Somogyi Néplap, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-26 / 150. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. június % VITA FALUSI SZÍNJÁTSZÁS, 1966 A tollat Paál László Falusi színjátszás, 1966 című írása adta kezembe. Több dolgot ugyanis nem értek világosan, és úgy érzem, hogy a leglényegesebb kérdéseket megkerülte a cikkíró, sőt bizonyos esetekben a körültekintés és a tájékozottság hiányát is látom. Már az elején leszögezem, hogy nem »-egyetemi tankönyveket idézve-« kívánom elmondani véleményemet, hanem több éves falusi és városi tapasztalatomra, a színjátszómozgalomban való részvételemre alapozva. Ennek kapcsán utalok Paál Lászlónak a Somogyi Néplapban május 15-én megjelent Erkölcs és népművelés című írására, amely véleményem szerint példája az »egyetemi tankönyvek idézetének-«. (Elsősorban a színjátszómozgalom és az erkölcsi, etikai belső nevelésről írottakra gondolok.) Szerintem nem a színjátszómozgalom a hibás abban, ha a szereplők nem értik a darab etikai alaphelyzetét, hanem a rendező, a csoport vezetője. A jobb megértés kedvéért idézném a szóban forgó írás egyik részletét: » . . . Tapasztalataink ugyanis azt mutatják, hogy pl. a színjátszó fiatalok részesei egy etikailag lényeges helyzetnek a színpadon, jól fújják a szöveget, de nem tudják, milyen erkölcsi indítékok játszanak közre az általuk alakított szereplő cselekedeteiben, milyen felfogást képviselnek, vagy az írónak milyen etikai szándékát kell tolmácsolni Márpedig ha ez így van, akkor rettenetes a helyzet. Nem hiszem ugyanis, hogy az a csoportvezető, aki nem érti az adott dráma etikai, erkölcsi mondanivalóját, megnyugtatóan elemezné történelmi, alaphelyzetét, politikai, filozófiai, művészeti törekvéseit, Ebben az esetben valóban nincs szükség színjátszó csoportra, mert ha a szereplők nem kapnak semmit, fölösleges őket kínozni és ráadásul szabad idejüket is elrabolni. És ezzel itt vagyunk az egyik legfontosabb kérdésnél — amelyet Paál László a falusi színjátszást vizsgáló írásában meg sem említ —, a szakemberek hiányánál. Nem akkor van jó színjátszás és értékes művészeti nevelőmunka, ha ügyesek a színjátszók, jó a színpadtechnika, és vannak sikerre számítható darabok, hanem akkor, ha van olyan szakvezető, aki szakmailag képzett, pedagógiai érzékkel rendelkePaál László a Somogyi Néplap 1966. június 5-i számában megjelent Falusi színjátszás, 1966 című cikkének még a címe is bántó, mert ezzel általánosításra törekszik: íme ilyen, a falusi színjátszómozgalom 1966-ban! Találóbb lett volna talán A marcali járás színjátszómozgalmának értékelése, vagy ehhez hasonló címet adni, és elhagyni a járáson kívüli általánosításokat. Ha megmaradt volna annál, hogy »nálunk ez a helyzet", igaza lett volna, de általánosításba bocsátkozott. £ konkrét példákon túlmenően "* olyan megállapításokat is tartalmaz a cikk, melyekkel tültétlcnül vitatkoznom kell, és a gyakorlati példák mellett kénytelen leszek esetleg a szak- irodalomból is idézni — bár ettől óv bennünket a cikk szerzője. A népművelőknek ugyanis kötelességük elemezni az ember és környezete dialektikus kapcsolatát, az egyén fejlődését meghatározó tényezőket, és az elemzés következtetései alapján megszabni a tennivalókat. Mindehhez szükség van az elméletre is, mert az elméleti fogódzók teljes elhanyagolásával, pusztán tapasztalati alapon nem általánosíthatunk. Bizonyára helytálló a cikkíró marcali járásra kiterjedő elemzése. Sajnos a műkedvelő-mozgalom egyik nagy múltú ága, a színjátszás valóban nem nagyon élhet a marcali járásban. Paál László több . indokot is említ. Az elsők között mondja a szakvezetők hiányát. Pedig képzésre volt és van lehetőség a Népművelési Intézet színjátszó