Somogyi Néplap, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-06 / 55. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. március S. K ivágódott az ajtó. Egy dúlt arcú asszony rontott be lélekszakadva a szobába. Deresedő haja kiszabadult a fejkendő alól, repdesett a maga kavarta szélben, szemében rettegés, két marka tehetetlenül vájt a levegőbe. — Fiam!... Hanns!... Gyorsan, Hanns!... A férfiak döbbenten néztek Hanns Stüblin anyjára. Hanns talpon volt már. Hátrarúgta a keeskelábú széket, s állt mozdulatlanul. Meredten nézte a fájdalomtól összegörnyedő asszonyt. Majd két hosszú lépéssel anyja mellett termett: , — Anyám! Mi történt? A válasz ennyi volt csak: — Barbara... Mind összenéztek. Míg a férfiak tanácskozásra gyűltek egybe itt, Hanns háza udvarára őrnek rendelte Barbarát. Bátor lány volt és okos. Tudták, hogy biztonságban tanakodhatnak dolgaik felől, míg Hanns húga vigyáz, nehogy püspöki csatlós, pénzért fürkésző testvéráruló fülébe jusson a kimondott szó. Hanns megmarkolta az öregasszony vállát: — Felelj, anyám! Mi történt Barbarával? Riadtan válaszolt az asz- szony. És riasztó volt a válasz: — Elrabolták. — Barbarát? Ki tette? — A püspök úr csatlósai. Jóst Fritz hinni sem akarta: — Asszony! Miket beszélsz? Hisz Barbara szabad paraszt árvája... Stüblinné kezdte visszanyerni hangját, s kárált, mint a csirkéjét féltő vén kotlós: — A nyírfásor felé hurcolja két kardos vitéz. — Elvitték? ír — Csatlósok?. — Miért? — Hogyan? — Adót behajtani törtek be Kunz gazdához. Térden állt a várandós asszony, sírt az apró gyerek,. , Barbara szót mert emelni értünk... Este küldte mindig Gott- hardus püspök, a speyeri tartomány ura zsoldosait az engedetlen és adós parasztok házához egzekválni, Így történt ma is. A püspöki vár számvivője külön árkus papírra jegyezte minden község tartozását és azt is, hogy egyenként minden adózó hogyan fizet. Kunz gazda rubrikája rosszul állt; estére hat csatlós dörömbölt kardmarkolattal háza kerítését. Rémült porontyok, síró asszony és elsápadó férfi — ezt látták a csatlósok, és jót nevettek. Két szót mondtak csak Kunznak: Erdődy János: mim — Fizetned kell! Kunz remegett: — Néhány napot... egy hétig várjatok csak... Nem is hederítettek a szavára. Már törték is fel az ólat, hajtották egyetlen malacát, két katona meg a házba ment, hogy felnyalábolja, amit érdemes. Barbara pedig ott állt a két ház udvarát elválasztó léckerítésnél. — Csatlós urak, ne bántsátok! Holnapra összeszedjük mi, szomszédok, amennyi kell. Ránéztek. Az egyik csatlós a szürkülő estében egészen közel hajolt hozzá: — Nicsak! Ki vagy te, szép húgom? Riadtan hátrált a lány, de hiába. A vitéz csak nézte. S egy vénasszony a harmadik ház udvarából pergő szóval felelt: — Barbara ő, a harmadéve megholt Gregor . Stüblin leánya. A csatlósok tizedese is közelebb lépett a kerítéshez, 6 is megnézte Barbarát: — Ügy? Barbarának hívnak? Jó formájú és izmos lánynak látszol. Barbara ijedten: — Mit akar tőlem a vitéz úr? Ä tizedes intett két emberének: — A várnagy úr épp reggel mondta, hogy nézzünk egy dolgos és jóképű nőszemély után, belső cselédnek kell a kastélyba! S a két csatlós már közre i- fogta Barbarát. B első cselédnek? Az én húgomat? — hördült fel Hanns. — Belső cselédnek? — A püspök úrnak ágyat vetni tán! — rikoltotta Jürg Weser, s a vénasszony, Stüblinné összeroskadt. Hanns Stüblin felkapott egy fejszét, amit valaki a falhoz támasztott: — Nem püspök és nem várnagy kapcarongya