kaput, így is: Zöldre van a -ácsos kapu festve. Ilyenkor szükség, körülmények szerint választhatjuk ezt vagy azt. Ha inkább a történést hangsúlyozzuk, akkor az elsőt; ha inkább az állapotait, akkor a másodikat. Múlt századi költőink, íróink még bátrabban használták a határozói igeneves szerkezetet, mint a maiak; a valóban németes el van utazva mumusától félve a helyeset se merik tollúkra venni, különösen, hogyha a lesz van benne a kifejezésben. Pedig ha helyes, aminthogy helyes a Ma zárva van a bolt, Tegnap zárva volt a bolt, akkor helyes a következő is: Holnap zárva lesz a bolt. Ezt nem mondhatjuk helyette: Holnap bezárják a boltot, hiszen már ma, szombaton este bezárták, azért holnap, vasárnap igenis zárva lesz.

Különböztessük meg tehát helyesen a dolgokat! Ha egy apa így beszél (haragosan nézve a fiára): »Hányszor meg lett neki mondva!«, vagy: »Hányszor meg lesz neki mondva!«, vagy akár: »Mindennap meg van neki mondva!« — akkor az hibás magyarság. Szóljon egyenesen, őszintén, ne bújtassa el személyét: Hányszor megmondtam (megmondom) neki! Mindennap megmondom neki! Sokszor tehát az az oka az ilyen személytelen és magyartalan beszédnek, hogy nem merünk kiállni a magunk nevében (lám, még gyermekünk elé sem, a följebbvalók elé még kevésbé). így keletkeznek efféle mondataink: »Még nem lett elintézve«, pedig így igaz és helyes: Még nem intéztem eL Vagy: »Holnap el lesz intézve«; kertelés nélkül és magyarosan: Holnap elintézem; vagy ha így igaz: Holnap elintézzük. Hogyha nem a személyre vonatkoztatott történés, cselekvés a fontos, hanem az állapot, akkor pedig ne féljünk a van, volt, lesz és a hozzá társuló -va, -ve képzős igenév alkalmazásától, az ismertetett szabály és körülmények szerint. Ne csábuljunk erre a fajta ugyancsak téves és fontoskodó kifejezésmódra se, amely igen kezd elharapózni: »A gépkocsi levegője gázokkal szennyezett«! így helyes: ... gázokkal van szennyezve; vagy esetleg: __levonőiét gázok szennyezik.

D

r. Ferenczy Gé«f