Somogyi Néplap, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-18 / 298. szám
SOMOGYI NßPLAP 8 Vasárnap, 1968. december Hcklám omlik a - tárlat (DaStúmapi a Műcsarnokban Szombat délben nyílt meg a Műcsarnokban az alkalmazott grafika legjobb magyar mezőnyének reprezentatív kiállítása. Már az első órákban több Száz néző ismerkedett a plakátokkal, reklámrajzokkal, eso- magolástervekkel: több mint száz grafikusművész munkásságával. Aradi Nórát, a kiállíts» egyik rendezőjét kérdeztük LMg: — Mit várhat a közönség ettől a bemutatkozástól? ' — A reklámgrafika és a plakát az a műfaj — mondja — amelynek közönsége nem ja művésziek iránt érdeklődők szőkébb rétege, hanem az utcai járókelők és vásárlók több milliós serege. Ezért olyan fontos, hogy az alkalmazott grafika eredményeit és tennivalóit is felmérjük. A mostani — átfogó voltában első — reklámgrafikai kiállítás ehhez jó alkalmat teremt. A reklámigrafika fejlődése természetesen nem függetleníthető a piaci kereslet és kínálat alakulásától. A megrendelők a piac igényeit tartják szem előtt, s ezt helyesen is teszik. A reklámgraiika funkciója az áru iránti érdeklődés fölkeltése, a forgalom gyorsítása. A kiállítás meggyőz arról, hogy eme feladatok megoldására sokan vállalkozhatnak. Plakáttervezőink, grafikusaink tehetségesek, ötletesek, sokoldalúak. Azt* hiszem: a megrendelők, a vállalatok a propaganda tormáját, művészi eszközeit tekintve az eddigi- ' nél nagyobb mértékben fogadhatják el a művészek javaslatait, kezdeményezéseit, elképzeléseit. A művészek egy műfaj általános, rendkívüli sokoldalú bemutatására vállalkoztak. A Magyar Képzőművészek Szövetsége lehetővé kívánta tenni minden érdekelt és tevékeny művész szereplését, a mai magyar reklámgrafika mánál teljesebb áttekintését. Ezért szerepel minden művész azonos méretű tablón, amelyet saját maga rendezett el, maga kom- p nálta a zsűri által elfoga- gadott alkotásait. A tablókon a politikai- és filmplakáttól az apró címkékig, a csomagolástervektől az üzleti röpcédulákig, a legkülönbözőbb feladatú, jellegű és nagyságú reklámgrafikai munkák láthatók. A művészek és a rendezők egy fontos műfaj hiteles keresztmetszetét szánták a közönségnek, úgy érezzük, ezt a célt most leginkább így érhettük el. — d — leves készen van. A húsnak még néhány perc kell, aztán azt is lehet tálalni. Tejfölösen készítette el a pörköltnek valót. Irénke néhány éve valahol látta, azóta így kívánja. A rizs is a tűzhely szélére húzva várja a tálalást. Fél egy. Irénke nem jön. Minden vasárnap azzal megy el, hogy délre itthon lesz. De egynél előbb sosem ér haza. Inkább fél kettőre. Megszokta, így is készül az ebéddel. Bemegy a szobába. Az éjjeliszekrény fiókjából kiveszi a nappali krémet, és az álló tükör elé lép. Széles, telt, csak halványan ráncos arc néz vissza rá. De a tekintete fakó, amit a gondosan ápolt arcbőr még fáradtabbá, színtelenebbé tesz. A krémet vigyázattal az arcára keni, óvatosan kerülve a szemöldökét. Aztán visszalép a fiókhoz, megkeresi a fekete ceruzáját, és a szeme fölött finom vonalat rajzol. Először csak vékonyan, aztán lassan vastagítva, türelmesen, mintha fényes estélyre indulna, és már most kezdene készülődni. Minden vasárnap kihúzza a szemöldökét. Pedig