rendezői akadémiáján, csak élni kell vele! Embereket kell keresni, akik hajlandók elvégezni ezt. A nagyatádi járásban már hét szakképzett színjátszó rendező van intézeti működési engedéllyel! A járási művelődési ház irodalmi színpadának tagjai közül az utóbbi években Szabó Miklós, Végh Árpád, Szabó József és ács József végezte el a tanfolyamot. Hát még ha ide számítjuk a megyei és járási szintű továbbképzéseken részt vett vezetőket is, akkor ez a szám megsokszorozódik. Hihetetlen, hogy egy magyar szakos tanár vagy egy alsó tagozatos tanító — a speciális szaktanfolyam elKevés a jó zik, széleskörűen kulturált ember. Tudomásul kell venni, hogy az ilyen csoportvezetőknek van tekintélyük. Miért menjen el egy fiatal szerepet tanulni, ha a rendezőnek fogalma sincs a darab mondanivalójáról, nincs fantáziája, és nem tudja a próbákat izgalmassá, hangulatossá tenni, a szereplőket szép beszédre és mozgásra tanítani? Akkor inkább maradjon otthon a fiatal, olvasson könyvet, nézzen színházi előadást, filmet a televízióban. Több bemutatót láttam a tavasszal, azok is erről győztek meg. Voltak csoportok sok tehetséges fiatallal, elképesztően rosszul rendezve, a betanító képzetlenségét igazolva. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy ha a tehetségesek is elhagyják a csoportot. Tudomásom szerint a marcali járásban egyetlen működési engedéllyel rendelkező csoportvezető sincs, senki sem vett részt a Népművelési Intézet tanfolyamán. Ennek okait nem bogozom. Viszont megemlítem azt, hogy a Népművelési Tanácsadó múlt évi balatonboglári színjátszó-tanfolyamán a jánás nagyon gyengén képviseltette magát. Kételkedem továbbá a járási továbbképzések sikerében is. De menjünk tovább! Paál László nem akar általánosítani, mégis ezt teszi, amikor kimondja, hogy újat kell teremteni, olyat, amely a ma életének igényeit jobban kielégíti. (Kár, hogy azt nem mondja ki, milyen legyen az az új.) Azt is kifejti, hogy az irodalmi színpad már megszületésekor szinte halott volt (újból általánosít!), és hogy a tv elterjedése, a fiatalság hiánya, az érdeklődés változása, a lustaság szintén a színjátszómozgalom hanyatlásának oka. (Nem említi tehát a szakemberhiányt, de azt sem, hogy az érdeklődés milyen irányban változott.) Nem olyan végzése után — ne legyen képes arra, hogy szakszerűen vezessen egy színjátszó csoportot. A másik érv amit Paál László említ, hogy nincs szereplőválaszték, hiányos a megjelenés a próbákon, s ez a rendszeres foglalkozást lehetetlenné teszi. Azt kell erre válaszolni, hogy ott, ahol nincs szereplő, ne legyen színjátszó csoport. Erőltetni valóban nincs értelme. De ahol vannak szereplők, ott a vezető találja meg a módját, hogy a csoport együtt maradjon. Hiszen az elsődleges cél nem a produkció, hanem a művészet nyelvén értő, fejlett ízlésű közönség nevelése. A rendszeres együttlét, a megfelelő irányítás és a művészeti ág iránti önkéntes és tartós elkötelezettség számos nevelői lehetőség forrása. Jóllehet a csoportba lépőt csak az érdeklődés, a szereplési vágy késztette, de érdeklődésének, művelődési Igényének érlelésére a műkedvelő együttesben számtalan alkalom kínálkozik. Ezt szolgálják a közös játékok, a kirándulások, a baráti estek, a színházi és filmviták. Ezeken kovácsolód- nak eggyé, közösségi emberré* a csoportok tagjai. (Szinte látom, hogyan mosolyog ezen Paál László, mondván: mindez illúzió. Nem! A csoportok java ilyen életet él!) Azt írja a cikk további részében, hogy nem kell a színjátszás a fiataloknak, de nem talált talajra az irodalmi színpadi mozgalom sem a falusiak körében. Végül megállapítja, hogy ezek a műfajok csak vegetálnak, alig élnek. Hadd idézzek ezek után néhány adatot az Országos