Somogyi Néplap, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-29 / 25. szám

A

z asszonyok kint álltak a kunyhók előtt, s tenyerükkel védték szemüket a Nap vakítóan tűző sugaraitól. A lejtős utca végén egy hajlott hátú, porlepte rongyokba burkolt öregember közeledett Az utca porában játszó gyerekek rá se hederítettek az idegenre,, az asszonyok viszont — bármennyire elbá- gyasztotta őket a hőség — érdeklődéssel figyelték.

— Mit keresel errefelé, öregapó?

— Lakik itt egy ember: Tahar. Vele kell beszélnem.

Erre már két asszony is odaszaladt hozzá, r. egyik az öregember jobb karját átvetette a saját vállán, a másik meg a bal könyökét fogta, úgy támogatták a végsőkig kimerült, maid össze- roskadó alakot a legközelebbi kunyhó hűs árnyékába Hirtelen valamennyi asszony odasereglett, s egyikük megkérdezte:

— Mit kívánsz Tahartól? — Hívjátok csak, mondandóm van neki.

Tahar felesége kilépett a sokaságból, a hegyoldal felé fordult, s tenyeréből tölcsért formálva szája elé kiáltott:

— Tahaaar!

A hegyek hosszan visszaverték a hangot, s nemsokára ott termett a fellahok népes csoportja.

— Üdvözlégy, öregapó! — köszöntötték az idegent. — Mi szél hozott errefelé? — S így szólván hátrább taszigél- ták az asszonyokat, és ők telepedtek az öregember köré, ki sarkára guggolva, ki földre kuporodva, ki pedig nekidőlve a kunyhó falának.

— Pihenj csak, öreg Ma itt töltőd velünk az éjszakát — mondta egyikük, s a többiek mind élénken helyeseltek. E pillanatban visszaérkezett egy asszony, ki az előbb észrevétlenül távozott, s egy nagy korsót meg sült lepényt nyújtott a vándor felé. Az jólesően húzott a má- zaskorsóból, ám a lepénvt érintetlenül hagyta.

— Nem maradhatok! sokáig — felelte. — De ezt nektek hoztam. — ősz szakéllát félrehúzva matatni kezdett rongyai között, s kihúzott egy köteg nyomtatott papírlapot — Melyik ötök Tahar?

— Én vagyok.

— Fogd. Biztos vagyok benne, hogv tudod, mire valók. Egyébként a tieitek közül valakit félholtra vertek a csendőrök. Sadak, így hívják.

N

éhány asszony rimánkodni kezdett. A férfiak elhallgattatták őket, aztán újra az öreghez fordultak.

— Miért bántották? Mit vétett nekik a szerencsétlen?

— Semmit. Hisz tudhatjátok.

— Akkor?

— Meg akarta értetni a mieinkkel, hogy olyan embert kell választaniuk, aki az ó érdekükben beszól. De odafönt nem akarják hallani a mi hangunkat Hát ez történt.

S az öreg felszedelőzködött. nemsokára már csak egy kis pontnak tűnt alakja a lejtős utca végében. Az asszonyok szomorúan néztek utána.

— Szegény. Biztosan nincsen családja — jegyezte meg Zahra bint Mohammed.

— Mindnyájunknak nehéz a sorsunk. Mi is szánandók vagyunk — felelte a kövér Salma, elnehezült testét a többiek felé fordítva.

A fellahok ezenközben nekivágtak, hogy megkeressék az összevert Sadakot. Bachir kereskedő házában találtak rá, szaggatottan lélegzett, s bár ajka szakadatlanul mozgott, hang alig jött ki a torMohammed Dib.

TILOSBAN

M

kán. Az emberek lehajtott fejjel állták körül a fiatal férfi szétroncsolt testét. Ali föléhajolt. és megpróbálta vigasztalni.

— Majd ha meggyógyulsz.

— Nem... nem tudok... nyögte Sadak, majd hirtelen erőrekapva kissé felkönyökölt. — Nem félek a haláltól... Ezek kifosztják a földünket, s közben azt hiszik, erősebbek nálunk. De eljön majd az 6 haláluk napja, és ők még azt sem tudják majd, hogyan kell meghalni.

Visszahanyatlott, s az őt körülálló kemény, barázdás arcú férfiaknak könny csillant a szemükben.

ásnapra gyűlést hívtak össze Bachir bódéjába, mely egybeépült a házával. Sötét, szűk helyiség volt, keskeny ajtaján egyszerre csak egy ember léphetett be. A fellahok lekuporodtak a döngölt földre, mert az egyetlen kis pádon már hatan szorongtak. Várakozó, fojtott mormogás töltötte be a bódét Megérkezett Ba Harnida, a falu öregje is. Neki ugyancsak helyet szorítottak a pádon. s ekkor Tahar beszélni kezdett.

