Somogyi Néplap, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-26 / 150. szám
r / Siegfried Lenz: ,TTEM A kis szálloda éjszakai portása piszkos körmű ujjaival átlapozta a maszatos füzetet, s míg törzsével teljesen a látogató felé fordult, megfeszülő egyenruhája szinte szétpattanni látszott. — Ez az egyetlen lehetőség — ismételte. — Ilyen későm sehol sem talál szobát . Megpróbálhatja ugyan a többi szállodában is, de szeretném figyelmeztetni, ba másutt sem lesz szerencséje, és visszatér hozzánk, már mi sem tudunk segíteni. Egyetlen szabad helyünk van, kétágyas szobában, s fél órán belül minden bizonnyal azt is kiadjuk. — Rendiben van — mondta Sivárom. — Csak hát, ön bizonyára megért engem, szeretném tudni, kivel töltöm az éjszakát. Egyáltalán nem óvatosságról van szó... No de mindegy.*. Egy darabig még töprengett, aztán megkérdezte. — Már fent van a szobában? — Igen, uram. Kora este érkezett Bizonyára alszik. — Bizonyára alszik — ismételte Swamm, s kitöltve az űrlapot, elindult fölfelé a lépcsőn. A mikor szobája ajtaját megpillantotta, lelassította lépteit, lélegzetet igyeke zett visszafojtani, hátha kiszűrődik valami zaj odaátrói. Odabenn azonban csend volt Swamm lenyomta a kilincset Betette maga után az ajtót, és a falat tapogatva keresni kezdte a kapcsolót Hirtelen visszakapta a kezét Közvetlenül mellette száraz, de energikus hangon valaki megszólalt: — Nagyon kérem, ne gyújt- aa meg a villanyt. Igazán lekötelezne, ha teljesítené kérésemet — Talán várt engem? — kérdezte ijedten Swamm. Az ismeretlen, mintha nem is hallotta volna, folytatta: Siegfried Lenz 1926-ban született. Az elmúlt másfél évtized folyamán feltűnt nyugat-németországi írónemzedék legjobbjai közé tartozik. Részvevője a nyugatnémet írók »Gruppe 47« néven ismert ellenzéki csoportosulásnak. 1951 óta szerepel rádiójátékokkal, edbeszé. lésekkel, regényekkel. — Vigyázzon, nehogy a mankómba ütközzön. A szoba közepén meg bőröndök vannak. Meg ne üsse magát. Majd irányítom. Tegyen három lépést a fal mentén, azután forduljon balra. Még három lépés, és ágyánál lesz. Swamm úgy tett, ahogy az ismeretlen kívánta: levetkőzött, és a takaró alá bújt. Jól hallatta szomszédja mély és erős lélegzetét, érezte, hamar aligha sikerül elaludnia. — Különben Swamm vagyok — szólalt meg néhány perc múlva. — Swamm — ismételte a másik. — Igen. — A kongresszusra érkezett? — Nem. És maga? — Én sem. — De hát valamiért csak jött? — Azt Mszem senkinek sem volt különösebb oka utazásra, mint nekem. Az állomáson szerelvényeket állítattak össze. Remegett a föld, s a matracok enyhén rezegtek. — Azért jött ide, hogy végezzen magával? — hallatszott a sötétből. — Nem — válaszolt Swamm. — Hát öngyilkosra hasonlítok? — Nem tudom, kire hasonlít — mondta a másik. —•'Ju tv* o V Üli. — Isten óvjon az ilyesmitől. Fiam van nekem, uram, olyan kis vadóc. Miatta jöttem ide. —i Kórháziban van? — Ó, dehogy. Egészséges a kicsi. Igaz, gyakran sápadt, de különben teljesen egészséges. Tulajdonképpen miért is vagyok itt? Ez a fiammal kapcsolatos. Túlságosan érzékeny a srác. Semmitmondó apróságra is nyomban reagál. — Tehát kórházban varr? — Nem! — kiáltott fél Swamm — Mondtam már, hogy teljesen egészséges. Törékeny a lelke a kis legénykének. Hát ezért mondom, veszélyben -van. —• Az ilyen nem az életre való... Simon István: ZÁPOR Feszült a csend, a tüzes nap előelőbukkan még a felhők alól, de lábát lógatja már az eső, nyugtalan jár a sürgő hangyaboly. A száraz föld, mint megrepedt üveg, csillog, szomjasan lihegnek a fok. Rezegve állnak a kardos füvek, a lécek között kinyúl a virág. A felhő tornyosul, nekifeküdt az ég, talán egy perc, egy pillanat, és széttörik, a levegő feszült nyugalma a víg sistergés alatt. De — kipp-kopp — kezdi máris az eső, dobol a cserép, egyre hangosabb. Kiszabadult a megkötött erő, és csattogtatja a villámokat. Kint állok most a cikás ragyogás fényében, s friss zenéjét hallgatom, nézem, hogy füstöl, lubickol a ház, csöppök zsinórja fut az ablakon. S egy villám