Népművelési Tanács közelmúltban megjelent, a művelődési otthonok munkájáról szóló kiadványából szakember A felsorakoztatott érvek egy részével egyetértek. Valóban nem szabad erőltetni a színjátszást ott, ahol nincsenek meg a föltételei. De nem szükséges mindig 10—15 szereplőt igénylő darabokat tanulni. Vannak olyanok, amelyekhez kevesebb szereplő kell, amelyek nem népszínművek, nem elkoptatott kabaréműsorok, hanem komoly, igényes és mai drámák. Bőven található kevés szereplőt és kisebb munkát igénylő egyfelvonásos, amelyet a járási könyvtárban Is meg lehet találni. Gondoljunk csak Hubay Miklós nagyszerű egyfelvonásosaira! A nagyobb lélegzetű, többfelvoná- sos, komoly zenei tudást igénylő darabok ideje valóban lejárt. Csodálkozom, hogy a marcali járásban erről nem igy tudnak! Paál László a tv hatására hivatkozik. Ismerem nagy gyakorlati tapasztalatát, ezért egy kissé furcsállom ezt az álláspontot. Biztos lenne abban, hogy a falusi emberek a tv-ben megnézik Brecht, O’Neil, Shaw vagy Németh László drámáit? Tapasztalataim szerint nagyon gyenge statisztikánk készülne ennek vizsgálatából. Mit kell tennünk, hogy az emberek megnézzék az előbb említett írók drámáit? A válasz csak egyértelmű lehet: föl kell használni a színjátszást, amelynek nemcsak az a feladata (és Paál László erről nem beszél), hogy produkciókat állítson színpadra, hanem az is — és ez a döntőbb —, hogy színházat értő, jól látó, azt szeretni tudó, az életben ügyesen mozgó embereket neveljen. És ha egy községben tizenöt ember érti Brechtet, Gorkijt vagy T. Williams-et, akkor már van bázisunk. Paál László egyik tévedése tehát az, hogy egyoldalúan látja a színjátszómozgalom feladatát. Tévedés továbbá az irodalmi színpadokkal kapcsolatos állás- foglalása is. Ebből arra lehet következtetni, hogy nem Ismeri az országosan elfogadott álláspontot, azt tudniillik, hogy az irodalmi színpad a hagyományos formáját tekintve elavult, és helyette az úgynevezett kis formák (kis színpadok) azok, amelyek a ma kgborús a kép »A műkedvelő-mozgalom az elmúlt öt évben előnyösen változott. A csoportok száma 12 százalékkal, a tagok száma pedig 34 százalékkal növekedett. A színjátszásban és a táncban a növekedés főleg falun tapasztalható. A hagyományos műkedvelő színjátszás müsorpolitikája kedvezőbb, mint az 1960. év előtti. Uralkodóvá vált a mai mondani- valójú színműirodalom ... Jellemző az új műfajok és formák gyors terjedése. Az utóbbi három évben 583 irodalmi színpad alakult 9700 taggal. A versek és próza mellett jelenetek és dalok, zeneszámok Is szerepeltek műsorukon.« Ezek az adatok országos fölmérés alapján kerültek nyilvánosságra, s minden bizonynyal a reális helyzetet tükrözik. De idézek a múlt év nagyatádi járási eredményeiből is. A járás 19 községében 15 színjátszó csoport és Irodalmi színpad működött, és működik jelenleg is. Ezek közül nyolc huzamosabb idő óta. (Nálunk is van olyan község, ahol nincs színjátszó csoport, de van más művészeti élet!) A bemutatott darabok címei: Asszony a pácban; Százházas lakodalom; Danáin György; Hamletnek nincs igaza: A Veréb utcai csata; Kaviár; Boldogság; Kezedben a sorsod; s más egyfelvonásos és jelenet. A kamaraműfajok és szólóformák előretörésével egy időben jelentek meg járásunkban az irodalmi színpadok, és talajra találtak a falusi fiatalok körében. A járási székhelyen kívül Háromfán, Nagykorpádon, Kutason, Segesden és Lábodon működnek. Néhány helyen ifjúsági irodalmi presszónak nevezik, de nem ez a lényeges, hanem a tartalmi munka. Az irodalom, a versmondás művészete iránti vonzalom, a szép magyar beszédre törekvés hozta létre őket. A versek és a próza fellett jelenetek és társművetelményeinek megfelelnek. Olyan együttesek