Somogyi Néplap, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-02 / 233. szám
T óth Dezső: Szocialista kultúra — eszmei harc S okakat foglalkoztat ma az a kérdés, vajon megvalósult-e, biztosítottnak tekinthető-e nálunk a szocialista kultúra hegemóniája Válaszként joggal idézhetnénk mindazokat az adatokat —abszolút számokat és a relatív növekedés statisztikáit —, amelyek kultúránk tömeges jellegét bizonyítják. Ez pedig a kultúra szocialista jellegének magában is. egyik kritériuma. Ami pedig kultúránk szocialista tartalmát illeti, uralkodó motívuma nyilvánvaló az oktatásban, a népművelésben, de az irodalomban, a művészetben sem nehéz — akár csak az utóbbi idők — alkotásainak olyan felsorolása, amely meggyőz a szocialista realizmus intenzív jelenlétéről, térhódításáról, illetőleg közvetett hatásáról. Szocialista kultúránk, művészetünk a revizio- nizmus és a dogmatizmus ellen folytatott kétfrontos harc eredményeképpen ugyanakkor reálisabb, elmélyültebb, elemzőbb, tartalmában sokrétűbb, formájában sokszínűbb: ideológiailag meggyőzőbb lett. A fejlődésnek és az eredményeknek puszta regisztrálása azonban bármennyire szükséges (a távlatvesztés sokszor épp azzal kezdődik, hogy az eredményeket nem tartjuk számon), mégsem elegendő alap a hegemónia kérdésének megválaszolására. A felsoroló megközelítés óhatatlanul maga után vonja az ellenpéldák felsorolását. Kulturális életünkben hatnak nem marxista nézetek, nem egy jele mutatkozik a polgári, kispolgári ízlésnek. Az ilyen összevetés alapján kialakult kép aztán persze kétarcú, az eredmények és a fogyatékosságok elrendeződnek, s a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése sokszor csupán annak vitatásává redukálódik, hogy mennyi konkrétum támogatja az egyik, illetőleg a másik oldalt. Ezzel szemben szükséges hangsúlyozni, hogy egy keresztmetszeti kép igazsága csak féligazság marad, ha nem kapcsoljuk hozzá a folyamat igazságát is. S itt elsősorban nem az ugyancsak jogos, de megszokott érvre gondolunk, hogy ti. történetileg milyen nagyok és meggyőzőek az eredmények a húsz — vagy akár csak a tíz — évvel ez előtti helyzethez mérten. Hanem arra, a tapasztalatok szerint a pro és kontra érvek felsorakoztatásánál gyakran háttérbe szoruló igazságra, hogy a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése nemcsak pillanatnyi keresztmetszet, hanem folyamatos ideológiai harc kérdése is. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert ha pusztán a keresztmetszeti kép alapján alakul ki kulturális életünk megítélői- nek tábora, az az »-optimisták" és »pesszimisták« csoportja lesz. Ha csak a regisztrálás alapján mondja valaki, hogy kulturális éltünk jó, abban, ha lappangva is, mindig benne fog foglaltatni az ideológiai harcról lemondó elégedettség. Aki másrészt ugyancsak csupán a keresztmetszeti arányok alapján vonja kétségbe kultúránk szocialista jellegét, annak vélekedése könnyen vált olyan pesszimizmusba, amely következménye, de további oka is lehet az ideológiai harcról való lemondásnak. A gazdasági építés mellett ma osztályharc kérdése a szocialista tudat, erkölcs, életforma kialakítása, a marxista—leninista világnézet uralkodóvá tétele, de a szövetségi politika helyes megvalósítása is ideológiai vitát föltételez. Mindez természetszerűleg megnöveli a kulturális életnek mint kifejezetten idológiai területnek a jelentőségét. Az itt folyó eszmei harc ugyanaltkor különösen bonyolult is. Hiszen az élet más — politikai, gazdasági — területeiről kiszorult vagy ott korlátozott polgári-kispolgári nézetek főként itt juthatnak nyilvánossághoz; a