még, mint nagy ölelkezés kar-mozdulata ég és föld között; aztán eláll az eső csöppje, és nyár lett, közben a tavasz megszökött... — Hogy beszélhet így? — csattant fel Swamm. — Hiszen még egészen gyerek, tapasztalatlan, ügyetlen. Eh, nem érti! Figyeljen, kérem! Minden reggel, amikor iskolába megy, megáll a sorompó előtt, és megvárja, míg elrobog a reggeli vonat. Ott áll nekidőlvé a sorompónak, és integet Hosszasan és ugyanakkor reménytteenül. — No és? — Aztán — folytatta Swamm —, amikor hazajön az iskolából, olyan lehangolt, zavaros. Képtelen megtanulni a leckéjét. Sem játszani, sem beszélgetni nincs kedve. És ez így megy napról napra hónapok óta. Egyre rosszabb színben van ... — Annyira hatással van rá ez? — Látja — folytatta Swamm —, mindez olyan kü-/ lönös: a kisfiú integet az utasaknak, de egyikük sem válaszol. Ügy érzi magát, mint akit nagyon megbántottak. Annyira szívére veszi ezt a csekélységet, hogy jómagam és feleségem a legrosszabbtól tartunk. Áll a sorompónak dőlve, integet, míg a vonat el nem tűnik a kanyarban, de senki sem válaszol neki. Persze arra nem lehet kényszeríteni az utasokat, vála;toljanak az ilyen üdvözlésre. Nevetséges, abszurd dolog ienne az ilyen jellegű előírás, de. —f Szóval ön,, Swamm úr, úgy akar segíteni a fián, hogy reggel beül a vonatba, csupán azért, hogy integethessen a fiának? — Igán Nem akarom nevén nevezni a tanyavilágot, ahol ennek az írásnak az élményeit kaptam, és adatait összegyűjtöttem; sok olyan motívuma van, amelyet kíméletből el kellene hallgatnom, mert igaztálanul szakítanék föl régen behegedt sebeket, s oktalanul támasztanék ellenkezést egymással megbékélt emberek között. A kímélet diktálta hallgatás viszont arra kényszerítene, hegy arról ne szóljak, artet a leghangosafaban kell elmondanom. Állok a katedra előtt, mellettem fiatal tanárnő. Oroszul köszönti a gyerekeket: »-Zdrásztvujtye gyétyi!« Ök vissza rá kórusban: »Zdrásztvujtye ucsityelnyi- ca!« Oroszórán vagyok az összevont hetedik-nyolcadik osztályban. Most hosszabb orosz kérdés következik, amelyből egy árva szót sem értek, kivéve a keresztnevemet, amely minden nyelven Zoltán. Válasz: néma csend. Szorongva s bűntudattal nézek hol a feszes vigyázzban álló gyerekekre, hol a tanárnőre. (Hetedik gimnazista koromban megbuktam latinból!) — Na, mit mondtam? — biztatja most már a tanárnő magyarul az osztályt. Kis várakozás, aztán jelentkezik középütt a harmadik sorból egy szőke kislány, s lefordítja a mondatot, amely úgy szól, hogy a mai órán megmutatják nekem, mit tudnak ők oroszul. A tanárnő elégedetten bólint, rám néz. Én szaporán bólogatok, s végre elég bátorságot érzek ahhoz, hogy felüljek a dobogóra a katedra mögé. Közben az D) — Számomra nincsenek gyerekek — mondta a másik. — Gyűlölöm és kerülöm őket Miattuk vesztettem el a feleségem. Belehalt az első szülésbe — Igazán sajnálom — mondta Swamm. Felült az ágyban. Ügy érezte, most el tudna aludni, de szobatársa újra megszólalt — Ön, ugyebár, Kümbach- ba tant? — Igen. — És nem szégyell hazudni saját gyerekének? Amit ön csinálni szándékszik, legalább miagának ismerje be, hazugság, közönséges csalás. — No de, kérem — tiltakozott: Swamm. — Hogy mondhat ilyet!... F ejére húzva a takarót, még gondolkozott egy darabig, aztán elaludt. Reggel falébredve Swamm rögtön megállapította, egyedül van a szobában. Megrökönyödve pillantott órájára: a vonat indulásáig öt perc volt hátra. Arról szó sem lehetett, hogy kiérjen az állomásra. Délben, mivel még egy napra nem maradhatott a városiban, összetörtén és lehan- goltan hazaindult. Kisfia nyitott ajtót. Majd kicsattant az örömtől. A nyakába ugrott — Tudod, papa, valamilyen űr integetett nekem ma reggel.