Somogyi Néplap, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-18 / 221. szám
80M0GYI «EPLAP 8 Vasárnap, 1966. szeptember 18. ÁZ UIRÁ8C A Kontrássy utca sűrű sötétségét egy vaksi villanylámpa rőt fénye törte meg. A júniusi éj borús volt, az utca kihalt, csöndes. Csak egy ablakból szűrődött ki élénk világosság. Itt lakott kis családjával Somogy megye kormányzótanácsi biztosa. Vacsorázás után még az asztalnál ültek. A halvány rózsás arcú fiatalasszony, Latin- ka Sándor felesége ölében csicsígatta alig féléves kisfiát Ahogy férjére nézett, örömösen csillanó szemében némi szemrehányásféle rejtőzött — Soha nem vagy itthon — mondta halkan. — Soha nem látlak, mintha mi már nem is volnánk a te számodra. Neked csak közös ügyek vannak, csak... Latinka fölemelte fejét, elgondolkodva szemlélte feleségét — Nem ülhetek itthon, Erzsikéin. — Forradalom van — szólt s lágy hangjából sok szeretet áradt. — Tudom, nem is azért mondom. De látod, Sándor, ez a gyerek felnő anélkül, hogy ismerné az apját — Felnő! Nagyszerű, akkor besorozzuk a századba — nevetett hangosan, jóízűen latinka. — Jó, jó. Te csak nevess ki minket Szegénykém, látod, ilyen a te apád. Laünka felállt az asztaltól, mosolyogva közeledett feléjük, gyengéden átölelte feleségét, majd a gyermek fölé hajolt. — Nézd csak, hogy néz rám azzal az égszínkék szemével. Nevet Már nevet is. No, add csak ide az ölembe ezt a lurkót! Az anya boldogan nyújtotta át a gyermeket — No, nagy fiam, mit legyek neked? Puskát? Kalapácsot vagy tollat? Mi leszel? — Ugyan, mit kérdezel ettől a csöppségtől? Látszik, hogy nem értesz te a gyerekhez. Jobb lenne, ha ringatnád. — Tente kicsi, tente — hln- táztatta karján Latinka a gyermeket... —, itt van már az este, tente, tente... — Nézd, alszik. Milyen hamar elalszik. — Igen, paert máskor ilyenkor már rég aludni szokott, csak ma a te kedvedért volt fenn ilyen sokáig. Latinka átnyújtotta feleségének a gyermeket. — Vajon miről álmodik az ilyen makulányi ember? — Miről? Az apjáról, akit olyan ritkán lát. Sándor, édes szívem, én tudom, hogy a te dolgod fontos mindannyiunk részére, de nagyon kérlek, intézd valahogy úgy a dolgaidat, hogy jusson egy kis időd a fiadnak és a feleségednek is. — Megcsókolta férjét, és óvatos léptekkel, karján a gyermekkel elindult a hálószoba felé. Az ajtóból visszanézett. Tekintetéből már eltűnt a szemrehányás, szép barna szemét a megértés meleg aranya ragyogta be. — A családért, a gyermekért, mindannyiunkért... suttogta maga elé Latinka, miközben lábujjhegyen az ablakhoz lépdelt. Kinyitotta az ablakot, és belenézett a sötét éjszakába. Az itt-ott felvillanó fények, a vidéki város mélységes éjszakai csöndje szülőföldjét juttatta eszébe. — A levelet édesapám vajon megkapta-e? Tudja-e, milyen kemény posztra állította a nép a fiát? Ja, igen, az élet nem játék ... Ellépett az ablaktól, vissza íróasztalához, leült. Kihúzta a fiókot, előszedte iratait, felgyújtotta zöld ernyős asztali lámpáját, ezüst zsebóráját kitette az asztalra. Rápillantott. — Háromnegyed tíz. öklével megdörzsölte kissé duzzadt, piros szemhéját. Érezte, hogy fáradt, álmos. A megvetett ágyra gondolt maga is, szívesen lefeküdt volna. Kimerítette az éjjel-nappali megfeszített munka. Mit is csinált ma? Délelőtt munkástanács- ülés, felek fogadása, pártügyek. Délután kint járt a termelőszövetkezetekben. Este