Somogyi Néplap, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-31 / 180. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. július 31. V annak távoli emlé­kek, amelyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák, amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig, de egyszer csak felsüt a nap, s a régi kedves, mohos szik­la felénk int, mintha nem múlt volna el. Furcsa az is, hogy ehhez a kivilágításhoz nem kell nap, és egyáltalán nem szükséges a világosság. Elég egy moz­dulat, valamilyen rég elfele­dett illat, egy tárgy, egy ág­roppanás, a szélnek a zizze- nése, s az emlék felüti fe­jét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomo­rúan valódi, mint a jelen minden valósága. Jancsit például egy piros bársonydoboz hozta elém majd fél évszázad ködéből, holott Jancsi ezt a dobozt soha nem látta. Erről a barátomról semmi rendkívülit nem mondhatok. Sovány volt, szegény volt, árva volt. Ez minden, és ha még hozzáteszem, hogy kö­rülbelül hétéves volt: el is mondtam mindent, amit Jan­csiról mondani lehet. Mindezen szerény tulajdon­ságok azonban barátomat egyáltalán nem érdekelték, és nem keserítették el. Sőt, vidám volt, mint márciusban a cinege, szívós, mint a kö- kónyvessző és fürge, . mint a mókus. Volt azonban egy olyan tulajdonsága, amit ma is csodálok: rendkívül ada­kozó volt az utolsó palavesz- szóig, sőt az utolsó darab kenyérig. Azóta már tudom, hogy csak a végtelenül sze­gény ember lehet ilyen vég­telenül adakozó, túl minden határon, és föltételezve min­denkiről, hogy hasonló mó­don gondolkodik. Barátomat az ajándékozás lázában — természetesen —. nem gátolta az sem, hogy maga az ajándék — hogy is mondjam? — másé volt. Ezt az értelmetlen felnőttek úgy mondják, hogy Jancsi lopott, holott ez nem igaz, hiszen Jancsi nem tartott meg sem­mit, még a sajátját sem. Kétségtelen azonban, hogy barátom ajándékaival vi­gyázni kellett, mert előfor­dult, hogy éppen kirakodó szendét tartottam játékaim között, miközben János bácsi, az aszalós és apám éppen a világpolitika irányvonalát ál­lapították meg. Egyszer csak János bácsi szeme megakadt játékaim egyvelegén, és azt mondja: — Hopp, a srófhú- zóm... Apám — ahogy az ilyen­kor szokás — elvörösödött, de én még jobban elvörö,- södtem, mert a srófhúzót Jancsitól kaptam, aki »-ta­lálta-« ... — Hát az a lókötő nem te­szi be ide többet a lábát — mondta apám, miután a srófhúzó eredete kiderült, bár Jancsit igyekeztem tisz­tára mosni. — Miért nem barátkozol te a Péterrel, -Jóskával, pláne Harangozó Miskával? Azok jómódú gyerekek... azoknak nem ragad a kezükhöz sem­mi. Az atyai intelem azonban falra hányt borsó volt, és én nem tágítottam Jancsi mellől, de ajándékaival csak titokban játszottam, mert származásuk bizonytalannak mutatkozott. Az ajándékokat — termé­szetesen — viszonozni kellett, mert barátom kapni is majdnem annyira szeretett, mint adni. Így aztán ceru­zák tűntek el, pecsétviasz, a kártyából a makkdisznó, sőt anyám stelázsijárói egy szo­bor is, amit azonban vissza kellett kémem Jancsitól, mert rettentő vallatásnak néztem elébe. — Majd hozok mást he­lyette — ígértem barátom­nak, így a szobor meg is je­lent a polcon, s egy szóval sem árulta el, hogy Jancsi- éknál járt látogatóban. Ígéretemet persze megtar­tottam, és egy szép piros patront »szereztem« Jancsi­nak, ami —• súlya után ítél­ve — töltött volt. — Eldurrantjuk! — ör­vendezett a barátom, és konyhájuk nyitott tűzhelyére dobta a patront, amely azon­ban begurult a búbos ke­mencébe, és egyáltalán nem akart durranni. Közben be­jött; Juu néni, Jancsi anxia, Fekete István: összekotorta a parazsat, és kellett, mégpedig jó orvos- odatólta a levest is a tűzhöz, ság. amikor aztán a patron szé- Vettem és vittem, ostyával pen durrant... sőt a leve- és anélkül, és összeülve hár- sesfazekat is felborította, pe- man beosztottuk az adagolást, dig három lábon állt. — Juj, de keserű — fin­Mondanom sem kell, hogy torgott Jancsi az egyiktől, rémülten távoztunk a kony- nüre Juli néni azt mondta: hából, elöl Juli néni, aki az az a jó, mert akkor gyógyít, első ijedelem után seprűt fo- és utána megengedtük, hogy gott, de... nem, Juli néni a csokoládéból is egyen a nem vert meg soha senkit keserűség ellensúlyozására, és elsősorban nem: egyetlen Hz a csokoládé egy kis do- fíát. bozban volt, és »Furgó« fel­Az anyai szeretet azonban írást viselt, nem óv meg mindentől, . fő- Ezek után Jancsi megnyu- leg nem a betegségektől, és godott, ámbár délután bará- így bizony Jancsi egyszer tóm igen mozgalmasan vi- ágyban maradt. selkedett, mondván, hogy va­— Olyan gyengeforma va- lóban jó orvosságot hoztam, gyök — mondta, s anyja te- mert betegsége ellenére több- hetetlenül ült ágya mellett, szőr úgy ugrott ki ágyából, mert nem segített sem a mint egy életvidám szöcske, tyúkleves, sem a hársfatea. Akkor aztán sokáig, na­— Doktor? Hun van nekem 6y°n sokáig nem láttam ba­arra pénzem? — mondta Ju- rátomat, talán azért, mert a li néni. — Csak legalább va- szívemben őriztem. Azaz lami jó orvosság lenne! mégis! 1945 áprilisában, ami­* kor Budapest romtenger volt, A zóta ötven év múlt egy őrült háború őrültsége el, és tegnap ke- után, és az éhség azt hitte, zembe került az a úr lehet a város fölött: le- piros doboz, amit velet kaptam Jancsitól, hogy úgy hívunk, hogy ekkor meg ekkor érkezik, »patikás«. Belenyúlok, nézem Meg is érkezett. A vonat az ismeretlen, megmaradt or- tetején, füstösen, kormosán, vosságok gyűjteményét, és de vidáman. Hóna alatt nagy egyszer csak..; lám, ra- kenyér, másik kezében egy gyogni kezd az emlékek ten- füzér csirke, s akkor eszem- geüében a mohos ^ szikla. ^e jutottak a »jómódú gye­Anyám ^ éjjeliszekrényének rekek«, és megtöröltem a fiókja (még a szagát is ér- szemem; mert talán korom zem), s egy kis kéz kotora- ment bele... eszembe ju- szik benne... az én kezem, tottak Péter, Jóska, Haran­Vettem ebből is, abból ds, gozó Miska..., és megölel- csomagoltat és cukorformát, tem Jancsit, aki szegény fehér port és sárga port, volt, de nekem egyetlen ba- mert barátomnak orvosság rátom. KERTÉSZ SÁNDOR: MEZÖN Ténagy Sándor: MIT VALAHA IS MEGTUDHATOK Most ez a délelőtt teljesen megzavar, elsápadok a fényben, mint fehér papír előtt, mint tisztaságod előtt, amit csak elfogadtam, de nem értettem meg soha. Most ez a délelőtt megbékélésem órája lehetne, a kérdezésé s a válaszé, ha kérdezni s válaszolni oly egyszerű lenne, mint ajtót nyitni egy régi ismerősnek. Nehéz az ing, nehéz a szó nehéz rajtam a világ, — s csak elfogadom szabad, hogy így van, s megünnepelnem jöttödet, mint vasárnapot, mint szabadulásomat. Csak túlélnem szabad mindent, e rémület-fényes délelőtt, e fehér papírlapot, a leggyámoltalanabb hadakokozást, hogy ketten vagyunk, testünk csinos mókáit, halálos csodáit, a választ, mit valaha is megtudhatok. Márkus Ferenc: MONDD, MENNYIT ÉR! Mondd., mennyit ér neked a pénz, amit havonta postán feladsz vidéken élő szüleidnek. Te úgy érzed talán, a régóta tartó magány megszokott dolog? Elfoglalt vagy, időd kevés, sürget a munka, határidő — felejted édes szüleid. Vagy úgy érzed talán, a régóta tartó magány megszokott dolog? Néha arra jársz, autón. Az öreg ház porfellegbe dől — fásult szíved ekképp nyugtatod én úgy érzem talán, a régóta tartó magány megszokott dolog. Nem láthatod a könnyeket idős, beteg anyád szemében, mert eltakarja azt a kerítés. Fekete kendője mögött a rettegés és a régóta tartó magány — mondd, mennyit ér neked! Ordas Nándor: ÚJ KÖNYVEK A KÖNYVTÁRAKBAN KIS DRAM K Négyen ülnek a kis cuk- csorát sem kapott napokig, rászda piros huzatú székein, és a fizetéséből — kimonda- és fagylaltot eszegetnek meg ni is iszonyatos — még egy csokoládétortát. Szóval na- korsó ser italra sem juttatott gyón rendesek, néha még a az otthoni felsőség. bejárati ajtó irányába