— Tudjátok mindnyájan, miért tartjuk a mai gyűlést. A választásokról van szó. Ezúttal még Sadakot is félholtra verték. Azt sem tudjuk, túléli-e, 'belehal-e. S mindez miért? Mert magyarázta a fellahoknak. hogy most már van saját jelöltjük, részt kell venniük a szavazáson.

Végignézett a hallgatóságán. hangja egy kicsit megremegett, azután folytatta.

— Ha most Sadakról beszélek. azért van. megértsétek: ami vele történt, az vár miránk is. Meghajtsuk hát a gerincünket? Maradjunk távol az urnáktól? Nem, még akkor sem. ha azok mindent megtesznek is e célból. A szavazóhelviséget. elvitték innen ötven kilométernyire, s ha odautazunk,

feltartóztathatnak, nem engednek hazatérni. Máshol a helyiség egyszerűen zárva van. Miért van ez? Miért vannak a büntető expedíciók? A fegyveres járőrök, a házkutatások? Még az idegenlégiót is bevetik, mert nem akarják, hogy kilépjünk a homályból...

Ekkor a bódé mélyéről, a házba nyíló ajtó felől éles női hang hallatszott:

— Sadak már nem ismer meg senkit.

Minden szó elhalt. Ali suttogta csak maga elé: ,

— Nem éri meg a reggelt ... — Aztán felpattant, és beszélni kezdett: — Lehet, hogy nem értetek egyet mindazzal, amit Tahar elmondott. Az idei nyár különösen száraz volt, kiégtek a mezők, s talán közületek sokan most arra gondolnak, »ne beszéljenek nekem választásról, amikor nem tudom, mivel lakunk jól a télen«. De látnotok kell, hogy itt is rólunk van szó. Gondolkodjatok csak!

— De hát végül is mit akartok tőlünk? — kérdezte egy ingerült hang a sötétből.

— Látjátok ezeket a nyomtatványokat Itt a pulton? —• szólt Tahar. —. Ezek a mi szavazócéduláink. Szét kell osztanunk valamennyit a környékbeli falvakban még ma éjszaka.

Csönd telepedett a helyiségre, a parasztok átgondolták a hallottakat.

— Remélem, egyikőtök sem tagadja meg a részvételt az akcióban — fűzte hozzá még Tahar csöndes határozottsággal...

A néma éjszakában a kavicsok csikorgása is félelmes robajnak rémlett.

— Biztos vagy benne, hogy nem akarsz kísérőt magad mellé, Ba Hamida?

— Nem. Senkire sincs szükségem.

— De hát veszélyes ilyen kor egyedül a hegyekben.

— Én olyan ösvényeket ismerek. amelyeket azok még nappal se találnának meg — mondta az öreg gúnyosan, és másodpercek múlva már csak szaggatott nevetése visszhangzott a hegyoldalban. A többiek is elszéledibek, keftte- sévél járták a rejtakösvónye- ket, _toronyiránt vágtak át a mezőkön, és éjnek évadján bekopogtak a parasztházak ajtóin.

Tahar és Laarej még pirkadat előtt visszaérkezett a falujukba. Amikor elérték a hegygerincet, és lepillantottak a lábuknál szorongó kunyhók sorára, látták, hogy az egyikben égnek a fáklyák, s mindenfelől igyekeznek oda a lepelbe burkolt alakok.

— Nos. mielőtt a Nap feljön, nagy eseménynek leszünk tanúi — szólt csöndes bizakodással Laarej, kinek feleségére már estefelé rátörtek a szülési fájdalmak.

Lesiettek a lejtőn. Nemsokára már Laarej házához értek, belökték a kertkaput, s a fáklyákkal megvilágított szobában valóban ott találták a falu valamennyi asszonyát. A vajúdó nő, Salma körül Doudja, a bábaasszony sürgölődött

A lobogó lángok fényénél

furcsán hosszúkásnak tűnt az asszonyok arca. Salma fel-feltörő sikolyokat hallatott. Doudja kiterelte a szobából a férfiakat

Nemsokára felhangzott az éles csecsemősírás. AZ' anya csukott szemmel, arcán valamilyen földöntúli kifejezéssel feküdt a gyékényen, miközben Doudja ügyes, óvatos mozdulatokkal olajozta a csecsemő testét.

Felkelt a nap. Visszaszállingóztak a férfiak is, és mindnyájan, az egész falu nézte ahogy Doudja magasra tartja a kicsit

— Látjátok, fiú! Egy Sadak eltávozott közülünk, s a helyére áll egy másik.