Móricz Zsigmondinak a somogyi termelőszövetkezetekről írt cikkét tanulmányozta. — Nagyszerű ember ez az író — mondta magában. — Bölcs koponya. És hogy tele van a szíve tiszta, igaz lelkesedéssel. Egyszerű embernek ismertem meg, amikor itt járt. — Az íróval való együtt- léte lelkesítő, jó érzést hagyott a szívében. — Dolgozni! — parancsolta önmagának. Arcába hullt hajtincseit visszasimította, és be- letemetkezett irataiba. »-Termelőszövetkezeti ügyek«, »Terv az iparosinasok \ képzéséről«, »Somogy megye kulturális terve az 1919-es évre.« Ezek voltak ráírva a kék táblás füzetek tetejére, melyeket maga elé tett. Belemerült a termelőszövetkezeti ügyek tanulmányozásába. Talán egy félóra sem telt el, amikor vágtató lódobogásra lett figyelmes. Az alvó város mély csöndjében a lópaták éles koppanásai tisztán hallatszottak. — Mi ez? — A zajt mintha elvágták volna, csönd lett, a lovas az ő ablaka előtt megállt. A folyosóról rohanó léptek zaja hallatszott. Latinka az ajtóhoz sietett, és kitárta. Kipimlt, riadt ábrázattal Gulyás András, a termetes parasztlegény állt előtte. Egy pillanatig némán meredtek egymásra. — Mi van? — Baj, nagy baj! — lihegte András. A legény Latinka intésére csöndes léptekkel bement a szobába. — Ne haragudjon, hogy zavarom éjnek idején. De hát nagy a baj, azért mindjárt ide jöttem magához, Latinka elvtárs. — Miről van szó? — Egy széket tolt a legény alá. — A szomszéd községben fellázadtak az urak. Lefegyverezték a mieinket, A községházán mindenkit letartóztattak, egyszóval visszavették a hatalmat. — Kik azok az urak? — Hát a főjegyző, a patikus, a nagykocsmáros meg a fia, a főhadnagy. Egy csomó zsíros pógár. Hát ezek. Még valami idegen is van köztük. Valami századosféle Kapósból. Az öreg rohant át hozzánk, a menyasszonyom édesapja, ö hozta a hírt. ö mondta el az egészet. Azt is elmondta — vált izgatottabbá a legény hangja —, hogy Juliskát is lefogták, mert este éppen a tanácsházán volt a gyűlésen. A patikus, az a vaddisznó, régóta feni rá a fogát. Hej, de ha megérinti — hördült fel a legény —, akkor az Isten legyen neki irgalmas! — Csöndesebben — szólt Latinka —, alszik a kicsi, csak most aludt el. — Bocsánat... megfeledkeztem. De úgy felkorbácsolt ... — Csak nyugalom, nyugalom, nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik. — De fegyver van a kezükben, és... — A mi kezünk sem üres. Amikor üres volt, akkor sem féltünk tőlük. Igaz-e? — Hát igaz, igaz, de... — Látja, erről van szó. Az ellenség támad. Mint a sarokba szorított kutya, harap, tajtékzik, mert nagy bajban van. — Latinka beszéd közben a szekrényhez ment, előszedte katonaruháját, és átöltözött. — Sebaj, Gulyás elvtárs, majd ellátjuk a bajukat. — Betöltötte revolverét, felcsatolta derékszíját. A katonaruha erősebbé, vállasabbá tette. A tányérsapka fényes, lakkozott ellenzője alól kemény tűz villant Latinka acélkék szeméből. András, amint ránézett, elmosolyodott. Tetszett neki Latinka katonaruhában, így még nem látta soha. Meg is jegyezte: — így mán teszi ám!... Zajtalanul hagyták el a lakást. Az utcán András a kantárszáránál fogva vezette lovát, s már nyugodtabban lépdelt Latinka mellett. A nem messze lévő nagy, sárga ház, a Kontrássy-laktanya felé tartottak. Ezt a helyet most a Latinka-század foglalta le magának. Az őr tisztelgett, és kaput nyitott nekik. A század fele