tehát, amelyek egyesítenek több művészeti ágat, és műsorukat egy kompozíción belül készítik el. (Pl. énekkar, tánckar, színjátszó csoport, sza- valók stb.) Ez a forma viszont érdekes, elődjénél látványosabb, és feltétlenül nagyobb tömegeket vonz. Ezzel párhuzamosan azonban magasabb fokú szervezettséget és szakképzettséget is igényel! A csurgói színjátszók Jack Londont játszanak — és jól; a barcsi irodalmi, helyesebben kis színpad kedves hangulatú és színvonalas összeállítást produkál; vannak ügyes balatonboglári, leilei, nagyatádi és hencsei színjátszók, s ezek igazolják, hogy* igenis van falusi színjátszás. Szomorú dolog, hogy a marcali tárásban még mindig játsszák a Csárdást vagy a műkedvelők erejét meghaladó Dulszka asszony erkölcsét. A magyarázatukra hozott érvek szerintem túlzottak és helytelenek, mert ebben bizony az adott község népművelési ügyvezetőjén kívül ludasak a járási népművelési munka irányítói is. Nem hiszem, hogy titokban tanulták volna be a színjátszók a darabokat, mintegy kész tények elé állítva a járást. Azt hiszem, mindenki egyetért azzal, hogy az »ízlésromboló, szánalmas mozgású, rikítóan ripacs- kodó, poénokat rendre elsikkasztó« —■ ezek szerint a marcali járásban valóban vergődő — színjátszásnak nemcsak a fiatalok te- hetségtelensége az oka, hanem a kifejtett egyéb tényezők is. Paál László írása végén azt mondja, hogy a közünnepek műsora egyre inkább az iskolákra marad. Ezek szerint ott folyik valamilyen munka, és a tanulók már egészen korán szavalnak, énekelnek, játszanak. De hová lesznek ezek a fiatalok az iskola elvégzése után? Az nem igaz, hogy mindenki elmegy hazulról, és az sem, hogy ha már egyszer megszerette a színjátszást, hirtelen hátat fordít neki. Mert ha elmegy is a faluból, valahol csak lennie kell, a középiskolákban, a járás, esetleg a megye másik községében, de ott sincsenek! Sajnos elvesznek. De legyünk őszinték: mi, népművelők is közrejátszunk ebben. A jó tartalmú színjátszómozgalomnak igenis van létjogosultsága. Nagyon alkalmas népművelési forma, hogy az embereket a művészet szeretstére, értésére neveljük, és segítsük őket abban, hogy játszási, szereplési szenvedélyüket kiélhessék. Nem mi találtuk ki a műkedvelő színjátszást, hiszen több ezer éves munkálkodásnak vagyunk szerény követői. És ha ezt a munkát átgondoltan, kellő lelkesedéssel végezzük, biztosan lesz eredménye. KLUJBER LÁSZLÓ vészetek (érnek, zene, tánc) is helyet kap programjukban. Ezek a kis együttesek részt vesznek minden községi kulturális eseményben, irodalmi esten, műsoron. Ismét csak néhány címet sorolok fel az idei műsor-összeállításból: Feledhetetlen hazám, Vietnam; Mert hősök voltak; Küzdelem; Szimfónia 1966; Az élet harmóniája; Garai- est; A magyar költészet gyöngyszemei; A mai magyar költők verseiből; stb. Milyen boldogok voltak a közelmúltban a nagykorpádi és a nagyatádi szavalok, amikor Garai Gábor Kossuth-díjas költő megdicsérte őket, szép tiszta és jól értelmezett szavalataikért ... És ezzel választ adtam Paál László ama töprengésére, hogy milyen a járható út, mik azok a módszerek, amelyek lehetővé teszik a színjátszás továbbélését. Ott, ahol nem igénylik a háromfelvon ás őst, vagy nincs meg hozzá a személyi föltétel, alkalmazzák a kamaraműfajokat! Néhány szót a színvonalról. Sokan — néha talán nem is alaptalanul elmarasztaló ítéletet mondanak, és a dilettantizmus vádjával illetik a színjátszást. Igaz, hogy a hiányos képzettségű vezetők képtelenek a művészeti produkció legfontosabb követelményeinek megfelelni. Ahhoz, hogy a színjátszás és az irodalmi színpadi mozgalom eredményesebben tölthesse be az irodalom és a színházi kultúra népszerűsítését célzó feladatát, a népművelőknek — és