nem megy sehova. Hozzájuk sem kopogtat be senki, vendéget nem várnak. De azért odaáll a tükör elé. Rendszerint ebéd előtt, de ha kissé megkésik a főzéssel, vagy Irénke néhány perccel hamarabb jön haza a szokottnál, mosogatás után veszi elő a krémestégelyt meg a ceruzát Az előszobában nyílik az ajtó. Apróságait gyorsan elzárja, kisiet a szobából. — Csókolom. — Szervusz, kislányom. Hol voltál? — Sétáltam. — Ilyen sokáig? Kihűl az ebéd. — összetalálkoztam egy barátnőmmel. Kicsit eltraccsol- tunk. Hosszú évek óta szinte pontosan így zajlik le köztük a vasárnapi beszélgetés így ebéd előtt Az asszony minden alkalommal fölteszi a szokásos kérdést megjegyezve, hogy kihűl az. ebéd, lánya pedig valahányszor ugyanezt válaszolja. De hogy végül is hol jár Irénke, sosem tudja. Sétál. Azt mondja, neki is joga van a heti irodai munka után egy kicsit mozogni, levegőzni. llir- milyen idő van is, Tíz óra felé gondosan felkészül, otthagyja — Tévedtem, Imre, nem megyek hozzád feleségül! — és ezzel lecsatolta a jobb csuklójáról a karkötőt, és visszaadta Imrének. — Még tizennyolc éves sem vagyo-k, ráérek férjhez menni. — Megszakad a szívem — mondta a fiú mélyről jövő keserűséggel —, pedik örülnöm keltene. Éppen ma neveztek ki vezetőnek a vállalat vidéki telepére havi két- ezer-nyolcszázzal. — Gratulálok, kedves Imre — örvendezett a mama. — Szép karrier — jegyezte meg a papa. Imre leutazott vidékre, de Rendek István főmérnök a központban továbbra sem íe- ledkezett meg róla. Egy év múlva már háromezer-kétszáz forint volt a fiú fizetése, s akkor tudta meg, hogy Rendeknek köszönheti a karrierjét és a havi háromezer-kétszázat. És Erzsikének is köszönheti. Hivatalos kiküldetésben egy kollégája kereste föl a központból. Amikor már a hivatali ügyekkel végeztek, így szólt Imréhez: — Nagy svihák a te főnököd. Udvarol gat, udvarolgat, aztán mást vesz el... Hoppon maradt a te Erzsikét! is! A fiú elámult: — Hát Erzsikének is udvarolt? — Mit gondolsz, miért helyeztek pontosan téged vidékre és miért kaptál ilyen kitűnő beosztást? Kárpótlásként kaptad, kedves barátom! Kárpótlásként! Kárpótlás, kárpótlás — zakatolt az agyában, de tovább folytatta a beszélgetést. — És ki vesz el Rendek? — érdeklődött nagy önuralmat erőltetve. — A vörös hajú Irmát az elnöki titkárságról. Ha elveszi egyáltalán... Azt Rendeknél sohasem lehet tudni, ismerheted. Alighogy a kolléga elutazott, Imre levelet kapott Erzsikétől. Néhány sort írt csupán. »Szeretnélek apuék - kai meglátogatni, úgy érzem, mégiscsak te vagy az igazi.« A fiú ugyanolyan röviden válaszolt: »De te nem vagy az igazi! És én még huszonhat éves sem vagyok, ráérek megnősülni.« Egy pillanatra kísértésbe jött, hogy odaírja még: »Köszönöm a kárpótlást.« anyját az ebédfőzéssel, és sétálni indul. De hova, merre? Falunak nagy, városnak kicsi a község, nem sok látnivaló akad az utcán. Sejti, hogy beállít valamelyik barátnőjéhez, talán azzal, hogy éppen erre járok, gondoltam, beugróm hozzád néhány percre, szivecském, aztán órákra ott ragad. De lehet, hogy tényleg az utcákat rója. Senkitől nem érdeklődik, írónké válasza pedig mindig ugyanaz. zótlanul kanalazzák a levest. A húst megpillantva Irénke nem tudja türtőztetni magát: — Igazán, anyu, most már