éjjel-nappal, állandóan készültségben volt. A katonák ruhástul feküdtek a bevetett ágyon. Latinka hívására a szakaszparancsnokok pillanatok alatt megjelentek az irodában. — Egy községben fellázadtak az urak. A helybeli ellen - forradalmárok garázdálkodnak. Gazda, fújasson riadót, Pacskó elvtárs rendelje ide mind a két teherautót Pacskó a telefonhoz sietett Latinka bőrtáskájából elővette Somogy megye katonai térképét, az asztalon szétterítette. A község nevét fekete ceruzával aláhúzta, aztán pirossal bekerítette. — A községet körülzárjuk. Varga a lovas fél szakasszal a falu túlsó felét fogja félkörben, az innenső részét pedig Gazda Jenő gyalogosai karolják át. A géppuskások a kivezető utakat elzárják. Az udvaron felharsant a kürt, a riadójel, melyet élénk mozgás, moraj, csizmák és bakancsos lábak rohanásának zaja követett. Odor belépett: — Századparancsnok elvtárs, jelentem, a fél század készen áll. Latinka magas beosztása mellett még e nevét viselő század parancsnoka is volt. A sötét udvaron menetre készen, vigyázzban állt száznegyven ember. Az őrszobából kihatoló fénysávok a puskák csövein, a szíjazatokon és az elszánt arcokon vibráltak. — Elvtársak! Egy községet elfoglaltak a helyi ellenforradalmárok — hangzott Latinka szava. — Reggelre a községet föl kell szabadítanunk ... Pár perc múlva megérkeztek a teherautók, Pacskó az első fél szakasszal itthon maradt készültségben. Latinka és Gazda felszállt a parancsnoki személyautóra, a két géppuskát is oda tették fel. Elindultak. Kitartó, sebes ügetésben a lovas szakasz haladt az élen, és ezek előtt tüzes fiatal sárga lován izgatott szívvel Gulyás András lovagolt. A sűrű sötétség, a mély csönd lassan elnyelte a távolodó katonák zaját. • * • A községháza pincéjéből jajszó, vad, durva káromkodás és vérszag áradt ki a falu vészterhes éjszakájába. A megdöbbent falusi szegények elkendőzték ablakaikat, és mohón, izgatottan hallgatóztak. Nem aludtak, feszült idegekkel vártak. Nem tudták, nem kerül-e rájuk is sor. A falutanács tagjait, a kommunista érzelmű parasztokat az ágyakból rángatták ki, s ingben, gatyában, utcahosszat ütlegelve, szidalmazva kísérték be a börtönnek szánt községháza pincéjébe. A fülledt, rossz szagú, meleg embergőzzel telt pincehelyiségben a füstölgő petróleumlámpák rőt világossága mellett javában folyt a kihallgatás. Julis is itt várta a sorsát. A leány babos kendővel elfedett sápadt arcán már felszáradtak a könnyek. Az egyik sarokban falnak támaszkodva várt. Már nem is magával törődött, inkább mindig az ajtó felé rebbent, Andrást várta. — Na, szép lány, te is ide kerültél? — állt meg előtte a félhomályban Jancsik úr, a császárszakállas patikus. Julis nem felelt. Elfordult. Az asztalnál vézna, csupa- csont parasztot vallatott egy dromedár termetű, sörtés kalapos úrféle, a volt főjegyző. Mellette ült a sasorrú Scheffer századosi egyenruhában, jobbjában revolvert tartott, vércse- ábrázattal szemlélte a parasztokat. — És hol a pénz — ordított a főjegyző —, amit Latinka küldött? Neked tudnod kell, te bizalmi vagy náluk, vagy mi a kórság? Az ember kékes dagadt arca megrándult, teste megingott, válasz helyett alvadt vért köpött ki. — Te állat! — bődült el a főjegyző, és a kezében lévő bikacsökkel a paraszt arcába csapott, de olyan erővel, hogy az tompa nyögéssel elvágódott a vértől nyirkos