elsősorban az irányító posztokon állóknak! — szorgalmazniuk kell a nehézségek elhárítását. Nem pedig megállapítani a mozgalom elhalását és megkondí- tani fölötte a vészharangot. Mik a legfontosabb tennivalók tehát? A szakemberképzés meggyorsítása, a belső nevelőmunka megjavítása, a jól szervezett szereplési alkalmak megteremtése. Igenis él, és véleményem szerint élni is fog a színjátszás, az irodalmi színpad. A bemutatott műsorok zöme hat a tükrözött alapra, fejleszti a részvevők ízlését, bővíti ismereteiket. Meggyőződésem hát, hogy a műkedvelő színjátszás és az irodalmi színpadi mozgalom nem hullatja a szirmát, hanem virágzik! DORCSI SÁNDOR TETTEKET az akadémikus vita helyett! H árom vezető népművelőnk vitatkozott lapuinkban a színjátszás helyzetéről, jövőjéről. Voltaképpen örülni kell ennek, mert izgatja őket a műkedvelés, mert tájékozottak, és van véleményük, mert felhördülnek, ha valaki kényes kérdést bogozgat. Érveik csatá ja mindenképpen jó szándékú és tiszteletreméltó. Ezért adtunk helyet gondolataiknak, jóllehet egy kissé akadémikusnak éreztük a vitát... Emlékszem az öt évvel korábbi csatározásra is; megvallom: nem látok nagy különbséget a kettő között. Paál László akkor is látta, és úgy látta a színjátszás helyzetét, mint most, a közbeszólók akkor is tiltakoztak az általánosítás ellen, ugyanúgy (kissé személyeskedve) védték saját pátriájukat, a maguk munkáját, mint most. Mi következik ebből? Az, hogy megrekedtünk egy kissé, hogy az öt évvel ezelőtti gond mai gond, s hogy most is csak alig tudunk valamivel többet mondani, mint akkor. A felhördülés mégis zavar egy kissé. Dorcsi Sándornak, Klujber Lászlónak ugyanis — tapasztalatból mondom — csak akkor van önálló véleménye a nyilvánosság számára a népművelés időszerű kérdéseiről, ha indítékot kap hozzá, vagyis ha akad valaki, aki kimondja mindazt, ami belülről őket is nyugtalanítja. Miért rossz dolog ez? Azért, mert ők gyakorló népművelők! Sokkal többet segíthetnének a népművelés minden ágában, ha saját gyakorlati tapasztalataikat, módszereiket tennék közkinccsé; ha nem arról vitatkoznának, hogy valamilyen formára (és erről többet beszélünk, mint a tartalomról!) szükség van-e,. hanem arról, hogy a megváltozott igények, körülmények és követelmények szerint hogyan tudnánk jobban, tartalmasabban, célravezetőbben irányítani a műkedvelő-mozgalmat. És ebben a gondolatkörben többet tudna mondani mindkét vi tatkozó ... Alapállásuk különben azonos: felelősséget éreznek a mozgalomért, többet, jobbat akarnak. A megközelítés módszerei azonban különböznek. Míg Paál László szélesebb látókörrel elemez, s nem fél önmaga bírálatától sem, addig Dorcsi Sándor és Klujber László egy kicsit önmagából kiindulva, szűkebb körből vizsgálja a lehetőségeket, néha idealizál, elrugaszkodik a valóság talajáról. Mindenekelőtt ki kell mondanunk: a színjátszásnak nincsenek járási határai. Hamis tehát a vitázók ellenszegülése: véleményem szerint nagyon is általánosítható az, amit Paál László elmondott. Csakhogy ő végső következtetést, M- látástalanságot, lemondást éreztet, pedig a megoldás kulcsa adva van, csak berozsdásodott kissé, s ?e rozsdától nehéz megtisztítani. H a végiggondolom a vitát, kiderül: a színjátszás lét- jogosultságát voltaképpen senki sem vitatta. Itt aztán nincs szükség elméleti bizonygatásra, hisz néhány jó csoport létezése létjogosultságról árulkodik. A lehetősége — amiket eddig alig használtunk ki, vagy nagyon ésszerűtlenül — újabb előrelépést biztosíthatnak. Mindhárman vallják: legyen színjátszás, ahol a föltételeket biztosítani tudjuk. S itt nem az emberekben lévő szereplési vágyról kell beszólni, a mozgalom hagyományairól, ezt mindenki elismeri, tudja. Klujber László közelíti meg leginkább a gondok gyökerét, amikor a vezetésről, a szakemberhiányról beszél, hiszen minden faluban, üzemben attól függ a műkedvelő-mozgalom léte, hogy van-e rátermett, képzett vezető, vagy nincs. És nagyon sok helyen nincs! Mindkét vitatkozó hivatkozik a Népművelési Intézet rendezői akadémiájára. Itt aztán bőven találkozunk ködösítéssel. Dorcsi Sándor büszkén írja le: »Embereket kell keresni, akik hajlandók elvégezni ezt.