fellazítás! politika is sok szempontból erre a területre irányul. Ósz- szegezve: a kulturális élet az ideológiai harc egyik fő frontjává, ugyanakkor sokban legbonyolultabb területévé vált. Ebből következik, hogy sem helyzetének megítélése, sem az abból levont konzekvenciák nem lehetnek helyesek, ha figyelmen kívül hagyjuk azokat a politikai és ideológiai összefüggéseket, amelyele kulturális életünk jelenlegi helyzetét meghatározzák, s amelyek továbbfejlődésének is biztosítékai. Alapvető célunk, hogy szocialista kultúrát, irodalmat és művészetet minél szélesebb rétegekhez juttassunk el. Ahogyan azonban a kulturális életet az általános összefüggések keretében vizsgáljuk, rögtön kitűnik, hogy ezt a célt nem lehet olyanformán megoldani, hogy kizárólag a szocialista kultúra, irodalom és művészet számára biztosítunk szabad utat Ahogyan az Ideológiai Irányelvek rámutattak, ideológiai életünk a marxizmus térhódítása mellett is ellentmondásos, egészében pedig elmaradott a gazdasági-politikai fejlődés mögött. Ilyen körülmények közt a . szocialista kultúra kizárólagossága csak adminisztratív úton lenne fenntartható. az ideológiai vita megkerülését jelentené, kulturális téren ideológiai álegységhez vezetne annak összes káros konzekvenciáival együtt. A nemzetközi kultúra minden nem szocialista termékének kirekesztése is ideológiai visszavonulást jelentene ideológiai harc helyett. Abból, hogy kulturális életünkben a szocialista tartalmak mellett másnak is helyet adunk, nem következik, hogy mindennek helyet adunk. Nyilvánvalóan mindent kirekesztünk, ami politikailag ellenséges, s ami a szocialista közerkölcsöt sérti. A szocialista, másfelől a politikailag ellenséges tendenciák közt azon-- ban az ideológiai minőségek széles skálája húzódik. Mint ismeretes, kulturális politikánk nyilvánosságot biztosít nem szocialista hazai és külföldi alkotásoknak, kulturális termékeknek is, a VIII. kongresszus ugyancsak leszögiezte: megjelenhet minden jó szándékú, nem ellenséges alkotás. Lényegében az így kialakult helyzettel kapcsolatosak azok a tévedések, amelyek megnehezítik kulturális életünk helyes megítélését. A szocialista és nem szocialista alkotások jelenléte akkor vezet zavarhoz, bizonytalansághoz, akkor kelti az ideológiai »harmadik út« illúzióját, ha a szemlélő nem számol az ideológiai harc elkerülhetetlen tényezőjével. Ez a tévedés kaphat olyan jobboldali, revizionista színezetű tartalmat, hogy az adott helyzet annyira jó, hogy akár maradjon is igy. A csak statikus szemlélet ebben az esetben rögzíteni igyekszik a helyzetet, és végső soron a kulturális élet irányzatonként! szerveződésénél, az irányzatokhoz kötött folyóiratpolitika stb. konzervatív szervezeti igényeinél köt ki. A tévedés azonban vezethet olyan »balos« konzekvenciához is, amely kimondva kimondatlanul az eszmei egység túlnyomórészt adminisztratív eszközökkel való biztosítását kívánja, egy helytelennek bizonyult módszerben látja változatlanul a kivezető utat. S ezeknek az álláspontoknak megvan a maguk téves elméleti vetületűk is. E zzel kapcsolatban közvetlenül is emlékeztetünk a Kulturális Elméleti Munkaközösségnek a Társadalmi Szemlében nemrég megjelent, Az irodalom és művészetek hivatása társadalmunkban c. tanulmányára, Azzal, hogy az anyag egymástól elhatárolja a pártosság, az elkötelezettség és a dekadencia kategóriáit, éppen ezt, a kulturális életünkben annyi félreértést kiváltó ideológiai színskálát bontja fel, s ad ennek révén világosan körvonalazott elvi-elméleti kereteket az ideológiai harc viteléhez. Éppen ennek az ideológiai »térképnek« az alapján válik világossá, hogy az ideológiai harc jobboldali megkerülése az elkötelezettséget jellemzően pártossággá, a dekadenciát elkötelezettséggé, a politikailag ellenségeset dekadenciává játssza át, »lépteti elő«. Míg a »balos« torzítás a pártosságot a napi politika közvetlen szolgálatára szűkíti, s így a pártos alkotások jelentős hányadát az ideológiailag ellentmondásos művek közé sorolja, az elkötelezettségben rejlő relatív értéket tagadva, azt mindenestül a dekadencia körébe utalja, a dekadenciát pedig közvetlenül azonosítja a politikailag ellenségessel. Nem kétséges, hogy mindkét álláspont közös gyökere az ideológiai harc követelményének szem elől vesztése, megkerülése. S ami kérdésünk szempontjából lényeges: mindkét szemléletben szükségképpen el fog torzulni az adott helyzet adatokra, statisztikákra, műfelsorolásokra épülő, önmagában még oly reális képe is. A szocialista kultúra hegemóniája tehát eredmény és kötelesség, ténykérdés és felkészültséget igénylő feladatvállalás a szó mély, történelmi értelmében. Elengedhetetlenül fontos, hogy általában, de különösen kulturális életünk megítélésével kapcsolatban állandóan napirenden tartsuk az ideológiai offenzívát. A szocialista kultúra hegemóniája nagyrészt épp annak a függvénye, hogy milyen mértékben válik a jelszó napi gyakorlattá. Pavel Kovalev: AZ IGÉNYES FŐNÖK A mi intézményünk főnöke valamikor igen magas állásban volt. Azt beszéli a fáma, hogy az előbbi nagyon fontos helyén nagyon gyengén dolgozott, önmagát pedig Végtelnül szerette. Ezért komoly bírálatot kapott, majd hozzáak helyezték át alacsonyabb beosztásba. És most ő nálunk dolgozik. Nem úgy. mint az elődje. Az bizony még a •titkárnőjének sem tudott valamicske munkát kitalálni. Az új főnök pedig — Afanaszij Makszi- movics — a titkárnőn kívül egy minden lében kanál titkárt is szerződtetett magának. Igaz, hogy az állományban nem szerepel ilyen állás. Ö azonban, hogy úgy mondjam, hátulról kerülte meg a törvényt: az inspektorok közül halászott ki magának valakit. Némelyek azt állították, hogy a főnök a titkár beszervezésével jelentős akadályt állított önmaga és az ügyes-bajos látogatók közé. Így azonban csak a be nem avatott és a gyér tudású emberek beszélhettek. Ha Aafanszij Mak- szimovicsnak nem lett volna titkára, még lélegzetet sem vehetett volna szegény, anynyian törték magukat, hogy bejuthassanak az irodájába. Így tehát, nyájas olvasó, ha be akarsz jutni Afanaszij Makszimovicshoz, szépen jelentkezz be a titkárnőnél, ő pedig átad téged a titkárnak. — <5 jobban ismeri a dörgést: foglalt-e éppen Afanaszij Makszi movies ? ... És az iratok is kizárólag a titkáron keresztül futnak. Ugyancsak ő bonyolítja le Afanaszij Makszimovics megbízásából a telefonbeszélgetéseket. Egyszóval: amint a titkár megjelent, a mi intézményünk egy csapásra fővárosi eleganciára és szolid hangulatra tett szert. Minden ügyről egyes-egyedül a titkár tesz jelentést. Ezek a jelentések nemegyszer órák hosszat tartanak. A titkár állva jelent. Ülnie nem szabad. Nem engedi meg a szolgálati hierarchia. Honnan tudom én mindezt olyan pontosan? Roppant egyszerű: én vagyok Afama- szij Makszimovics titkára, tehát én ismerem legjobban az ő rendkívül kényes igényességét Nemrégiben azt rendelte, hogy kézsítsünk egy jelentést »Állapotok és rendszabályok« címmel. Nálunk általában ezekkel a szavakkal kezdődnek a jelentések. Barátom, Szergej Adamejko inspektor készítette el a dolgozatot Ez az Adamejko művelt ember, specialista, felsőbb iskolát végzett, és jó elvtárs. Szergej okos jelentést írt, együtt olvastuk