Somogyi Néplap, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-31 / 180. szám

TÓTH DEZSŐ: MŰVÉSZET ÉS A művészetek a valóság megismerésének sajá­tos formái, amelyek a mindennapi és tudományos megismerés közt helyezkednek ei, s ennek megfelelően sajá­tos, amazok által meg nem ragadható tartalmakat tesz­nek hozzáférhetővé, vonnak be az emberi megismerés köré­be. Ennek a különleges sze­repnek fogalmi körülírása az esztétika, a művészetelmélet számára sem könnyű, de szá­mos vonatkozásban megoldott feladat. Egyenetlenebből tisztá­zott kérdés ezen belül az egyes művészeti ágak külön­leges hatásainak jellemzése, sajátos korlátozottságaik és előnyeik összehasonlító föl­mérése. De azok az eredmé­nyek, amelyeket a művészet­tudomány — ezen belül a ha­zai, illetve a magyar nyelven is hozzáférhető marxista mű­vészettudomány — elért, je­lentősek, és állandóan gyara­podnak. Ugyanakkor — s ma már mindinkább közhellyé válik ezt hangsúlyozni — igen ma­gas számot ért el és állandó­an nő a művészetek élveze­tébe kapcsolódók száma. Ez a két tendencia azon­ban nem találkozik kielégítő mértékben. A művészetek népszerűsödését, az irántuk megnyilvánuló fokozott érdek­lődés csak lemaradva kíséri a a művészetekkel kapcsolatos ismereteik tudnivalók terjei- dése. K oránt sincs itt mód en­nek a sokvonatkozásű kérdésnek az elemzé­sére A számos ok közül ar­ra a minden bizonnyal szere­pet ; játszó előítéletre hívnánk fél :a figyelmet, amely a mű­vészetekkel kapcsolatban min­dent, ami tudatos* fogalmi, gondolati, berzenkedve, ide­genkedve fogad. Amely úgy véd, hogy a művészet valami ösztönös, valami megmagya­rázhatatlan, amelyről már csak ezért is teljesen meddő a tu­domány nyelvén beszélni, s a művészetek sajátosságaival foglalkozó tudományok csu­pán arra jók, hogy »spekulá­ciókkal-« elszegényítsék a mű­vészet varázsát Minek hát — vallja a nézet — a művészet­hez tudomány is, a művészet­re csak rá kell hagyatkozni, azt csak --érezve-« lehet él­vezni. Nos, annyi bizonyos, hogy a tudomány valóban komi­kussá válna, ha a maga esz­közeivel a művészet funk­cióját akarná ellátni. Az elő­ítélet valószínűleg erre a föl­ismerésre épül, de mégiscsak előítélet marad, mert hiszen a művészettudománynak esze ágában sincs ilyenfajta he­lyettesítő szerepet betölteni. Annál inkább teljesíti azt a minden tudomány számára adott feladatot, hogy gondo­latilag birtokba vegye az élet egy adott — és fölöttébb lé­nyeges — jelenségét, hogy le­írva törvényszerűségeit, fel­tárva sajátosságait, megértse a művészetek szerepét. Az esztétikának, a művészetel­méletnek, általában a művé­szeteket fogalmilag tárgyaló tudományoknak ebben a tu­datosító feladatban van je­lentőségük. S ha szerepüket így értelmezzük, könnyen be­látható, hogy a művészetek élvezetét arányosan kell kí­sérnie a művészetekről szóló ismeretek birtokbavételének. Annál is inkább, mert a mű­vészetekhez való tudatos vi­szony növeli, elmélyíti a mű­élvezetet, ösztönzően hat visz- sza a művészetek szeretetére, s mind szélesebb körű meg­ismerésükre sarkall. Emel­lett nyelvi-fogalmi eszközö­ket ad művészeti élményeink szabatos körülírására, róla alkotott véleményünk kifeje­lésére. Az esztétika, a művészetel­mélet és -Történet ún. »ter­minus technikusai«, tudomá­nyos elnevezései csak hely­telen értelmezésük vagy hasz­nálatuk esetén válnak a mű­vészet ellenzőivé, akadályok­ká a művészet és széles tö­megek kapcsolatában. Tartal­mas, helyénvaló. használatuk azonban megkönnyíti az el­igazodást a művészetek vi­lágában, a bennük érvényesü­lő művészi hatás tudatosí­tását, lehetővé teszi a művé­szi élményeink egymáshoz és az élethez való viszonyítását — tehát azt, hogy a sokszor öntudatlan vagy féltudatos művészi élmény tartalmaiban is körvonalazott tudatformá­vá váljék. Ezért