Somogyi Néplap, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-12 / 138. szám
A z utca sarkán állt a lány. Egyszerűségét az tette különössé, hogy sírt Sírhatott volna másvalaki is a tízezrekből, akik ott sétáltak vagy siettek gyalogosan, villamoson és autókon a város esti neon- zuhatagában. A férfi viszont, aki észrevette a sarkon veszteglő pityergőt, csak ezt az egy embert látta sími, ezért szólította meg. A lány — bár a sírás dőregitette arcát — ránézésre nem lehetett több tizennyolc évesnél. Egyszerű, barna ló- denkabátot viselt feltűrt hajtókával, féllábra ereszkedve, vékony divatos kendőcskéje aüői kibukó fekete haj fonattal. Szépnek és tetszetősnek tűnt Kékesen világító fekete hajától merészen eltérő sápadtsága, finom metszésű, keleties szempárja (mely kivételesen dióbarna színben játszott de ezt a neonfényben nem lehetett megfigyelni) és ajka, melyről talán pár órája, hogy letörölte a könny a makacsságot és most engedelmesen meggörbült Mindezek elég vonzóvá és meghatóvá tették a lányt. — Szülei? — kérdezte a férfi, miután megtudta, hogy a lány állás nélkül maradt sőt pénze sincs. — Messze laknak « és megnevezte a kisvárost is, ahol apja, anyja dolgozik. A férfit zsibongó bátorság kerítette hatalmába, Érezte, felelős ezért az emberért, segítséget kell nyújtania ahhoz, hogy visszataláljon oda, ahonnan elindult boldogságot keresni. Harmincöt éve alatt megtanulta, hogy a nők sohasem elégszenek meg a boldogulás tervével, különösen ha szépek és fiatalok még. — Evett ma? — kérdezte. A lány intett, hogy nem, s a kopott lódenkabát hajtókájából kivillant hosszú fehér nyaka. — Szívesen meghívom.«. Ma kaptam otthonról csomagot.«. A lány m másik lábára ereszkedett Induló mozdulatnak is vélhette ezt a férfi, aki úgy találta, minden vigasztaló szó közül, amit eddig elmondott a lánynak, az utóbbi volt a leghatásosabb. — Nyugodtan feljöhet a lakásomra ..: Teljesen átfázott, majd főzünk feketét — Szeretnék hazautazni — mondta a lány, és elindult a férfi mellett. — Segítek magán. M ikor a meleg szobában levetették kabátjukat, úgy érezték, már nagyon régi ismerősök. Sima zöld szövetruha volt a lányon, mely szinte észrevétlenül simult testéhez, amikor ledobta tűsarkú cipőjét, és föltelepedett az egyik fotelba. — Megförödhet... ha akar — ajánlotta a férfi, s melegen nézett a lány szemébe. — Ment átfázott..: — Levetette kabátját, ráakasztotta a szék karfájára; úgy érezte, most valóban otthoni a hangulat. Behozta a hazait. — Egyen — kínálta a lányt — Én addig letusolok. S ahogy csobogott a meleg víz, arra gondolt a férfi, valóban segít ennek a lánynak. »Százasból futja.« Két napja kapott fizetést, pénze bőven volt. A lány evett. Jóízűen ropogtatta a sós uborkát, s óvatos kortyokkal bort ivott a húsra. — Még ma este elutazik? — kérdezte a férfi, s a százast letette az asztalra. Felírta a címét egy noteszlapra. — Ha megérkezik, majd megküldi. A lány eltette a pénzt. Meg. törölte száját, ivott. — Elutazom. Még ma el akarok innen utazni! —'Igaza van — mondta a férfi, miközben megtöltötte a kávéfőzőt és töltött a poharakba. — Én már vacsoráztam — nézett bocsánatkérően a lányBaráth Lajos: CSALÓDÁS ra. — De maga csak egyem nyugodtan... Mint otthon. csupán nyolc óra