át, javítgattuk, majd legépeltettük azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon sürgős, A dokumentumot átadtuk megszemlélésre az iHe- tékesnek és utána a nagy főnöknek. Már tudniillik Afanaszij Makszimovicsnak. Ö átolvasta, illetve inkább átfutotta a tekintetével, majd visszaadta a kezembe. Arcán elégedetlenség. — Nem elég mély. Felületes, Át kell dolgozni, átfésülni ... — És rám tekint. Én, a Főnök kitűnő ismerője, fogom a ceruzát és a noteszomat. Afanaszij Makszi- movdcs szereti, ha az ő gondolatait, célkitűzéseit, megjegyzéseit pontosan és szóról szóra följegyzák. Ö nagyon igényes ember. — ... Hát kérem — folytatja a főnök —, pro primo: az ügyek állapotára tekintettel több kritikai értékelést, pro szekundo: konkrét rendszabályok kifejtését a föl- emelkedés érdekében ... és a többi. Heinz Kahlau: NYÁRI DAL Hajadon át a fénylő égre látok. Bőrödön nap nyugszik, s a tó vize barna karod között hullámba omlik, meztelen lábad körül lóhere. Hová te nézel, szél jön s tovatűnik, a fák fölötted megtelnek vele. Aratás illatú a lég kezedben, mint ha közel az érés ideje. Nézlek, és rajtad át a nyárra látok Megpihenek e nyár vendégeként. Szeretnék még kis ideig maradni. A nyár keze simogat. Mint tiéd. Hajnal Gábor fordítása •Heinz Kahlau költő a Német Demokratikus Köztársaságban. Berlinben él. 1931-ben Drewitzben született. 1962-ben Heinrich Gretf-dijat, 1963-ban Heine-díjat kapott. A közölt verset Der Fluss der Dinge (A dolgok folyamata) című kötetéből vettük. Mindent föl jegyeztem, csak éppen az »i«-re nem tettem pontot És megígértem, hogy — Szergej Adamejkóval kettesben — reggelre átdolgozzuk a jelentést. Minden megjegyzést figyelembe véve! Kimentem az irodából a saját szobámba. A telefon szüntelenül csengett... Az egyik, a másik... Én pedig mindnek felelek, hogy kit és mikor hajlandó fogadni Afanaszij Makszimovics. Azután jön a tömérdek ügyfél, látogató, én pedig válaszolok minden kérdésre. »Afanaszij Makszimovics megígérte ...«, »Afanaszij Makszimovics azt tanácsolja...« és így tovább, ebben a hangnemben. Nagy volt a rumli és —így — tökéletesen megfeledkeztem róla, hogy nekem Szer- gej Adamejkóval együtt át kell dolgoznom a jelentést. Másnap reggel Afanaszij Makszimovics, mint mindig, engem hív be először magához. Persze, a titkárnő közvetítésével. Bemegyek a dossziéval. — No csak, átdolgozták a jelentést? — kérdi. — Parancsára — nyögöm ki nagy nehezen, és reszketve adom át a jelentés eredeti, átdolgozásán példányát. Afanaszij Makszimovics figyelmesen megnézi az iratot, nem úgy. mint tegnap, sőt betűről betűre átolvassa egészen végig, a hetedik oldalig. Én alig állok a lábamon. — No, látja, ez már egészen más. Meglátszik rajta, hogy alapos munkát végeztek — hallom a szavait. És végképp nem akarok hinni a fülemnek, amikor azt mondja: — És úgy látszik, nem vélt ártalmára a jelentésnek, hogy ilyen precízen megszívlelték a megjegyzéseimet Afanaszij Makszimovics fennkölt arckifejezéssel, legfelsőbb aláírásával szentesítette az iratot. Mondja még nekem ezután valaki, hogy az én főnököm nem igényes! Mi az, hogy igényes! Lehetnek persze ellenvélemények, de én igazán jól ismerem az igazságot! (Oroszból fordította: Pagonyi Antall Ténagy Sándor: OKTÓBER Tarló, venyige, kóré — ez maradt. I Ennyi. A fákon átrepül! a N&P* Van hely örülni, megpihenni? Tarló, venyige, kérdj a hegyről nehéz kocsiftjWMU Két sor a jegyzetpapíron. | ősz. Arany. Nem tndom becsapni magam. A pince, a padlás töte? Tarló, venyige, kóró. Az ősz fekete. Haza kell menni. Esők esnek majd, Tarló, venyige, kóró. 'Ey: lefekvés MkL