— A boldogság lakozzék nála! Öröm kísérje lépteit Sose állja útját akadály vagy kelepce! — zsongták kórusban az asszonyok.

Fordította: Zilahi Judit

KOVÄCS JÓZSEF: FAVÁGÓK

Papp Árpád:

KIS BALLADÁK

í.

A szemközti ház egyik ablakából minden reggel, némán és pontosan kinyúl egy csontos női kar:

Végén a porrongy meg-meglobog, szomorún, tétován — mint a megadás kis fehér zászlaja, vagy mint a búcsú árva keszkenője.

Sietős mozdulatokkal törli, egyre törli az ablak Üvegét, melyen mindig marad, akár szemén, valami letörülhetetlen folt, homály.

Aztán rakosgat a szobában: a poharakat — néha egymáshoz ko* códnak, mintha fagyban fogak vacognak, vagy reszketeg kezek koc cintanak;

a székeket: már húsz éve várnak, meg-megreccsen- n^k olykor, mintha valaki leülne rájuk... fis éjjelente, ~*mikor a redőny zsilipjén zuhog be a holdfény- nyel az idő, az ágyával szemközti fénykép katonaruhájának pa roliján, két apró csillag ragyog, ragyog, elf ojthatatlanuL

2.

Amint nyitott be alacsony ajtaján a boltnak,

megszólalt mindig a gyanakvás és irulkodás kis csengettyűje.

(Tojásért szokott kekszet meg nápolyit cserélni.)

Néha lement a vén pajeszos Szilbermannal a lépcsőn:

A bolthajtásos, homályos pince mélyén dinnye és szóda hüsölt. Elöl egy koromhajú lány szaladt kacagva, örökre üresen ásító családi sír bolt lett a pince:

Pókok szőnek benne hamvuk-sincs holtaknak szemlödót;

S mikor belép olykor a régi háznak ajtaján,

Minden ajtónyitáskor hallja azt a csengőt: megszólal, valahol őbenne, cse ng az időből —

Mint a koromhajú kislány ön feledt kacagása, mint a panasz és figyelmeztc tés kis lélekharangja.

Mohammed Dib 1920-ban szüleit az algér'ai Tlemcenben. Kezében tanár, majd újságíró volt, ibb algériai lap és a kommu- sta francia hetilap, a Les Le'.t- :s Francaises munkatársa. 1952 a publikálja regényeit. Ismer- :bbek: A nagy ház, A tűzvész, takács. Néhány novellája a agyvilág cimú folyóiratban magárul is napvilágot látott.

T lyen esetet, nem is tud- 1 ni hányszor, minden különösebb nehézség vagy gond nélkül intézett el, mióta irányítja a gyárat. Nem csinált ebből ügyet Az eseteket az illetékesek kivizsgálták, neki csak tudomásul kellett vennie. Aláírása már évek óta vezérigazgatói, határozott és olvashatatlan. Nem bürokrata, nem szerette halogatni a döntést, régen rájött, hogy amiben öt perc alatt nem tud határozná, abban öt nap múlva sem lesz okosabb. Egy ilyen felmondólevél aláírása, amely azonnali hatállyal megszünteti a munkaviszonyt »valaki« és a gyár között, pillanatok műve.

A vezérigazgatói szoba négy fala semmitmondóan keretezte, akárcsak a kondicionált levegő, a stílbútorok, a telefon zsinórja meg minden.

A papír előtte feküdt, a h'ósszú íróasztal közepén. Az üveglap alatt földközi-tengeri táj levelezőlapon, Capri, Sorrento, Mássá meg az egész rokonszenvesen giccses táj a domboldalon. Tavaly ott nyaralt, a papír ezt takarta el. A titkárnő fecskefarkú szempilláival bármely pillanatban beléphetett a papírért

Az íróasztal sarkait összekötő vonal szabályosan zárta a négyszöget. A könnyű mértani törvény váratlanul szembeállította azzal a szabálysértő esettel, amely előtte feküdt 3Z üveglapon. Ezen a sima, fényes felületen szeretett dolgozni, hogy ne zavarják az összevissza heverő papírok és a belőlük áradó ügyek kusza problémái, amelyek egyébként íróasztalában feküdtek szigorú rendben, sarkaikkal pontoÖVE Q LAP ON

san egyröást takarva, hogy el- intézetlenségük ellenére is bizonyos szabályra kényszerítse őket. Ez a mostani a többször ismétlődő ügyek könnyedségével gyors döntésre várt.

A titkárnő késett, délutáni press zó programját beszélte meg telefonon. Jelenléte talán eloszlatta volna bizonytalanságát. Elindíthatta volna kezét a papíron, hogy aláírásának kurta villanásával pontot tegyen az ügyre, és minden menjen a maga útján, mindenki országúján, ahol az élet soha nem áll meg.