múlt, és a legközelebbi vonatja fél egykor indul. A lány jókedvűen mosolygott — Nagyon kedves. Hogyan köszönjem meg? — Nincs mit köszönnie. A pénzt kölcsönadtam, a hajait meg szívesen^ Míg a feketére vártak, hallgatták a rádió tánczeneiét ■— Ilyenkor sugározzák a legjobb tánczenét — kedveskedett a férfi. — Nem szekta hallgatni? — Nem! Nincs rádióm. *— Otthon sincs? — Kicsi. És már nagyon régi. Az egyszerű, erős szövetruha is a lány szegénységéről vallott. — Otthon talál magának munkát? — kérdezte kis hallgatás után a férfi. Már döntött magában: segít a lánynak, és semmi mást nem akar. A tiszta és átható tekintete miatt Űgv érezte, megzavarná, foltot ejtene ezen a tekinteten, és ezt néha újra látná, mely bizonyára elrontaná jókedvét Nyáron mindig van munka mifelénk; Ha máshol nem, hát a gyárban. Ott biztosan találok; A férfi arra gondolt, kevés lesz az a pénz a lánynak. Lehet, hogy sok testvére van, a szülei meg keveset keresnek, s nem számítanak rá. Tudta, hogy milyen értéke van a pénznek ott, ahol keveset látnak belőle. K ivette kabátja belső zsebéből a pénzes borítékot Mindig itt tartotta a pénzt, így nehezebben veszítheti eL Vékonynak találta a kék borítékot Kivette pénzét megszámolta. Ezemégyszáz- húsz... Lehetetlen — gondolta, hiszen pontosan tudta, hogy ezemyolcszázhúsz forintja van. Pénzét mindig számon tartotta. Visszapergette a napját Semmit sem vásárolt A lakbérrel még adós, reggel majd kifizeti. Talán a hivatalában? De hisz az előbb, amikor kivette a százast... Igen, akkor még nem érezte, hogy a borítékból hiányzik. Feltétlenül meg kellett volna éreznie már az előbb is. A lány ott kuporgott a fotel ölében. Íves lábát felhúzta, állát a térdére támasztatta. Tiszta, átható a tekintete, mint amikor elhatározta a férfi: nem akar semmi mást, csak segíteni a lánynak, hogy visszajusson szüleihez. »Lehetetlen, hogy éppen ő vegye el« — gondolta a férfi. — Ezemégy százhúsz — számolta ismét. — Érdekes . .. Magának adtam száz forintot... Ezemyolcszázhúsz volt Hiányzik háromszáz... Egyszerűen nem tudom, hova tűnt..: A lány zavartalanul nézett a férfi szemébe. Mint aki kérdezné; »Hát én honnan tudjam?« Csak a szemével kérdezett. Különben hallgatott A férfi tovább morfondírozott magában. »Hiszen majd mindig bent voltam a szobában. Amíg az ételt behoztam? Az nagyon kis idő. S a lány nem is tudta, hol tartom a pénzt. Előbb bizonyára a tárcában kereste volna... Többre meg nem akadt ideje.« Nem értett valamit. Egyszerűen azt, hogy ő elhagyhat, vagy hogy tőle valaki elvegyen pénzt Élete tisztességben telt el. Nem vett el senkitől semmit, s nem is talált, mint ahogy még nem is veszített el. »Éppen most?« — rémlett föl benne. S hitetlenkedett — Nem értem — hajtogatta. i— Nem értem. — Valahol kirántotta a zsebéből — vigasztalta a lány. — Megesik az... Egyszer én is hagytam el így pénzt — Miért épp háromszázat? .;. Mért mind a három százas volt* ha már ki is rántottam? —> Ilyen a vétettem — sóhaj twit együttérzően a lány. Ah áj —— jutott eszébe a férfinak; Amikor tusoltam. Az legkevesebb öt percig tartott. S mert hirtelen haragot is érzett (»Még hogy én kirántok három darab százast a zsebemből«), a szemébe mondta: — Valaki kivette a zsebemből. Itt Márpedig itt csak