földön. — Látod, szép lány — vigyorgott kajánul a patikus —, mi vár rád? Kimentelek innét — lépett közel Júliához. Kendőjével a lány még jobban eltakarta arcát, s anélkül, hogy a patikusra nézett volna, a penészes fal felé fordult. — Nono, csak lejjebb az orral! Láthatod, vége a ti világotoknak. Mi urak voltunk, urak is maradtunk. A paraszt paraszt volt, az is marad. Mindig így volt ez, s örökké így is lesz... Gyere velem. Ha eszed van — hajolt egészen közel a lányhoz —, kimenekülsz ebből a pokolból. Julis elhúzódott. — Gyere, amíg szépen mondom! Mert tudok ám én másképpen is beszélni ... Nagy lármával a pinceajtón riadt, sápadt parasztokat lök- döstek be a túlzsúfolt helyiségbe. — Aha, ez is itt van?! — sietett a főjegyző az egyik idősebb, őszes bajuszú paraszthoz. — Ez volt a szónokuk. De most betömöm a pofádat! Ebben a pillanatban nem messze fegyverropogás hallatszott Dermedt csönd követte. Az urak ijedten meredtek egymásra. Julis és a parasztok ösz- szenéztek. Lassan fölemelték fejüket, föllélegeztek, reménység lopózott a szívükbe. Csönd. Most még közelebbről hallatszott a tüzelés zaja. — Mi ez?! — nézett Scheffer a főjegyzőre. — Erre nem számítottak. A községi vörösök le voltak fogva. Felpattant a pinceajtó. La- tinkáék megérkeztek. Elsőnek András lépett be. — Föl a kezekkel! — kiáltotta András az urak felé, akik egy csomóba, az asztal mögé húzódtak vissza. Scheffer reszketve fölemelte a kezét, a patikus is, a jegyző a revolver után nyúlt. — Vigyázz! — sikoltotta Julis. András hirtelen leguggolt, a jegyző golyója a legény feje fölött a nyirkos falba fúródott. De már András is tüzelt. A jegyző a melléhez kapott, és zuhanva elterült a földön. A lovasok egy része már benn volt a pincében. — Föl a kezekkel! — dör- gött Varga Péter. András Julishoz sietett. — Megjöttél? — az öröm megremegtette a leány hangját — Siettünk, vágtatva jöttünk — lihegte András. — Ellenállás nem volt, csak néhány lövést adtunk le a faluban. — Még jókor jöttetek — mondta boldogan Julis. — Sebesülés nincs — folytatta András —, csak ez itt — intett fejével a földön fekvő jegyző felé, és férfias, szép, kemény arcára rút vonásokat húzott az undor és a gyűlölet. Somogyi Pál r--------T énagy Sándor: MEGFOGOM Megfogom szemeden a fényt, szádon a homályt, gyere — Szerelem, szikár akácfa: te leszel lombja, gyökere. Bizalom leszel sovány földemen s tavasszal ásó-kapa — Megfogom madárs7árnv-kezedet, menjünk haza. Nem a Nap süt, nem a nyár nagy, én vagyok fénnyel tele — Megfogom szemeden az árnyat, gyere, gyere. Öí'üúj nélkül A rendelő folyosója közepesen tömött. Férfiak, nők, fiatalok, idősek, három kisgyermek is, mamakísérettel. Közülük egy fiú meg egy kislány futkározik hangosan és illetlenül, nekiütődve néha a padnak, néha a falnak, sőt néha valamelyik fájdalmasan fel s alá járkáló felnőttnek. A harmadik gyerek, hétéves forrna fiú, sápadtan, aggodalmasan húzódik szorosan a mamájához, s még akkor sem mosolyintja el magát, mikor a futkosó kislány nekimegy egy járkáló térdének, és ha- nyattesik a folyosó közepén. A kislány mamája, szürke kosztümös, kissé elnyúzott arcú mama, meglátszik rajta, hogy korántsem ez a kislány az egyetlene, restelkedve felugrik, felkaparja kislányát, s sál. A kisfiú mamája fölrezzenő fejjel ki akarja kérni a szelíd szemrehányást, de a nővér kibukkan az ajtón, s éppen az ő sorszámukat mondja. Gyengéden kézen fogja csemetéjét, indul vele az ajtónak. A sápadt kisfiú még fehérebbre sápad, kettőt lép a mamával, aztán váratlanul megveti két kis cinegelábát, száját akkorára tátja miint égy kapu, és üvölteni kezd, mint egy elevenen nyúzott pávián. S hasztalanul húzná több lóerővel a restelkedő mama, inkább lefekszik a padlóra, de nem megy. — Tessék megnyugtatni a kisfiút... addig kérem a következő számot! — mondja hűvös-udvariasan a nővér. S bemegy egy felkötött arcú férfi. A mama ölben viszi a egyben ki is utal neki három gyors kis nyaklevest. Olyan anyait, éppen az ujjak hegyével, inkább jelképesen. A kislány el sem pdtyeredik, csupán elpirul tőle egy kicsit. — Haszontalan! A doktor bácsi be sem enged, ha ilyen rossz vagy, nézze meg az ember! — porol fáradt idegességgel a szürke kosztümös, de mire a helyére visszaül, a kislány már tízmétemyi távolban folytatja a futkáro- zásf. — Nekem az az elvem, hogy veréssel nem szabad gyermeket nevelni! Nincs is semmi haszna, látja! — szól a szürke kosztümöshöz a sápadt fiú mamája. Derűs, kikészített, fiatalos mama. Hangosan mondja, talán inkább csak feltűnési vágyból. Közben mintaszerű mamai gyengédséggel simogatja aggodalmasan hozzáhúzódó kisfiát. — Talán ha magának is öt lenne, más véleménye volna! — jegyzi meg él nékül, inkább bocsánatkérően a szürke kosztümös. — Ki van zárva, kérem! Ha tíz volna, sem ütném egyiket sem! — Lehet, hogy magának ilyen szerencsés természete van! — hagyja rá a másik engedékenyen. — Mi a baja a kisfiúnak, hogy ilyen sápadt? Nem a belgyógyászatra kellene vinni? — Áh. Egy hete mozog már egy foga az édeskér. .neik, és én nem vagyok olyan, hogy cérnát kössek rá, és olyasmikkel kínozzam, mint egyes műveletlenek. Ha már van SZTK, akkor csak húzza ki a doktor... — Igen, persze. Bár talán. .. bár mások komolyabb bajjal vannak itt... óraszámra várakoznak... — úgymond a másik halk szemrehányáspadra a közben elcsituló fiókpáviánt, sugdosva ígér neki csokoládétól kezdve görkorcsolyáig számos földi jót, ha szépen viselkedik. Tízpercnyi átlagos nyugalom után kijön a férfi kötés nélkül, mögötte a nővér csak a szemével int a mamának. A mama szinte futva vonja magával a fiát, hogy mire az észrevenné, már bent is legyenek. A kisfiú azonban nem olyan madár. Félúton ismét megszegi a két lábát, és üvölt, mint két olajban főzött pávián. A mama elkeseredetten ránt rajta egy óriásit, talán hogy egy lendítéssel beröpítse a rendelőbe. A kétségbeesett fiú az utolsó pillanatban a szabad kezével belemarkol egy közelben meglebbenő szoknyába. A szoknya dereka arasznyit csúszik le a karcsú, fiatal nő csípőjéről. A nő visít, a többiek bámulnak és nevetnek. A mama szégyen létében és elfojtott dühében céklává vö- rösödik, megrándul teste hosz- szában, s lekever a kisfiának egy akkora pofont, hogy elég volna pisztolylövésnek. A pofontól a fiú nyitott szájából kirepül valami apró fehérség, nekikoppan a falnak, és lehull. A mama haragba ködö- södött szemével ezt észre sem veszi, választékosság nélkül ripakodik a kisfiúra: — Jössz rögtön, vagy... A nővér közben lehajol, fölveszi a falnak koppant és lehullott fehér valamicskét, tenyerén a mama elé kínálja: — Azt hiszem, már fölösleges a bemenés. Valószínűleg erről lett vona szó!.. A kis fehér tejfogacska közönyösen hever a tenyerén. Barsi Dénes