másképp is megcsinálhatnád azt a vacak húst! Minden vasárnap csak tejfölös disznóhús! Legalább öt éve. Mást nem tudsz kitalálni! Az anyja leteszi a kanalat, papírszalvétával kínos gondossággal, enyhén nyomogatva megtöri! a száját, és egy pillanatig a lányára néz. Értetlenül, de töretlen szigorúsággal. Mély, színtelen hangjába mégis mintha megbocsátás is vegyu ne, ahogy megszólal: — Édes kislányom, a mi házunkban ilyen pórias szavaknak nem volt szabad elhangozniuk. Mi az, hogy »vacak«? És »disznó«? Többször kértelek már, hogy beszélj választékosabban, és egyebek között a tejfelt ne mondd tejfölnek. A mi házunkban ... — Nem óhajtok nyelvészeti vitába keveredni veled, legyen tejfel meg sepsr, ser, perkelt, és így tovább. Azt azonban most már szeretném megkérdezni, hogy hol volt a mi házunk, amit oly gyakran és utánozhatatlan előkelőséggel emlegetsz? Legjobb tudomásom és emlékezetem szerint az öreg gróf megtűrt cselédeként húzódtunk meg a kastély manzárdszobéjában. Anyja még mindig nem veszítette el magára erőszakolt, hűvös nyugalmát. Változatlanul kimérten, hangját alig megemelve folytatja: — Először is: nem öreg gróf, hanem gróf úr. Adjuk meg a tiszteletet mindenkinek. A te főnöködnek az elvtárs, a gróf úrnak az úr a rangja. Nemde? Másodszor: ha nem volt is külön épületünk, teljesen elszeparáltan éltünk a cselédségtől lakosztályunkban. És végül is egy fedél alatt laktunk a gróf úrékkal, ez a megtásztelés csak belső személyzetnek adatott meg. — Igen. De tulajdonképpen mennyiben különböztünk mi akármelyik szolgától? Cselédek voltunk mi is, anyuka, még akkor is, ha kissé finomabb munkát végzett apám, mint mondjuk a béresek. Nemde? — Ügy látszik, kislányom, téged végképp megfertőzött a kor szabados szelleme. Ha szegény jó apád, a grófi fényképész hallaná, hogyan beszélsz! ... Aki olyan büszke “.’olt rangjára, beosztására. — Igen. Olyannyira, hogy életem végéig e büszkeség súlyát nyögöm. Mert ugye, egy grófi fényképész lánya nem mehet férjhez egy kommunista könyvelőhöz! De tanácstitkárhoz sem meg tanítóhoz sem. Inkább maradjon vén- iány, és húzza ki magát, legyen büszke a múltjára. — Hogyan beszélsz, kislányom! — Kislányom... Mondd, anyu, te tényleg nem veszed ászre, hogy két év múlva ötvenéves leszek? Hogy oda az életem, nincsen családom .‘ — És én? A szülőanyád? — Már megbocsáss, egy anya és lánya nem alkothat családot, legalábbis teljes és . természetes családot nem. De ezt inkább ne részletezzük. Anyám vagy. kötelességem eltartani, igaz, közben te vezeted a háztartást, és így tulajionképpen nem tartozunk egymásnak. De amivé gyúrtál engem, már megbocsáss, nem mindenki bírta volna ki. Mindegy, ha már elkezdtem folytatom. Alakoskodtam, belementem a játékba, hasonultam hozzád, egyetlen szóval sem mondtam ellent, hagy tam, hogy élj a külön világodban, nem fogadhattam vendéget, mert nem tudnak viselkedni, ahogy illik. Ebbe is belementem, visszafojtottam minden vágyaihat az igazi, emberséges élet után, mert nem akartalak megbántani. Jó kislány akartam lenni. Ügy neveltél, hogy nem illik visz- szaszólni anyánknak, szüléinknek, akik mindig mindent jobban tudnak, és nemcsak húszéves korunkig, hanem szerinted még most is, amikor az ötödik iksz felé járok. Elrontottad