maga volt... Senki nálam nem járt ma, csak maga! — Ezek szerint...? Rám gondolt? — s mint akibe tűt szúrtak, ügy pattant talpra a lány. — Én semmit nem gondolok! Csak következtetek. — Azért, mert elfogadtam a segítségét..; mert ilyen helyzetben vagyok? Akkor már lopok is? — kiabált nekivörösödve a lány. — Miért kiabál? «—i mordult fel a férfi. — Nekem lenne hozzá jogom, otthonis vagyok, meg a pénzem,,.. — Motozzon meg! — sírta el magát a másik. — Itt van! — s kopott kis rétikulj ét az asztalra borította. Kiforgatta kabátja zsebeit is. — Tessék, nézze meg ... Nem hiszi? — kibontotta blúzát. — Nézzen végig! Ahol akarja. — A blúzból kibukott a melle. Megoldotta szoknyáját is. —• Nézzen végig! — sírt a lány, s ott állt a férfi előtt csaknem meztelenül. — Nem! Nem így gondolt tam._ — mentegetődzött a férfi. — Igazán nem. •— Látni akart;..? — nézett rá könnyeken át a lány. — Tessék, keresse a pénzét! A férfi undort érzett a torkában. Szégyeilte magát nagyon. És sajnált valamit Nem a pénzét. Azt, hogy ez az este, mely olyan szépnek és jóságosnak ígérkezett, ilyen közönséges lett S ezért csak magát vádolhatja meg a pénzt, azt az átkozott háromszáz forintot — Öltözzön te! — szőtt a lányra. •— Gyorsan, kérem! A lány felöltözött Minden egyes ruhadarabot kifordított, majd meglengetett — Visszaadom... — mondta halkan — a százasát Nem fogadhatom el magától; Ezek írtál. *— Szüksége vsai rá —- mondta a férfi. S amikor a lány az ajtó előtt áilt már, megfogta a két karját óvatosan, csak a kabátja ujját. — Ne haragudjon, kérem — s ahogy jó erősen megszorította a lány karját* érezte, hogy a felhajtott kabátujjban papír zizeg __ A lány most i s tisztán és áttetszőén nézett a szemébe. Hirtelen elválasztódott benne az undor és a sajnálat, s olyan gyengének érezte magát, mint még soha. — Tévedtem .— mondta, — Tévedtem. — Maga sem tudta, hogy mire érti ezt a tévedést. Gyorsan lefeküdt, s úgy érezte, nagyon fázik. r VITA ZILINSKAITEs &ök(% mint fantázia Négy humorista beszélget a ligeti pádon. — Tegnap felhívott a főszerkesztő, és a közölte, hogy a legutóbbi krokim remekmű — mondta az első humorista. — Tudjátok, amit a cipész- szövetkezetről írtam. A továbbiakban kijelentette, hogy a humoros műfajban valóságos fordulatot jelent. Még hozzátette, hogy ez a kroki sajátos nemzeti humorunknak előkelő helyet biztosít a világ- ranglistán. Végül bánatában elsírta magát, miért is nem tanulta ki a suszter-mesterséget, hogy még jobban érzékelhesse művem minden árnyalati finomságát. Velem érdekes dolog történt — szólalt meg a második humorista. — Remélem, emlékeztek még arra a ragyogó krokimra, amelyet arról a légyfogó papírról írtam, »mihez a legyeik, nem ragadnak? Nos, a könnyűipari miniszter intézkedett, hogy helyezzenek el dolgozószobájában egy Ilyen légyfogó papírt. A titkárnő hozta az e célra fogott legyet, a miniszter saját kezűleg tette a légyfogó papírra. Ha hiszitek, ha nem — a légy nem ragadt. Erre a miniszter rendelkezett: azonnal hívassanak hozzá, mert fontos állami ügyben óhajt konzultálni velem. — Az én esetem olyan, akár egy szörnyű álom — vette át a szót a harmadik humorista. — Aznap, amikor a huligánokról szóló szenzációs krokim megjelent, este mentem haza. Meggyújtom a villanyt, hát mit látok: néhány ijesztő pofa vár rám. Biztosan a huligánok, gondoltam magamban, bosszút akarnak állni. Felkapok egy vaskos dossziét, és rájuk rohanok. S mit gondoltok, mi történt? A huligánok elém hajigálták a bicskájukat, boxerüket, s különféle pénzkötegeket szórnak elém ezekkel a szavakkal.