reb- Szívszorongató. De van ben tekintetük. Pavlovi ref- még kutyább eset is. Beszé- lex ez már, kérem, ösztönö- ük a költőről — meséli az sen azt kutatják, nem jön-e író, és megtört szemét a mál- hitvesük, ugyanis nősök ők. nafagylaltra szögezi —, hogy Közülük csak egy iszik ru- keserves dugesz pénzéből mot kihívóan, de megteheti, kénytelen volt kicsiny könyv- mert ő még nőtlen. S nyíl- szekrényébe egy olyan köny- van azt hiszi, az elet olyan ve^ szerkeszteni, amely kí- egyszerű, ahogy azt a kófic vülről könyv> de belülrői fejeben elképzeli. flaska teli nyugalmat és ál­Esznek a férfiak, a terem- mókát adó barackpálinkával, tés koronái, az író, a törde- Az a szegény fiú olykor éj- lőszerkesztő és két újságíró, félig is íróasztalánál serény- Borzasztó történeteket me- kedik, amíg élettársa elszen- sélnek egymásnak, mert tel- derül, s akkor a szép és ko- jesen felzaklatta őket a tisz- moly könyvből hozzáláthat tességben megőszült nyom- végre leike táplálásához, dász barátjuk esete, akit tél- Vagy egy még rettenetesebb víz idején kizártak a sötét történet a kedves, jószívű erdőben ifjú nyomdászok ga- bérelszámoló főnökről, aki Iád tréfája eredményeként. A fatuskók. mögé kényszerült szívtelenek ugyanis tréfából rejteni a borosüveget, és es- levelet írtak feleségének, mi- ténként csupán favágás ürü- szerint az öreg késői túlóráit gyén vehette magához az is- nem az ólombetűk szedésével ten és nap áldotta szőlőből tölti, hanem fiatal menyecs- erjesztett nedűt. Amikor pé­kénél időzik túl a temetőn, óig egy nagyon-nagyon hosz- egy lugassal övezett kicsiny szú télen a legutolsó tuskó is házban. Az öreget nemcsak elfogyott, felesége véletlenül kizárták otthonról, de va- fölfedezte a szépen össze­gyűlt üvegkiállítást. Rideg idők, teljes kedvezménymeg­vonás következett a szeren­csétlen flótásra. Szó esett Gyuláról, aki JANC MAI MAGYAR KÖLTÖK ANTOLÓGIÁJA A gyűjtemény az 1965-ben megjelent antológia új, bőví­tett kiadása. Tartalmazza né­hány szomszédos országban élő magyar költő verseit is. A válogatás átfogja egész mai költészetünket a legidősebb nemzedéktől a legfiatalab- bakig, Dutka Ákostól Nyerges Andrásig. Erről így ír a kötet egyik szerkesztője, E. Fehér Pál: »Kötetünk legidősebb költője, Dutka Ákos 1881-ben született. A legfiatalabb, Nyerges András 194G-ben. Szo­lidan számítva is két ember­öltő: két világháború, két for­radalom.« Ennek a kornak a költészetéről igyekszik hiteles és teljes képet adni az antoló­gia. A kötetben minden kifor­rott hang és témakör megszó­lal: a szerelmi líra éppúgy, mint a politikai költészet vagy lírai önvallomás; az életöröm dalaival filozofikus és elégikus hangú versek feleselnek. For­mai szempontból pedig Kas­sák Fajos, Füst Milán vagy Somlyó György szabadversei, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoór Sándor szürrealista fo- gantatású versei mellett a realista költészet gazdag vál­tozatait találjuk. Illyés Gyu­la, Vas István, Pilinszky Já­nos, Benjámin László, Garai Gábor, Váci Mihály, Simon István, Fodor András legszebb versei sorakoznak egymás után. Élő költészetünkről ez az ed­digi leggazdagabb, legsokolda­lúbban. tájékoztató antológia. A fiatalok számára szerkesz­tett Kozmosz-sorozatban je­lent meg; helyesen tükrözi azt a szándékot, hogy az ifjúsá­got megismertessük mai köl­tészetünk legjelentősebb ér­tékeivel. VAMBÉRY ÁRMIN: DERVISRUHÄBAN KÖZÉP-AZSIÁN AT Vámbéry az orientalisztika nemzetközi tekintélyű magyar úttörője. Szegény család gyer­meke, tanulásához két keze munkájával keresi meg a pénzt. Több európai nyelvet sajátított el, köztük a törököt is. Adakozásból származó pénzen indul 1857-ben Tö­rökországba, majd Közép- Ázsiába. 