az életemet De a tiédet is. Ügy éltem, ahogy te akartad. Neked-magamnak semmit. Vénlány lettem tele rigolyával, nevetséges szokásokkal. Igen, akármennyire féltem is a szótól, ki kell mondanom hangosan is. Mit sem változtat a lényegen, ha nem ismerem el. Amikor az anyákat hallom beszélni gyermekeikről, futni lenne kedvem, » el, el, messzire, hogy elveszítsem önmagamat. És amiről beszélni sem lehet... Gyávái voltam, de ez a vétkem is. Nem tudtam harcolni. Ha volt is akaratom, elfojtottam. Nem mertem szembeszállni a környezetemmel csak azért, hogy mások szemében, főképp anyám előtt megérdemeljem a »jó kislány« megtisztelő jelzőt. Hát én aztán igazán »jó« maradtam! Ahogyan az egyik kolléganőm mondaná: állattan jó! Megbocsáthatatlanul és visszavonhatatlanul jó! Jó, jó, jó! Érted, anyu? Jó!! Jó kislány... Hát szabad valakinek ennyire jónak lenni? Nem vétek ez a határtalan, ostoba, céltalan jóság? önmagunk és az egész világ ellen? Igen, mindjárt hallom, hogy kifejezhetném magam választékosabban is, színesebben, mert a sok azonos szótól szürke, lapos a stílusom, és egy grófi fényképész lányának... Eh! Igen, olyan szürke, mint az egész életem. Mondd, miért állt meg az idő számodra negyvenötben? Miért játszod meg még most is az előkelőt, holott az ugyancsak szerény bútorunkon ki- vül az égvilágon semmink nincs — sem anyagiakban, sem társadalmi rangban —, és ha hét év múlva nyugdíjba megyek, majd valami szükség- lakásban kell meghúzódnom, mert ebből a szolgálati lakásból természetesen azonnal ki kell költöznöm. De ha rendes időben férjhez mehettem volna, egy kis családi ház... Hangja ellágyul, tekintete kitéved az ablakon. Aztán mintha nagy, kéklő magasságból zuhanna vissza szürke talajra, csöndes beletörődéssel, de nagyon fáradtan, kicsit sajnálkozva fordul anyja felé: — Hagyjuk csak. Ez már nem segít. Kérlek, felejtsd el, amit mondtam. Kicsit nehezebb hetem volt, az utóbbi napokban sokat túlóráztam. Meg ez az időjárás is. Nehezen tavaszodik. z asszony egy pillanatra kihúzta magát. Szembenézett a lányával — tekintetében furcsa tűz lobbant —, aztán hangtalanul révedt maga elé. A tejfölös sertésszelet lassan bőrösödni kezdett. A tál lepattant szélére tapadt tekintete, arra a pontra, ahol a körbefutó, cifra díszítővonalat megszakította egy szürkésbarna, régi csorbulás. A porcelán hajdáni jelentéktelen sebe valószínűtlenül nagyra nőtt, szétterült, betöltötte az edényekkel megrakott asztalt ott lebegett a szeme előtt elfödve mindent, a kopott konyhaszekrényt, a napszitta függönyt, az ablakon beszüremlő kékséget. Lánya fölkelt, bement a szobába. ö meg csak ült, ölhetett kézzel az ebédmaradékka1 zsúfolt asztal mellett. A kávéról is elfeledkezett, amit pedig évek óta minden vasárnap elkészített. Törökösen, ahogy a férje és a gróf úr szerette. Somogyi Károly Szirmay Endre: LÁNYAIM Két éve tanítom őket — szívemszerint; az örvénylő időben együtt sodor már minket a hullám, szándékok, hitek és morc kétségek morajló forgatagában az árnyék odvaiból is bizalom százszínű sugara hull rám, mert az ember minden vágyában újra csak él. Eszméket, szót, törvényt vagy sorsot faggatunk; tudom, mit leplez szájuk szélén a bujkáló, hetyke mosoly, hallom a csend rianását a