*. — Mankóval? — kérdezte meglepetten Swamm., — Igen. bottaL A végére kötött zsebkendőjét addig lengette, míg a vonat el nem tűnt a kanyarban. Kovái Iván fordítása. Szirmay Endre: HA DOBOG A SZÍV Hafal ellen védőpajzsnak a gyávaság most is kevés, törött tükröket villogtatni minden játékban hitszegés; fekete fodrot csipkéz a bullám, hideg hamu szürke csöndje buli rám, ha remeg a föld. Szerelmünket tiszta fények meleg mosolya szűri át, így őrizzük meg néktek Is az élet győztes igazát; minden mozdulatod puha kenyér, a vad vihar ringató révbe ér, ha szárnyal a dal. Az életet csak követelni az ember jogán sem lehet, okos erő kell messze űzni a feketülő felleget; győzi a gyökér, ki zöldül az ág, kibontja kincsét a termő világ, ha dobog a szív. fábiAn zoltAne 3Catedifa előtt sötétkék, mackómiadrág, és jut eszembe, hogy olyan lehetek most, mint valami tanfelügyelő. Ettől megrémülök, s mosolyogni próbálóit, de érzem, olyan merev a képem, mintha hidraulikus sajtóval préselték volna horganyzott bádoglemezből. Nézem, hallgatom a szőke kislányt, aki már új orosz mondatot fogalmaz, s lassanként fölsejlik bennem, hogy néhány hónappal ezelőtt, amikor először jártam itt a tanyán, már találkoztam vele. Szavalt az ünnepségen. Feszes, keskenyre szorított ajkáról ismerem meg és tiszta, okos homlokáról. Középütt elválasztott, szalmaszőke haját simára lefésüli, kétoldalt szoros varkocsba fonja, úgy viseli. Egész kis lényéből nagy-nagy önfegyelem sugárzik és lefegyverző nyíltság Az első alkalommal is feltűnt nekem fenn, az összetolt politechnikai asztalokból baikácsoílt színpadon, de nem marta belém magát annyira, hogy néhány óra múlva az újabb benyomások, az újabb érdekes arcok el ne hamályosították volna a képét. Most azonban, a tanári asztalnál ülve, a tanterem sűrű, felejthetetlen szagát magiamba szíva, nemcsak a magam iskolás emlékei jönnek elő; visszaesmlék- szem első itteni látogatásomra, s még az is eszembe jut, hogy frissen vasalt, fehér kötény volt a kislányon meg ketfelől a kikeményített fodrot szorongatva, úgy szavalt. Érdemes lenne leírnom az egész araszórát, azt a bámulatos pedagógiai munkát, amellyel ezeket a tanyasi gyerekeket oroszul írni, olvasni és beszélte tanítja a tanárnőjük, aki — saját bevallása szerint — maga is nagy kánnal tanulta meg a nyelvet, s ma is zavarban van, ma is kétségbeejtő gátlásokat kell legyőznie magában, mielőtt oroszul megszólalna. Tálán éppen ezért tud jól tanítani, talán éppen ez teszi őt képessé aura, hogy megértse tanítványai félelmét a kiejtett idegen szótól. Maradjunk a szóiké kislánynál. — Egyik legjobb tanuló, egyik legkedvesebb gyerek az iskolában — mondja óra után a tanárnő. — Nagyon szeretem. — Rám néz: — S tudja, milyen szülők gyermeke? — Nem tudom. / Heten vannak testvérek ö az ötödik gyerek. Nyolcán lennének, de a negyedik gyerek pár hetes korában meghalt. Nem tudom, hogyan történt, nem tudom megérteni, de így mondják, s így is van: az apa egyik éjszaka részeg fővel megölte a gyereket. — Mikor történt? — Valamikor a háború után. — Iszonyú! — Becsukták az embert, aztán amikor kiszabadult, ott folytatta az életet a feleségével, ahol megszakadt. Még négy gyerek született. A négy közül az első ez a kislány. — Kicsit később hozzáteszi: — Nem tudtam volna többé a mellé a férfi melllé lefeküdni. —• Nem lenne kór, ha nem született volna meg ez a kislány? Nem hiányoznék a világból? — Igaza van, de akkor is. — Megborzong: — Nem tudtam volna megtenni. — Mit csinált volna három kis éhes porontyával egyedül, Itt kinn a homokon? H irteien felélénkiül: — Látja, éppen erről van szó. Tegnap azt kérdezte, miért járnak el dolgozni a lányok? Ezért. Ez volt itt a lányok, asszonyok sorsa évtizedekig, azóta, amióta az első telepesek megkapaszkodtak ezen a homokon. A mai lányok azért vállalják a napi hat-hét órás utazást, hogy megszabaduljanak ennek a világnak még az emlékétől is. — Ez nyilván csak az egyik ok. — Az egyik, de sakkal fontosabb, mint gondolná. Én asszony vagyok, két kisgyermekem van, én megértem őket. Nincs tovább sem vita, sem kérdés; a szonda oly mélyre hatolt, hogy visszább kell húznom. A képhez annyi tartozik még szorosan, hogy ez a tanárnő nem tanyasi lány: Budapesten nőtt fel a Szent István park egyik tágas, minden kényelemmel ellátott lakásában, öt éve tanít itt, amióta férjhez ment