az én húgom! A kóbor zsoldos, Jóst szólalt meg. Mély volt a hangja és nyugodt: — Fejszét fogsz, Stüblin? Hadd lám ... akad talán még egy. . — Mit műveltek? — sápadt el Kaspar Hölling gazda Két karját ég felé emelte: — Ne menjetek! ... Várjatok!... Talán csak tréfált a csatlós ... — Tréfált? A húgommal?! — Hannsnak arca lángolt. — Ki tart velünk? — szólt Jóst. — Én! — Én is! — Mind! — A fejszét! — Fogd ezt! — Hét, add a fütyköst! Jóst Fritz, a zsoldos máris küldte őket: — Jürg és ti ketten! Vágjatok nyomukba! — Intett a forradásos arcúnak: — Perger! Kerülj elébük! Majd a hídnál elállód útjukat! Te menj vele! Indultak: Jürg és még kettő. Indult Perger s a másik is. Jóst, mintha hadseregnek adná parancsait, úgy rendelkezett: — Hanns Stüblin, rajta! És ti, többiek! Mi átcsapunk a dűlőút felé. Indultak: Hanns és a többi. A vén Kaspar kétségbeesetten kiáltozott utánuk: — Ne menjetek!... Jóst Fritz, az istenért!... Hisz még az imént bölcsen beszéltél... Tűrni kell! Nincs visz- szaút, ha szembeszálltok velük! » Jóst Fritz, a zsoldos fél lábával már a küszöbre lépett, onnan nézett vissza. A fejsze élét ujjával megtapintva így szólt: — Ha egyszer tűmi nem lehet tovább, ki bánja, hogy nincs többé visszaút! Hosszú útra indult az un- tergrumbachi tíz paraszt, s előttük Jóst Fritz, a kósza zsoldos. * Részlet a szerző Bocskorosok című történelmi regényéből. (Kossuth Könyvkiadó, 1966.) A ZAJOS SZOMSZÉD Mitache sohasem nyugszik. Mitache ordít. Mitache üvölt. Mitache bőg, süvít, dübörög, villámlik, dörög. Ha Mitache hallgatna, egyetemes katasztrófa állna be: a hegyek összeomlanának, a tengerek kiszáradnának, és a lömbházra, ahol lakunk, félelmetes csend zuhanna. Mert tudniuk kell, abban a szerencsében részesülök, hogy Mitachet szomszédos lakótársamnak nevezhetem. Egyébként semleges területen Mitache személye nem kelt figyelmet. Jámbor, nem bánt senkit. Látod, és nem veszed észre, hallod,, és nem törődsz veiéi Hangtalan, szürke lény, a világon a légbaná- lisabb megjelenése van. És mégis: közönséges megjelenése mögött nagy mester rejlik. Mitache már régóta a zaj művészetében képezte ki magát. Hangja olyan megrendítő, hogy azt hiszed, tizenkét fűrészmalom reszeli a csontjaidat. Mikor szolgálatban van, a hangorkán csak délután 4 órakor indul meg, mert az irodában alárendelt állást tölt be, és kénytelen K. ___________________________ í rta: Eugen Frunza befogni a száját. De itthon megjön a hangja. És milyen szenvedély! Milyen energia- pocséklás, uram! Micsoda művészi kitartás! Jól mondta az, aki mondta, hogy a tehetség igyekezet és verejtékezés nélkül keveset ér. Mitache e tekintetben mintaszerű. Nem lustul el. Odaadással végzi a dolgát. Veszekedik a nappal vagy az éjszaka bármely órájában bárkivel és bármiért. Mikor nem ordít, nem él. Kivéve, mikor a modern technikát hívja segítségül Kinyitja a rádiót. Ekkor az egész kerület álma oda van, a rádiót teljes hangerőre csavarja, a bemondó üvölti a sporthíreket, a szakszofon apokaliptikus rombolással szárnyal. — Mitache elvtárs, kérem, ez a zaj megrövidíti az életünket. Mitache becsapja az ajtót, és üvölt: — A lakásomban azt csinálok, amit akarok. Amit akarok! Ez Mitache. A napokban találkoztunk a liftnél. Csodálkozásomra hallgatag volt. Vörös szemmel, rettentő fáradtan bámult a semmibe. — Szomszéd, egy kissé fáradtnak látszik. — Fáradtnak? Ez nem is — Fáradtnak? Ez nem kifejezés. Egyszerűen meg vagyok semmisülve. Az este nyakamba szakadt