a közvetlen esztétikai, művészetelméleti tennivalók terjesztése az álta­lános művészeti ismeretter­jesztésnek jontos — mégis meglehetősen elhanyagolt — tényezője. A tudatosításnak leggya­koribb formája a kommentált, az illuszt­rált ismeretterjesztés. Az ilyen típusú előadás, ha jó, mindig elébe megy a várha­tó kérdéseknek, mindenkép­pen a hallgatóság ismeretei­ből indul ki. Minden ilyen típusú előadásnak — akkor is. ha -egyvégtében« hang­zik el, — az elfogulatlanul kérdező közönséggel kell szá­molnia, s szerkezetét a föl­tételezett kérdések megvála­szolása mentén kell fölépíte­nie. Valamely művészeti ág még oly jó ismerője is rossz ismeretterjesztő lehet, mert íróasztal mellett nem lehet •kikalkulálni«, csak a közön­séggel való gyakorlati érint­kezés alapján lehet megis­merni azokat a sokszor na­gyon is lényegre tapintó kér­déseket, amelyeket a spontán hallgató vagy szemlélő föltesz. Óriási tévedés azt hinni, hogy a művészeti ismeretter­jesztés valami egyoldalú te­vékenység, amelyben valaki •tud«, és ezt átadja azoknak, akik kevesebb ismerettel ren­delkeznek. Ez persze bizonyos különbségekkel mindenféle is­meretterjesztésre vonatkozik, de a művészeti ismeretter­jesztőre különösképp, éppen mert az nemcsak a merőben fogalmi ismeretek körének puszta szélesítésében, hanem egy bonyolult, összetett sze­mélyes élmény tudatosításá­ban, fogalmi nyelvre »fordí­tásában-« is áll. A művészeti ismeretterjesztésben nincs te­hát nagyabb bűn, mint az ak­tívan kérdező hallgatóság fi­gyelmen kívül hagyása. De mert a művészeti isme­retterjesztés különösképpen is kétoldalú, nincs másfelől na­gyobb bűn, mint a félszeg bi­zalmatlanság az előadóval szemben. E téren a legna­gyobb akadályt a sznobiz­musnak egy kevéssé emlege­tett, de korántsem ritka vál­faja jelenti: a hamis rátarti- ság, amely szégyelli bevallani, hogy Valamit nem ért, hogy valami nem hat rá, hogy va­laminek, mások — sokak — által hangoztatott szépségét, jelentését nem ismeri föl. Ilyenkor találkozunk a műél­vezet tettetésével, amelynek tartalma kb. az. hogy »na, úgy látszik, ezt én mégsem értem, de nem leszek bolond elárulni.« Holott — s ezt sok szóra bírt, »szégyenkező« ész­revételei bizonyítják — épp az ilyen összeszorított szájú «nem értem«-ek mögött a nem értésnek Valamely igen frappáns indoka húzódik. Minden ilyen esetben a bá­tor kérdezők »nyernek«: az őszintén kifejezett elfogulat­lanul nyilvánitotí aem értés TUDATOSSÁG vagy nem tetszés úgyszólván kivétel nélkül — sokszor má­sok helyett is kimondva a közös gondot — valamilyen lényeges alapkérdésre tapint, aminek megválaszolása ugrás­szerűen viheti előre a tár­salgásra épülő, tehát valódi ismeretterjesztést. Érdekes, hogy az ilyen fél- szegségek a művészeti isme­retterjesztésnél gyakoribbak, mint az egzakt tudományok ismeretterjesztése kapcsán. A merőben tárgyi ismeretek be­fogadásával szemben a kö­zönség sokkal elfogulatlanabb, őszintébb matematikában, fizikában, földrajzban vagy történelem-ben a »tudom— nem tudom«, »értem—nem értem« sokkal kisebb dilem­mát jelent, mint a művészeti ismeretter jesztészben. E nnek egyik oka a mű­vészeteknek még min­dig elég széleskörű misz­tifikálása. Ez kétségkívül a művészetek nehezen megkö­zelíthető sajátos szerepével és hatásával függ össze, de kap­csolatos annak a polgári mű­vészetszemléletnek rejtett utóhatásával is, amely a mű­vészetet elméletileg is az ir­racionalizmus ködébe burkol­ja. Éppen ezért mindenfajta művészeti ismeretterjesztés föltétele a művészet demisz- tifikálása. Az alkotáslélektam eredményeire építve szerte oszlatni azt a hiedelmet, hogy a művész valamilyen különle­ges, felsőbbrendű lény, köz­napi emberek számára meg­közelíthetetlen szférák beava­tottja, amolyan »modern va­rázsló«. Az alkotó mindig kö­zülünk való, nagysága is ab­ban rejlik, hogy minél egye­temesebb, minél szélesebb kö­rű, minél több embert, minél lényegesebben érintő tartal­makat képes megragadni. Igaz, sajátos készségekkel, különös érzékenységgel és ki­fejezőerővel rendelkezik, de igazi alkotó csak akkor vál­hat belőle, ha sokak lénye­ges élményeinek befogadásá­ra és kifejezésére fordítja ezeket a készségeket. Az al­kotó ebben az értelemben a legmindenr.apibb ember, aki csak általunk és értünk vál­hat művésszé. Számos nagy alkotó vallo­mása tanúskodik arról: az al­kotás megkülönböztetett és gyötrelmes szépségű erőfeszí­tése számukra sem valami mindennapi, állandó állapot. Kissé leegyszerűsítve: egy mű­vész sohasem olyan okos és bölcs, sohasem olyan élessze­mű és frappáns mindennapi emberként, mint művészként. nak teljesítése erejéig különös tiszteletben tartunk, de egy­ben olyan képviselőnk, aki egy-egy sikertelen mű alkal­mával bármikor »visszahívha­tó«. A művész nem tőlünk való különbözősége, hanem velünk való azonossága révén művész. Mint ahogyan maga a művészet is a mindennapi életből származik. A minden­napi élet át meg át van sző­ve esztétikai mozzanatokkal; az egyes művészeti ágak köz­vetítő formái (hallhatóság, láthatóság, nyelv, taglejtés) is a mindennapi élet velejárói. A művészet ebben a vonatko­zásban a mindennapi élet sza­kadatlan folyamatából kiemelt mozzanatok koncentrálása; benne a művész az emberi vi­lág átfogó, sülitett képét te­remti meg. a müélvezö eszté­tikai élményben részesül, hogy aztán művész és közön­ség egyaránt gazdagabban térhessen vissza átmenetileg »felfüggesztett« mindennapi életébe. M űvész és közönség kap­csolatának ilyen ér­telmezése a közönség társadalmi aktivitásának jogát és kötelezettségét is magában foglalja. A közönség egyre növekvő beleszólását a művé­szeti élet egyes kérdéseibe, a művek széles körű vitatását nemcsak a művészetek társa­dalmi szerepe, ideológiai fon­tossága teszi indokolttá. A mű­vész, a mű és a közönség kap­csolatát merőben esztétikai— művészetelméleti oldalról kö­zelítő elemzés is szükségkép­pen ugyanehhez a konzekven­ciához vezet. A művészet sa­játosságainak kifejtésére épü­lő demisztifikálása, a tudato­sítás tehát nemcsak az, eszté­tikai nevelésnek, művészeti ismeretterjesztésnek előfeltéte­le: nem lebecsülendő ténye­zője művészeti közéletünk tá- gabb értelemben vett demok­ratizmusának is. Bárány Tamás TENGERPARTI NYÁR Az utóbbi időben főként szel­lemes irodalmi persziflázsaival jelentkező író elbeszéléseiből ka­punk e kötetben beszédes válo­gatást. Az írások megmutatják, hogy a szépíró Bárány Tamás sem marad el a szatirikus mel lett: pontos valóságismeret, von­zó. kiegyensúlyozott stílus és me- sélökedv jellemzi Írásait. A haj­dani nehéz esztendők emlékeit idé­ző régebbi elbeszélések mellett újabb írások az író jellemábrá­zolási képességének elmélyülésé­ről, a lélektani árnyalatok ki­munkálásának gazdag mesterség­beli felkészültségéről tesznek ta núságot. Néhány kulcsírásszerü novellában ráismerhetünk a kö­zelmúlt szereplőinek szomorú vagy tragikomikus sorsfordula­taira. BARÁTH LAJOS: Jluiké k ar ebéd óta ott lesel- Jfl. kedtek az udvar há­tuljában, mely köz­vetlenül a patakra nézett. Ormótlan, jsötét udvara volt a bérháznak, kietlen, mint a kitakarított nyári pince; zöldet csak cserép­ben láthatott ott az ember, esetleg egy-két erkélyen virított leander, ládában, de azok is kókadoztak már. — És ha estig se jön? — türelmetlenkedett a legki­sebb, szőke buksija ott la­pult két társa mögött. — Jön! — bizonygatta egyre a nyurga, s a harma­dikra hunyorgott biztatón. — Tegnap is jött meg teg­napelőtt meg azelőtt, fogott is egy verebet... — meg­érintette a mereven figye­lő harmadikat. — El talá­lod véteni . .. Engedd ne-* kém ... A harmadik ingatta a