« Lám, ez volt a baj eddig is! Mert hajlandóságot sokan éreztek, de mi lett belőlük? Dorcsi maga is elvégezte az akadémiát, de nem rendez. S akiket felsorol, az mind jó választás volt? Klujber emlegeti a nyári tanfolyamot, tavaly huszonnégyen jártak oda. És maga mondja: hét van belőlük, az sem dolgozik mind. Mire való a ködösítés? Ha statisztikát készítenénk, sok százra rúgna azoknak a száma, akik az utóbbi tíz évben színjátszó rendezői tanfolyamot végeztek. Hol vannak, ki látja őket? Nincsenek. Többek között azért sem, mert nem igaz Dorcsi Sándor tétele, hogy egy tanár vagy tanító a tanfolyam elvégzése után képes a csoport szakszerű vezetésére. Más is kell ahhoz, s erről mindig elfeledkezünk ... Aztán a belső nevelés, a tartalmi munka. Dorcsi Sándor azt írja: baráti estek, kirándulások, közös játékok, színházi és filmviták jellemzik a csoportok belső életét, az együttesek java ilyen életet él. Nemde túlzás ez? Emlékezzünk csak az idei szemlék erőltetett módszerére, ahol a bemutatón kérdezz-felelekkel próbáltuk kirakatba rakni a nem létező »belső életet«. De nem ez a baj. Az, hogy nem merjük kimondani az igazságot, márpedig enélkül képtelenség előrejutni. Az irodalmi színpadokat is vitával övezzük. Nagyon sok okiunk van rá, a szemlék vegyes érzelmeket keltettek mindannyiunkban. Kis formáról, kis színpadról beszél most Klujber László, s az »országos álláspontra« hivatkozás igen gyenge érv. Különben is szinte nevetséges azt állítani, hogy új forma; dehogy! A műkedvelés eddigi formáinak egyesítése, ami szükségszerű, és éppen azért, amiért Paál László cikkét írta: mert változtak az igények, mert kutatnunk kell, mert meg akarjuk találni az utat a kultúrával jobban elhalmozott s ennek következtében is kissé elkényelmesedett emberekhez. Jó az, amit Klujber László produkál a maga csoportjával, de alig van ilyen a megyében! Igaz, hogy lehetne másutt is, de kik, hol és hogyan csinálják? En optimistább vagyok, és hiszem, hogy az emberek megnézik Gorkijt és Brechtet is a televízióban, amely kétségkívül a legvonzóbb népművelési eszköz, a leghatásosabb »forma«, sőt, közelebb jutnak hozzá, mintha a színjátszók pódiumáról próbálnának ismerkedni velük. Megvan persze a színjátszás sajátos feladata, de Paál László voltaképpen azt mondja — s ebben Igaza van —, hogy művészetet szerető, értő közönséget nem lehet formálni alacsony színvonalú, még a szórakoztatás igényét is kielégíteni képtelen színjátszókká!, rendezőkkel. Ezért izgalmas hát a téma, ezért reális a kép, hisz Paál tovább is lép: színvonalról, követelményről beszél, s nem véletlenül elemzi a cél és a megvalósulás ellentmondásait. P aál Lászlót azzal vádolják: álláspontja fékez, visszahúz, tétlenségre kárhoztat. En azt mondanám inkább: figyelmeztet, felráz, és j késztet. Én azt hiszem, ez a vita legfőbb tanulsága. Tetteket az akadémikus viták helyett! Meg kell keresnünk végre mindenütt azt az embert, aki nemcsak hajlandó képezni magát, hanem kedvvel, készséggel, lelkesedéssel tudja vezetni a mükedvelés munkásait. Ilyeneket mindenhol találunk, s nagyobb meg- megbecsüléssel azt is elérhetjük, hogy ne tűnjenek el a műkedvelés porondjáról, hanem keressél- ''itassák a cél elérésének legjobb, legkorszerűbb út*-’ Jávori Béla