az unoka- testvérem Pitestlből. Tiszta szerencsétlenség. Katasztrófa! Egész éjjel nem aludtam egy percet sem. Hisz tudja, milyen érzékeny vagyok. — Ö! — Képzelje, az unoka- testvérem horkol. És én, aki a légydöngést sem bírom elviselni! Hogy milyen szégyentelen némely ember. — Föl kell ébreszteni, akkor helyet változtat, megfordul, és abbahagyja a horkolást. — Fölébreszteni? Hiszen süketnéma. A vödröt a fejéhez vághatja, azt se hallja meg... Megértettem Mitache szenvedését a maga teljességében: ordít valakinek, és az nem hallja meg! (Fordította: Hegedűs Nándor) ______ ______J l VIegvallom, hajlottam mindeddig arra, hogy igazat adjak — ami a dolog érzelmi részét illeti — a kiváló olasz költőnek, Umberto Sábának, aki egy hencegő pilótát a hozzá írt epigrammájában így int le: FÖLJEGYZÉSEK EGY OLASZ TANKÖNYV LAPSZÉLÉN »A szárnyalás madár-örömét sose érzed: Nem te repülsz — a géped!« Hathetes olaszországi tanulmányutam első nagy élménye azonban, a repülőút jócskán módosította felfogásomat. Hiába, mindenkinek saját magának kell fölfedeznie a világot ahhoz, hogy teljes, valóságos értelmében álljon előtte. Nemzedékek sora most — bennem — szakadt el először a földtől. (Vagy inkább: másodszor — akkor még, 1948-ban egyáltalán nem volt olyan magától értetődő dolog, hogy az egyetlen gyerek otthagyja a gazdaságot, s tanulni megy! Ugyanilyen féltőn sírt anyám, s kesergett, mint most. S apám? Hányszor álltam ott mellette, mikor kalapálta a kaszát, mint valami fénylő, óriási szárnyat; tanítgatott »-a repülés tudományára-«, vállamra tette — azzal akart kiszabadítani bennünket a szegénység rabságából, mint Daedalosz magát s fiát, Ikároszt a krétai fogságból... És én otthagytam azt a szárnyat, melyet deréksajgató ritmusban ver- des még ma is annyi idős társával, s most mégis úgy érzem, köze van ehhez a repüléshez . ..) A z igazság az, hogy rá ismertem sok mindenre Itáliában. Apám már 19 éves korában megjárta -j- katonaként. Szomszédoló komáival vég nélkül tudtak mesélni az Isonzóról, Cadorno offenzíváiról, a tengerpartról és a szőlőhegyekről, ahol hadifogolyként dolgoztak. Mint latin szakos tanár ismerem a római korit, mint fordító költői verseiből az újkorit, a mait. A mese. a tananyag, a versek mindenesetre most váltak közvetlen élménnyé. A múlt önmagában minden nagyszerűségében is csak torzó. Az évezredes kövek közt tavaszonta újjáéled a fű, s a romkertek és a Forum az ott tanyázó macskák és » tőszomszédságukban, a hétköznapok zászlódíszében ünneplő: száradó fehérneműivel, kék overalokkal integető ma nélkül nagyon-na- gyon halott lenne. A diadalív közelében kopott öregember fekszik egy pádon tátott szájjal, hanyatt, s a történelem levegőjével együtt jócskán szívhatsz magadba benzingőzt is. ILIindenütt szívesen fogadtak bennünket. (Az a hatvan ösztöndíj, amelyet tavaly az olasz kormány adott a magyaroknak, azt bizonyítja, hogy hivatalosan is, nem ísak a magánemberek.) A perugiai Universitá per gli Stranierin már kialakult a hagyománya, hogy kiknek az óráit látogatják a magyarok. Mario E. Baratti olyan érdekes órákat tartott, hogy a többi csoportból is be-bejöt- tek, ha tehették. Bámulatos lelkesedéssel és energiával tanította az anyanyelvét csoportjának, amelybe rajtunk kívül még franciák, görögök, néhány amerikai, japán, arab és német tartozott. Felejthetetlen dolog ez a nemzetközi ösz- szefogás egyazon cél érdekében: tökéletesedni az olasz nyelvben. Nagyszerű és szimbolikus. Persze