* ^Megvitattuk a krokiját, és elhatároztuk, új életet kezdünk. Végérvényesen szakítunk a múltunkkal.« Még magamhoz sem tértem, már el is tűntek. Kár, hogy leadtam a pénzt a rendőrségen, különben megvendégelhettelek volna benneteket egy étteremA három humorista a negyedik felé fordult, aki csöndesen figyelte őket. Mikor elhallgattak, halk hangon beszélni kezdett: — Sajnos, én nem dieseked- hetem ilyen rendkívüli esemé- nyeaqkel. Velem nem történt semmi különös. Idefelé a trolin láttam néhány utas kezében annak a hetilapnak egy-egy számát, amelyben «legutóbbi krokim megjelent. Belenéztem a szomszédom lapjába, hát láttam, hogy éppen az én írásomat olvasta. Mosolygott. Aztán hangosan nevetett. Szemben még ketten olvasták a krokimat, s úgy röhögtek, hogy a könnyök Is kicsordult . — A humoristák teái pillantottak egymásra, majd egyikük megszólalt: — öregem, te félrebeszóteí Jó dolog a fantázia, de azért ennek is vannak határai. Fordította: Ramón de Garciasol: SPANYOL SZONETT Ha hallgathatnék! S mégse tehetem meg. Es soha meg nem tenném. Nézd: a vér fent a homlokukon csillog. Ha beszélnek, véres szót forgatnak a sebzett nyelvek, az ö nyelvükön szólok én, a vertek, a megsebzettek kórusában. És mert igazuk van, nekifeszül sörétvert szárnyuk, daluk új, szabad szeleknek. Nem, nem hallgathatok tovább. Hiába parancsol csöndet ostor, marva, tépve a számat. Felszökken magas sugárba a fény, a fényed, fényük, azok fénye, kik vért okádnak. Árad ereimbe könnyeik habos árja, s zúg keringve. András László fordítása * Ramón de GarciasoJ, spanyol költő, 1913-ban született, az elkötelezett humanizmus, a spanyol nép szabadsagának rendíthetetlen énekese. Cervantes-életrajza még a roppant terjedelmű Cervantes-iroda lomb an is kiemelkedő alkotás. Bényei József: ÖRÖKÖS BÉKLYÓK Régen elválasztott az éjjel, most elrabolt tőlem a nap. Arcunkat senki se látja, csak félénk fénymadarak. Este volt régen a búcsú, most csak a hitvesi csók. Karod a csönd leigázza. Némák a nádirigók. Régen az éjben a vágyak parázsló sÁkracsodák. Szorít a korai álom. Ne sírj, ba nincs koronád. Elrabolt tőlem az este, most meg a reggel ragad, senki sem tudja meg immár nappali álmaimat. örökös ostoba béklyók. Tudod még, milyen a Nap? Hűvös van. Fázik a mámor. Bújj meg a szivem alatt. Estére megfeketSlSk, mint aki csontig elég, szemed alól is tudom, átkoz az esteli feketeség. Karod a párnára Fűződj meg. Vetve az agy. Fejemnél glórialámpa törvényesíti a magányt Márkus Ferenc: HA MÉG EGYSZER Az edbéried nyirkos falak tüdőmet s örömöm kikezdték — ha még egyszer visszamehetnék vadvirágtarka, tornyos falumba, odai hol anyám költött föl reggel, kínált az erős, jóízű tejjel, majd testem a frissbe vasalt inggel mentem a napot köszöntők közé, oda én. Stég km Afcfoor majd tüdőm is Hfelejtik a nyirkos falakat, s céltalan lábamnak biztos utat ad, a vörösen izzó, tiszta fényű Nap. «•MriP"’’ KERTÉSZ SÁNDOR: ILLUSZTRÁCIÓ 1