fe­jét, nem szólt, minden fi­gyelmét az eresz és a csa­torna ellenőrzésére összpon­tosította. — De ha. mégse jönne, mondjuk... — hozakodott elő kételyeivel a legkisebb. — Maradj már csöndben! — sziszegte a harmadik, ter­metre a középső, zömökebb és akaratosabbnak látszott társainál. — Még elriasz­tói... Megnyugodtak. Egy ide­ig csöndben várakoztak; te­kintetüket a csatornára füg­gesztették, mely megfeke­tedett palatetőt zárt le, hogy függőlegesen útjára in­dítsa a szürke, egysíkú fa­lakat. Csupán az ablakok élénkítették meg és az ab­lakon kilengő fehér és szí­nes függönyök. /VV yár végi csönd volt, ^ /L meleggel, esőszagú szellővel, s a légben — valahol a mezőkön — ta­lán már útra keltek az ökömyálak. E természetes csöndet csupán a negyedik emeleti ablakból előbukka­nó szöcsata zavarta, mely a fehér csipkefüggönnyel együtt kilibbent a zavaros vizű kanálisra... — Semmit sem bizonyít? — kíméletlenül csípős női hang kérdezett. — Semmit! — ez meg egy mély bariton volt. — Rossz- indulatból tette valaki... Irigyelték a boldogságunkat. £ A nő élesen és keserűen nevetett. — Boldogság? ... A férfi pisszegett, — Az egész város meg­hallja! A nő sikongott. — Nem érdekel. .. Tudja meg mindenki, hogy mi yen vagy. Képmutató... Én bo­lond. Nem hittem senki­nek ... Pedig mondták, hogy megcsalsz. — Egy levél semmit se bizonyíthat — dörögte a férfi, hangjára felriadtak a csatornán tollászkodó lusta verebek. — Teszem azt... ha én most leülök, és írok egy levelet. . . mondjuk a Kovácsnénak .. . igen, a Ko- váesnénak. De írhatnék Pa­lotainénak vagy Szabóné- nak, mindegy. Megírnám, hogy a férje ezzel meg az­zal . . Persze elhinnék. És kész volna a botrány. .. Mert tanuld meg, fiacskám, hogy az emberek a rosszat hamarább elhiszik, mint a jót. A nő újra csak sírt. — Ilyen betűket csak nő ír le .. . És ilyen mondatot is ... »Édesem, harmadik napja nem kerestél...« A verebek újra nyugtalan­kodni kezdtek, aztán mégis megnyugodtak, tovább süt­kéreztek a napon. — Becsületemre, hogy nem igaz — kőnyörgött a bari­ton. — No! Csillapodj már... Itt szakadjon rám a. . a csillár, ha igaz! Igen, sza­kadjon rám a csillár, ha... f) bben a pillanatban egy tarka kandúr kú­szott a csatornába, a lusta verebek egyike kétség- beesetten csirpegett, a har­madik fiú kezében megfe­szült a csúzli... A csillár két ága dara­bokban hullott a szőnyegre. A nő sikoltott, a férfi pe­dig dermedten várta az is­meretlen hatalom további büntetését, amiért kételke­dett hatáskörében, és átkot kért tőle magára. A három lurkó utcákon át futott, futott. A domb­nak induló hajlatok egyi­kében megpihentek. A hosz- szabbik sokáig simogatta szöghaját, aztán megszólalt. — Mondtam, hogy add ide nekem... Én nem hibáztam volna, tudom. A harmadik, termetre a középső, szégyenkezve hall­gatott. — Holnap aligha jön el a kandúr — mondta szomorú­an a legkisebb, aki mindig kételkedett. Az alkotás számukra is felfo­kozott állapot, az elmélyülés, a koncentrálás különleges for­mája, amely meghaladja a mindennapi — s velünk épp ebben a mindennapiságban ply közös — énjüket. De még az alkotás rendkí­vülisége sem valami ismeret­len és varázslatos dolog. Mi mindannyian, széles közönség is aktív részese — s nem csu­pán passzív befogadói — va­gyunk az alkotásnak, mikor ráhagyatkozva élvezzük azt. Az igazi, bensőleg cselekvő műélvezet, az azzal járó elmé­lyedés és koncentrálás maga is az alkotás — az újraalkotás — egy formája, amely nem annyira minőségében, mint inkább csak mennyiségében, intenzitásában különbözik az elsődleges alkotói tevékeny­ségtől. Egy mű ténylegesen csak hatásában válik művé, $ mi befogadóként is részesei vagyunk ennek a társadalmi folyamatnak. A művé1-,: ebben az értelemben csupán ■•megbí­zottunk«, akit megbízatása

Next

/
Thumbnails
Contents