szóáradat fergetegében, hiszen az élet érvet, kemény szigort és szívet egy kohóba hord, mert az ember minden tettében újra csak él. Érkezésre váltjuk már a készülődést; állomás, tiszta szem, biztos út örökre köteles társunk, bizonyosság, munka, akarat életünk karcsú törzsű, fiatal fái, minden meder, minden part és zuhatag árán erre vártunk, mert az ember minden örömében újra csak éL Kerék Imre: HAZÁM Lehetnél ehető gyümölcs, virág, levegő, bor, kenyér; minden, mi érzékszerveim kosarába csak belefér — bennem nem lennél tapinthatóbbl Húsomba rajzoltak téged; Naponta áradsz berniem, mint a lét, s hallom tízmilliónyi szívverésed. Voltál már meggyalázott női test, szétroncsolt gyermekarc, kifordított tenyér, megtépett lobogó, féltve őrizett, gyönyörű titok. Nekem eszmém vagy, elérhető jövőm térképe, ismeretlen dimenziókba emelő erő, sugárzó anyanyelvem! Dolgaim mélyén rejtező — légy bárhol is, mindenütt megtalállak, követjük már egymást örökké, akár az öröm és a bánat. Tíz évvel Brecht halála után ' a A Bíbor por - Berlinben és Budapesten A világihírű — és világjáró — berlini Brecht Színház, a Berliner Ensemble legutóbb a kiváló ír drámairó Sean O’ Casey Bíbor por című .művét vitte Színre igen nagy sikerrel. Az író özvegye is átrándult az NDK fővárosába, hogy megnézze az előadást, és utána őszintén gratulált a produkció minden részesének. Nálunk a budapesti Nemzeti Színház készült fel a Bíbor por előadására. December 16- án volt a premier Both Béla rendezésében. Nem először fordul elő, hogy a Berliner Ensemble produkciói termékenyen inspirálják a magyar színházi kultúrát. Az 1364-ben Berlinben műsorra tűzött és azóta sok külföldi országban is sikerre vitt Coriólánust például — Shakespeare művét Brecht adaptálásában — 1965-ben a budaipesti Nemzett Színház ugyancsals a berlini előadás szellemében vitte színre. S arra is emlékezünk, hogy tavaly júniusban milyen ha- íalmas sikert aratott a Brech Színház vendégjátéka Budapesten. a Vígszínház színpadán. Utána Londonban és Olaszországban is vendégsze repelt a társulat. A színházszerető — és a sorban állástól sem idegenkedő — londoto közönség hosszú nappalokon és éjszakáikon át állt sorba a Berliner Ensemble Arturo UH, Coriolunus, Koldusopera és Mahagonny előadásainak jegyedért — betekkel korábban már. A torinói La Fenince színházban pedig a premieren harmincszor kellett leengedni és a szűnni nem akaró taps miatt újra felhúzni a függönyt. A színház odahaza, a saját hazájában is »próféta«. Az 1965,86-os évadban 165 000 nézője volt, ami átlagban 98 százalékos látogatottságot jelent. Ezekben a hetekben emlékezett meg az egész világ a nagy Mester Bertolt Brecht halálának tizedik évfordulójából. Joachim Tenschert, a Ber- 'iner Ensemble vezető dramaturgja kijelentette: »1966-ban tíz évvel Bertolt Brechtnek, e színház alapítóiénak és nagy tanítómesterének halála után a Brecht özvegye, Helene Weigel által vezetett Berliner Ensemble azon az úton halad, amelyet Brecht elmélet.ieleg és "" "korlat Hág kié jelt-. S már kés-ü’nek az újabb bemutatókra. Felújítják az "0W ember az egy ember című Brecht-darabot ''me1 vet •temon most mutatott be a Víg- •,-nház és színre viszik Brecht 4 vnfíó’ht'in.1- J-^annáfts című drámáját.