A titkárnő késett. Törte a fejét az emberen, aki úgy feküdt most előtte a papíron, mint beteg a mentőasztalon. Nem emlékezett rá, csak elképzelte ott a gyárban, amely fortoygó, dudáló, zümmögő, nyers zajával rátelepedett íróasztalára. Végül már csak az üveglapot látta, amint elegánsan, hosszúkás, téglalap alakú térként, csillogóan és tömören, szilárd halmazállapotú tóként terült el vezér- igazgatói szobája szelíd partjai között. Kezét homlokához emelte, hallgatta arany Marvin karórája ketyegését. Rövidesen elindul majd, gyalog megy egészen a gyárkapuig. Ott várja a kocsi, rendszerint ott száll be azzal az ürügygyei, hogy a sofőrnek így könnyebb. Nem szerette, ha benn a gyárban bámulják, amint enyhén divatos öltönyében elvonul.

A papír vitte arra az emlékezetes útra gondolatait, amelyet rendszerint ma is gyalog tesz meg a Volgáig. Egyszer, nem is tudni mér pontosan hány éve, ott lépett ki ő is egy paírral a kezében, ahol most a kocsi áll. Ugyanazon a gyárkapun, de érzéseit már nem tudta pontosan idézni, azokat már felszívta a szivacsos idő. A kép viszont világosan megmaradt, ahogy ballag azzal a papírral a kezében. lépteit ismerte föl először, egy mindentől megfosztott ember járását. Lassan kibontakozott akkori alakja, és furcsa módon hátulról látta magát. A lépések ütemére rázkódó vállait, tartását meghatározó hátának vonalait. A kép itt kimerevedett, világosan kiugrott a hát és a váll, mint sorsát mutató szobor. Az ember reménytelenül elesett tartása, fáradtan lógó inge alatt a hátizmok elemi csapásként a rajtuk ülő levegővel, a két csüngő váll, a nehezen cipelt, tagbaszakadt karokkal. Pedig ujjad között nem vitt mást, csak egyetlen papírlapot. Megrémült ettől a pusztuló pillanatában megörökített embertől. Mai vonásait akarta látni az íróasztal üveglapjának tükrében. Előrehajolt, de nem látott semmit, mert ott hevert az a papírlap, s ettől megvakult az üveg tükre.

A titkárnő még mindig nem jött. Fölemelte kezét, és lenyomta a készülék fekete gombját Kinn búgott a hang, leengedte ujjait, és be kellett látnia, nem bánja, hogy a titkárnő nem jelentkezik.

Szembenézett azzal az átkozott papírral, olvasta róla a nevet és az adatokat, de nem látott semmit. Annál kínosabb volt az érzés, hogy a papír látja őt, sőt mintha átlátna rajta, és fölismerné fejében alakuló gondolatait. Ez a kíváncsiság zavarba hozta, mert példa nékül álló, hogy valakit egy papírlap rendre utasítson, szembeszálljon vele, pusztán azért, mert egy nevet ráírtak, akiről azt sem tudja, hol kezd hullni a haja.

Fölnézett erről a vakító üveglapról. Látta az üzemrészeket, az új atomata gépsorokat, a mosdók friss csempéit, az újonnan épült önki- szolgáló konyhát, csak azon a ponton nem látott világosan, ahol ez a papír takart Fölemelte, hogy mögé nézzen, és szembevágta a földközi-tengeri kép.

A titkárnő végre belé- pett, homlokába hulló haja mögül utálattal nézett a papírra, amellyel még dolga volt. Továbbítania kellett. Megelőzte a vékony, kegyetlenül elegáns ujjakat, és széles tenyerét rátette a papirra:

— Küldje be hozzám azt az embert

A titkárnő halványan megrántotta a vállát, és meglepetten emelte rá unalomzöld tekintetét

Kerekes Imre

Gereblyés László:

KERT

Kegyetlen kopasztó a lél Megkopasztotta platánjaidat Kopasztja betegeidet Kopasztja öregeidet Akik ülnének örömest

a padokon

Platánjaidnak lombjai alatt Jótékony lombjai alatt Ahol a tavaszon Kizsendül újra pázsit

gally és szerelem

De most az ág

csak csupaszon Veti árnyékát a havon.

Vallató Géza:

ÍR ISI

Engen.. nem környéke« a valószínűtlen ihlet, és isteni szikra sem pattog homlokom mögött.

A földön járok.

Benne gyökeredzem. akár egy fa a kertben.

Tekintsetek virágaimra, ízleljétek gyümölcseim.

Agyamban fogannak — szívem diktálja, ajkam formálja a szavakat

virággá, gyümölccsé* verssé.

$