az elvi viták elől nem lehetett kitérni, de hogy számunkra, és mondjuk, a görög nagykereskedő-csemeték számára pl. a »-la libertá« mást jelentett, arról nem az olasz nyelv tehet... IYTapókig fontolgattuk, érdemes-e meg- ’ nézni akár egyet is az éppen zajló Vadnyugati Filmhónap műsorából — 400 líráért Győzött a kíváncsiság, s néhányan jegyet váltottunk a Bengáli óriásra. Egy kicsit furcsa volt, hogy a film utolsó harmadár; betessékeltek bennünket, de a végén igazat adtunk a pénztárosnőnek: tényleg, nem tesz semmit, mindegy, hogy az elejét vagy a végét látjuk előbb.) A film tele volt üres trükkel, a mozi — üres hellyel;, rajtunk kívül csak néhány katona ült a földszinten. Cigarettáztak, beszélgettek fesztelenül. Két filmből is volt előzetes: A kéjgyilkos — áldozatát benzinnel végigönti s elégeti: áldozatát feldarabolja (többféle módozatot nem mutattak, bár a filmben valószínűleg előfordul még, mert az egyik jelenetben a fentiek közt nem szereplő nő lép be egy kávéházba, s a férfi, mihelyt megpillantja, azt mondja szomszédjának: »Ennek aztán nagy élvezettel metszeném el a torkát!-« Aztán néhány kép az Argos és a hét viaszálarcos pisztolydurrogatás- sal és késeléssel váltakozó történetéből. Viszont az egyetemen láthattunk — illetve most olasz eredetiben hallhattunk és láthattunk — néhány igazi nagy filmet. Az olasz társadalom a film tükrében című előadássorozatban helyet kapott Fellini, Visconti és Zavattini is. 1/" ómában személyes ismeretséget és ba- ^ rátságot kötöttem egy költővel, Renata "razzonival. Nemrég megjelent kis kötetében érett, kiforrt költőként mutatkozik be. Epigrammatikus tömörséggel fogalmazott, kimunkált versei egy a mai kor valóságát mélyen átélő és művészetté lényegítő, a költészet társadalmi felelősségét valló és vállaló ember arcát rajzolják elénk, amely még bizonyára sokat ámyalódik, de az alap vonások máris határozottak rajta: Álszent költők!... Az ágyakon a világ piszka, szennye, a húsban új háborúk nyüzsögnek, ti meg — a nyárfákról beszéltek! Az amerikai néger költőkhöz című versében harcos humanizmusa kap helyet: Elég a spirituálékból, a Mississippi-siratókból! Harci indulókat a dzsessz ütemére! üvöltsetek, üvöltsetek: Hiszek a haragban. ALLELUJA, ALLELUJA ISTEN — csak szivárvány az égen. lYTéhány apróság, Mindjárt Róma repterén, Fiumicinón, (váltottuk az öt dollárunkat a Szentlélek ink fiókjában. Én húsz lírával kevesebbet iptam, mint a többiek. Lehet, ottfelejtetni izgalmamban, de az is, hogy a bank — ; bank, még ha mindjárt a Szentlélekről Ö sztöndíjunk elegendő volt, de mégis gyakran latolgattuk, számolgattuk, mit vegyünk. Ez itt ennyibe kerül — akkor otthon? S a varázskulcs — 1:20. Egyszer az egyik előadás szünetében Perugiáról beszélgettünk. Gyönyörű a hegykoszorúval a gazdag Umbria közepén, egy kissé zárkózottak a lakói. Igen, a lakói. Mennyi lakosa is van? — Száztízezer. _ Csak? — hitetlenkedik a kérdező. Majd l átva csodálkozásunkat, homlokára csap: — Ó, én... Hát nem átszámítottam — 1:20-hoz! A z utazással töltött két héten át csak csöndben kellett maradni, s a Szent iárk téren csakúgy, mint az Uffiziban, a .•avennai mozaikoknál vagy a Sixtusi-kapol- .iában megütötte az ember fülét a magyar beszéd. (Néha meg az akkor frissen megjelent Itália útikalauz árulkodott.) Jcneso érzés volt, mint ahogy hazatérni is, mint ahogy ~Viszontlására«-t mondani Olaszországnak azzal a tudattal, hogy erre immár van is reális lehetőség. Papp Árpái