1863-ban egy Tehe­ránon keresztül Mekkából ha­zafelé tartó zarándokcsoport­hoz csatlakozott, s mint dervis utazott velük tovább. Euró­paiaktól még nem érintett te­rületeken járt; az utolsó tudó­sok közé tartozott, akik még közvetlen szemtanúként figyel­hették meg a középázsiai no­mád és városlakó népek életét. Az utazást elmaradhatatlanul kísérő kalandok és a látottak leírása érdekes olvasmányt nyújt fiataloknak és idősek­nek egyaránt. PETER WEISS: A VIZSGALAT A szerző 1916-ban született a Berlin melletti Novawesben. Ifjúságát Berlinben és Brémá­ban töltötte. A fasizmus uta­lómra jutásakor Angliába, majd Csehszlovákiába mene­kült, több országot bejárva, 1939-ben Svédországban tele­pedett le, azóta ott él. Kivéte­les tehetségét már korai mű­vei is elárulják. A hírnevet azonban az 1964-ben megjelent és azóta világsikert aratott Marat-dráma jelentette számá­ra. A vizsgálat a több mint négy hónapig tartó frankfurti per anyagát dolgozza fel. A szöveget kivétel nélkül olyan mondatokból állította össze, amelyek a per folyamán el­hangzottak. A frankfurti per százharmincnyolc napig tar­tott. Ezalatt négyszázkilenc ta­nú vallott a tizennyolc vádlott gaztetteiről. Ezt az anyagot sűríti a szerző néhány órás drámaverssé. A dráma nem­csak megdöbbentő dokumen­tum, hanem egységes művészi élményt nyújtó alkotás is. Az Auschwitz-dráma már színrevitele előtt nagy izgal­mat okozott, s bemutatása nem csupán művészi esemény, hanem politikai, erkölcsi tett is volt. A mű alcíme: Orató­rium 11 énekben. Cselekmé­nye nincs, az énekek egy-egy témakörről szólnak, az esemé­nyek, a borzalmak, a haláltá­bor szigorú-kegyetlenül szer­vezett »élet«-rendje, a bíró. a dió, a védő, valamint a szá­mokkal megjelölt vádlottak és tanúk párbeszédeiből bom­lanak ki. Az író nem elégsziki meg azzal, hogy csupán er- j kölcsi nézőpontból, pusztán I mint apokaliptikus szörnyűsé­get mutassa be a hitleri fasiz­must, hanem utal a mai Nyu- gat-Németország viszonyaira is. BENEDEK MARCELL: HAJNALTÓL ALKONYIG Irodalmi tájékozódásunk és közízlésünk alakulásában, fej­lesztésében immár fél évszáza­da jelentős szerepe van Bene­dek Marcell irodalomtörténeti és esztétikai műveinek. Erről tanúskodnak legutóbb publi­kált írásai is, mint a Napló­mat olvasom, az Irodalmi hár­maskönyv. Most kiadott mű­vének megírásával új feladat­ra vállalkozott. Élete alko­nyán ezúttal olvasói élmé­nyeit, szubjektív véleményét mondja el »egy élet nagy ol­vasmányairól«. Nem iroda­lomtörténet, nem kritikák gyűjteménye ez a könyv, ha­nem 54 líraian szép, bölcs és izgalmas vallomás. Először a mese művészi és erkölcsi ér­tékeiről vall, utána kamasz- és ifjúkora most újra olvasott élményei folytatják a sort a felnőttkor felejthetetlen ol­vasmányaiig. Beszámol hatá­sukról, azokról az érzelmek­ről, amelyeket először és újra- olvasáskor ébresztettek, köz­ben a tartalomra is utal, így azok számára is érthetővé te­szi vallomásait, akik még nem olvasták, vagy régen ol­vasták a könyvekeit legföljebb százméteres kör­zetben sétálhat a ház körül; Lajosról, aki sokéves tréning­gel elsajátította, hogy haza­térés után levegőt csak be­felé szív, kifelé nem enged egy szusszanásnyit sem, mi­vel az öreg fiút rendszeresen megszagolják. Szó került az örökké rémült Tamás bácsi­ról, aki egyszerre három fél­decit rendel ki az úr aszta­lára, de annak háttal ül, mintha nem is az övé lenne. Egyenként nyomja be a gyomormelegítőt, közben ke­zében málnáspoharat szoron­gat, mert sosem tudhatja, hol találkozik össze élettár­sával. Ilyesmiről beszélgettek ők, és szomorúbbnál szomorúbb történetek hangzottak el, csak a rumivó nem nyugodt. Sőt a következő megjegyzéssel élt: — De hát, barátaim! Hogy lehet ez? Hiszen ma már • férfiak is csaknem egyenjo­gúak a nőkkel! — Ha-ha — kacagott fel az író kínosan és erőltetet- ten, s szemüvege mögül gú­nyosan nézett a bátor rum­ivóra. — Egyenjogúság — ne­ünk? Ö, te naiv! Majd el­jön még az az idő, amikor kiokulsz te is az élet isko­'M'ban . Így szóls, és -bólintottak rá gyetértően a többiek, a tu­dósok, és szomorúan csoki- tortájukba mélyedtek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents